Hajléktalan családok Mekkája

Publikálás dátuma
2019.09.15. 12:22

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
„A család: olaj az élet lámpásában” – talán ez a Gárdonyi-idézet állhatna mottóul a rákospalotai Szociális és Rehabilitációs Alapítvány (SZÉRA) ajtaján. Az alapítvány az elmúlt húsz évben olyan modellt dolgozott ki és működtet, amely éves átlagban hat-tíz fedél nélküli családot juttat önkormányzati bérlakáshoz. A segítségük nélkül a szülők valószínűleg az utcán, a gyerekek pedig állami gondozásban végezték volna.
A SZÉRA csámpás „S” betűje olyan, mintha gyerekrajz volna. A hajléktalanokkal foglalkozó szociális intézmények általában nem vidám helyek, de a SZÉRA ebben is rendhagyó. A rákospalotai családotthonban fürtökben lógnak a gyerekek a SZÉRA vezetőjén, az évtizedek óta Magyarországon élő, chilei származású Carlos Lattes Pavezen. „1997-ben, az új gyermekvédelmi törvény kihirdetése után alakultunk meg, a rákospalotai önkormányzat részeként. Két év múlva azonban leváltunk az állami szféráról, mert kiderült, hogy az állami intézményeknek meg van kötve a kezük. Ahhoz, hogy lépni lehessen, egy csomó fölösleges kört kell lefutni, a szociális terület nem viseli el ezt a bürokratikus rendszert, itt mindenre azonnal kell reagálni, erre csak civil szervezet képes” – kezdi az irodában Carlos. Hegedüsné Mónika, a SZÉRA egyik szakmai vezetője pedig arról beszél, hogy más intézményekben, ahol futószalagon kezelik az emberi sorsokat, a kollégák hamar kiégnek. Náluk alig van fluktuáció, mert vannak sikereik, látnak talpra állni családokat. Ráadásul a gárda annak idején együtt kezdett fiatalon, lelkesen, s az összetartozás élményét máig érzik.  A SZÉRA három családotthonban 52 családot gondoz, hajléktalanszállójuk férfiakat fogad be. Léteznek persze más szervezetek, amelyek hasonló nagyságrendben, esetleg tö­me­gesen foglalkoznak hajléktalanokkal. A SZÉRA egyedisége abban áll, hogy az ellátottak jelentős részét kivezetik a szociális gondoskodás soha véget nem érő mókuskerekéből.

Lépésről lépésre

Magyarországon egyre nő a lakásszegénység, s erre a szociális szféra többnyire csak átmeneti megoldásokat nyújt. A családotthonok többsége úgy működik, hogy ha egy család ideje kitelik az egyik otthonban, átmegy egy másikba, aztán a következőbe és így tovább. Ezalatt a családok zöme széthullik. „Mi a legelesettebbeket karoljuk fel és komplex programban gondolkozunk. A családok testileg-lelkileg meggyötörten érkeznek hozzánk, mindenre kiterjedő, sokirányú segítséggel, lépésről lépésre haladva újra fel kell építeni őket. Ezért fontos, hogy nálunk van perspektíva, van miért küzdeni, van jövő. Mert ha nincs motiváció, nem tudjuk őket kirángatni a gödörből” – magyarázza Carlos. Először anyacégük, a rákospalotai önkormányzat kötött velük ellátási szerződést, ehhez társult később Zugló és Dunakeszi. Az egyezmények magukban foglalják azt is, hogy az érintett önkormányzatok lehetőségeikhez mérten bérlakáshoz juttatják a SZÉRA által támogatott családokat. „Különböző állapotú la­­kásokat jelölnek ki számunkra. Szerkezetileg mind stabil, de vannak köztük olyanok, amiket az önkormányzat soha nem újítana fel. Mert kicsik, túl drága lenne a rendbetételük és csak szociális alapon lehetne őket kiadni, tehát nem éri meg nekik. Nekünk megéri, hiszen ezek a lakások családok életét változtatják meg” – szögezi le Carlos. Az első lépcsőben mindegyik család az otthonban tölt legalább négy hónapot, hogy a szakemberek lássák, miben szorulnak segítségre. Sokuknak ahhoz, hogy önálló életet élhessenek, alapvető életvezetési szabályokat kell megtanítani. Az otthonban éjjel-nappal rendelkezésre áll családgondozó, szociális munkás, szükség esetén pszichológus, fejlesztő pedagógus, jogász. A családok segítséget kapnak a munkavállaláshoz is. Carlos meséli, hogy az egyik apuka a Parlament környékén söpröget. Abban a kerületben a köztisztasági vállalat meglehetősen bőkezű: az apuka többet keres, mint ő. Az út következő állomása a felújított, berendezett „kiléptető lakás”. Ezeket a SZÉRA bérli vagy kapja az önkormányzattól. Ide egy szál bőrönddel érkeznek a családok, akik itt várják ki, amíg beköltözhetnek a bérlakásba. Utóbbinak egyik feltétele, hogy a bérlő jövedelme hosszú távon elég legyen a lakás fenntartásához, s a család a megtakarításából rendezi be új otthonát. A kiléptető lakásokra pályázni kell. A pályázatokban a családok sokféle szempontból értékelik önmagukat: munkamorál, családi gazdálkodás, gyermeknevelés, önálló életvitel, alkalmazkodási képesség. Carlos szerint ez azért jó, mert utána tükröt tarthatnak a pályázóknak. Sok családnak ugyanis nincs reá­lis képe önmagáról. A SZÉRA jelenleg tizennégy kiléptető lakással rendelkezik, de egy tavalyi jogszabály lehetővé tette úgynevezett „külső férőhelyek” létesítését. A zuglói önkormányzat három lakást ajánlott fel e célra, a SZÉRA fogja őket felújítani, most fejezték be az elsőt. A kiléptető lakások panelházakban vannak, Carlosék törekszenek arra, hogy ne gettószerűen, egy kupacban legyenek. A kiléptető lakás egyfajta teszt. Itt már nincs huszonnégy órás felügyelet, önállóan kell dönteni: a családok abból is vizsgáznak, vajon képesek-e beilleszkedni egy lakóközösségbe. Amúgy jó az arány, mert a tizennégyből legfeljebb két lakással szokott gond lenni. Az egyikkel azért, mert a mérete ­miatt oda aránylag nagy családok költöznek, és ez szúrja a lakók szemét. A másikkal azért, mert abban a házban él egy „krónikus levélíró”, akinek mindegyik beköltöző családdal baja van, de hiába kérik, személyes beszélgetésre nem hajlandó.

Senki sem tudja elvenni

A szépen felújított újpalotai panel földszintjén Tünde, egy őzikeszemű, karcsú nő nyit ajtót. Tavaszillat lengi be a lakást: ruhák száradnak mindenütt. A kilencéves Leila a díványra kuporodva tévét néz, az ötéves Karcsika rácsimpaszkodik Carlosra, és többé el se engedi. Tündét egyébként úgy jellemezte Carlos: „nagy küzdő, valódi harcos”. A fiatalasszony másfél éve került az otthonba, mert szakított a párjával, és egymaga a két gyerekkel nem győzte fizetni az albérletet. „A gyerekek apja megcsalt. Azt hajtogatta, fontosak vagyunk neki, pénzt is adott, de nem bírtam elviselni, hogy megy a másik nőhöz, én meg otthon vagyok. Hiába könyörögtem az anyósomnak, hogy legalább az unokák miatt segítsen, azt vágta a fejemhez, hogy nem vagyok a lánya” – meséli Tünde. A kis család egyelőre dobozokból él, Tünde ki se pakolt. „Majd az új helyen. Most újítja fel a Habitat for Humanity, karácsonyra elkészül. Egy szoba, konyha, fürdőszoba – láttuk, nagyon szép” – mosolyodik el. Aztán kiböki, hogy Karcsika autista. Kezdettől más volt, mint a többi gyerek, nem nézett az anyja szemébe, sokat sírt, későn kezdett járni, beszélni. De hiába futkosott ő orvosokhoz, csak akkor lett meg a diagnózis, amikor az otthon pszichológusa kézbe vette az ügyet. „Karcsika nehezen tűri a tömeget, hangoskodik a boltban, a buszon. Többször kell neki elmondani a dolgokat, de mindent megért. Leila ügyes kislány, okos, tehetséges, táncolni is jár, sokat segít az öccse körül. Szeretném, ha a fiam rendes iskolában tanulna. Szerencsénkre, ahová Leila jár, ott fogadnak autistákat, neki is van ilyen osztálytársa” – mondja. Tünde dobozokat tömörít géppel, napi hat órában. Szerinte jó munka, régóta ott dolgozik. Az otthonban meg a kiléptető lakásban is 28 ezer forint a térítési díj és ebben minden benne van. Az új lakás többe kerül majd, de nem csak a pénz, maga miatt is szeretne továbblépni. Az általános iskola után elkezdte a kereskedelmit, aztán jött Leila és abbahagyta. Most azt tervezi, hogy megpróbálná a varrónői tanfolyamot, ami ősszel indul az otthonban. „Borzasztó nehéz döntés volt eljönni két gyerekkel az albérletből. De jó, hogy megtettem – mondja. – Az a lakás, ahová megyünk, az enyém, senki nem tud onnan kisemmizni. A gyerekek apja most nagyon nyomul, velünk akar élni. Éljen, ha tényleg ezt akarja, de ha nem, úgy is jó. Én már bebizo­nyítottam, hogy egyedül is boldogulok.”

Nincsenek nagy vágyak

Vigyori kisfiú tárja ki nekünk a tíz­emeletes kapuját, majd szélvészként elhúz mellettünk. Ő Sándorék négy fia közül az egyik, és fociedzésre siet. Krisztián, a legidősebb fiú tizenhárom éves, Gyuri, a legkisebb hét. Az üveges szekrényekben sorakozó serlegek bizonyítják, hogy mind a négyen kiválóan fociznak. „Szegények voltak a szüleink, rossz helyre születtünk. Világéletemben keményen dolgoztam, de sose kerestem annyit, hogy saját otthonunk legyen” – kezdi Sándor. A család példásan nevelte gyermekeit, Sándor apjánál laktak, egy külterületi, rozoga házban, ahol a rezsi rengeteg pénzt emésztett fel. Végül a tartozások miatt dobra verték a házat, a papa vett magának egy kis lyukat, Sándorék fedél nélkül maradtak – így kötöttek ki a SZÉRA csömöri családotthonában. Vannak-e álmaik, kérdezem tőlük. „Az egyik a lakás volt. A másik, hogy minden meglegyen a gyerekeknek” – válaszolja Anita. „Sanyika tizenegy éves, belőle szeretnék valamit csinálni. Jól fog a feje, lehetne orvos, mérnök vagy jogász. Nincsenek nagy vágyaim, elzongorázok a számító­gépen, kimegyek a gyerekekkel edzésre, gyönyörködök bennük, drukkolok nekik – ennyi a szórakozás” – egészíti ki asszonya szavait Sándor. A bérlakás, amit kiutaltak nekik, kisebb, mint a mostani, ott csak egy szobája lesz a fiúknak. Hónapok óta a nagy napra, a költözésre készülnek: a számítógépben tucatnyi alaprajz sorakozik. Harmónia sugárzik belőlük. Azt mondják: boldogok, mert szeretik egymást. Akadnak nehézségeik, de ezeken segítséggel túl tudnak lépni. És egyszer talán majd elmehetnek nyaralni valami szép helyre. Eddig csak a Balatonon voltak vonattal. Vittek szendvicset, este hazajöttek. Azt, hogy ott töltsenek egy hetet, nem tudták megfizetni.
Szerző

Halhatatlanság piaci alapon

Publikálás dátuma
2019.09.15. 12:12

Fotó: SinoGene / Imaginechina
Nemrég megszületett az első klónozott macska Kínában. Az ázsiai országban egyre népszerűbb a kisállattartás, de hiányoznak az etikai és jogi normák. A klónozás a fiatalabb generációk lelki igényeit elégíti ki borsos áron.
„A szívemben nem lehet Fokhagymát pótolni” – állítja a kínai Huang Ju, akinek a brit rövid szőrű macskája nemrég betegségben halt meg. A 22 éves üzletember, ha lelkileg nem is, fizikailag azért megpróbálkozott azzal, hogy kitöltse az űrt: 35 ezer dollárt, vagyis mintegy 10,5 millió forintot fizetett azért, hogy klónozzák a macskáját. Fokhagyma II július 21-én született – a gazdája szerint újra –, és ezzel rögtön be is került a nemzetközi hírfolyamba, mivel ő az első genetikailag másolt cica Kínában. Az „újrateremtést” végző cég, a Sinogene négy éve nagyjából ezer fő bevonásával készült felmérés alapján vágott bele az üzletbe, amelyből bebizonyította: nagy igény mutatkozik a kisállatok klónozására.

Örömöt szerző klónozás

A kínai társadalom egyre jobban követi a nyugati fogyasztói trendeket. Az elmúlt években nemcsak az édességek vagy a bor iránt nőtt meg ugrásszerűen a kereslet, hanem egyre többen vesznek társállatot is. Az előrejelzések szerint idén ismét csúcsot fog dönteni a szektor bevétele: a kisállatpiac 28,2 milliárd dolláros forgalmat generálhat – ez Magyarország éves GDP-jének 20 százaléka. A gazdasági fejlődést azonban a jog nem képes elég gyorsan követni: Kínában nem bünteti a törvény az állatkínzást, ahogy a klónozásra sem dolgoztak még ki etikai szabályokat. Augusztusban már arról lehetett hallani, hogy az ázsiai országban egy nemzetközi kutatócsoport ember-majom hibridembriót hozott létre. A klónozással foglalkozó kutatók semmi rosszat nem látnak abban, hogy lelki szükségleteket és piaci igényeket elégítenek ki egyszerre. Ahogy az sem okoz különösebb lelkiismeret-furdalást számukra, hogy életekkel játszanak. A felmérések szerint a kínai társadalom többségének az ipari állatkísérletekkel sincs különösebb gondja, az örömöt szerző klónozást pedig még inkább elfogadják. A Sinogene jóvoltából 2017 óta több mint 40 kutya született. A gazdáik egyenként 53 ezer dollárt (körülbelül 16 millió forintot) áldoztak arra, hogy elhunyt kedvencükhöz megszólalásig hasonló kisállatot kapjanak vissza. A macskák klónozása azért kerül kevesebbe, mert a termékenységi ciklusuk hosszabb, így sokkal könnyebb egészséges petesejtet szerezni egy cicától, de az eljárás az ő esetükben is rendkívül körülményes. Összesen 40 petesejtet termékenyítettek meg Fokhagyma genetikai állományának a klónozásával, amelyeket aztán négy „bér­anyába” ültettek be. Közülük hár­man termékenyültek meg, de ketten elvetéltek. Végül egy kiscica született.

Mint két tojás?

A „megszólalásig hasonló” elképzeléssel azonban gond van, hiszen mindössze 90 százalékos külső egyezést tudnak az eljárást végző tudósok garantálni. Fokhagyma esetében a maradék tíz százalék már épp akkora eltérést eredményezett, hogy Huang el is keseredett a végeredménytől. Az eredeti brit rövidszőrű macskának ugyanis volt egy fekete folt az állán, az új Fokhagymának viszont nincsen. Ráadásul a kiscica szeme átható kék, míg elődjének zöldesbarna volt. A babacicák szemszíne ugyan még változhat az időben, de Fokhagyma II-nek szinte biztosan nem lesz fekete kis kecskeszakálla. „Ha azt mondanám, hogy nem voltam csalódott, hazudnék” – nyilatkozta az újdonsült cicagazda a New York Times riporterének. Ha Fokhagyma II fehér tokája ennyire kiábrándító volt Huang számára, akkor hamarosan még több illúzióval kell leszámolnia. Bár a Sinogene PR-osai igyekeznek azt sugallni, hogy a klónozott állatok természete is olyan lesz, mint az eredetié, a valóságban a genetika, a környezeti tényezők és a nevelés bonyolult kölcsönhatása formálja a kis kedvenc személyiségét – csakúgy, mint az embergyerekeknél. Az Egyesült Államokban 2002 óta klónoznak kis kedvenceket. Több amerikai híresség is igénybe vette már a szolgáltatást, közülük Barbra Streisand színésznő a legismertebb. „Nem tudtam elviselni Samantha elvesztését. Ezt szerintem minden állattartó meg tudja érteni” – indokolta a döntését. A színész-énekesnő még a kutya halála előtt DNS-mintát vett, majd két klónt is kért a coton de tuléar fajtájú állatból. Bár a kínai Huangnál jóval türelmesebben állt a kérdéshez, ő is elismerte, hogy az állatok nem pontosan ugyanolyanok, mint az elődjük volt. „Alig várom, hogy idősebbek legyenek, és kiderüljön, örökölték-e Samantha barna szemeit és komolyságát” – nyilatkozta a Variety magazinnak.

Lelki szükségletek

A mindössze kétéves Fokhagyma I húgyúti fertőzésben halt meg, mert Huang nem vitte el orvoshoz a beteg állatot. Pedig a macskák az emberekhez hasonlóan viselkednek, ha ilyen betegségben szenvednek, ezért egy lakásban tartott cica erőlködése az alomtálcán egy idő után feltűnővé válhat. Emellett az is közismert tény, hogy a fajmacskáknál, illetve az ivartalanított állatoknál különösen nagy a húgyúti fertőzések kockázata, így a gazdáknak különösen figyelniük kell erre. Miután Fokhagyma I meghalt, Huangot szörnyű bűntudat gyötörte. Először a lakásához közeli parkban temette el a kis kedvencét, de nem sokkal később bevillant neki, hogy olvasott már a klónozásról. Így kihantolta Fokhagymát, otthon a fagyasztóba tette, és amint tudta, felvette a kapcsolatot a Sinogene-nel, hogy kinyerjék a klónozáshoz szükséges DNS-mintát. A riportereknek elmondta: a családja ellenkezett, de ő jóvá akarta tenni a hibáját, azért vágott bele a programba. A klónozást végző cég kliensei­nek nagy része Huanghoz hason­lóan olyan fiatal, aki az anyagi le­he­tőségei­hez mérten sokat hajlandó áldozni azért, hogy az állata „feltámadjon”. A generációs jelenség hát­terében a fogyasztói kultúrából eredő „minden lecserélhető” hozzáállás állhat, illetve a videojátékokból megtanult szemlélet, miszerint mindig lehet egy új életet kérni. Bár azt a homéroszi eposzok óta tudjuk, a halandók életének a legnagyobb értéke az, hogy múlandó és egyszerre megismételhetetlen, a klónozás iránt lelkesedő fiataloknál van remény arra, hogy tanulnak a hibáikból. Például odafigyelnek a kedvencükre, és elviszik az állatorvoshoz, ha beteg.

Hamuból gyémánt

Gyémántot is készíttethet elhunyt kedvencének a hamvaiból az, aki nem tud megbirkózni a szeretett állat elvesztésével. A svájci székhelyű Algordanza cég már évek óta foglalkozik azzal, hogy elhunyt emberek földi maradványaiból készít ékkövet, idén pedig már kisállatok esetében is elvégzik a szolgáltatást. A természetben rendkívül magas hőmérséklet és erős nyomás kell ahhoz, hogy a hamuból gyémánt legyen, de ezt a folyamatot ipari körülmények között sokkal gyorsabban elő lehet idézni. A cég szerint az állat egyedi kémiai összetételétől függően a halvány- és a sötétkék közötti skálán bármilyen színű gyémánt kialakulhat, amelyet aztán igény szerinti formájúra csiszolnak. A szolgáltatás ára 3000 dollárnál, azaz körülbelül egymillió forintnál kezdődik.

Szerző
Témák
klónozás

Nekik bezzeg könnyű! - Mitől félt, miben bízott a 10, 20, 50, 60 évvel ezelőtti fiatal nemzedék?

Publikálás dátuma
2019.09.15. 12:00

Fotó: Adományozó: TM / Fortepan
Megélhetési gondok, bizonytalan jövő, lebegés a semmiben. És persze a félelem a globális felmelegedéstől. Mindez annak a fiatal generációnak néhány jellemző attitűdje, amely most indul neki a felnőttéletnek. Vajon így volt ez mindig? Mitől félt, miben bízott a 10, 20, 50, 60 évvel ezelőtti fiatal nemzedék? És mitől féltik a maiak a következőt? Egyetemi hallgatót, mérnököt, tanárt, írót és egy nyugdíjas pedagógust kérdeztünk. Pillanatképek múltból és a jövőről – 2019-ben.
Nemrégiben, a fiatalok nemzetközi napján (ilyen is van már vagy 20 éve) az Emberi Erőforrások Minisztériumának ifjúságpolitikáért és esélyteremtésért felelős helyettes államtitkára azt találta mondani, hogy „a magyar fiatalok jelentik a családbarát ország, a családbarát magyar nemzet jövőjét és a fennmaradás zálogát”. Hogy ez pontosan mit jelent, azt Illés Boglárka nem részletezte, de hangsúlyozta, hogy „a fiatalok ma is számtalan kihívással szembesülnek, ám a kormány minden támogatást megad nekik, hogy élni tudjanak a lehetőségeikkel. E kihívások közé sorolta a fiatalok biztonságát, biztonságos jövőképét, egzisztenciális biztonságát, életkezdésüket és a családalapítást. Kiemelte, hogy a fiatalok családban képzelik el a jövőjüket, és több mint kétharmaduk Magyarországon szeretne élni. Utóbbi azért is különösen érdekes, mert a szociológusok által készített Magyar Ifjúság Kutatás legfrissebb (vagyis tavaly közzétett) számai azt mutatják, hogy a magyar fiatalok csaknem fele (47 százalék) szeretne külföldön dolgozni. A legtöbben (69 százalék) a jobb megélhetés miatt, tapasztalatszerzésért vagy az otthoni rossz munkakörülmények miatt hagynák el az országot. Ugyanez a kutatás arra a következtetésre jut, hogy „a magyar fiatalok az anyagi problémákat tartják a korosztályukat érintő legnagyobb kihívásának”. Egy másik kutatás, amelyet a HÉTFA kutatóintézet jegyez, arra jutott, hogy a fiatalok úgy látják, 20 év múlva bizonytalanabb, kevésbé stabil lesz az életük, mint a szüleiké ma. Olyan jövőt jósolnak maguknak, ahol sokat fog számítani a tudás, becsülettel és tisztességgel viszont nehezen lehet majd boldogulni. A kérdőívre válaszoló fiatalok 56 százaléka szerint a tudás többet ér majd 20 év múlva, a becsület viszont kevésbé lesz fontos (74 százalék).  A már említett Magyar Ifjúság Kutatást időről időre megismétlik (2000 óta négyévenként), így a konkrét számadatok mellett a tendenciák is szépen kirajzolódnak. Az például, hogy a fiatalok generációról generációra veszítik el érdeklődésüket a közügyek iránt. A 2012-es dokumentumban már nevet is adtak az akkor 15–29 éves korosztálynak: „új csendes generáció”. Ők azok, akik a szüleik értékrendjét nem kérdőjelezik meg, a lázadás távol áll tőlük. A legszívesebben otthon ülnek, kivonják magukat a körülöttük zajló ügyekből. Kiábrándultak, és nagyjából fogalmuk sincs, mit hoz a jövő. És egy sor dologtól félnek. A fiatalok passzívak, szervezetekbe alig lépnek be, a politika nem nagyon érdekli őket, a véleménynyilvánítástól tartózkodnak. 

Fontossági sorrend: család és klímaváltozás

Kata soproni születésű, másodéves egyetemista, gyógytornásznak tanul Zalaegerszegen. Azt mondja, ma a középiskolában is tudatosan arra nevelik a fiatalokat, hogy ne legyen véleményük, mert így könnyebb őket manipulálni. „A verselemzéseknél például kifejthettük azt, amit a tanár mondott, hogy gondolni kell, de a mi meglátásaink már nem lehettek jók. Így nem lehet önálló felnőtteket nevelni. A jelenlegi középiskolai rendszerben egyáltalán nem készítik fel a fiatalokat arra, hogy mi várható az életben vagy az egyetemen.” Sokkal nagyobb figyelmet kellene fordítani például a nyelvekre – mondja. „Az egyetemen a barátaim 70 százalékának nincs nyelvvizsgája és nekem is csak azért van, mert különórákra jártam.” Kata úgy van benne a „külföldi” 47 százalékban, hogy közben itthon is maradna. Szerinte 20 év múlva is Sopron környékén fog lakni, mert nem akar távol kerülni a családjától. Tervei szerint gyógytornászként dolgozik majd Ausztriában. Itthon ugyanis az elérhető bruttó 160 ezer forintból szerinte képtelenség felépíteni egy életet. (A nővére már Németországban él, bátyja pedig Ausztriában, de korábban dolgozott Angliában is.) „A fiatalok manapság egyre hamarabb szakadnak el a szülőktől, egyre kevésbé akarnak támaszkodni rájuk. Pedig nagyon sokat jelent, ha az ember mögött áll egy család, akikre lehet számítani. Régebben sokkal erősebb családi kötelékek voltak. Ma egyre több a válás, és bár én is egyetértek azzal, hogy nem kell együtt maradni valakivel, ha az a kapcsolat nem jó, de ez kezd a másik irányba csúszni. Kisebb a kitartás az emberekben, és a gyerekek is ezt a mintát látják, nem pedig azt, hogy egy kapcsolatért, azért, hogy az működjön, igenis küzdeni kell.” Jó, hogy szinte bárkit bárhonnan el lehet érni, és az utazás is egyre könnyebb, de neki az is teljesen megfelelne, ha a világtól elzárva egy tanyán élne, és a környékbeliekkel barátkozna. „Persze jó, hogy kitárult a világ, ugyanakkor nincsenek korlátok és emiatt a korombeliek nem látják reálisan a helyzeteket, gyakran úgy gondolják, hogy szinte mindent meg lehet tenni” – mondja Kata. Szomorúan beszél arról is, szinte senki nem foglalkozik azzal, hogy milyen folyamatok zajlanak a világban, mi történik a bolygóval, ez hogyan hat az életünkre. „Az én generációm egy része kezd figyelni erre, de jellemzően nem 20 évesek irányítják a világot, így még várni kell arra, hogy ők érdemben változtathassanak. De még közülük is sokan vannak, akik egyáltalán nem foglalkoznak a politikával, nincsenek tisztában azzal, hogy a globális változások mit eredményezhetnek. Számomra az egyik legfontosabb téma most a klímaváltozás, nem mindegy, hogy milyen korban nevelem fel majd a gyermekeimet.” 

Aki igazán akarja

Trembeczki Csaba matematika szakos tanár, a kilencvenes évek közepén érettségizett. Szerinte semmivel sincs nehezebb dolga a diákjainak, mint annak idején az ő korosztályának volt. „Lehet, hogy kisebbségben vagyok, de én viszonylag gyorsan eldöntöttem, mivel szeretnék foglalkozni, és ma is pontosan azt is csinálom, gyakorlatilag egyetlen vargabetű nélkül. Ez egyfelől persze jó, másrészt viszont valószínűleg én is több lehetnék többféle élettapasztalattal a hátam mögött. De szerintem nincs azzal probléma, ha valaki nem elsőre találja meg a helyét a világban” – mondja a kaposvári Táncsics Gimnázium tanára. Annak idején, meséli, eszébe sem jutott, hogy választott szakmájával pénzt fog keresni, és ez pedagógusként akár hátrányt is jelenthet. A megélhetés szerinte ma sokkal nagyobb prioritású kérdés, ami biztosan befolyásolja a pályaválasztást. És ez inkább negatívum, hiszen pályát választani akkor lehet jól, „ha belülről jön, mit akarunk csinálni” – mondja, hozzátéve, szerencsés, akinél a belső motiváció és a külső tényezők együtt állnak. „Egykor is azt gondoltam, és ma még inkább úgy látom, elég színes világban élünk ahhoz, hogy aki igazán akarja, megtalálja a választ a „hogyan érezzem jól és tartsam el magam és a velem élőket” kérdésekre – akár egyben, akár külön-külön. Csaba szerint biztosan eltérés a két generáció között, hogy változott a pályaválasztáshoz (is) megszerezhető információmennyiség. A mai fiataloknak elsődleges fontosságú, hogy jól tudják kezelni azt az infó­áradatot, amit időnként mások, időnként maguk zúdítanak a nyakukba. „Biztosan nehéz mai diákként – folytatja a pedagógus –, hogy a napról napra változó világban olyan szakmák is elérhetők lesznek, amelyek még nem léteznek.” Ettől azonban nem tart, mert sokfélék vagyunk: a bátrabbak elindulnak az ismeretlen utakon, a kevésbé bátrabbak a megjárt ösvényen követik őket. Ez szerinte régen is így történt, a változás sebességét leszámítva. A másik fontos kérdés a gyermekvállalás, szexuális beállítottságtól függetlenül. „Szándékosan nem a családalapítás szót használom, maximálisan tisztelve azokat, akik így élnek. Én is családban nőttem fel és nagyon jó volt, de úgy gondolom, az általunk létrehozott világ nem a tradíciókról, hanem a változásról és az ahhoz való alkalmazkodásról szól. Új problémákkal kell a gyerekeinknek, unokáinknak szembenézniük, és erősen pesszimista vagyok, fel tudjuk-e őket készíteni rájuk” – mondja. Szerinte megváltozott az emberi tudat is. Régen elment a boltba, megvette a vacsorának valót. Ma elmegy a boltba és azt veszi, amihez nem kell műanyag tasak. Amikor megissza szeretett joghurtját, az üres flakont látva elgondolkodik, ezt most jól tette-e a bálnák, teknősök, a gyereke jövőjét nézve vagy sem. Kétszer meggondolja, elindítsa-e az autóját. Napelemeket telepít, házat szigetel, hogy csökkentse az energiafelhasználását. Az internettel, a közösségi hálókkal pedig szerinte olyanok leszünk, mint egy furcsa gép előtt ülő hangyaboly. 

Világútlevél és disznótor

Az alig 600 lelket számláló, kis zsákfaluból, a nógrádi Lucfalváról indult Róbert felnőtté válása. A rendszerváltást megelőző évben érettségizett a salgótarjáni Bolyai János Gimnáziumban – jelesre, ami nemcsak a tanárokat, őt magát is meglepte. A faluban már az érettségi is nagy dolognak számított, nemhogy a jeles bizonyítvány. „Még a rendszerváltásnak nevezett esemény előtt jártunk – meséli –, nem is ismertük ezt a kifejezést. Egy folytatólagosan stabil, kiszámítható környezetben éltünk, ahol, legalábbis akkoriban úgy képzeltem, érdemes volt jelesre érettségizni, hiszen ez jelentősen javította az egyetemi bekerülés esé­lyeit. Az egyetem végén pedig diplomát osztottak, ami a családom határozott elképzelése szerint egy jól fizetett, irodai munkát ért.” Akkoriban ez hatalmas dolognak számított egy olyan kis helyen, ahol Róbert élt. Amikor végül megszerezte az egyetemi diplomát, az övé volt a harmadik a faluban. Még érettségije is alig akadt valakinek – ha egy fiatalnak sikerült levizsgáznia, ráadásul nem szakközépiskolában, hanem a minden lehetőségek non plusz ultráját jelentő gimnáziumban, összegyűlt a rokonság, és megünnepelték. A többség beérte azzal, hogy szakmát szerzett és munkába állt. Róbert viszont elvágyott onnan. „A középiskolában a diákok már sokat beszéltek arról, hogy ki merre folytatja az útját, és a többségük a fővárost vette célba. Már ekkor eltökéltem, hogy ha törik, ha szakad, én is ott kötök ki. Nagyvárosban akartam élni, és ilyen Magyarországon csak egy van.” Mivel Miskolcra vették fel egyetemre, Budapestre még egy évtizedet várnia kellett, de ettől csak még vonzóbbá vált a főváros. „Tényleg úgy képzeltem, hogy ott minden lehetséges. A faluba nem jutottak el olyan információk, amelyek az árnyoldalait bemutatták volna.” Lucfalván igazán soha, még a nyolcvanas évek végén sem foglalkoztak politikával. Róbert szerint az emberek nem is sejtették, hogy változások jönnek. Csernobilon kívül másra nem nagyon kapták fel a fejüket, és külföldre is csak akkor jutottak el, ha a téeszcsé elvitette őket valamelyik „baráti” országba kirándulni. A világútlevélnél többre tartottak egy jó disznótort. Biztonságban érezték magukat a zsákfalu elszigeteltségében. Ekkor még üzemeltek a gyárak (két üveggyár, tűzhelygyár, gépgyár stb.) Salgótarjánban, melyek felvették a környező falvak munkaerejét. Nem fizettek érte sokat, de mivel mindenki saját házban élt, azaz lakbért nem kellett fizetni, a megélhetésre elég volt. Az emberek örültek, hogy nem kell messzire menni a munkáért, és busszal egy fél óra alatt benn lehetnek a munkahelyükön. „Az édesanyámnak még ennyit sem kellett utaznia – emlékszik vissza Róbert, mert a tsz, ahol dolgozott, ott volt a faluban. Édesapám kőműves volt, egy maszeknál dolgozott, vitték-hozták, és ekkortájt egy hét alatt keresett annyit, mint a gyári munkások havonta. Akinek munkája volt, az megélt belőle, akinek sikerült bekerülni a maszek világba, az tudott spórolni, házat építeni, kocsit venni.” A továbbtanulást és a diplomát mind­ezek elé és fölé helyezték – nemcsak hitték, biztosak voltak benne Róbert szülei is, hogy akinek van, az akár a Miniszterelnökségig viheti. „A szüleim, hozzám hasonlóan, jó eszű gyerekek voltak – folytatja Róbert –, de számukra még esélytelen volt a továbbtanulás. 1944-ben a nagyszüleim ezt még nem tudták volna finanszírozni. Nekem viszont megadatott, hogy megvalósítsam azt, ami nekik nem sikerülhetett. És ők ezt határozottan el is várták tőlem. Mindenáron meg akartak szabadítani a fizikai munka terhétől. Mert akkoriban csupán ez volt a kérdés: gürizel a pénzedért vagy szellemi munkával szerzed meg azt, ami a faluból nézve maga volt a nagybetűs, könnyű JÖVŐ.” Róbert is biztos volt benne, hogy a diplomájával, főleg, ha végre eléri Budapestet, szép jövő áll előtte. Aztán fordult a világ kereke, azt mondja, mire megszerezte a gépészmérnöki diplomáját, már kevesebbet ért, ma pedig már nem ér semmit. A szép jövő szertefoszlani látszik.

Talán el kellett volna menni

„Ha a gyerekeimmel a jövőjükről beszélgetünk, semmi olyat nem látok, amiről én ne beszélgettem volna a jövő kapcsán ilyen koromban – mondja Péterfy Gergely író. – Én a Kádár-korban egy deklasszált polgárcsaládban azt éreztem, hogy nincs jövő, bedeszkázták az eget. Egyértelmű volt, hogy el kell menni innen előbb vagy utóbb. Tizennyolc évesen, amikor először jártam Nyugaton, még nem mertem kint maradni, aztán meg elindult az erjedés, majd jött a rendszerváltás. Most már tudom, hogy kint kellett volna maradni, de most már késő. A történelmi érzékcsalódás túljárt az eszemen. Ami meg a lebegést illeti, nem hiszem, hogy ők kevésbé lebegnének, mint mi. Máshogy lebegnek. Minden generáció alatt kicserélik a repülő szőnyeget. Önzés és szűklátókörűség azt feltételezni, hogy a mostani változások radikálisabbak, mint a korábbiak. Hát az én szüleim világháborúba született generációja? Az ő szüleik első világháborús generációja? Az ő szüleik a k-európai modernitás kezdetén? A negyvennyolcasok? A reformkoriak? A francia forradalom idején? A török alatt…? A népvándorlás hajnalán…? Stb.? Minden generáció teljesen új világban találja magát és ezen minden régi generáció elkezd sápítozni – feleslegesen és ostobán.” Persze félni mindig volt mitől, és aki fél, az ugye joggal sápítozik. „Akkoriban az atomháborútól féltünk, és új világok felfedezésében reménykedtünk. Nyugatra vágytunk, de legtöbbünket itthon tartott a család és a gyávaság – mondja Péterfy. – Semmivel sem volt szebb, mint ma, csak más volt, máshol volt szörnyű és máshol volt szép. Én azon dühöngtem, hogy a könyvek, amelyeket el akarok olvasni, igazgatói engedélyhez vannak kötve a könyvtárban, és hogy a rádióban fos magyar zene szól, a Szabad Európát meg zavarják. Ma a globális felmelegedés a para, és még mindig a Nyugat a remény. Ma nem ahhoz kell bátorság, hogy kimenj, hanem, hogy itt maradj. Akkor is úgy gondoltam, hogy író leszek, és ehhez a régi, jó tanácsokra gondoltam, hogy az ember ne sajnálgassa önmagát, hanem hidegen és racionálisan gondolja végig, merre hány méter, aztán cselekedjen. Meg hogy döntse el, üllő lesz vagy kalapács.” Az írónak három gyermeke van, de miattuk nem aggódik. „Én a szocialista hiánygazdálkodás élelmiszeriparán nőttem fel, volt kétféle párizsi, háromféle sajt, öt kompót, vizes zsemle, zacskós tej. Ha az ember bement egy boltba Nyugaton, elájult. Ha kevesebbféle élelmiszer lesz, és tele lesz műanyaggal, akkor azt fogják enni. Hacsak nem lesz háború, akkor megússzák ők is egy kiadós rendszerváltással, remélhetőleg szintén vértelennel. Világválság, tőzsdekrachok, a világpolitika átrendeződése ugyanúgy elkerülhetetlen, mint az én fiatal évtizedeimben. De ők például céltudatosabbak abban, hogy hogyan viselkedjenek a munkaerőpiacon, hamarabb hozzájutottak a nyelvtudáshoz és járatosabbak a nagyvilágban, mint mi voltunk, így az esélyeik is jobbak. És a rendszerváltásnál sem fogják ugyanazokat a hibákat elkövetni, amelyeket mi elkövettünk – ők majd elkövetik a sajátjaikat.”

Egy épp hogy élet

Katalin 78 éves, némi számolgatás után kiderítjük, hogy 1959-ben érettségizett. „Már jóval túl voltunk a háborún és egy kicsit ötvenhaton, de még sehol nem volt a gulyáskommunizmus” – teszi helyére a korszakot a nyugdíjas pedagógus, aki még a főiskola utolsó évében lement vidékre tanítani. „Kicsit hősnek éreztük magunkat, egy pedagógus nélkül maradt iskolában kezdtük a pályát, négyen, pestiek.” Persze ezzel a „hőstettel” egyszersmind mentesültek az akkoriban szokásos vidékjárástól, és egyből Pesten kaptak munkát. „Attól, hogy nem lesz munkánk vagy pénzünk, egyáltalán nem féltünk. A főiskola automatikusan állást jelentett valahol, pénzünk meg soha nem volt. A háborútól viszont féltünk. Teljesen ki voltunk bukva, hogy ha háború lesz, nem taníthatunk már.” Katalin szerint az egész generációja komoly fenyegetésként élte meg a kubai rakétaválságot, amire „az egész sajtó rátett egy lapáttal”. Ez ugye azt a néhány nyomtatott lapot és az egyetlen rádiót jelentette akkoriban. Különös módon a pedagógusnak tanulók többsége egész életében a pályán maradt, ahogy Katalin többi barátja is (tanárok, vegyészek, mérnökök). Nem a fizetés és még csak nem is a biztonság volt a fő szempont, hanem egyszerűen az volt a szokás. „Akik körülöttem voltak, mind a szakmában maradtak, de mind továbbléptek egy kicsit. Nagyon kevesen voltak, akik máshova kerültek. Aki akkor tanítóképzőbe ment, az többnyire tanító akart lenni. Aki tanárképzőbe, az tanár.” A pénz nem lehetett különösebben motiváló, egy kezdő tanító 1100 forintot vihetett haza. „Mindig egy éppenhogy életet éltem. Alig tudtam kijönni a hónap végéig, de kölcsönt soha nem kértem.” A lehetséges háborún kívül egyetlen fontos kérdés foglalkoztatta Katalint és kortársait: hol fognak lakni? A bevett stratégiák között volt a családi „nagy lakás” ketté cserélése, vagy – ahogy Katalinék is csinálták – egy társbérlet leválasztása. „Nem voltak teljesíthetetlen vágyaim. Szerettem volna utazni, később, amikor a fiam megszületett, egy nyaralót, de akkoriban csak egy önálló lakást. Sokáig anyukáméknál laktam, a férjemmel is odaköltöztünk. Akkor voltam 23 éves. Aztán egy barátomnál megüresedett egy szoba az ötszobás társbérletükben. Anyám nővérének volt egy betétkönyve, azt mutattuk fel az OTP-nek, az volt a fedezet. Az építkezést részletekben fizettük, pontosabban anyukám fizette, több évtizedig. Háromszáz forint havonta. Ha ő nem keresett volna viszonylag jól, akkor ezt nem tudtuk volna meglépni.” Katalin, aki ma szerény pedagógusi nyugdíjából él Óbudán, úgy emlékszik, hogy az indulásnál egy pillanatig sem gondolta, hogy egy nyugdíjas ne élhetne meg a pénzéből. „Volt sok öreg körülöttem, ez nem foglalkoztatott. Tudtam, hogy lesz egy nyugdíjam, alacsony lesz, de lesz. Mindenkinek volt nyugdíja, aki valamelyest dolgozott.” Ma felnőttkorba lépő unokáit viszont erősen félti. „Mindig attól félek, hogy átrázzák őket, és valami olyan csapdába esnek, amiből nem lehet kimászni. Magamat sosem féltettem ettől, mert én egy szamárlétrán haladtam előre. Tudtam, hogy ez az előrehaladás lassú lesz, de egyenes vonalú. Én és a hozzám közelállók mindig állami alkalmazottak voltunk, megbíztunk abban, hogy amit az állam nyújtott egyik évben, azt nyújtja a másikban is. Az sosem fordult meg a fejünkben, hogy az államnak egyszer csak elfogy a pénze és nem fog tudni kifizetni minket. Akik akkoriban féltek, vagy mondjuk inkább úgy, tartottak a jövőtől, azok a korai vállalkozók, a gebinesek voltak. Nekik tudniillik volt veszítenivalójuk, míg nekünk nem.”