Nekik bezzeg könnyű! - Mitől félt, miben bízott a 10, 20, 50, 60 évvel ezelőtti fiatal nemzedék?

Publikálás dátuma
2019.09.15. 12:00

Fotó: Adományozó: TM / Fortepan
Megélhetési gondok, bizonytalan jövő, lebegés a semmiben. És persze a félelem a globális felmelegedéstől. Mindez annak a fiatal generációnak néhány jellemző attitűdje, amely most indul neki a felnőttéletnek. Vajon így volt ez mindig? Mitől félt, miben bízott a 10, 20, 50, 60 évvel ezelőtti fiatal nemzedék? És mitől féltik a maiak a következőt? Egyetemi hallgatót, mérnököt, tanárt, írót és egy nyugdíjas pedagógust kérdeztünk. Pillanatképek múltból és a jövőről – 2019-ben.
Nemrégiben, a fiatalok nemzetközi napján (ilyen is van már vagy 20 éve) az Emberi Erőforrások Minisztériumának ifjúságpolitikáért és esélyteremtésért felelős helyettes államtitkára azt találta mondani, hogy „a magyar fiatalok jelentik a családbarát ország, a családbarát magyar nemzet jövőjét és a fennmaradás zálogát”. Hogy ez pontosan mit jelent, azt Illés Boglárka nem részletezte, de hangsúlyozta, hogy „a fiatalok ma is számtalan kihívással szembesülnek, ám a kormány minden támogatást megad nekik, hogy élni tudjanak a lehetőségeikkel. E kihívások közé sorolta a fiatalok biztonságát, biztonságos jövőképét, egzisztenciális biztonságát, életkezdésüket és a családalapítást. Kiemelte, hogy a fiatalok családban képzelik el a jövőjüket, és több mint kétharmaduk Magyarországon szeretne élni. Utóbbi azért is különösen érdekes, mert a szociológusok által készített Magyar Ifjúság Kutatás legfrissebb (vagyis tavaly közzétett) számai azt mutatják, hogy a magyar fiatalok csaknem fele (47 százalék) szeretne külföldön dolgozni. A legtöbben (69 százalék) a jobb megélhetés miatt, tapasztalatszerzésért vagy az otthoni rossz munkakörülmények miatt hagynák el az országot. Ugyanez a kutatás arra a következtetésre jut, hogy „a magyar fiatalok az anyagi problémákat tartják a korosztályukat érintő legnagyobb kihívásának”. Egy másik kutatás, amelyet a HÉTFA kutatóintézet jegyez, arra jutott, hogy a fiatalok úgy látják, 20 év múlva bizonytalanabb, kevésbé stabil lesz az életük, mint a szüleiké ma. Olyan jövőt jósolnak maguknak, ahol sokat fog számítani a tudás, becsülettel és tisztességgel viszont nehezen lehet majd boldogulni. A kérdőívre válaszoló fiatalok 56 százaléka szerint a tudás többet ér majd 20 év múlva, a becsület viszont kevésbé lesz fontos (74 százalék).  A már említett Magyar Ifjúság Kutatást időről időre megismétlik (2000 óta négyévenként), így a konkrét számadatok mellett a tendenciák is szépen kirajzolódnak. Az például, hogy a fiatalok generációról generációra veszítik el érdeklődésüket a közügyek iránt. A 2012-es dokumentumban már nevet is adtak az akkor 15–29 éves korosztálynak: „új csendes generáció”. Ők azok, akik a szüleik értékrendjét nem kérdőjelezik meg, a lázadás távol áll tőlük. A legszívesebben otthon ülnek, kivonják magukat a körülöttük zajló ügyekből. Kiábrándultak, és nagyjából fogalmuk sincs, mit hoz a jövő. És egy sor dologtól félnek. A fiatalok passzívak, szervezetekbe alig lépnek be, a politika nem nagyon érdekli őket, a véleménynyilvánítástól tartózkodnak. 

Fontossági sorrend: család és klímaváltozás

Kata soproni születésű, másodéves egyetemista, gyógytornásznak tanul Zalaegerszegen. Azt mondja, ma a középiskolában is tudatosan arra nevelik a fiatalokat, hogy ne legyen véleményük, mert így könnyebb őket manipulálni. „A verselemzéseknél például kifejthettük azt, amit a tanár mondott, hogy gondolni kell, de a mi meglátásaink már nem lehettek jók. Így nem lehet önálló felnőtteket nevelni. A jelenlegi középiskolai rendszerben egyáltalán nem készítik fel a fiatalokat arra, hogy mi várható az életben vagy az egyetemen.” Sokkal nagyobb figyelmet kellene fordítani például a nyelvekre – mondja. „Az egyetemen a barátaim 70 százalékának nincs nyelvvizsgája és nekem is csak azért van, mert különórákra jártam.” Kata úgy van benne a „külföldi” 47 százalékban, hogy közben itthon is maradna. Szerinte 20 év múlva is Sopron környékén fog lakni, mert nem akar távol kerülni a családjától. Tervei szerint gyógytornászként dolgozik majd Ausztriában. Itthon ugyanis az elérhető bruttó 160 ezer forintból szerinte képtelenség felépíteni egy életet. (A nővére már Németországban él, bátyja pedig Ausztriában, de korábban dolgozott Angliában is.) „A fiatalok manapság egyre hamarabb szakadnak el a szülőktől, egyre kevésbé akarnak támaszkodni rájuk. Pedig nagyon sokat jelent, ha az ember mögött áll egy család, akikre lehet számítani. Régebben sokkal erősebb családi kötelékek voltak. Ma egyre több a válás, és bár én is egyetértek azzal, hogy nem kell együtt maradni valakivel, ha az a kapcsolat nem jó, de ez kezd a másik irányba csúszni. Kisebb a kitartás az emberekben, és a gyerekek is ezt a mintát látják, nem pedig azt, hogy egy kapcsolatért, azért, hogy az működjön, igenis küzdeni kell.” Jó, hogy szinte bárkit bárhonnan el lehet érni, és az utazás is egyre könnyebb, de neki az is teljesen megfelelne, ha a világtól elzárva egy tanyán élne, és a környékbeliekkel barátkozna. „Persze jó, hogy kitárult a világ, ugyanakkor nincsenek korlátok és emiatt a korombeliek nem látják reálisan a helyzeteket, gyakran úgy gondolják, hogy szinte mindent meg lehet tenni” – mondja Kata. Szomorúan beszél arról is, szinte senki nem foglalkozik azzal, hogy milyen folyamatok zajlanak a világban, mi történik a bolygóval, ez hogyan hat az életünkre. „Az én generációm egy része kezd figyelni erre, de jellemzően nem 20 évesek irányítják a világot, így még várni kell arra, hogy ők érdemben változtathassanak. De még közülük is sokan vannak, akik egyáltalán nem foglalkoznak a politikával, nincsenek tisztában azzal, hogy a globális változások mit eredményezhetnek. Számomra az egyik legfontosabb téma most a klímaváltozás, nem mindegy, hogy milyen korban nevelem fel majd a gyermekeimet.” 

Aki igazán akarja

Trembeczki Csaba matematika szakos tanár, a kilencvenes évek közepén érettségizett. Szerinte semmivel sincs nehezebb dolga a diákjainak, mint annak idején az ő korosztályának volt. „Lehet, hogy kisebbségben vagyok, de én viszonylag gyorsan eldöntöttem, mivel szeretnék foglalkozni, és ma is pontosan azt is csinálom, gyakorlatilag egyetlen vargabetű nélkül. Ez egyfelől persze jó, másrészt viszont valószínűleg én is több lehetnék többféle élettapasztalattal a hátam mögött. De szerintem nincs azzal probléma, ha valaki nem elsőre találja meg a helyét a világban” – mondja a kaposvári Táncsics Gimnázium tanára. Annak idején, meséli, eszébe sem jutott, hogy választott szakmájával pénzt fog keresni, és ez pedagógusként akár hátrányt is jelenthet. A megélhetés szerinte ma sokkal nagyobb prioritású kérdés, ami biztosan befolyásolja a pályaválasztást. És ez inkább negatívum, hiszen pályát választani akkor lehet jól, „ha belülről jön, mit akarunk csinálni” – mondja, hozzátéve, szerencsés, akinél a belső motiváció és a külső tényezők együtt állnak. „Egykor is azt gondoltam, és ma még inkább úgy látom, elég színes világban élünk ahhoz, hogy aki igazán akarja, megtalálja a választ a „hogyan érezzem jól és tartsam el magam és a velem élőket” kérdésekre – akár egyben, akár külön-külön. Csaba szerint biztosan eltérés a két generáció között, hogy változott a pályaválasztáshoz (is) megszerezhető információmennyiség. A mai fiataloknak elsődleges fontosságú, hogy jól tudják kezelni azt az infó­áradatot, amit időnként mások, időnként maguk zúdítanak a nyakukba. „Biztosan nehéz mai diákként – folytatja a pedagógus –, hogy a napról napra változó világban olyan szakmák is elérhetők lesznek, amelyek még nem léteznek.” Ettől azonban nem tart, mert sokfélék vagyunk: a bátrabbak elindulnak az ismeretlen utakon, a kevésbé bátrabbak a megjárt ösvényen követik őket. Ez szerinte régen is így történt, a változás sebességét leszámítva. A másik fontos kérdés a gyermekvállalás, szexuális beállítottságtól függetlenül. „Szándékosan nem a családalapítás szót használom, maximálisan tisztelve azokat, akik így élnek. Én is családban nőttem fel és nagyon jó volt, de úgy gondolom, az általunk létrehozott világ nem a tradíciókról, hanem a változásról és az ahhoz való alkalmazkodásról szól. Új problémákkal kell a gyerekeinknek, unokáinknak szembenézniük, és erősen pesszimista vagyok, fel tudjuk-e őket készíteni rájuk” – mondja. Szerinte megváltozott az emberi tudat is. Régen elment a boltba, megvette a vacsorának valót. Ma elmegy a boltba és azt veszi, amihez nem kell műanyag tasak. Amikor megissza szeretett joghurtját, az üres flakont látva elgondolkodik, ezt most jól tette-e a bálnák, teknősök, a gyereke jövőjét nézve vagy sem. Kétszer meggondolja, elindítsa-e az autóját. Napelemeket telepít, házat szigetel, hogy csökkentse az energiafelhasználását. Az internettel, a közösségi hálókkal pedig szerinte olyanok leszünk, mint egy furcsa gép előtt ülő hangyaboly. 

Világútlevél és disznótor

Az alig 600 lelket számláló, kis zsákfaluból, a nógrádi Lucfalváról indult Róbert felnőtté válása. A rendszerváltást megelőző évben érettségizett a salgótarjáni Bolyai János Gimnáziumban – jelesre, ami nemcsak a tanárokat, őt magát is meglepte. A faluban már az érettségi is nagy dolognak számított, nemhogy a jeles bizonyítvány. „Még a rendszerváltásnak nevezett esemény előtt jártunk – meséli –, nem is ismertük ezt a kifejezést. Egy folytatólagosan stabil, kiszámítható környezetben éltünk, ahol, legalábbis akkoriban úgy képzeltem, érdemes volt jelesre érettségizni, hiszen ez jelentősen javította az egyetemi bekerülés esé­lyeit. Az egyetem végén pedig diplomát osztottak, ami a családom határozott elképzelése szerint egy jól fizetett, irodai munkát ért.” Akkoriban ez hatalmas dolognak számított egy olyan kis helyen, ahol Róbert élt. Amikor végül megszerezte az egyetemi diplomát, az övé volt a harmadik a faluban. Még érettségije is alig akadt valakinek – ha egy fiatalnak sikerült levizsgáznia, ráadásul nem szakközépiskolában, hanem a minden lehetőségek non plusz ultráját jelentő gimnáziumban, összegyűlt a rokonság, és megünnepelték. A többség beérte azzal, hogy szakmát szerzett és munkába állt. Róbert viszont elvágyott onnan. „A középiskolában a diákok már sokat beszéltek arról, hogy ki merre folytatja az útját, és a többségük a fővárost vette célba. Már ekkor eltökéltem, hogy ha törik, ha szakad, én is ott kötök ki. Nagyvárosban akartam élni, és ilyen Magyarországon csak egy van.” Mivel Miskolcra vették fel egyetemre, Budapestre még egy évtizedet várnia kellett, de ettől csak még vonzóbbá vált a főváros. „Tényleg úgy képzeltem, hogy ott minden lehetséges. A faluba nem jutottak el olyan információk, amelyek az árnyoldalait bemutatták volna.” Lucfalván igazán soha, még a nyolcvanas évek végén sem foglalkoztak politikával. Róbert szerint az emberek nem is sejtették, hogy változások jönnek. Csernobilon kívül másra nem nagyon kapták fel a fejüket, és külföldre is csak akkor jutottak el, ha a téeszcsé elvitette őket valamelyik „baráti” országba kirándulni. A világútlevélnél többre tartottak egy jó disznótort. Biztonságban érezték magukat a zsákfalu elszigeteltségében. Ekkor még üzemeltek a gyárak (két üveggyár, tűzhelygyár, gépgyár stb.) Salgótarjánban, melyek felvették a környező falvak munkaerejét. Nem fizettek érte sokat, de mivel mindenki saját házban élt, azaz lakbért nem kellett fizetni, a megélhetésre elég volt. Az emberek örültek, hogy nem kell messzire menni a munkáért, és busszal egy fél óra alatt benn lehetnek a munkahelyükön. „Az édesanyámnak még ennyit sem kellett utaznia – emlékszik vissza Róbert, mert a tsz, ahol dolgozott, ott volt a faluban. Édesapám kőműves volt, egy maszeknál dolgozott, vitték-hozták, és ekkortájt egy hét alatt keresett annyit, mint a gyári munkások havonta. Akinek munkája volt, az megélt belőle, akinek sikerült bekerülni a maszek világba, az tudott spórolni, házat építeni, kocsit venni.” A továbbtanulást és a diplomát mind­ezek elé és fölé helyezték – nemcsak hitték, biztosak voltak benne Róbert szülei is, hogy akinek van, az akár a Miniszterelnökségig viheti. „A szüleim, hozzám hasonlóan, jó eszű gyerekek voltak – folytatja Róbert –, de számukra még esélytelen volt a továbbtanulás. 1944-ben a nagyszüleim ezt még nem tudták volna finanszírozni. Nekem viszont megadatott, hogy megvalósítsam azt, ami nekik nem sikerülhetett. És ők ezt határozottan el is várták tőlem. Mindenáron meg akartak szabadítani a fizikai munka terhétől. Mert akkoriban csupán ez volt a kérdés: gürizel a pénzedért vagy szellemi munkával szerzed meg azt, ami a faluból nézve maga volt a nagybetűs, könnyű JÖVŐ.” Róbert is biztos volt benne, hogy a diplomájával, főleg, ha végre eléri Budapestet, szép jövő áll előtte. Aztán fordult a világ kereke, azt mondja, mire megszerezte a gépészmérnöki diplomáját, már kevesebbet ért, ma pedig már nem ér semmit. A szép jövő szertefoszlani látszik.

Talán el kellett volna menni

„Ha a gyerekeimmel a jövőjükről beszélgetünk, semmi olyat nem látok, amiről én ne beszélgettem volna a jövő kapcsán ilyen koromban – mondja Péterfy Gergely író. – Én a Kádár-korban egy deklasszált polgárcsaládban azt éreztem, hogy nincs jövő, bedeszkázták az eget. Egyértelmű volt, hogy el kell menni innen előbb vagy utóbb. Tizennyolc évesen, amikor először jártam Nyugaton, még nem mertem kint maradni, aztán meg elindult az erjedés, majd jött a rendszerváltás. Most már tudom, hogy kint kellett volna maradni, de most már késő. A történelmi érzékcsalódás túljárt az eszemen. Ami meg a lebegést illeti, nem hiszem, hogy ők kevésbé lebegnének, mint mi. Máshogy lebegnek. Minden generáció alatt kicserélik a repülő szőnyeget. Önzés és szűklátókörűség azt feltételezni, hogy a mostani változások radikálisabbak, mint a korábbiak. Hát az én szüleim világháborúba született generációja? Az ő szüleik első világháborús generációja? Az ő szüleik a k-európai modernitás kezdetén? A negyvennyolcasok? A reformkoriak? A francia forradalom idején? A török alatt…? A népvándorlás hajnalán…? Stb.? Minden generáció teljesen új világban találja magát és ezen minden régi generáció elkezd sápítozni – feleslegesen és ostobán.” Persze félni mindig volt mitől, és aki fél, az ugye joggal sápítozik. „Akkoriban az atomháborútól féltünk, és új világok felfedezésében reménykedtünk. Nyugatra vágytunk, de legtöbbünket itthon tartott a család és a gyávaság – mondja Péterfy. – Semmivel sem volt szebb, mint ma, csak más volt, máshol volt szörnyű és máshol volt szép. Én azon dühöngtem, hogy a könyvek, amelyeket el akarok olvasni, igazgatói engedélyhez vannak kötve a könyvtárban, és hogy a rádióban fos magyar zene szól, a Szabad Európát meg zavarják. Ma a globális felmelegedés a para, és még mindig a Nyugat a remény. Ma nem ahhoz kell bátorság, hogy kimenj, hanem, hogy itt maradj. Akkor is úgy gondoltam, hogy író leszek, és ehhez a régi, jó tanácsokra gondoltam, hogy az ember ne sajnálgassa önmagát, hanem hidegen és racionálisan gondolja végig, merre hány méter, aztán cselekedjen. Meg hogy döntse el, üllő lesz vagy kalapács.” Az írónak három gyermeke van, de miattuk nem aggódik. „Én a szocialista hiánygazdálkodás élelmiszeriparán nőttem fel, volt kétféle párizsi, háromféle sajt, öt kompót, vizes zsemle, zacskós tej. Ha az ember bement egy boltba Nyugaton, elájult. Ha kevesebbféle élelmiszer lesz, és tele lesz műanyaggal, akkor azt fogják enni. Hacsak nem lesz háború, akkor megússzák ők is egy kiadós rendszerváltással, remélhetőleg szintén vértelennel. Világválság, tőzsdekrachok, a világpolitika átrendeződése ugyanúgy elkerülhetetlen, mint az én fiatal évtizedeimben. De ők például céltudatosabbak abban, hogy hogyan viselkedjenek a munkaerőpiacon, hamarabb hozzájutottak a nyelvtudáshoz és járatosabbak a nagyvilágban, mint mi voltunk, így az esélyeik is jobbak. És a rendszerváltásnál sem fogják ugyanazokat a hibákat elkövetni, amelyeket mi elkövettünk – ők majd elkövetik a sajátjaikat.”

Egy épp hogy élet

Katalin 78 éves, némi számolgatás után kiderítjük, hogy 1959-ben érettségizett. „Már jóval túl voltunk a háborún és egy kicsit ötvenhaton, de még sehol nem volt a gulyáskommunizmus” – teszi helyére a korszakot a nyugdíjas pedagógus, aki még a főiskola utolsó évében lement vidékre tanítani. „Kicsit hősnek éreztük magunkat, egy pedagógus nélkül maradt iskolában kezdtük a pályát, négyen, pestiek.” Persze ezzel a „hőstettel” egyszersmind mentesültek az akkoriban szokásos vidékjárástól, és egyből Pesten kaptak munkát. „Attól, hogy nem lesz munkánk vagy pénzünk, egyáltalán nem féltünk. A főiskola automatikusan állást jelentett valahol, pénzünk meg soha nem volt. A háborútól viszont féltünk. Teljesen ki voltunk bukva, hogy ha háború lesz, nem taníthatunk már.” Katalin szerint az egész generációja komoly fenyegetésként élte meg a kubai rakétaválságot, amire „az egész sajtó rátett egy lapáttal”. Ez ugye azt a néhány nyomtatott lapot és az egyetlen rádiót jelentette akkoriban. Különös módon a pedagógusnak tanulók többsége egész életében a pályán maradt, ahogy Katalin többi barátja is (tanárok, vegyészek, mérnökök). Nem a fizetés és még csak nem is a biztonság volt a fő szempont, hanem egyszerűen az volt a szokás. „Akik körülöttem voltak, mind a szakmában maradtak, de mind továbbléptek egy kicsit. Nagyon kevesen voltak, akik máshova kerültek. Aki akkor tanítóképzőbe ment, az többnyire tanító akart lenni. Aki tanárképzőbe, az tanár.” A pénz nem lehetett különösebben motiváló, egy kezdő tanító 1100 forintot vihetett haza. „Mindig egy éppenhogy életet éltem. Alig tudtam kijönni a hónap végéig, de kölcsönt soha nem kértem.” A lehetséges háborún kívül egyetlen fontos kérdés foglalkoztatta Katalint és kortársait: hol fognak lakni? A bevett stratégiák között volt a családi „nagy lakás” ketté cserélése, vagy – ahogy Katalinék is csinálták – egy társbérlet leválasztása. „Nem voltak teljesíthetetlen vágyaim. Szerettem volna utazni, később, amikor a fiam megszületett, egy nyaralót, de akkoriban csak egy önálló lakást. Sokáig anyukáméknál laktam, a férjemmel is odaköltöztünk. Akkor voltam 23 éves. Aztán egy barátomnál megüresedett egy szoba az ötszobás társbérletükben. Anyám nővérének volt egy betétkönyve, azt mutattuk fel az OTP-nek, az volt a fedezet. Az építkezést részletekben fizettük, pontosabban anyukám fizette, több évtizedig. Háromszáz forint havonta. Ha ő nem keresett volna viszonylag jól, akkor ezt nem tudtuk volna meglépni.” Katalin, aki ma szerény pedagógusi nyugdíjából él Óbudán, úgy emlékszik, hogy az indulásnál egy pillanatig sem gondolta, hogy egy nyugdíjas ne élhetne meg a pénzéből. „Volt sok öreg körülöttem, ez nem foglalkoztatott. Tudtam, hogy lesz egy nyugdíjam, alacsony lesz, de lesz. Mindenkinek volt nyugdíja, aki valamelyest dolgozott.” Ma felnőttkorba lépő unokáit viszont erősen félti. „Mindig attól félek, hogy átrázzák őket, és valami olyan csapdába esnek, amiből nem lehet kimászni. Magamat sosem féltettem ettől, mert én egy szamárlétrán haladtam előre. Tudtam, hogy ez az előrehaladás lassú lesz, de egyenes vonalú. Én és a hozzám közelállók mindig állami alkalmazottak voltunk, megbíztunk abban, hogy amit az állam nyújtott egyik évben, azt nyújtja a másikban is. Az sosem fordult meg a fejünkben, hogy az államnak egyszer csak elfogy a pénze és nem fog tudni kifizetni minket. Akik akkoriban féltek, vagy mondjuk inkább úgy, tartottak a jövőtől, azok a korai vállalkozók, a gebinesek voltak. Nekik tudniillik volt veszítenivalójuk, míg nekünk nem.”

Heti abszurd: Futókör

Publikálás dátuma
2019.09.15. 06:43

Futjuk a köröket, lihegünk, mint állat, de csak nem akarunk körbeérni.
Ám, ne mondja nekem senki, hogy ebben az országban a NER majd' egy évtizede alatt ne virágzott volna ki a kreativitás és a népfelség szabadsága. Itt van mindjárt a Fiumei Futókör ötlete, ami teljesen méltán nagyobb demokratikus szablyázást váltott ki a közösséginek nevezett térben, mint a kormányfő kötcsei (transzformált) felismerése az európai futókörről. Ahol „Európa országai együtt autóznak ugyan a körforgalomban, de vannak, akik lehajtanak adott pillanatban egy-egy autópályára” – mondta volt élesen látva a valóság horizontját Orbán Viktor, ahonnan egyetlen szökkenéssel eljuthatunk a szabadságnak arra a fokára, hogy eldönthetjük, melyik sírnál kanyarodjunk le a Fiumei Futókörről. A kettő értelme csaknem fedi egymást, látni, ennyi adatott, vagy legalábbis ezzel vigasztaljuk a magunk restségét. Hogy legalább futólag érthetőek legyünk: a Fiumei Futókör ötletét a Fiu­mei úti sírkertben (hát, hol máshol?) a Nemzeti Örökség Intézete (ne röhögjenek: a NÖRI) vetette fel, hogy kis idő múltán közölje: „látva a futótársadalom megosztottságát”, úgy döntött, hogy „a futókörök tervezett kijelölését és avatását ideiglenesen elhalasztja, valamint párbeszédet kezdeményez a futókkal annak érdekében, hogy az érvek és indokok megvitatását követően mindenki számára megnyugtató helyzetet teremtsen”. Mármost ennyiből is látható, hogy a NÖRI (mondom, nincs röhögés!, hát az a nyomorult, ami) mily híven követi a népfelség tiszteletében a NER-t. Felvetünk egy ötletet, amelyről tudható, hogy sokan vitatják majd, mert kegyeletsértőnek gondolják, mert tudják, fogy a magyar, ezért temetőben nem kedvelnek még futni sem, aztán látva a megosztottságot, futóvitát generálunk, hogy a végén megnyugtató helyzetet teremtsünk. Amely helyzettel addig amúgy nem volt semmi gond. Békés állóvízként pocsolyázgatott magában a helyzet, mígnem a NÖRI köve belerepült. Addig ugyanis nem lett helyzet, amíg a NÖRI elnézte, hogy a temetőben szabadon futkározik, aki ott akar futkározni. Az önszervező élet békéje honolt tehát a sírkert felett (naná, majd a holtak tiltakoznak!), amíg a NÖRI rá nem ébredt: neki itt voltaképp intézkedési joga van, s az semmiképpen nem merülhet ki abban, hogy karbantartja azokat a temetői utakat is, ahol éppen futnak. Ámde a NÖRI, megroppantva derekát, kiegyenesedett: ő nem csupán kompetens, hanem elkötelezett is – és ezt a mai világban nem lehet eléggé hangsúlyozni –: továbbra is „azt vallja (oh, ezek a finom vallomások – a szerk.), hogy a Fiumei úti sírkert több mint temető, kapui nyitva állnak mindazok előtt, akik a sírkertben szeretnének ­futni, sétálni”. Értjük: több mint temető. De ha több, akkor mi ez itt valójában? Nemzeti sétatér? Vagy nemzeti futópálya? Mikor már éppen készen voltunk e tanulság nélküli futó dolgozat tanulságának formába öntésére, akkor jött a hír: bár korábban csak azt írták, ideiglenesen halasztják el a terv megvalósítását, de végül teljesen elálltak attól. Most aztán nagy bajban vagyunk. Mi lesz így a népfelséggel, a futókör mintegy társadalmi vitájával? Aki pedig eddig nem ébredt rá semmire, annak csak azt tudjuk javasolni: maradjon a körforgalomban és eszébe ne jusson a maga feje után lehajtani sehová. Futókörön vagyunk mindannyian. Csak nem mi futunk. Futtatnak bennünket kifulladásig.
Szerző
Témák
Heti abszurd

Beteg babáknak nem jár támogatás? - Csak a káosz biztos

Publikálás dátuma
2019.09.14. 18:48

Óriási káosz, támogatásmegvonás és a patikai pénztárnál sokkolódó anyukák – így jellemezhető az a helyzet, ami a tejfehérje-allergiás gyerekek számára felírt egyik legnépszerűbb tápszer körül kialakult szeptember 1-je után. A korábbi 380 forint helyett egyéves kor fölött mostantól 1710 forintba kerül egy doboz tápszer, de az információhiány miatt több patikában is teljes áron, 3805 forintért árulják a terméket. Magyarországon több tízezer érintett család lehet, egyre gyakoribb ugyanis a gyerekek körében a táplálékallergia.
Azoknak a babáknak és gyerekeknek, akiknek tehéntejfehérje-allergiájuk van, speciális étrendet kell tartaniuk, aminek egyik alapeleme a tejfehérjementes tápszer. Erre akár hároméves korig is szükségük lehet az egészséges fejlődéshez. Az ő szüleiknek jelent komoly terhet, hogy az egyik ilyen tápszer ára szeptember elsejétől a többszörösére emelkedett.  A Nemzeti Egészségbiztosítási Alap­kezelő (NEAK, korábbi OEP) havi nyilvános gyógyszer-tájékoztatójából megtudtuk: míg a speciális igényekre gyártott Milumil Pregomin tápszer 0–12 hónapos korig 90 százalékos támogatással továbbra is 380 forint, addig ugyanezt az egyévesnél idősebb babák csak 55 százalékosan támogatott áron kapják. Így a szülőknek már 1710 forintba kerül egy doboz, akár csak néhány napra elegendő tápszer. Sőt, akinek nincs szerencséje – recept ide vagy oda –, a teljes árat kell fizetnie, a változás ugyanis komoly káoszt okozott. Kedden a budapesti Oktogon Gyógyszertárban például azt a tájékoztatást kaptuk, recepttel is 3805 forint a tápszer, mert már nincs rajta támogatás. Ugyanez volt a helyzet a miskolci Szent Rókus Gyógyszertár és a soproni Erzsébet Gyógyszertár esetében is. A komoly áremelkedésről nem ők tehetnek, számukra így mutatta a számítógépes rendszer a tápszert. „Majdnem elsírtam magam a pénztárnál, mikor közölték, hogy nincs támogatás, és mostantól 3805 forint a gyerekem tápszere, aki sem tejet, sem tojást nem ehet” – mondja egy vidéki édesanya. Voltak olyan patikák is, ahol már azt mondták, normatív támogatással 1710 forint, kiemelt támogatással 380 forint a tápszer, de mikor arra kérdeztünk rá, utóbbi egyéves kor után is kérhető-e, sehol sem tudtak válaszolni. (A NEAK hivatalos gyógyszer-indikációja szerint egyébként nem kérhető.)

Nekik nem szóltak

Az árazás körüli kavarodásban szerepe van annak is, hogy a termékek új, úgynevezett TTT kódokat kaptak. A számítógépes rendszer a patikákban ez alapján ismeri fel és azonosítja a tápszert. Lapunk birtokába került egy, a gyártótól a szakorvosoknak küldött levél, melyben azt írják, a tápszer továbbra is támogatott, de megváltozott a kódja a rendszerben, így a régi kóddal felírt termékek teljes árasak. Életkori korlátról és a támogatás megváltozásáról ebben a levélben nem írnak, ahogy az sem derül ki, miért utólag tájékoztatták a szakorvosokat és miért nem tudnak semmit a gyógyszertárak. „Minden századik gyermek tejfehérje-allergiás, vagyis több tízezer családot érint a támogatás megvonása” – mondja dr. Csáki Csilla, a Svábhegyi Gyermekgyógyintézet csecsemő- és gyermekgyógyász, allergológus szakorvosa. Aki – mint említette – semmiféle tájékoztatást nem kapott arról, hogy megváltozna a tápszertámogatás. Ennél fogva nem tudhatja, mit jelent, hogy „új kódot” kapott a termék. Ő a héten is a régi kóddal adta ki a recepteket. „Ezt a tápszert eddig hatéves korig, 90 százalékos támogatással írtuk fel. Nehéz lesz az új helyzet, mert így is folyamatosan küzdünk a szülőkkel, hogy ne rizs- vagy­ zabtejet adjanak az egy-két ­éves, tej­fehérje-allergiás gyermekeknek, hanem teljes értékű tápszert. Ha ez már nem 380, hanem majd’ kétezer forintba kerül, még nehezebb dolgunk lesz. A Pregomin nagyon jó minőségű termék, egyéves kor fölött nincs is olyan, amit szívesen javasolnék ezenkívül. Persze létezik még a Humana SL szójatáp az egyévesnél idősebb gyermekek számára, de ez keresztallergiát is okozhat” – tudjuk meg a szakorvostól. Nem csak ez a gond. Korántsem biztos, hogy egy új tápszert is elfogad egy akár kétéves gyerek, ha már hozzászokott a korábbihoz és annak az ízét szereti.

Megkerülhetetlen szükséglet

„Hároméves korig a gyerekeknek nagyon magas a fehérjebeviteli igényük, és mivel tehéntej-allergiájuk miatt tejterméket nem ehetnek, a szükséges mennyiséget tápszerrel juttathatják a szervezetükbe. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy jól fejlődjenek” – erről dr. Nagy Ilona csecsemő-, gyermekgyógyász szakorvos, házi gyermekorvos beszélt. Szerinte ugyan egyéves kor után sokan kinövik a tejfehérje-allergiát, de a hozzátáplálással kezdődhetnek az egyéb allergiák. Ha pedig valakinél konstans az érzékenység, akár hatéves koráig is szüksége lehet a tápszerre, bár ez már ritka. Ha nem kapják meg a megfelelő mennyiségű fehérjét a gyerekek, annak nagyon súlyos következményei is lehetnek. „Nemzetközi vizsgálatok igazolták, hogy megfelelő mennyiségű állati fehérje nélkül az allergiás gyerekek egy-két évvel elmaradnak a növekedésben az egészséges kortársaikhoz képest, sőt vitamin- és kalciumhiány is kialakul náluk. A csontok, az idegrendszer és az agy fejlődését is visszaveti a hiány. Ez később tanulási nehézségeket, idegrendszeri zavarokat is okozhat és komolyan befolyásolja a szellemi teljesítőképességüket is” – sorolja Csáki Csilla. Gyakran pedig nemcsak a tejfehérjére, hanem a szójára, a tojásra is allergiás egy gyermek, sőt keresztallergia is kialakulhat. A marhahús a tej-, a csirkehús a tojásallergiához hasonló tüneteket produkál. Ilyenkor állati fehérjét egyáltalán nem szabad fogyasztani. A legfrissebb kutatások eredményeképp folyamatosan újragondolják, hogy miképpen érdemes táplálni a gyerekeket, a WHO-ajánlás is folyamatosan változik. Jelenleg – amennyiben ez lehetséges – féléves korig csak anyatejes táplálás javasolt. Az anyatejjel ugyanis az anya által elfogyasztott élelmiszerek kis mennyisége is átjut a gyermekbe, ami segíti az immuntolerancia kialakítását. Azoknál, akik tápszert kapnak, 4–6 hónapos kor között már ajánlanak más ételeket is. „Ez persze nem azt jelenti, hogy nagy mennyiségeket kell a gyerekkel etetni, csak kóstoltatni! Volt korábban egy kutatás arról, hogy ha korán (négy hónapos kortól), minimális mennyiségben és a bélrendszeren keresztül találkoznak a gyerekek a mogyoróval, akkor kisebb eséllyel lesznek allergiásak rá, mintha elsőként a tüdőn vagy sérült bőrön keresztül érintkeznek a mogyoró porával” – mondja Nagy Ilona.      

Most akkor allergiás vagy sem?

Az ételallergiát jelezhetik az ekcémaszerű kiütések, a hasmenés és a véres széklet, de nem feltétlenül jelentkeznek ennyire egyértelmű tünetek. Előfordul az is, hogy pusztán csak nem gyarapszik megfelelően egy baba, elmarad a súlya. Az azonban, hogy egy gyermek allergiás-e vagy sem, nem mindig egyértelmű. Dr. Csáki Csilla például találkozott olyan családdal, ahol néhány ekcémás kiütés miatt azt mondták a szülőknek, érzékeny a gyermek a tejfehérjére, ezért éveken át „mentes” étrendre fogták, holott erre egyáltalán nem volt szükség. Azért, hogy ezt elkerüljék, érdemes gyerek-gasztroenterológushoz vagy -allergológushoz fordulni és ott elvégeztetni a szükséges teszteket. Ez azonban nem mindig olyan egyszerű, hiszen a vizsgálatok nagyon drágák, és az államilag finanszírozott ellátás keretében minden hónapban csak ­bizonyos számú vértesztet kérhet egy szakorvos. Ha kifutnak a keretből, a következő hónapra csúszik a beteg. Emiatt sokan inkább a magánellátás felé fordulnak, de ezek a vizsgálatok ott több tízezer forintba is kerülhetnek. Úgy tűnik, a döntéshozókat nem tájékoztatták megfelelően arról, milyen jelentős pluszköltségekkel járhat a családoknak egy allergiás gyermek kezelése és étkeztetése. Pedig a tej- és tojásmentes hozzávalók és ételek rendre kétszer-háromszor olyan drágák, mint a nem mentes társaik. Ehhez jön mostantól hozzá a tápszerek árának emelkedése is. És ez akkor is hatalmas teher volna, ha nem éppen a családok évében kellene elviselni.

Kell egy kis kosz – Nem, nem kell

A leggyakoribb a tehéntej-allergia, de a tojás, a hal és az olajos magvak is okozhatnak allergiát és tüneteket. Ilyenkor ezeket kerülő étrendet kell kialakítani. A rizstej, mandulatej stb. azonban semmiképpen nem helyettesítik a tápszert. „A növényi tejek összetétele nagyrészt víz, nagyon kevés a fehérjetartalmuk, egy fejlődésben lévő szervezetnek nem elegendőek. Egyedül a szójatej az, aminek még megfelelő lehet a fehérjetartalma, de az sem olyan ásványianyag- és vitamin-összetételű, amire a gyerekeknek szükségük lenne. Hároméves korig még allergiamentes gyermekeknek is javasolja a WHO az igények szerint összeállított tápszereket” – hangsúlyozza Nagy Ilona. Az, hogy gyerekkorban miképpen táplálják az embert és az anyuka miképpen táplálkozik a várandósság és a szoptatás alatt, összefügghet azzal is, hogy a későbbiekben kialakulnak-e allergiák. „A tolerancia és az intolerancia is fontos tulajdonsága az immunrendszernek, hiszen ennek segítségével tudja elkülöníteni, hogy mi az, ami megfelelő a szervezetnek, és mi nem az. Az immunrendszer fontos szabályozói a bélrendszer nyirokcsomói, amiket a bélflóra befolyásol. Jelenleg is komoly kutatások zajlanak a témában. Korábban volt olyan elmélet – »kosz elmélet« –, amelynek alapját az a megfigyelés adta, hogy ha valaki nagyon steril, »tiszta« környezetben nevelkedik és nem találkozik a megfelelő baktériumokkal, akkor nagyobb az esélye arra, hogy allergiás lesz. Kiderült, hogy a különféle baktériumtörzsek más-más hatással vannak az immunrendszerünkre, tehát nem a koszra – különféle baktériumokra, vírusokra, gombákra –, hanem a jótékony mikrobák összességére van szükség” – részletezi a doktornő.

Szerző
Frissítve: 2019.09.15. 07:17