Nekik bezzeg könnyű! - Mitől félt, miben bízott a 10, 20, 50, 60 évvel ezelőtti fiatal nemzedék?

Megélhetési gondok, bizonytalan jövő, lebegés a semmiben. És persze a félelem a globális felmelegedéstől. Mindez annak a fiatal generációnak néhány jellemző attitűdje, amely most indul neki a felnőttéletnek. Vajon így volt ez mindig? Mitől félt, miben bízott a 10, 20, 50, 60 évvel ezelőtti fiatal nemzedék? És mitől féltik a maiak a következőt? Egyetemi hallgatót, mérnököt, tanárt, írót és egy nyugdíjas pedagógust kérdeztünk. Pillanatképek múltból és a jövőről – 2019-ben.

Nemrégiben, a fiatalok nemzetközi napján (ilyen is van már vagy 20 éve) az Emberi Erőforrások Minisztériumának ifjúságpolitikáért és esélyteremtésért felelős helyettes államtitkára azt találta mondani, hogy „a magyar fiatalok jelentik a családbarát ország, a családbarát magyar nemzet jövőjét és a fennmaradás zálogát”. Hogy ez pontosan mit jelent, azt Illés Boglárka nem részletezte, de hangsúlyozta, hogy „a fiatalok ma is számtalan kihívással szembesülnek, ám a kormány minden támogatást megad nekik, hogy élni tudjanak a lehetőségeikkel. E kihívások közé sorolta a fiatalok biztonságát, biztonságos jövőképét, egzisztenciális biztonságát, életkezdésüket és a családalapítást. Kiemelte, hogy a fiatalok családban képzelik el a jövőjüket, és több mint kétharmaduk Magyarországon szeretne élni.

Utóbbi azért is különösen érdekes, mert a szociológusok által készített Magyar Ifjúság Kutatás legfrissebb (vagyis tavaly közzétett) számai azt mutatják, hogy a magyar fiatalok csaknem fele (47 százalék) szeretne külföldön dolgozni. A legtöbben (69 százalék) a jobb megélhetés miatt, tapasztalatszerzésért vagy az otthoni rossz munkakörülmények miatt hagynák el az országot. Ugyanez a kutatás arra a következtetésre jut, hogy „a magyar fiatalok az anyagi problémákat tartják a korosztályukat érintő legnagyobb kihívásának”.

Egy másik kutatás, amelyet a HÉTFA kutatóintézet jegyez, arra jutott, hogy a fiatalok úgy látják, 20 év múlva bizonytalanabb, kevésbé stabil lesz az életük, mint a szüleiké ma. Olyan jövőt jósolnak maguknak, ahol sokat fog számítani a tudás, becsülettel és tisztességgel viszont nehezen lehet majd boldogulni. A kérdőívre válaszoló fiatalok 56 százaléka szerint a tudás többet ér majd 20 év múlva, a becsület viszont kevésbé lesz fontos (74 százalék).

A már említett Magyar Ifjúság Kutatást időről időre megismétlik (2000 óta négyévenként), így a konkrét számadatok mellett a tendenciák is szépen kirajzolódnak. Az például, hogy a fiatalok generációról generációra veszítik el érdeklődésüket a közügyek iránt. A 2012-es dokumentumban már nevet is adtak az akkor 15–29 éves korosztálynak: „új csendes generáció”. Ők azok, akik a szüleik értékrendjét nem kérdőjelezik meg, a lázadás távol áll tőlük. A legszívesebben otthon ülnek, kivonják magukat a körülöttük zajló ügyekből. Kiábrándultak, és nagyjából fogalmuk sincs, mit hoz a jövő. És egy sor dologtól félnek. A fiatalok passzívak, szervezetekbe alig lépnek be, a politika nem nagyon érdekli őket, a véleménynyilvánítástól tartózkodnak.

Fontossági sorrend: család és klímaváltozás

Kata soproni születésű, másodéves egyetemista, gyógytornásznak tanul Zalaegerszegen. Azt mondja, ma a középiskolában is tudatosan arra nevelik a fiatalokat, hogy ne legyen véleményük, mert így könnyebb őket manipulálni. „A verselemzéseknél például kifejthettük azt, amit a tanár mondott, hogy gondolni kell, de a mi meglátásaink már nem lehettek jók. Így nem lehet önálló felnőtteket nevelni. A jelenlegi középiskolai rendszerben egyáltalán nem készítik fel a fiatalokat arra, hogy mi várható az életben vagy az egyetemen.” Sokkal nagyobb figyelmet kellene fordítani például a nyelvekre – mondja. „Az egyetemen a barátaim 70 százalékának nincs nyelvvizsgája és nekem is csak azért van, mert különórákra jártam.”

Kata úgy van benne a „külföldi” 47 százalékban, hogy közben itthon is maradna. Szerinte 20 év múlva is Sopron környékén fog lakni, mert nem akar távol kerülni a családjától. Tervei szerint gyógytornászként dolgozik majd Ausztriában. Itthon ugyanis az elérhető bruttó 160 ezer forintból szerinte képtelenség felépíteni egy életet. (A nővére már Németországban él, bátyja pedig Ausztriában, de korábban dolgozott Angliában is.) „A fiatalok manapság egyre hamarabb szakadnak el a szülőktől, egyre kevésbé akarnak támaszkodni rájuk. Pedig nagyon sokat jelent, ha az ember mögött áll egy család, akikre lehet számítani. Régebben sokkal erősebb családi kötelékek voltak. Ma egyre több a válás, és bár én is egyetértek azzal, hogy nem kell együtt maradni valakivel, ha az a kapcsolat nem jó, de ez kezd a másik irányba csúszni. Kisebb a kitartás az emberekben, és a gyerekek is ezt a mintát látják, nem pedig azt, hogy egy kapcsolatért, azért, hogy az működjön, igenis küzdeni kell.”

Jó, hogy szinte bárkit bárhonnan el lehet érni, és az utazás is egyre könnyebb, de neki az is teljesen megfelelne, ha a világtól elzárva egy tanyán élne, és a környékbeliekkel barátkozna. „Persze jó, hogy kitárult a világ, ugyanakkor nincsenek korlátok és emiatt a korombeliek nem látják reálisan a helyzeteket, gyakran úgy gondolják, hogy szinte mindent meg lehet tenni” – mondja Kata.

Szomorúan beszél arról is, szinte senki nem foglalkozik azzal, hogy milyen folyamatok zajlanak a világban, mi történik a bolygóval, ez hogyan hat az életünkre. „Az én generációm egy része kezd figyelni erre, de jellemzően nem 20 évesek irányítják a világot, így még várni kell arra, hogy ők érdemben változtathassanak. De még közülük is sokan vannak, akik egyáltalán nem foglalkoznak a politikával, nincsenek tisztában azzal, hogy a globális változások mit eredményezhetnek. Számomra az egyik legfontosabb téma most a klímaváltozás, nem mindegy, hogy milyen korban nevelem fel majd a gyermekeimet.”

Aki igazán akarja

Trembeczki Csaba matematika szakos tanár, a kilencvenes évek közepén érettségizett. Szerinte semmivel sincs nehezebb dolga a diákjainak, mint annak idején az ő korosztályának volt. „Lehet, hogy kisebbségben vagyok, de én viszonylag gyorsan eldöntöttem, mivel szeretnék foglalkozni, és ma is pontosan azt is csinálom, gyakorlatilag egyetlen vargabetű nélkül. Ez egyfelől persze jó, másrészt viszont valószínűleg én is több lehetnék többféle élettapasztalattal a hátam mögött. De szerintem nincs azzal probléma, ha valaki nem elsőre találja meg a helyét a világban” – mondja a kaposvári Táncsics Gimnázium tanára.

Annak idején, meséli, eszébe sem jutott, hogy választott szakmájával pénzt fog keresni, és ez pedagógusként akár hátrányt is jelenthet. A megélhetés szerinte ma sokkal nagyobb prioritású kérdés, ami biztosan befolyásolja a pályaválasztást. És ez inkább negatívum, hiszen pályát választani akkor lehet jól, „ha belülről jön, mit akarunk csinálni” – mondja, hozzátéve, szerencsés, akinél a belső motiváció és a külső tényezők együtt állnak.

„Egykor is azt gondoltam, és ma még inkább úgy látom, elég színes világban élünk ahhoz, hogy aki igazán akarja, megtalálja a választ a „hogyan érezzem jól és tartsam el magam és a velem élőket” kérdésekre – akár egyben, akár külön-külön. Csaba szerint biztosan eltérés a két generáció között, hogy változott a pályaválasztáshoz (is) megszerezhető információmennyiség. A mai fiataloknak elsődleges fontosságú, hogy jól tudják kezelni azt az infóáradatot, amit időnként mások, időnként maguk zúdítanak a nyakukba. „Biztosan nehéz mai diákként – folytatja a pedagógus –, hogy a napról napra változó világban olyan szakmák is elérhetők lesznek, amelyek még nem léteznek.” Ettől azonban nem tart, mert sokfélék vagyunk: a bátrabbak elindulnak az ismeretlen utakon, a kevésbé bátrabbak a megjárt ösvényen követik őket. Ez szerinte régen is így történt, a változás sebességét leszámítva.

A másik fontos kérdés a gyermekvállalás, szexuális beállítottságtól függetlenül. „Szándékosan nem a családalapítás szót használom, maximálisan tisztelve azokat, akik így élnek. Én is családban nőttem fel és nagyon jó volt, de úgy gondolom, az általunk létrehozott világ nem a tradíciókról, hanem a változásról és az ahhoz való alkalmazkodásról szól. Új problémákkal kell a gyerekeinknek, unokáinknak szembenézniük, és erősen pesszimista vagyok, fel tudjuk-e őket készíteni rájuk” – mondja.

Szerinte megváltozott az emberi tudat is. Régen elment a boltba, megvette a vacsorának valót. Ma elmegy a boltba és azt veszi, amihez nem kell műanyag tasak. Amikor megissza szeretett joghurtját, az üres flakont látva elgondolkodik, ezt most jól tette-e a bálnák, teknősök, a gyereke jövőjét nézve vagy sem. Kétszer meggondolja, elindítsa-e az autóját. Napelemeket telepít, házat szigetel, hogy csökkentse az energiafelhasználását. Az internettel, a közösségi hálókkal pedig szerinte olyanok leszünk, mint egy furcsa gép előtt ülő hangyaboly.

Világútlevél és disznótor

Az alig 600 lelket számláló, kis zsákfaluból, a nógrádi Lucfalváról indult Róbert felnőtté válása. A rendszerváltást megelőző évben érettségizett a salgótarjáni Bolyai János Gimnáziumban – jelesre, ami nemcsak a tanárokat, őt magát is meglepte. A faluban már az érettségi is nagy dolognak számított, nemhogy a jeles bizonyítvány. „Még a rendszerváltásnak nevezett esemény előtt jártunk – meséli –, nem is ismertük ezt a kifejezést. Egy folytatólagosan stabil, kiszámítható környezetben éltünk, ahol, legalábbis akkoriban úgy képzeltem, érdemes volt jelesre érettségizni, hiszen ez jelentősen javította az egyetemi bekerülés esélyeit. Az egyetem végén pedig diplomát osztottak, ami a családom határozott elképzelése szerint egy jól fizetett, irodai munkát ért.” Akkoriban ez hatalmas dolognak számított egy olyan kis helyen, ahol Róbert élt.

Amikor végül megszerezte az egyetemi diplomát, az övé volt a harmadik a faluban. Még érettségije is alig akadt valakinek – ha egy fiatalnak sikerült levizsgáznia, ráadásul nem szakközépiskolában, hanem a minden lehetőségek non plusz ultráját jelentő gimnáziumban, összegyűlt a rokonság, és megünnepelték. A többség beérte azzal, hogy szakmát szerzett és munkába állt.

Róbert viszont elvágyott onnan. „A középiskolában a diákok már sokat beszéltek arról, hogy ki merre folytatja az útját, és a többségük a fővárost vette célba. Már ekkor eltökéltem, hogy ha törik, ha szakad, én is ott kötök ki. Nagyvárosban akartam élni, és ilyen Magyarországon csak egy van.” Mivel Miskolcra vették fel egyetemre, Budapestre még egy évtizedet várnia kellett, de ettől csak még vonzóbbá vált a főváros. „Tényleg úgy képzeltem, hogy ott minden lehetséges. A faluba nem jutottak el olyan információk, amelyek az árnyoldalait bemutatták volna.”

Lucfalván igazán soha, még a nyolcvanas évek végén sem foglalkoztak politikával. Róbert szerint az emberek nem is sejtették, hogy változások jönnek. Csernobilon kívül másra nem nagyon kapták fel a fejüket, és külföldre is csak akkor jutottak el, ha a téeszcsé elvitette őket valamelyik „baráti” országba kirándulni. A világútlevélnél többre tartottak egy jó disznótort. Biztonságban érezték magukat a zsákfalu elszigeteltségében. Ekkor még üzemeltek a gyárak (két üveggyár, tűzhelygyár, gépgyár stb.) Salgótarjánban, melyek felvették a környező falvak munkaerejét. Nem fizettek érte sokat, de mivel mindenki saját házban élt, azaz lakbért nem kellett fizetni, a megélhetésre elég volt. Az emberek örültek, hogy nem kell messzire menni a munkáért, és busszal egy fél óra alatt benn lehetnek a munkahelyükön. „Az édesanyámnak még ennyit sem kellett utaznia – emlékszik vissza Róbert, mert a tsz, ahol dolgozott, ott volt a faluban.

Édesapám kőműves volt, egy maszeknál dolgozott, vitték-hozták, és ekkortájt egy hét alatt keresett annyit, mint a gyári munkások havonta. Akinek munkája volt, az megélt belőle, akinek sikerült bekerülni a maszek világba, az tudott spórolni, házat építeni, kocsit venni.” A továbbtanulást és a diplomát mindezek elé és fölé helyezték – nemcsak hitték, biztosak voltak benne Róbert szülei is, hogy akinek van, az akár a Miniszterelnökségig viheti. „A szüleim, hozzám hasonlóan, jó eszű gyerekek voltak – folytatja Róbert –, de számukra még esélytelen volt a továbbtanulás. 1944-ben a nagyszüleim ezt még nem tudták volna finanszírozni. Nekem viszont megadatott, hogy megvalósítsam azt, ami nekik nem sikerülhetett. És ők ezt határozottan el is várták tőlem. Mindenáron meg akartak szabadítani a fizikai munka terhétől. Mert akkoriban csupán ez volt a kérdés: gürizel a pénzedért vagy szellemi munkával szerzed meg azt, ami a faluból nézve maga volt a nagybetűs, könnyű JÖVŐ.” Róbert is biztos volt benne, hogy a diplomájával, főleg, ha végre eléri Budapestet, szép jövő áll előtte. Aztán fordult a világ kereke, azt mondja, mire megszerezte a gépészmérnöki diplomáját, már kevesebbet ért, ma pedig már nem ér semmit. A szép jövő szertefoszlani látszik.

Talán el kellett volna menni

„Ha a gyerekeimmel a jövőjükről beszélgetünk, semmi olyat nem látok, amiről én ne beszélgettem volna a jövő kapcsán ilyen koromban – mondja Péterfy Gergely író. – Én a Kádár-korban egy deklasszált polgárcsaládban azt éreztem, hogy nincs jövő, bedeszkázták az eget. Egyértelmű volt, hogy el kell menni innen előbb vagy utóbb. Tizennyolc évesen, amikor először jártam Nyugaton, még nem mertem kint maradni, aztán meg elindult az erjedés, majd jött a rendszerváltás. Most már tudom, hogy kint kellett volna maradni, de most már késő. A történelmi érzékcsalódás túljárt az eszemen. Ami meg a lebegést illeti, nem hiszem, hogy ők kevésbé lebegnének, mint mi. Máshogy lebegnek. Minden generáció alatt kicserélik a repülő szőnyeget. Önzés és szűklátókörűség azt feltételezni, hogy a mostani változások radikálisabbak, mint a korábbiak. Hát az én szüleim világháborúba született generációja? Az ő szüleik első világháborús generációja? Az ő szüleik a k-európai modernitás kezdetén? A negyvennyolcasok? A reformkoriak? A francia forradalom idején? A török alatt…? A népvándorlás hajnalán…? Stb.? Minden generáció teljesen új világban találja magát és ezen minden régi generáció elkezd sápítozni – feleslegesen és ostobán.”

Persze félni mindig volt mitől, és aki fél, az ugye joggal sápítozik. „Akkoriban az atomháborútól féltünk, és új világok felfedezésében reménykedtünk. Nyugatra vágytunk, de legtöbbünket itthon tartott a család és a gyávaság – mondja Péterfy. – Semmivel sem volt szebb, mint ma, csak más volt, máshol volt szörnyű és máshol volt szép. Én azon dühöngtem, hogy a könyvek, amelyeket el akarok olvasni, igazgatói engedélyhez vannak kötve a könyvtárban, és hogy a rádióban fos magyar zene szól, a Szabad Európát meg zavarják. Ma a globális felmelegedés a para, és még mindig a Nyugat a remény. Ma nem ahhoz kell bátorság, hogy kimenj, hanem, hogy itt maradj. Akkor is úgy gondoltam, hogy író leszek, és ehhez a régi, jó tanácsokra gondoltam, hogy az ember ne sajnálgassa önmagát, hanem hidegen és racionálisan gondolja végig, merre hány méter, aztán cselekedjen. Meg hogy döntse el, üllő lesz vagy kalapács.”

Az írónak három gyermeke van, de miattuk nem aggódik. „Én a szocialista hiánygazdálkodás élelmiszeriparán nőttem fel, volt kétféle párizsi, háromféle sajt, öt kompót, vizes zsemle, zacskós tej. Ha az ember bement egy boltba Nyugaton, elájult. Ha kevesebbféle élelmiszer lesz, és tele lesz műanyaggal, akkor azt fogják enni. Hacsak nem lesz háború, akkor megússzák ők is egy kiadós rendszerváltással, remélhetőleg szintén vértelennel. Világválság, tőzsdekrachok, a világpolitika átrendeződése ugyanúgy elkerülhetetlen, mint az én fiatal évtizedeimben. De ők például céltudatosabbak abban, hogy hogyan viselkedjenek a munkaerőpiacon, hamarabb hozzájutottak a nyelvtudáshoz és járatosabbak a nagyvilágban, mint mi voltunk, így az esélyeik is jobbak. És a rendszerváltásnál sem fogják ugyanazokat a hibákat elkövetni, amelyeket mi elkövettünk – ők majd elkövetik a sajátjaikat.”

Egy épp hogy élet

Katalin 78 éves, némi számolgatás után kiderítjük, hogy 1959-ben érettségizett. „Már jóval túl voltunk a háborún és egy kicsit ötvenhaton, de még sehol nem volt a gulyáskommunizmus” – teszi helyére a korszakot a nyugdíjas pedagógus, aki még a főiskola utolsó évében lement vidékre tanítani. „Kicsit hősnek éreztük magunkat, egy pedagógus nélkül maradt iskolában kezdtük a pályát, négyen, pestiek.” Persze ezzel a „hőstettel” egyszersmind mentesültek az akkoriban szokásos vidékjárástól, és egyből Pesten kaptak munkát. „Attól, hogy nem lesz munkánk vagy pénzünk, egyáltalán nem féltünk. A főiskola automatikusan állást jelentett valahol, pénzünk meg soha nem volt. A háborútól viszont féltünk. Teljesen ki voltunk bukva, hogy ha háború lesz, nem taníthatunk már.” Katalin szerint az egész generációja komoly fenyegetésként élte meg a kubai rakétaválságot, amire „az egész sajtó rátett egy lapáttal”. Ez ugye azt a néhány nyomtatott lapot és az egyetlen rádiót jelentette akkoriban.

Különös módon a pedagógusnak tanulók többsége egész életében a pályán maradt, ahogy Katalin többi barátja is (tanárok, vegyészek, mérnökök). Nem a fizetés és még csak nem is a biztonság volt a fő szempont, hanem egyszerűen az volt a szokás. „Akik körülöttem voltak, mind a szakmában maradtak, de mind továbbléptek egy kicsit. Nagyon kevesen voltak, akik máshova kerültek. Aki akkor tanítóképzőbe ment, az többnyire tanító akart lenni. Aki tanárképzőbe, az tanár.” A pénz nem lehetett különösebben motiváló, egy kezdő tanító 1100 forintot vihetett haza. „Mindig egy éppenhogy életet éltem. Alig tudtam kijönni a hónap végéig, de kölcsönt soha nem kértem.”

A lehetséges háborún kívül egyetlen fontos kérdés foglalkoztatta Katalint és kortársait: hol fognak lakni? A bevett stratégiák között volt a családi „nagy lakás” ketté cserélése, vagy – ahogy Katalinék is csinálták – egy társbérlet leválasztása. „Nem voltak teljesíthetetlen vágyaim. Szerettem volna utazni, később, amikor a fiam megszületett, egy nyaralót, de akkoriban csak egy önálló lakást. Sokáig anyukáméknál laktam, a férjemmel is odaköltöztünk. Akkor voltam 23 éves. Aztán egy barátomnál megüresedett egy szoba az ötszobás társbérletükben. Anyám nővérének volt egy betétkönyve, azt mutattuk fel az OTP-nek, az volt a fedezet. Az építkezést részletekben fizettük, pontosabban anyukám fizette, több évtizedig. Háromszáz forint havonta. Ha ő nem keresett volna viszonylag jól, akkor ezt nem tudtuk volna meglépni.”

Katalin, aki ma szerény pedagógusi nyugdíjából él Óbudán, úgy emlékszik, hogy az indulásnál egy pillanatig sem gondolta, hogy egy nyugdíjas ne élhetne meg a pénzéből. „Volt sok öreg körülöttem, ez nem foglalkoztatott. Tudtam, hogy lesz egy nyugdíjam, alacsony lesz, de lesz. Mindenkinek volt nyugdíja, aki valamelyest dolgozott.”

Ma felnőttkorba lépő unokáit viszont erősen félti. „Mindig attól félek, hogy átrázzák őket, és valami olyan csapdába esnek, amiből nem lehet kimászni. Magamat sosem féltettem ettől, mert én egy szamárlétrán haladtam előre. Tudtam, hogy ez az előrehaladás lassú lesz, de egyenes vonalú. Én és a hozzám közelállók mindig állami alkalmazottak voltunk, megbíztunk abban, hogy amit az állam nyújtott egyik évben, azt nyújtja a másikban is. Az sosem fordult meg a fejünkben, hogy az államnak egyszer csak elfogy a pénze és nem fog tudni kifizetni minket. Akik akkoriban féltek, vagy mondjuk inkább úgy, tartottak a jövőtől, azok a korai vállalkozók, a gebinesek voltak. Nekik tudniillik volt veszítenivalójuk, míg nekünk nem.”