Felelősség és ígéretek az élhető világért

Publikálás dátuma
2019.09.15. 16:43

Fotó: Marabu
Csúcstalálkozókat rendeznek az ENSZ égisze alatt 2019. szeptember végén New Yorkban, ahol az ENSZ-tagállamok politikai vezetői újra megerősíthetik, hogy felelősséget éreznek a világ sorsa iránt, a nem fenntartható társadalmi, környezeti és gazdasági folyamatokon való felülkerekedésért és a négy évvel ezelőtt egyhangúlag elfogadott fenntartható fejlődési célok teljesítéséért is.
A mind szerteágazóbb gondok felismerésének és a közös megoldáskeresésnek azonban már hosszú előtörténete van. Csak remélhető, hogy végre eredményesebb lesz az együttműködés mind a jelen, mind a jövő nemzedékek érdekében.

 *
A múlt század közepétől rendkívül gyors változások kezdődtek a világban, amelyek alapjaiban változtatták meg a társadalmak életét és a környezettel való kölcsönhatásukat. A növekvő létszámú emberiség már addigra is a földkerekség szinte minden – az emberi élet alapvető feltételeit többé-kevésbé biztosító – térségét fokozatosan belakta, de az ekkor megindult népességrobbanás miatt a még több élelem, erőforrás biztosításához, az ipari, bányászati, építési, szállítási és más tevékenységekhez újabb és újabb területeket vettünk el gyorsuló tempóban a természettől. Az őshonos növény- és állatvilág élettere szűkült, sokszínűsége drámai módon csökkent. Sokféle matéria, mint a homok, az agyag, a fémes és nemfémes ásványok kitermelése, az édesvízkészletek fel- és elhasználása példátlan ütemű lett. Ezzel párhuzamosan nőtt a környezet terhelése a szennyező anyagok kibocsátásával, amelyek egy része felhalmozódott a légkörben, a víztestekben, a talajban, a bioszférában, illetve nagy távolságokra is eljut és károsan hat az emberi egészségre is.
A természeti környezet biztosítja életfeltételeinket, így a tiszta levegőt, az ivóvizet, a táplálékot, a lakóterületet, de állapotának romlása globális szinten ott tart, hogy veszélyes határokhoz közeledünk. E változások araszolva erősödő vagy szélsőséges jelenségek által kiváltott hatásaihoz a társadalmak és az ökológiai rendszerek sokasága egyre kevésbé tud alkalmazkodni. A szűkülő mennyiségű vagy már nehezebben elérhető természeti javak, mint a kőolaj, kritikus nyersanyagok, egyes tengeri halállományok „megszerzése” világszerte konfliktusokat vált ki. Az erőforrásokban, azok haszonvétele feletti rendelkezésben megmutatkozó különbségek számottevően hatnak az élet-színvonalbeli eltérések alakulására is mind nemzetközi szinten, mind egy-egy ország régiói, társadalmi csoportjai között. Hogy mennyire nem víziókról van szó, azt jól mutatja az északi sarkvidéki mélytengeri szénhidrogén-vagyonért megindult nagyhatalmi „versenyfutás”, a Dél-kínai tenger vagy a Földközi-tenger keleti térségében éleződő feszültség, a japán elektronikai ipar számára kulcsfontosságú ritkaföldfémekre vonatkozó kínai embargó vagy a Nílus mentén feléledt viszály.

A globális gondok felismerése

A társadalmakat és természeti környezetüket is veszélyeztető, nagy iramban kibontakozó folyamatok felismerése nem újkeletű. Már több mint félévszázaddal ezelőtt, 1962-ben Rachel Carson a „Néma tavasz” c. könyvében így fogalmazott: „Az ember által a saját környezete ellen elkövetett merényletek legriasztóbbika a föld, a vizek és a levegő elszennyezése.” 1968-ban a „Csak egyetlen Föld van” c. kötet szerzői, Barbara Ward és René Dubos írták: „a hirtelen és óriási mértékű gyorsulás az energia- és anyagfelhasználásban, a városiasodásban, a fogyasztási eszmények és a belőlük következő szennyeződés terén (…) veszedelmesen és talán helyrehozhatatlanul megváltoztathatja bolygónk természetes rendjét, amitől pedig az ember biológiai fennmaradása függ. (…) A történelem fordulópontjához érkeztünk.” 1972-ben a Római Klub adta közre „A növekedés határai” címmel Donella és Dennis Meadows, Jorgen Randers, William Behrens elemzését arról, hogy a nem megújuló természeti erőforrások korlátossága és a környezetszennyezés káros hatásai miatt egy határon túl nem lehetséges a gyarapodó világnépesség számára a gazdasági termelés növelése; e határ átlépése hanyatláshoz, összeomláshoz vezethet. A szerzők szerint a feltételezhető „tragikus következmények felfogása lényeges olyan új megközelítések kezdeményezéséhez, amelyek az emberi magatartás alapvető módosítását eredményezik.” De nem csak általában van szó a földi környezeti rendszer egyensúlyáról és arról, hogy az emberi beavatkozások hatásai elérhetnek egy határt, amin túl felborul az egyensúly. Johan Rockström kutatócsoportja 2009-ben néhány különösen kritikus folyamatra állapított meg planetáris határokat. Szerintük növekvő kockázatot jelent az édesvízkészletek túlhasználata, az óceánok savasodása, a környezet vegyianyag-szennyezése, miközben a földhasználat- és az éghajlatváltozás folyamata, a bioszféra foszforterhelése már kilépett a biztonságosnak tekintett értékzónából, a nagymérvű nitrogénműtrágya-használat és a drasztikusan pusztuló biológiai sokféleség következményei pedig már kifejezetten veszélyes szintet értek el.

A nem fenntartható folyamatok elismerése

A politikusok figyelemmel voltak a tudósok jelzéseire az 1970-es évektől kezdődően, és a hidegháborús szembenállást valamelyest megtörő enyhülésnek is köszönhetően hozzájárultak – a történelmi jelentőségűnek bizonyult – 1972. évi ENSZ-konferencia (Stockholm), majd az 1975. évi pán-európai biztonsági és együttműködési értekezlet (Helsinki) megtartásához, azok záródokumentumainak elfogadásához. Ezek megállapításai szerint a környezet védelme mindenütt kiemelkedő fontosságú a társadalmi és gazdasági fejlődéshez. A stockholmi nyilatkozat a határozottabb fellépés szükségességét így indokolta: „A történelemben egy olyan ponthoz érkeztünk, amikor szerte a világban jobban számításba kell vennünk cselekedeteink környezeti következményeit. A nemtörődömséggel vagy közömbösséggel súlyosan és visszafordíthatatlanul károsíthatjuk a földi környezetet, amelytől életünk és jóllétünk függ.” A környezeti ügyek nem kezelhetők különálló módon, mert messzemenően összekapcsolódnak társadalmi és gazdasági problémákkal, mégis hosszú éveknek kellett eltelniük az átfogó megközelítésig. Ezt jelenítette meg a Gro Harlem Brundtland norvég miniszterelnök asszony által vezetett bizottság „Közös jövőnk” című 1987. évi jelentése. Ez alapozta meg az 1992. évi riói ENSZ-csúcstalálkozót előkészítő tárgyalásokat, amelyek nyomán megszületett a fenntartható fejlődés világprogramját tartalmazó, „Feladatok a XXI. századra” című dokumentum. A nemzetközi közösség elismerte, hogy „az emberiség történetének döntő pillanatát éli, amikor szembe kell néznünk a nemzetek közti és nemzeteken belüli egyenlőtlenségek állandósulásával, a súlyosbodó szegénységgel, éhínséggel, rossz egészségügyi körülményekkel és analfabetizmussal, valamint a folyamatosan pusztuló ökoszisztémával, amelytől pedig jóllétünk függ (…). Egy nemzet sem képes ezt egyedül megoldani, de együtt igen – a fenntartható fejlődést célzó világméretű összefogással.”
A program a legmagasabb szintű politikai elkötelezettséget tükrözte, de csak temérdek kompromisszum árán születhetett meg. (Még az utolsó éjszakákon is folytatott egyeztetéseknek a magyar tárgyalódelegáció tagjaként e sorok írója is részese lehetett.) Sokan ragaszkodtak például ahhoz, hogy a fenntartható fejlődés elérését össze kell kötni a gazdasági növekedéssel, ami ellen Lester Brown, Herman Daly és más neves szakértők is érvek sorát hozták fel, mégis az 1992-ben elfogadott program lett a „hivatalos” nemzetközi együttműködés alapja. Egy évtizeddel később, a 2002. évi Fenntartható Fejlődési Világtalálkozón mintha a történelem megismételte volna önmagát. Kofi Annan ENSZ-főtitkár sommásan így fogalmazott: „Szembe kell néznünk a kellemetlen igazsággal: a jelenlegi fejlődési modell csak keveseknek lett gyümölcsöző, miközben hibásnak bizonyult sokak számára. Egy olyan fejlődési irányról, amely tönkreteszi a környezetet és az emberiség többségét a nyomorban hagyja hátra, hamar bebizonyosodik, hogy zsákutcát jelent mindenki számára.” A találkozón elfogadott nyilatkozatban újra megígérték: „az emberiség válaszúthoz érkezett, összefogtunk és közös eltökéltséggel határozott erőfeszítést teszünk arra, hogy megfeleljünk a szegénység felszámolását és az emberi fejlődést eredményező tervre vonatkozó igénynek (…), keresve a közös utat egy olyan világ felé, amely tiszteletben tartja és megvalósítja a fenntartható fejlődéssel kapcsolatos elképzelést.” 2012 februárjában a Római Klub jubileumi ülésén Dennis Meadows arról tartott előadást, hogy már „túl késő van a fenntartható fejlődés eléréséhez”, mert globális társadalmi-gazdasági rendszerünk jóval túllépett a földi környezet eltartóképességének határán. A politika színpadán kevésbé drámai volt a helyzetértékelés. A 2012. évi magas szintű konferencián a résztvevők „csak” azt állapították meg, hogy nem teljesültek a korábbi vállalások. Eszerint még mindig mélyszegénységben élt a világnépesség egyötöde, egyhetede krónikusan éhezett, sokfelé nagy maradt a munkanélküliség, tovább nőttek az éghajlatváltozást kiváltó kibocsátások, nem sikerült megállítani a biológiai sokféleség csökkenését. Mindezekre tekintettel: „Mi, állam- és kormányfők (…) megerősítjük, hogy konkrét intézkedéseket teszünk a fenntartható fejlődési vállalások végrehajtásának felgyorsítására.” Az előzmények tükrében ez az általános jellegű elköteleződés nem látszott elégségesnek, ezért döntés született, hogy alapjaiban kell újragondolni az együttműködést és minden területre kiterjedően konkrét célokat kell meghatározni. 

Új célok, új ígéretek

Az ENSZ-tagállamok vezetői 2015-ben valóban egy minden addiginál átfogóbb és konkrétabb programról állapodtak meg. Ennek történelmi jelentőségét tömören így jellemezték: „Mi lehetünk az első generáció, amelynek sikerül véget vetnie a szegénységnek, ahogy mi lehetünk az utolsók, akiknek esélyük van megmenteni a bolygót. A világ jobb hely lesz 2030-ban, ha céljainkat sikerül megvalósítanunk.” Megfogadták, hogy véget vetnek a szegénységnek és az éhezésnek mindenhol; mindenki számára lesz egészséges ivóvíz, megfelelő szintű szanitáció, biztonságos lakhatás és méltányos munka. Küzdeni fognak az országokon belüli és azok közötti egyenlőtlenségek ellen, megvédik az emberi jogokat, támogatják a jogállamiságot, jelentősen csökkentik a korrupciót. Elérik, hogy egyetemesen hozzáférhetők legyenek az alapvető egészségügyi szolgáltatások, és hogy minden fiatal elvégezze az ingyenesen biztosított, minőségi képzést adó alap- és középfokú iskolát. Gondoskodnak a természeti erőforrások tartós védelméről, sürgős lépéseket tesznek a klímaváltozás és hatásainak leküzdésére, a biológiai sokféleség csökkenésének megállítására, a fenntartható erdőgazdálkodásért. 2019. szeptember végén újból magas szintű találkozókat tartanak: a négy éve elfogadott – világunk jobbá tételét, mindenkinek méltányos életkörülményeket ígérő – fenntartható fejlődési program eddigi végrehajtásáról és ehhez is kapcsolódóan külön fórumokon a globális klímapolitikai, egészségügyi ellátási, fejlesztés-támogatási teendőkről. A résztvevők ismét kijelenthetik, hogy teljesíteni fogják a korábbi vállalásokat és ezt az eddiginél nagyobb elszántsággal, hatásosabb eszközökkel fogják megtenni. A kormányok elsődleges felelőssége mellett mindebben lényeges a szerepe a tudományos, a gazdasági és a civil szervezeteknek is. Mert a nemrég közzétett helyzetértékelés szerint ugyan néhány területen mutatkozik előrehaladás (pl. a gyermek- és csecsemőhalandósággal, a biztonságos ivóvízzel kapcsolatban), de nagyon sok célterületen a helyzet alig javult (pl. a mélyszegénység felszámolása terén), vagy éppenséggel romlott (éhezés, egyenlőtlenségek, környezetbe kerülő műanyag-hulladékok, biológiai sokféleség, éghajlatváltozás). A szeptemberi csúcstalálkozón majd elfogadásra ajánlott, de előre véglegesített szövegű nyilatkozat értelmében: a pár éve közösen elhatározott program teljesítése csak úgy lehetséges, ha végrehajtását felgyorsítják, az országok vezetői pedig vállalják, hogy a célok elérésére hatékonyabb nemzeti intézkedéseket is tesznek. Úgy legyen! 2016-tól kezdve az ENSZ-tagállamok nagy része beszámolt szándékairól, addigi lépéseiről, mégis döntő többségük eleddig nem fogadott el és nem kezdett végrehajtani konkrét cselekvési tervet a fenntartható fejlődési célok nemzeti szintű átvételére és 2030-ig történő teljesítésére. Mindez hazánkra is érvényes annak ellenére, hogy 2017-ben kormányhatározat jelent meg e feladatkörről, az ENSZ fórumán 2018-ban közreadott önkéntes jelentés szerint pedig: „országunk szilárdan és hosszú ideje elkötelezett abban, hogy hozzájáruljon minden szinten a 2030-as egyetemes keretprogram ambiciózus megvalósításához.”
* Sokan, sokféleképpen adtak magyarázatot arra, hogy az elmúlt évtizedekben jóváhagyott programokban, megállapodásokban – a fenntarthatatlan társadalmi, környezeti és gazdasági problémák megoldására – elhatározott célok miért nem, vagy csak nagyon részlegesen teljesültek. Abban nagy fokú az egyetértés, hogy a kialakult gondokért eltérő a fejlett és a fejlődő országok történelmi felelőssége, s egyúttal a cselekvési lehetősége és az ehhez szükséges eszközrendszere. De a növekvő kölcsönös függőség, a hatékony közös fellépés fontosságának kellő fokú megértése nélkül nem kerülhetünk közelebb a fenntartható fejlődéssel azonosított jövőkép eléréséhez sem 2030-ig, sem azt követően. Az újabb csúcstalálkozók megerősíthetik az együtt elfogadott célok teljesítéséhez elengedhetetlen nemzetközi együttműködést és talán felgyorsítják mindenütt a nemzeti szintű cselekvést is.
Szerző

Bóta Gábor: Embertelenség

Publikálás dátuma
2019.09.15. 13:56

Fotó: Máthé András
Hihetetlen milyen érzés nélküli, sablonokból álló, szokvány dicshimnuszt darál rezzenéstelen arccal, Goneril és Regan, amikor rögtön a Lear király elején, a debreceni Csokonai Színház előadásában az ország elosztására kerül a sor - a Vidéki Színházak Fesztiválján, a Tháliában.
Kapásból észlelhető, hogy nincs bennük semmi meggyőződés, szeretet, konganak a szavaik, üres a tekintetük. Lear mégis hisz nekik, amikor nyilvánvalóan érdekből, hozsannáznak neki. Már annyira megbuggyant, hogy képtelen tisztán látni, az otromba hízelgés elveszi a józan eszét? Esetleg soha nem volt neki, csapnivaló uralkodó volt? Mindenesetre, amikor hebehurgya módon osztozkodik, még egyben az ország, még nem tudunk véres viszályokról, amikor azonban a két lánya között ketté osztja, és a harmadiknak, Cordeliának nem ad semmit, kitagadja, rögvest elindul a mindent szétdúló polgárháború. Ez a király ősfőbűne, megbocsáthatatlanul tragikus vétsége, ezt akkor is kell tudnunk, amikor kiszolgáltatottságában szánjuk: ő hozta népére a sokak életébe kerülő viszályt. Ilja Bocsarnikovsz rendezésében, aki már harmadik alkalommal dolgozott Debrecenben, egy országot jelképező, hatalmas papírt hasogatnak hirtelen darabokra, az osztozkodásnak megfelelően. Ez meglehetősen jól ábrázolja, hogy a hatalom, a föld széttrancsírozása, milyen végiggondolatlanul, pillanatnyi indulatból történik, csöppet sem eldilemmázva azon, hogy milyen következményekkel jár. Ráckevei Anna életerős, egyáltalán nem agg Leart alakít, felhevültségén kívül semmi baja, látszólag nyugodtan uralkodhatna tovább, energiája bőven van hozzá. Lelkileg fáradt el, esetleg unja a „banánt”? Ez tán nincs igazán eljátszva. Az viszont igen, hogy amikor kiderül, nem megy minden simán és oda a magabiztossága, ha nem hódolnak neki, akkor felbőszül, elveszti a kontrollját, elszáll az agya. Ráckevei megmutatja, hogyan villan rémülten a szeme, hogy esik az addig első ember kétségbe, aztán ez miként csap át agresszivitásba, villámló tekintetbe, kiabálásba, rusnya fenyegetőzésbe. Mindehhez adott a zengzetes, messze vivő hang, mint egy klasszikus hősszínésznél. Bocsarnikovsz viszont nem engedi, mint a régi, patinásan poros előadásokban történt, hogy a színészek lecövekelve, öblös hangon bömböljenek. Az még egy nyugodtabb világ lenyomata volt. De a mostani zaklatottan kiszámíthatatlan közeghez jobban illik az ideges mozgás, fel-alá lófrálás, futkosás, akár olyan gyorsan, mintha valaki ki akarna szaladni a világból. A Három nővér rendezésében sem üldögéltek a Csehov darabokban megszokottan komótosan a szereplők. Jelezve, hogy kicsúszott a lábuk alól a talaj, alaposan megmozgatta őket, mintha földrengés lenne. Ezúttal néha ezek a vad mozgások sötét tónusú állóképekké rendeződnek össze, ami látványban akár egyenesen festői, de olykor statikussá, némiképp monotonan letargikus hangulatúvá teszi a produkciót. A rendező és fénytervezője, Tumanian Narek, művészi módon bánnak a világítással, ott tobzódnak a deszkákon a lidérces árnyak, és a beléjük rémisztő módon hasító fények, sajátos, kiismerhetetlen, hátborzongatóan félelmetes, nyomasztó világot teremtve. Bocsarnikovsz arról beszél, hogy az ország szétcincálásával „minden egész eltörött.” Nem lehet bízni ismerősben, barátban, családtagban, adott szóban, bárki nekironthat bárkinek, itt is ellenség van, meg amott is. A bizalmatlanságnak nagyon is van valóságalapja, de már kórossá válik, és ez szétzúz mindent, kő kövön nem marad. Mondják, hogy a háborúskodás, emancipáció ide vagy oda, leginkább a férfiak mestersége. Hát most, miután nő formálja meg Leart, egy nő a kirobbantója, és egy anya tagadja ki a lányát, ami tán még borzasztóbb. El lehet persze töprengeni azon, játszhatja-e nő Leart? Hogy ezúttal miért is Leart alakítja, arra az előadásban nem találtak ki semmi különöset. De hát miért is ne? Learnek nem a neme, a férfiassága fontos, hanem a pozíciója, hogy király, és utána a totális kiszolgáltatottsága, kisemmizettsége, megcsalatása, az, hogy bárki bármikor letaszítható a valós és a képzeletbeli trónról, és akit addig körülzsongtak, azzal ekkor már szinte a kutya sem törődik. Ahogy a Bolond esetében sem a neme fontos, hanem ugyancsak a pozíciója, az, hogy akad valaki, akinek ott ahol „körbehazudják" egymást az emberek, megengedik, hogy kimondja az igazságot. A Bolond is férfi szerep, de ezúttal szintén nő, Újhelyi Kinga formálja meg. Gyakrabban osztják idősebb, akár Learrel egykorú, nagy-nagy színészekre, megmutatva, hogy a két öreg valahogyan eltámogatja egymást, összecsiszolódik a bajban, és a királyra sok ragad a Bolond eszességéből. Olyan óriások alakították a Bolondot, mint például Gábor Miklós, Törőcsik Mari, akik tényleg hatalmas bölcsességgel, és ami igen fontos, a tisztánlátást segítő szarkasztikus humorral, a szörnyűségek dacára, kiapadhatatlan életszeretettel adták az udvar bohócát, akinek lefegyverző az emberismerete. Újhelyi is jó Bolond, de ő kissé tenyeres-talpas, nem annyira bölcs, mint inkább józan paraszti ésszel gondolkozó, és inkább anyáskodó, mint gunyorosan távolságtartó. És mivel azt nem szoktuk mondani, hogy valaki apáskodó, ezért lám, lám, csak nem mindegy, hogy férfi bújik egy szerepbe, vagy pedig nő. Cordeliaként Hajdu Imelda a megtestesült jóság. Szeme nem rebben, amikor a nekibőszült apja kígyót-békát kiabál rá, ő rendületlenül szeret és szeret. Ez nekem kissé sematikusnak tűnik, de hát iszonytató nehéz ezt eljátszani.
Gonosznak lenni hálásabb. Regan és Goneril szerepében Sárközi-Nagy Ilona, Móga Piroska totálisan elaljasodott szörnyedvények. Edmund, Kiss Gergely Máté megformálásában, megalázott fattyú, ocsmányul hazug kegyetlensége elveszít minden léptéket. Az ép szemmel látni nem képes, megvakítottan valamit az iszonytató polgárháborúban való elállatiasodásból megérző, Bicskei István játszotta Gloucester gróf kivert kutya. Rózsa László Edgarként, igyekszik tompítani a testi-lelki fájdalmát. Oswaldként, Goneril udvarnokaként Mészáros Ibolya kitűnik mozgáskultúrájával, és azzal, hogy megmutat egy olyan talpnyalót, akinek a gonoszság szinte szexuális élvezetet okoz. Edgar, Gloucester fia, mindenét elveszti, de humánum marad benne. Bakota Árpád Kent grófjaként igyekszik egyenes gerincű maradni akkor is, amikor ez csaknem a lehetetlenséggel határos. Vranyecz Artúr Alban hercegeként, Goneril férjeként, illetve Mercs János Cornwall hercegeként, Regan férjeként, egyik kutya, másik eb. Marfa Cudkova díszletei, jelmezei hátborzongatóan sötét tónusúak. Gyászol ez a világ. Az elveszített emberiességet gyászolja.
Szerző
Frissítve: 2019.09.15. 20:03

Tamás Pál: A merkelizmusról Budapestről

Publikálás dátuma
2019.09.15. 10:52

Fotó: AXEL SCHMIDT / AFP
A modell egyszerű: a közönség sürgős problémáival kell foglalkozni, s azokat kell szembetűnően megoldani. Az teljesen mindegy, hogy a problémák valódiak, vagy csak felületesen odakentek.
A rendszerváltás külföldi szakértői a magyar politikai jövőt először a német 1945 mintájára képzelték el. De ebből semmi sem lett: '45 után a népbíróságokkal, az elpusztított vidéki zsidóság tulajdonának felélésével, a kisnyilasok beépítésével az akkori baloldal közlegényei közé, nálunk nem volt helye a német bűntudatnak. A 89-es antikommunizmusnak különben sem volt köze a 45-ös posztnácizmushoz. Ott 45-ben létezett - valódi, vagy csak mimikri - bűntudat a közelmúltért, 89-ben semmi ilyen nem volt, sem Pesten, sem Kassán, sem Krakkóban.

Személyes nyugtatószer

A most is értelmezhető, működő újabb német társadalomkezelési alapmodellt, amit sok évig Angela Merkel is működtetett, igazán Willy Brandt, majd később Gerhard Schröder rakta össze. Merkel kisebb részben még mindig az ő játékdobozukat használja a polgári oldalon, de nem sokat változtatva. A modell egyszerű: a közönség sürgős problémáival kell foglalkozni, s azokat kell szembetűnően megoldani. Az teljesen mindegy, hogy a problémák valódiak, vagy csak felületesen odakentek. Mindenesetre a problémaprezentáció része a problémamegoldásnak. Schröder tehát teremtett, vagy intézményesített egy problémakezelési módot, amit később Merkel elfogadhatóként kezelt. S mert ez bizonyos konszenzusteremtési módokra épült, amelyeket a közügyek kezelési formái szempontjából nem csak szocdemként, hanem centristaként is elfogadhatónak tartottak, a magyarok és a többi közép-európaiak - sem Orbán, sem ellenfelei - nem gondoltak annak másolására, vagy követésére. Közben a híres német technokrata sikermodell fontos helyeken kilyukadt. Az autóipar ragaszkodott kulcstechnológiaként a dízelhez, miközben ma már világos, hogy más megoldásoknál gyorsabban kiszorul a nemzetközi piacról. Meghirdették, hogy közvetlenül ott lesznek a digitális világban az amerikaiak nyomában, közben azonban a koreaiak nem is olyan csendben elhúztak mellettük. S elég világos, hogy amikor már szinte mindenütt a hálózatokban üvegszálakról van szó, a németek sok helyen még mindig rézkábeleket használnak, miközben Merkel négy cikluson át innovációról beszélt. Még a Handelsblatt, a kapitalisták lapja is elismeri, hogy a kommunista kínaiak most jobban és pontosabban tervezik a jövőt. Érdekes, hogy míg a kínai típusú társadalomépítéstől az angol-amerikai liberálisok láthatóan rettegnek, addig a konzervatív németeknek a dolog inkább imponál. Ilyesmiről németül is sokat olvasva undort nem igen éreztem. Az még rendben volt, hogy a technológiai elágazásoknál a “nyugi, megoldjuk” jelszavával Merkel folyamatosan nyugtatgatott. Majd szó szerint ugyanezt mondta a menekültkérdésnél is. Persze valóban nagyon sok minden történt, a gazdaság és a társadalom a menekülteket milliószámra szívta fel. Közben persze, lassan fogytak a Merkel-évek. S nem tudjuk, ki mire és hogyan emlékezik az egészből. Gondolom, nem arra, amire itt és most mi fogunk a Merkel-korról emlékezni. Nemcsak azért, mert az az ő életük volt, és nem a miénk. Végül is mi nem a Merkel-féle történetekre emlékezünk, hanem elsősorban azok anti-orbánista interpretációi vannak most még a fejünkben. Merkel legfeljebb itt is, ott is minta lehet arra, amihez mérhetjük magunkat: mit tehettünk volna ahelyett, mint amibe és ahogy belebonyolódtunk? Merkelben a németek egy időre megtalálták azt a tartós személyes és személyre szabott nyugtatószert, amit elvben a politikusaitól Európa vár. Nálunk meg sehogy sem akar összejönni a 90-es évek óta egyik oldalon sem. S egyébként nem jelent meg máshol sem Európában - sem az új , sem a régi tagállamokban. Valószínűleg Merkel mint kollektív depresszió-kezelési megoldás volt évekig Németországon belül és kívül egyaránt az igazi. S korszaka akkor fejeződött igazán be, amikor ez a hatás elmúlt. De a kancellár depi-ellenes megoldásként itthon is működött. Furcsa módon sokan használták.

Nincs normatív magja

Berlinben közben a hangulat hullámzik. Néhány hete sokan még ezt hitték, hogy “Keleten” a tartományi választásoknál borul az asztal és Merkelnek csak a kisebbségi kormányzás marad. De a választások előtt már úgy vélték, minden megy tovább, a berlini elit a helyén marad. Így is történt. A szocik Brandenburgban visszakerültek a szélsőjobb elé. És Szászországban ismét Merkelék vannak az élen. Még egy hajszállal több klímaérzékenység kell, s egészségesebb fül szociális ügyek iránt, de erre képesek. A volt NDK-sok állapota a közös kormányzás egyik leggyengébb pontja már egy évtizede. A régi “endékás” posztpunk hangulatok olyan könnyen nem tűntek el. Senki sem másolja már a nyugatot, mindenki helyi identitást akar, keleti lenyomatokat keres. Nem tudjuk, ehhez Merkelék mennyivel járultak hozzá. Azt hiszem sokkal. Mentálisan ma Kelet-Németország sok tekintetben nálunk keletebbre van, s ez nem az ő kudarcuk. Ellenkezőleg. Az ő világuk az ország nyugati felével folyamatosan konfrontálódva, mára szervesebben, valamiképpen autentikusabban állt össze. A szóképzés politikusok nevéből nem ritkaság sem a németben, sem a franciában (ismert a francia poutiniser, clintoniser kifejezés, de a német obamieren, putinisieren is). Mindezek nem beszédmódokat, stílusjegyeket, hanem inkább politikai viselkedési formákat jelentenek. Putyinizmusról, természetesen, orosz elemzők gyakran beszélnek. De a putyinizmus, mint politizálási stílus jelenléte a nemzetközi médiában a legkülönfélébb szegmensekben is egyelőre határozottan erősödik. Ugyanakkor Merkel kapcsán sincs szó államvezetői bölcsességekről, különleges jövőképgyártásról. A merkeln ige először a 2002-es választásoknál tűnt fel, fecsegni-értelemben használták. 2005-től már külső európai számonkérést jelent, takarékossági felhívásokat, állami szigort. 2015-ben a merkeln első helyre kerül egy német ifjúsági szleng-vizsgálatban. Itt is inkább negatíve értelme van, de nem politikai keménykedés, inkább ködösítés, kitérés, a döntés eltolása valamikorra. Ha ilyesmi egyáltalán új lehet, a szigor kombinációja rábeszéléssel lenne a friss találmány? Az ígéretek, a puha politikai nyelv egyik változatáról van tehát szó, ez aligha Merkel felfedezése, legfeljebb a fiatalok ilyesmit tőle többet, gyakrabban hallhattak.
2017-ben Frankfurtban szemináriumot rendeztek a “merkelizmus szociális pszichológiájáról”. A német politikai nyelvben inkább semleges szövegkörnyezetekről van szó, de azért negatíve jelzők is szép számmal akadnak. Pozitívumok, mint a mi európai ballib felfogásainkban, ritkábban bukkannak elő. De többször esik szó, még mindig semlegesen, a merkelizmusról, mint “a neo-merkantilizmus” egy formájáról, vagyis kereskedelempolitikáról, sőt általában, Németország általános állapotáról is. A nem-német média óvatosabb. A britek (például a The Guardian) azt hangsúlyozzák, hogy a “thatcherizmusnak” úgy tűnik, volt kemény magja. A merkelizmusnak azonban nincs, inkább egyensúlykereső intézményi megoldásokról, államigazgatási formulákról lehet inkább szó. Vagy másképpen, Habermas megfogalmazása szerint e politikai stílusnak nincs normatív magja. Mások számára Merkelnél a legfontosabb a hullák hiánya, amelyekhez a németeknek közük lenne Szíriában, vagy a Donyec-vidéken. Egyébként ehhez a kompromisszumbarát politizáláshoz sorolhatunk egy nálunk nem népszerű merkeli formulát, a többsebességes európai integráció hol kevésbé hangsúlyozott, hol jobban kiemelt formáját. Ezek szerint az európai magban keményen kell venni a integrációt (ehhez az euróövezeti tagság szükséges, de nem elégséges). A többiek a peremeken, meg csináljanak, amit akarnak, egyelőre nem érdemes veszekedni velük. Orbánnal mi ehhez az öntudatos peremhez tartozunk. De ez mindenesetre azt is jelenti, hogyha nem vagyunk a szűk mag részei, akkor ki is maradunk valamilyen leosztásokból - a perem másodrendű marad.  

Konfliktuskezelés

A merkelizmus két elemét azért így is világosan felismerjük. A konfliktuskezelés kiemelt fontosságát és az erőfeszítéseket mindenféle polarizáció enyhítésére. Természetesen különböző állapotokban, vagy fázisokban a merkelizmus ilyen képességei eltérőek. A legutolsó időszakban azonban épp a merkelizmus, mint politikai technika kríziskezelési kapacitásai gyorsan fogynak. Ugyanakkor összehasonlítva mondjuk a brit-amerikai kapitalizmussal, a Merkel-csapat két eredménye vitathatatlan, és Nyugat-Európában egyelőre nem kikezdett. Az első a munkásság viszonylagos stabilitása. A német létszámok is csökkennek, de lényegében sokkal kisebb mértékben, mint a szomszéd országokban. A második, hogy például Amerikához képest, ahol mintaszerűen épült fel a technológiákhoz kötött középosztály, s ahol ez most gyorsulva pusztulni kezdett, itt ilyesmi sokkal lassabban folyik csak. Pedig a németek annak idején az amerikaiakat másolták. Korábban is többféle kapitalizmus létezett, azután az amerikaiak kezdték magyarázni, hogy mindenütt egy maradt, az amerikai. S mire elmagyarázták volna és mindenki csak a kínaiakról kezdett volna beszélni, a német politika megmutatta, hogy ez nem így van. Egyébként Merkelékre roppantul figyelnek a kínai nagyvárosokban. Ők ugyanis ahol tudták és ahol a technológia is megengedte, megőrizték a nagyobb vállalatokat. Persze, korábban átalakult a Ruhr-vidék és az NDK elolvadása után a szász-türingiai ipar, de az egykori ipar köré települt városszerkezet létezik, megmaradt. S egész Európában egyedülállóan lábon vannak a szakszervezetek, és alkupozícióik nem semmisültek meg. Különben a bevándorlók – kelet-európaiak, törökök, vietnámiak, arabok - a hatalmas kulturális különbségek ellenére Németország e két hagyományos tengelyét kevéssé, vagy nem kezdték ki. Az ország e kemény magját Merkelék egyáltalán nem bontották, borították fel. A magyar, szlovák, lengyel, sőt román mag bevándorlók nélkül is sokkal inkább felbomlott. Nem tudtuk megvédeni, s '89 után láthatóan nem értettük a németek által kitalált német-európai integrációs formákat. Emiatt egyébként csak magunkat okolhatjuk. Meg persze, a helyi rendszerváltó értelmiséget. Egyébként ezért rettegünk oly mértékben az ottani bevándorlási mintáktól, melyek korábbi ipari-mentális keretei (ha nem is minden, de sok) ott átemelődtek és így is egyben tartanak, nálunk meg egyszerűen lepusztultak. Így azután hozzájuk képest sok szempontból házatlan csigák vagyunk. Nem is értjük a logikájukat. Ott az iparosítás, mint történeti korszak, minden áldozattal együtt is megmaradt. Nálunk meg sok eleme, különösen az 1945 után letelepített ipari világ elpusztult. Közben ők lenézik, egyes pontokon meg is vetik a miénket, pontosabban a romok helyén errefelé emelt új Patyomkin-falvakat.
Szerző