Tartozni valahová (Két röplabdacsapat)

Publikálás dátuma
2019.09.16. 13:40

Fotó: Európai Röplabda Szövetség
Az ember feláll, ha a hóna alá nyúl egy közösség. Egy csapat.
Minden életben vannak sorsdöntő pillanatok. Nem mindig veszi őket észre az ember. Én is csak most, amikor végiggondolom az életemből az utóbbi félszáz évet. Megírjam-e? Nem fogja elhinni senki! Mindegy, belevágok. Végülis írott szó volt az egész életem.

*
Kamaszkorom vége felé megbuktam magyarból. Nem érdekelt a helyesírás és az irodalom. Fellázadtam. Röviddel az érettségi előtt az utcán találtam magam. Nem maradt más társaságom, mint egy csóró röplabdacsapat. A Keltex, a Budafoki úton. Lóci, Szabó Lőrinc fia volt az edzőnk. Belőle – tudjuk – óriás lett! Meg sem mertem mondani neki, hogy elhúztak magyarból. Mégis ők, ezek a lágymányosi fiúk nyúltak a hónom alá: Bélavári, Dávid, Gyarmati. Az nem lehet! – mondták, és elvittek a Villányi úti József Attila Gimnáziumba. Szabályosan beírattak, kezességet vállaltak értem. Nekik köszönhetem, hogy levizsgáztam, és megkezdhettem egyetemi tanulmányaimat. Hogy mesterségemmé vált a szépirodalom.

*
Volt aztán életemben egy másik sorsdöntő pillanat. A Forradalom után Franciaországba kerültem. A strasbourgi egyetemen – és az Elzászi Vasutasok röplabdacsapatában – folytattam félbeszakított pályafutásomat. Derék párizsi tanárok, és két elzászi: Adan Thumm és a mesteredző, Roger Schmidt keze alatt. A magyar irodalomból – úgy tűnt – végképp kiestem. Franciául dadogtam el, hogy miért tört ki Budapesten a Forradalom. És akkor váratlan születésnapi ajándékkal lepett meg a Cheminots, a strasbourgi röplabdacsapat. Egyik társuk, André Waechter nyomdában dolgozott, és kinyomatta első, esetlen francia próbálkozásaimat. Akármilyen hihetetlen, de ez a kis füzet, a L'île sous l'eau Párizsba is eljutott. Hamarosan maga André Maurois, a Mester tudatta velem, hogy elnyertem a Del Duca irodalmi díjat. Így indult francia írói pályafutásom, és ezt megintcsak egy röplabdacsapatnak köszönhetem. A Vasutasoknak, akikkel úgy bejártam Galliát, hogy kezdtem azt hinni: francia vagyok. Ennyi talán elég is. Más, jobb tanácsot fiatal pályatársaimnak ma sem adhatok. Legyetek állhatatosak! Röplabdázzatok!

*
A Papp László Budapest Sportarénában dúl a 2019-es női Európa-bajnokság. Sokezres szurkolótömeg előtt gyönyörű fiatal lányok képviselnek minket, magyarokat. Ülök a képernyő előtt, és elsírom magam. Eszembe jut a fiatalság. Az a két röplabdacsapat. Hogy mi lenne mindebből a tanulság? Talán csak ennyi: tartozni valahová, jó. Az ember feláll, ha a hóna alá nyúl egy közösség. Egy csapat. Hátország nélkül nem születnek nagy eredmények. Önálló gondolatok.

Papp Sándor Zsigmond: Várak, idomok, pillanatok

Publikálás dátuma
2019.09.16. 11:43

„Már régóta gyanítom, hogy bizonyos nemzetek azért savanyúbbak, mert nincs tengerük.”
Már régóta gyanítom, hogy bizonyos nemzetek azért savanyúbbak, mert nincs tengerük. A víz elnyúló, titokzatos tükre mégiscsak a végtelen illúzióját kelti fel a szemlélőben. Akinek pedig kijárata van a végtelenre, az mégiscsak több szabadsággal rendelkezik (vagy legalábbis jó menekülési útvonallal, ha a szárazföldön végképp kitörne az őrület). Nagyvonalúbb tehát, és megbocsátóbb a világ szűkmarkúságával szemben. Nem érzi, hogy folyton üldöznék. És akkor mit mondjunk mi, akiknek csak magyar narancs és magyar tenger jutott? Az illúzió illúziója. Van időm ezen töprengeni, mert első állomásunk hamisítatlan tengerparti városka: La Ciotat. Az erkélyünkről késő este jól hallani a víz morajlását, szuszogását, dohogását. Amúgy ő is éli a mindennapi életét. Kicsit olyan a part, mint André Gide regényében, A pénzhamisítókban a park, amelyről novellát szeretne írni az egyik diák. A szöveg cselekményét pusztán az adná, hogy kik, milyen társadalmi rétegek képviselői, mikor keresik fel a helyszínt, és mindezt huszonnégy óra alatt. A mi tengerünkön (olyan könnyű megszokni a birtokosság érzetét) a legelszántabban kezdenek reggel: a vízben derékig álló, tornagyakorlatokat végző idősebbek, akik korukat meghazudtolva lengenek, csavarodnak a hullámok felett. Az első órákban leginkább övék a part. Mindenki más még csak ilyenkor játszik el a felkelés gondolatával. És ők mutatják meg azt is, hogy milyen függőséget, elementáris vágyat testesít meg a tenger. Már két bácsit is láttam bottal betotyogni a vízbe, az egyiket két nő is támogatta, hogy elérje valahogy a kicsapó hullámok peremét. Késő este pedig egy nénit toltak le tolószékestül a partra, hogy onnan felkecmeregve valahogy beimbolyogjon a vízbe. Én már az ujjamat se dugtam volna be abba a hidegbe, ő pedig nyakig elmerült, majd boldogan tempózni kezdett az újonnan meglelt szabadságban. Mert a tenger ezt is tudja: elmossa a kinti gyengeségeinket, az öregedő, nyikorgó test kínjait, pár percre feloldoz alóla. Utánuk jönnek ki a családosok (mi is). Ekkor népesül be igazán a part, ekkor épülnek a homokvárak. Nem is akármilyenek. Egynémely apuka szinte már kész tervrajzzal érkezik, és olyan komolysággal fognak neki, mintha legalábbis kórházat húznának fel vérző fejű afrikai gyerekeknek. Egy idő után a csemete fel is adja, mert itt nem lehetnek görbe vonalak, bizonytalan alapok, felesleges ornamentika, az apa meg folytatja tovább tenyérnyi lapáttal, kis vödörrel, visszasüllyedve sosemvolt gyerekkorába. De láttam már a Sagrada Familia korai változatát is a fövenyen. A mi homokvárunk (Dusi a tervező és a kivitelező, én csak drukkolok) igazából olyan, mintha egy óriás rúgott volna bele találomra a földbe: alaktalan, szabálytalan, rendhagyó. Igazából csak egy kupac valami, ám ilyen szempontból úttörő a homokarchitektúrában. Természetközeli, tájba simuló. Hobbit-lak. Igazából teljesen mindegy, hogy mi épül nappal a parton, mert amit meghagyna a dagály, azt a homokot elrendező gépek rombolják le este. Reggel csak a traktornyomokat látni, meg a lesimult, kihívóan egyenletes partot. A délután a fiataloké. Aki bámészkodni akar, ilyenkor kell lejönnie. Napbarnított testek, influenszerek, csupa-csupa bénító tökéletesség. Egyébként most végre tanúja lehettem, hogyan is készül egy influenszer pillanatképe. A művésznő beleült a tízcentis vízbe, csábosan a fenekére, buján mosolygott, míg a megbízottja kattintgatott minden oldalról körüljárva az élő műalkotást. Aztán a művésznő kritikus szemmel átnézte a képeket. Mivel nem találhatták meg a tökéletes pillanatot, még háromszor megismételték a műveletet. Csábosság, mosoly, didergő bujaság, méltatlankodás, mert valami megint nem stimmelt. Jó fél óra után elkészülhetett a kép, mert abbahagyták. Gondolom, a fotón (A Szépség és a tenger lehetett a címe, vagy egyszerűen csak A Szépség) ott volt minden: a spontán fürdőzés, a tenger élvezete, a napfényes kikapcsolódás, a feszes idomokon megcsillanó napfény. A képből annyi igaz, hogy a művésznő arcáról fotón kívül egyből lehervadt a mosoly, az idomok lelohadtak, a tengerre meg rá se hederített, a telefonját nyomogatta hanyatt fekve (talán a bezuhanó lájkokat számolgatta), majd gyorsan le is lépett. A tenger közönyösen nézett utána. Este a piknikezőké a terep. Ez bevett szokás lehet errefelé, jobbára ugyanis franciák ülnek ki a partra a leterített takarókra, lepedőkre, és úgy kezdenek el falatozni, mint mi az első külföldi nyaralásunkon a kilencvenes évek elején. Csak egy kicsit gusztábban. Otthonról hoznak mindenféle finomságokat, szépen tányérra rakják, bort töltenek, mintha csak a nappaliban történne mindez a mélykék tenger posztere előtt. Valamelyik este születésnapot is ünnepelhetett egy 8-9 fős társaság, a hölgy mellett díszes csokor hevert. Akik meg lusták főzni, a tizenegyig nyitva tartó pizzázókból hoznak le a partra elemózsiát. Kemencében sütik, lobogó fahasábok előtt, három-négy perc alatt kész is van. Kormos, ropogós, finom. Ha sótlan, elég mélyet szívni a párás levegőből. Aztán végképp elcsöndesedik minden, a pálmafák sem sustorognak tovább. A tenger pedig a másik oldalára fordulva felkészül a következő napra.

Bárdosné Fetykó Judit: Lábtörés

Publikálás dátuma
2019.09.16. 09:15

„Nézd, idős korban sok minden megtörténik, ami korábban nem. Bízzunk benne, hogy helyrejössz – mondta az unokahúga. Idős korban. Milyen szép így kimondva, idős kor.”
Az ágyban fekvés kényszerű tétlenségében végtelen hosszúnak, céltalannak tűntek a napok. Visszatérően odajöttek hozzá, reggelente megmosdatták, ismétlődő mozdulataikat úgy élte meg, mintha padokat mosnának le, s most épp ő a pad. Kérdezgették, igazítottak az ágyán, felültették, elé tették a reggelit. Ha késlekedett megkezdeni az evést, valaki mindig akadt, aki rábeszélte a reggelizésre, az ebédre, de a vacsorára már sehogy sem tudták, mert attól félt, ha sokat eszik, gyakran kell ürítenie. A gyógytornász is naponta jött. Igyekezett követni az ajánlott gyakorlatokat, hátha mégis segít valamit, néha feljajdult a mozdulat kiváltotta fájdalomtól. Eleinte sokat várt a napi vizittől, aztán rá kellett jönnie, rég meglévő, szerteágazó panaszaival, korábban felvetett, esetleges, még ki nem vizsgált, nem diagnosztizált betegségeivel nem fognak foglalkozni. Itt lábra állítása a cél, a napi szokott gyógyszerek bevétele.
Bárhogy próbálta, sehogy sem bírta tisztán felidézni a pillanatot, mikor elvágódott a konyhában. Sem azt, hogy azon a késő esti órán miért is ment oda. Talán inni akart. De nem biztos, mert a szobában ott a pohár meg az ásványvíz az asztalon. Vagy valami más miatt ment ki, ami most már egyáltalán nem fontos. És igen, az a papucs, az volt a lábán, amit direkt azért vett, mert az volt ráírva: a talpa csúszásgátlós. Eddig az is volt. Vajon most mi történt, hogy a papucs ott maradt a linóleumon, ő meg abból kicsúszva bezuhant a sarkig nyitott konyhaajtó és a gáztűzhely közé? Még szerencse, hogy nyitva volt az ajtó, ha ráesnek a katedrálüveg darabjai… – nehezen hessegette el ezt a visszatérő gondolatot az ajtó üvegével kapcsolatban. Utólag sem érti, hogy miért látott ismétlődően kutyákat, egy nagyot, ami elől ment, és utána sok kiskutya követte. A szobában szólt a rádió, néha bemondta a pontos időt. Hallotta a ház hangjait, ahogy nyílik-csukódik a liftajtó, érzékelte a szomszéd kutyájának ugatását. Kis kutya, nagy kutya, vonultak szemei előtt a kutyák.
A szomszédja figyelt fel rá, hogy már második napja nem vette be a megrendelt ebédet. Még jó, hogy nem felejtette el a rokon telefonszámát. A vastag acélajtón át alig hallatszott a hangja, és ő is alig-alig értette, amit a szomszéd beszél. A zárban maradt a kulcs. Jaj az a kulcs! Hányszor volt már szó róla, hogy ne hagyja benne. Vagy cseréltessen zárbetét, amit akkor is ki lehet nyitni a saját kulcsával, ha belülről ott a másik! Lakatos kell, már meg is érkezett, de miért nem engedi az unokahúga, hogy hozzáfogjon. Mit beszél? Nem érti…, hogy az ajtót nem lehet kiszakítani, az erkély felől kevesebb rombolással lehet bejutni? Mit érdekli most őt a kevesebb rombolás! Roppant a roló, a tűzoltó már be is lépett a szobába, nyílt az ajtó.
Gondolt-e rá, hogy nem fog tudni egyedül maradni? – kérdezte valaki a műtét utáni napon, talán az orvos, talán egy nővér, de lehet, hogy a gyógytornász. Még kapta az infúziót, kezdett magához térni az átélt két nap rémületéből, a kiszáradásból. Felvillant benne féltve őrzött, megtartott önállósága, hogy eztán majd mindig vele lesz valaki a lakásában, és soha többé nem élheti a maga szokott életét. Vajon mikor mehet haza? Vagy ittmarad hetekig a hasonló korú és állapotú vénasszonyok közt? Ettől elborzadt. Hiszen egy hete még átutazta a várost, jött-ment, és szemernyit sem érezte vénasszonynak magát. De itt…, itt, ezen az ágyon, ebben az állapotban…
Nézd, idős korban sok minden megtörténik, ami korábban nem. Bízzunk benne, hogy helyrejössz – mondta az unokahúga. Idős korban. Milyen szép így kimondva, idős kor.
Ezek a többiek, a szomszéd, meg a szemben lévő ágyakon, ezek a vénasszonyok a pelenkában…, megtapogatta magát, és ismételten megállapította, hogy rajta is pelenka van. Ahányszor mozdult, a fájdalom, a tehetetlenség emlékeztette; nyolcvanöt év…, idős kor…, vénasszonyok…, kinek szép ez?