Minden életben vannak sorsdöntő pillanatok. Nem mindig veszi őket észre az ember. Én is csak most, amikor végiggondolom az életemből az utóbbi félszáz évet. Megírjam-e? Nem fogja elhinni senki! Mindegy, belevágok. Végülis írott szó volt az egész életem.
*
Kamaszkorom vége felé megbuktam magyarból. Nem érdekelt a helyesírás és az irodalom. Fellázadtam. Röviddel az érettségi előtt az utcán találtam magam. Nem maradt más társaságom, mint egy csóró röplabdacsapat. A Keltex, a Budafoki úton. Lóci, Szabó Lőrinc fia volt az edzőnk. Belőle – tudjuk – óriás lett! Meg sem mertem mondani neki, hogy elhúztak magyarból.
Mégis ők, ezek a lágymányosi fiúk nyúltak a hónom alá: Bélavári, Dávid, Gyarmati. Az nem lehet! – mondták, és elvittek a Villányi úti József Attila Gimnáziumba. Szabályosan beírattak, kezességet vállaltak értem. Nekik köszönhetem, hogy levizsgáztam, és megkezdhettem egyetemi tanulmányaimat. Hogy mesterségemmé vált a szépirodalom.
*
Volt aztán életemben egy másik sorsdöntő pillanat. A Forradalom után Franciaországba kerültem. A strasbourgi egyetemen – és az Elzászi Vasutasok röplabdacsapatában – folytattam félbeszakított pályafutásomat. Derék párizsi tanárok, és két elzászi: Adan Thumm és a mesteredző, Roger Schmidt keze alatt.
A magyar irodalomból – úgy tűnt – végképp kiestem. Franciául dadogtam el, hogy miért tört ki Budapesten a Forradalom. És akkor váratlan születésnapi ajándékkal lepett meg a Cheminots, a strasbourgi röplabdacsapat. Egyik társuk, André Waechter nyomdában dolgozott, és kinyomatta első, esetlen francia próbálkozásaimat.
Akármilyen hihetetlen, de ez a kis füzet, a L'île sous l'eau Párizsba is eljutott. Hamarosan maga André Maurois, a Mester tudatta velem, hogy elnyertem a Del Duca irodalmi díjat. Így indult francia írói pályafutásom, és ezt megintcsak egy röplabdacsapatnak köszönhetem. A Vasutasoknak, akikkel úgy bejártam Galliát, hogy kezdtem azt hinni: francia vagyok.
Ennyi talán elég is. Más, jobb tanácsot fiatal pályatársaimnak ma sem adhatok. Legyetek állhatatosak! Röplabdázzatok!
*
A Papp László Budapest Sportarénában dúl a 2019-es női Európa-bajnokság. Sokezres szurkolótömeg előtt gyönyörű fiatal lányok képviselnek minket, magyarokat. Ülök a képernyő előtt, és elsírom magam. Eszembe jut a fiatalság. Az a két röplabdacsapat. Hogy mi lenne mindebből a tanulság? Talán csak ennyi: tartozni valahová, jó. Az ember feláll, ha a hóna alá nyúl egy közösség. Egy csapat.
Hátország nélkül nem születnek nagy eredmények. Önálló gondolatok.
