Sebes György: Hetes, mint régen

Publikálás dátuma
2019.09.15. 10:25

Fotó: RTL Klub Sajtóklub
A filozófustól, Hérakleitosz tudjuk – többek között -, hogy nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni. Hiszen minden mozgásban van, semmi sem marad változatlan, akárcsak egy folyó, amely szüntelenül áramlik. Egy egészen hétköznapi – vagy talán kitüntetett – hír juttatta eszünkbe ezt az alaptételt. Egy olyan hír, amelynek köze van persze a tévézéshez, egykori sikerekhez és egy műsor utóéletéhez. Szeptember 24-én kedden a XIII. kerületi a Radnóti Miklós Művelődési Központban – ismertebb nevén a RAM Colosseumban – Angyalföldi Hetes címen tartanak előadást. A kérdés tehát az, hogy a hét ismert ember megpróbálkozik-e mégis a lehetetlennel, hogy ismét ugyanabba a folyóba lépjen. Vagyis megkísérlik feléleszteni az RTL Klub egykori sikeres műsorát, a Heti Hetest. A válasz nyilvánvalóan nem. Az a program 1999 szeptemberében indult, az utolsó adás 2016 decemberében volt. 669 alkalommal jelent meg a képernyőn a „Duna-parti dumaparti”. És azok közül sem volt kettő egészen egyforma, azaz már akkor sem igyekeztek kétszer ugyanabba a folyóba lépni. Bizonyosan ezúttal sem teszik. Hernádi Judit, Gálvölgyi János, Hajós András, Havas Henrik, Kern András, Kéri László, valamint az egész programot szervező és összefogó Farkasházy Tivadar amúgy sem az unalmas ismétlések emberei. Felidézik természetesen a Heti Hetest, emlékeznek és emlékeztetnek majd az egykori pillanatokra, előre megfontolt szándékkal tisztelegnek immár öt éve halott kollégájuk és barátjuk, Bajor Imre előtt, de bevallottan teljesen újra készülnek. Nem véletlenül Angyalföldi Hetes a műsor címe és nem is csak azért, mert a XIII. kerületben lépnek fel. Mindannyiuknak erős a kötődése a városrészhez. Páran ott is születtek, néhányuknak ma is az a lakóhelye, de olyan is akad, akinek csak az irodája található Angyalföldön. Ám a tehetségen, az ismertségen kívül összeköti őket a kerülethez tartozás élménye is, amiből akkor sem engednek, ha éppen máshol élnek vagy dolgoznak. Az pedig egyáltalán nem kétséges, hogy a Heti Hetesnek ma is lenne helye a műsorok között. 13 évig volt az RTL Klub egyik legkedveltebb – sokak által persze gyakran kritizált, sőt támadott – programja. Miután elindult az RTL II, rövidesen oda száműzték, még kitartott négy évig, aztán végleg megszüntették. Hivatalos indoklás nem nagyon hangzott el, beszéltek arról, hogy a forma elfáradt, meg hogy a nézettsége visszaesett és ez mind igaz is volt. Ugyanakkor az biztos, hogy napjainkban is szükség lenne hasonlóra, már csak azért is, hogy ellensúlyozni tudják a Hír TV erősen és tendenciózusan kormánypárti, a mindenkori ellenzéket majdhogynem szélsőjobbról gúnyoló műsorait. A Heti Hetes a hét híreire épült, azt kommentálta – változó összeállításban – hat ember. Ám nem ez volt a fő erőssége. A résztvevők ugyanis kedvükre anekdotáztak, gyakran – de mindig nagyon kedvesen és emberien – cikizték és néha ki is figurázták egymást. Népszerű színészek, humoristák, közéleti szereplők, újságírók jelentek meg benne, felkészültek voltak, ugyanakkor spontán beszélgetéseket folytattak és érdekes dolgokat mondtak. Frenetikus hangulatot teremtett „elfogott leveleivel” Kern András, vagy dalaival Hajós András. Állandó humorforrást jelentettek Farkasházy Tivadar véget nem érő történetei, amelyek attól emelkedtek meg, hogy a többiek folyton közbeszóltak és ettől az egész ellenállhatatlanul vicces lett. Sokan emlékeznek Verebes István szurkálódásaira, Havas Henrik sokszor tudálékosságba forduló „polihisztorságára”, Gálvölgyi János mindig ülő megjegyzéseire, vagy éppen Bajor Imre „cikizésére” kopaszodása, vagy alkoholizmusa miatt. Rengeteg jobbnál jobb adás állt össze velük, meg a gyakran feltűnő Hajdu Steve-vel, Váncsa Istvánnal, Alföldi Róberttel és még nagyon sokan másokkal. Ne feledkezzünk meg Jáksó Lászlóról se, aki remekül egészítette ki – műsorvezetőként –a csapatot és nem félt gyakran még magát sem kifigurázni, ha a többiek ezt elmulasztották volna. A csapat építésében és egyben tartásában pedig elévülhetetlen érdemei voltak a műsor producerének és főszerkesztőjének, Ónodi Györgynek. Kevesen tudják, de mindenképpen említést érdemel, hogy az adások formájának kialakításában és véglegesítésében egészen korai haláláig óriási szerepe volt egy nagyszerű tévés rendezőnek, Bodnár Istvánnak is. Ami volt, végleg elmúlt. 2019-ben is érdemes felidézni a Heti Hetest, de ma már egészen más műsort kell készíteni. Megváltozott Magyarország, a politikai helyzet és a közéleti környezet. A kétharmados többség uralma és az ellenzék gyakori szerencsétlenkedése újfajta reakciókra kell késztesse azokat, akik arra vállalkoznak, hogy szórakoztató módon, mégis érdemben szóljanak hozzá az aktualitásokhoz. Ezért várjuk különös érdeklődéssel az Angyalföldi Hetes színre lépését. Közülük hárman – Hernádi, Gálvölgyi és Farkasházy – pedig még egy második programnak is résztvevői ugyanakkor és ugyanott, a RAM Colosseumban. Nádas Györggyel, Para-Kovács Imrével, Selmeczi Tiborral, Varga Ferenc Józseffel és Váncsa Istvánnal együtt a Hócipő című lap 30. születésnapját ünneplik egy kabaréval. Feltehetően nem jelentenek majd konkurenciát az Angyalföldi Hetesnek, annál is kevésbé, miután ők is tudják, nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni.  

Neoliberalizmus és neopopulizmus (A kapitalizmus válságának két formája)

Publikálás dátuma
2019.09.15. 06:55

Fotó: Facebook
Tényleg egy új, populista korszakba léptünk? Ha igen, mi magyarázza a populista pártok és politikusok újabb hullámának megjelenését? Talán a neoliberális korszakra adott válasszal, ellenhatással van dolgunk? Az e kérdésekre választ kínáló irodalom mára hatalmasra duzzadt. A különböző magyarázatok közötti tájékozódást meglehetősen megnehezíti, hogy a neoliberalizmus és a (neo)populizmus fogalmai egyszerre használatosak a társadalomtudományok elemző eszközeiként és a politikai küzdelmek fegyvereiként.

A centrista főáram megingása

A „populista” és a „neoliberális” egyszerre jelenthet szakmailag megfelelően definiált leíró-magyarázó kategóriát és a hitelrontás céljával a politikai ellenfélre sütött bélyeget. A populizmusról és populistákról beszélők így olykor többet árulnak el saját pozícióikról, mint azokról, akikről beszélnek. A „populista veszély” diskurzusa a korábban egyeduralkodó centrista főáram egykor stabil pozícióinak megingásáról árulkodik. - Aki a populizmus veszélyéről beszél, a centrista főáram veszélyeztetettségéről beszél. - Aki a jobboldali és a baloldali populizmusról egy kalap alatt beszél, mert annak jobboldali és baloldali változatait egy tőről fakadónak vagy egylényegűnek (mert „populistának”) tekinti, ezzel körül is írja saját főáramú, centrista pozícióját (függetlenül attól, hogy e centrista főáram jobb-, vagy baloldalán helyezkedik el). - És ugyanígy: aki neoliberálist mond, sokszor éppen ezt a centrista konszenzust, technokrata főáramot nevezi meg, hívja ki és támadja meg (függetlenül attól, hogy jobbról vagy balról bírálja). E cikkben a neoliberális hegemóniát 2008 után megroppantó populista hullámot a tőkés világgazdaság formáját öltő modern világrendszer dinamikái felől értelmezem. Kérdésem: a globális kapitalizmus milyen átalakulásai magyarázzák a populizmus 2008 után jelentkező új hullámát? 

A kulcs a kapitalizmus

Aki populizmust mond anélkül, hogy egyúttal a kapitalizmusról is beszélne, garantáltan nem jut túl a címkézéseken, a kölcsönös megbélyegzések és az identitáspolitika harci terepén – írja A populizmus politikai gazdaságtana című kiváló könyve bevezetőjében Philip Manow, német politikakutató. A populizmus problémájáról szóló beszéd gyakran éppen annak módja, hogy ne csak egy tünetként, az igazi probléma tüneteként kelljen beszélni róla. Neoliberalizmus és (neo)populizmus megértésének kulcsa: a kapitalizmus. A kapitalizmus, ami jelen esetben nem pusztán az eufemisztikusan „piacgazdaságnak” nevezett gazdasági intézményrendszert, hanem egy globális rendszert jelent. A termelőeszköz-magántulajdonból származó profit magánelsajátításának, a tőke vég nélküli felhalmozásának, az árutermelésnek és árucserének a globális rendszerét. Modern világrendszerként, tőkés világgazdaságként nem hagyja államhatárok közé zárni magát. A kinyerhető profit magánelsajátítása, a tőke szüntelen felhalmozása érdekében az árutermelés és árucsere e globális rendszere a (nemzet)állami határokat keresztül-kasul átszelve, transznacionálisan szerveződik. Mindez nem az 1970-80-as évektől datált „globalizáció” eredménye. A tőkés világgazdaság a „hosszú XVI. században” jött létre és terjedt ki a gyarmatosítással, az Európán kívüli térségek perifériává formálásával. A neoliberális globalizáció csupán a tőkés világgazdaság összeszövődésének legutóbbi (piac)nyitási fázisa, hozzávetőlegesen a XX. század hetvenes éveiben vette kezdetét. A kapitalista világgazdaság formáját öltő modern világrendszer eközben legalább négyszáz éves.

Harminc dicsőséges év

A neoliberalizmus mibenlétének megértéséhez elég csak az 1929–1933-as nagy gazdasági válságig visszamennünk az időben. Az Egyesült Államok a „New Deal”-lel, vagyis az állami keresletélénkítés keynesiánus gazdaságpolitikájával lábalt ki a nagy válságból, majd döntötte el a második világháborút katonai beavatkozásával Európa nyugati frontján. A pusztító háború után Európa nyugati része az Egyesült Államok hegemóniája alatt épült újjá, kezdetét vette a hozzávetőlegesen 1945 és 1975 közti „harminc dicsőséges év”, egy újabb bővülő-felívelő szakasz. Jellemzője címszavakban: - gyors gazdasági növekedés, - az oktatás kibővülése, - kiépülő jóléti államok, - népes és erős szakszervezetek, - tőke és bérmunka jóléti kompromisszuma, - nagyarányú állami újraelosztás, - viszonylag kismértékű gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségek, - fordista termelésszervezés, - a tömegtermelés és tömegfogyasztás összekapcsolása, - parlamentáris demokráciák és alkotmányos jogállamok. Mindez azonban csak és kizárólag a tőkés világgazdaság centrumaiban: Észak-Amerikában és Európában a vasfüggöny nyugati oldalán. E felívelést már a hatvanas évek végének társadalmi forrongásai is beárnyékolták, a gazdaság gyors bővülésének azonban csak a válságos hetvenes években szakadt vége. Az 1973-as, majd az 1979-es kőolaj-árrobbanások az olcsó energiahordozóra felépített teljes gazdasági-társadalmi berendezkedést megrázták. Az olcsó természeti és társadalmi erőforrásoktól függő kapitalizmus – a jóléti állam által megdrágított munkaerő, valamint az olajválság által megdrágított energiaforrás miatt – súlyos profitválságba került. A válságos hetvenes évek során a centrumgazdaságok stagnáltak, az infláció magasra szökött (ez a stagflációs válság), a termelőeszköz-magántulajdonból származó haszon, valamint a reálgazdaságba fektetett tőke jövedelmezősége csökkenni kezdett. A kapitalista világgazdaság centrumát, majd egészét súlyos válság rázta meg.

Neoliberális fordulat

A neoliberalizmus, vagyis a gazdaság és a teljes társadalmi világ piaci alapokra helyezésének ideológiája meglehetősen hosszú és igen kacskaringós történetet tudhat a magáénak. Ennek ellenére csak ekkor, a kapitalista világgazdaság hetvenes évekbeli válságának eredményeképpen erősödött meg és vált uralkodóvá. Az egyre szorongatóbb válsághelyzetben a tőkés világgazdaság angolszász centrumai, mindenekelőtt az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján neoliberális fordulatot vettek. A legtisztábban ezt Margaret Thatcher 1979-es miniszterelnökké válása, valamint Ronald Reagan elnöki periódusának 1981-es kezdete jelezte. A válságból kivezető utat mindketten a „piacok felszabadításában” látták, amit úgy kívántak elérni, hogy kormányzati beavatkozások sorával javították a centrumtőke értékesítésének feltételeit, vagyis állami intézkedések segítségével „állították helyre” a tőke (főképpen az angolszász centrumtőke) jövedelmezőségét. Paradox módon tették mindezt úgy, hogy közben visszatérően ostorozták a piacokat torzító állami beavatkozásokat, az „etatizmust”. Neoliberalizmus alatt a gazdasági liberalizmus azon formáját értem, amelynek deklarált célja: - a szabad, önszabályozó, versengő piacok létrehozása és felszabadítása (piacliberalizáció), - a központi tervezés és a jóléti újraelosztás mértékének csökkentése, - az állami szabályozás és tulajdon visszaszorítása (dereguláció és privatizáció), - a külkereskedelmi nyitottság fokozása, - az állampolgárok vállalkozóvá és fogyasztóvá formálása, - a magántőke és a magánvállalkozások adójának mérséklése. A neoliberalizmus ideológiája mindenekelőtt a piacok „megnyitásában”, „felszabadításában” látja a gazdasági növekedés, a jólét, a szabadság és a közjó garanciáját. Ehhez az állam feladatainak radikális átformálását is célul tűzi: az állam jóléti beavatkozásainak minimálisra csökkentését, a jóléti állam újraelosztásának radikális visszaszorítását kívánja elérni, miközben az államtól tőke-, vállalkozás- és piacbarát intézkedéseket vár. Ezen felül fontos jellemzője, hogy mélyen elkötelezett a magántulajdon és a tőkéből származó haszon magánelsajátításának intézménye mellett. 1973-tól vált teljesen nyilvánvalóvá a neoliberalizmus tőkepárti karaktere, vagyis az, hogy tőke és bérmunka érdekkonfliktusában a bérmunka helyett a tőke oldalára áll, az uralkodó osztály és a társadalom túlnyomó többségének érdekkonfliktusában az uralkodó osztály érdekeit fejezi ki: az uralkodó osztály uralkodó gondolatainak szerez érvényt. A neoliberális politika osztálypolitika. A felső és a felső-közép osztály érdekeit jeleníti meg: a vállalkozóét, a tőkését, a tulajdonos-menedzserét, szemben a munkavállalóval, az alkalmazottal, a munkással és a munkanélkülivel. A neoliberális politikák (privatizáció, dereguláció, piacliberalizáció, a tőkét terhelő adók csökkentése) megnövelték a társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségeket, fokozták az osztályszerkezet felfelé és lefelé irányuló széthúzódását, az osztályok polarizációját. A neoliberális intézkedések deklarált célja – a piacok és a vállalkozókészség felszabadítása – valójában a centrumtőke felszabadítását, értékesülési esélyeinek fokozását eredményezte. A neoliberális intézkedések eredménye mindenekelőtt: - az észak-amerikai és nyugat-európai székhellyel rendelkező transznacionális nagyvállalatokba szervezett nagytőke felszabadítása, - a szakszervezetekbe szervezett bérmunka, vagyis a munkásmozgalom alkuképességének gyengítése, - tőke és bérmunka korábbi jóléti kompromisszumának egyoldalú felmondása, - a tőkét és a vállalkozásokat terhelő adók visszavágása, - szabályozásuk kurtítása, valamint - az állami és közösségi tulajdon leépítése és magánosítása volt. Az eredmény: a nyolcvanas évek eleje óta élesen nyílni kezdett a jövedelmi és vagyoni olló. Azóta Branko Milanović és Thomas Piketty azt is kimutatta, hogy a 2008-as válság óta különösen nagy lendületet kapott az egyes (nemzet)állami keretek között értelmezett társadalmak belső egyenlőtlenségeinek növekedése. A nyolcvanas évektől kezdve az egyenlőtlenségek újra növekedni kezdtek, a 2008-as válság után pedig valósággal elszabadultak. A neoliberális intézkedések nyomán szétnyíló egyenlőtlenségek pedig mára ott is meggyengítették a demokráciákat és az integrált politikai közösségeket, ahol azok addig egyáltalán létrejöttek.

Feladott baloldaliság

A második világháború után a jóléti újraelosztás mellett elkötelezett, egyenlőségelvű baloldali, illetve szociáldemokrata pártok a neoliberális fordulat nyomán számos országban feladták vagy elveszítették korábbi baloldali kontúrjaikat és egyenlőségelvű osztálypolitikájukat. Feladták vagy elveszítették, hogy helyette a jogegyenlőség és az identitáspolitikai egyenlőség (neo)liberális elveit képviseljék. Az egyenlőségelvű osztálypolitika, valamint az egyenlőtlenségeket féken tartó jóléti újraelosztás képviseletének feladásával az egykori baloldal éppen baloldaliságát adta fel. Az átalakulás vesztesei, a növekvő egyenlőtlenségek kárvallottjai a baloldal által magukra hagyva mindinkább politikai képviselet és politikai otthon nélkül maradtak. És miközben a neoliberális erők a politizálást is szakértők által menedzselt ügymenetté alakították - ideológiamentessé, technikaivá és mediatizálttá -, egyszersmind kiüresítették a demokratikus érdekképviselet intézményrendszerét is. A neoliberális hegemónia 2008 utáni megroppanása erre válaszul hozta el a populizmus új hullámát. Ebben egyszerre van jelen a demokratikus politika újraalkotásának igénye (fokozott jóléti redisztribúciót, egyenlőségelvű osztálypolitikát ígérve), egyelőre azonban mégis a másik összetevő az erősebb, mely a neoliberalizmussal kiegyező tekintélyelvű rezsimeket épít fel. (Ez tovább fokozza az osztálypolarizációt, tagadja az egyenlőség eszméjét és a jóléti újraelosztás még megmaradt formáit is leépíti.) A maguknak az elnyomott nép vagy nemzet nevében hatalmat és szót követelő populista politikusok, pártok és mozgalmak között tehát egyaránt találunk baloldali és jobboldali szereplőket: a jóléti újraelosztás és az egyenlősítő osztálypolitika szószólóit és annak ellenségeit is. Kevés közös jellemzőjük egyike, hogy a neoliberális hegemónia korszakának uralkodó elitjét és ideológiáját támadják az elnyomott népre vagy nemzetre hivatkozva. Ami viszont a politika tartalmát illeti, a populizmus 2008 utáni új hullámára vonatkozóan már sokkal nehezebb lenne átfogó meghatározást találni. Szakpolitikáikat vagy ideológiájukat tekintve nem sok közös pontot találnánk Orbán Viktor és Alekszisz Ciprasz, Matteo Salvini és Pablo Iglesias, Donald Trump és Jeremy Corbyn, Nigel Farage és Jean-Luc Mélenchon, Marine Le Pen és Bernie Sanders között, noha valamennyiüket a populista új hullám kulcsszereplőinek tekinthetjük. A populizmus így tulajdonképpen meglehetősen különböző politikai kezdeményezések átfogó megnevezése. Miközben retorikailag valamennyien szembe helyezkednek a kozmopolita, (neo)liberális, technokrata elitekkel, politikai gyakorlatukban a jobboldali populisták számos neoliberális társadalom- és gazdaságpolitikai intézkedést is átvesznek tőlük. A mai magyar helyzet értelmezésekor is érdemes ebből kiindulni.
Frissítve: 2019.09.15. 16:36

Forgács Imre: Boris, a győztes

Publikálás dátuma
2019.09.08. 20:00

Fotó: Marabu
Hogyan lehet az, hogy a világ ötödik legnagyobb gazdasága szinte kilátástalan és megalázó helyzetbe kormányozta önmagát?
A Brexit-dráma utóbbi néhány hetének történéseit akár a Monty Python alkotói is megirigyelhetnék. Az új brit miniszterelnök hatalmas lendülettel és önbizalommal vetette magát a küzdelembe. Első lépései leginkább arra a párbajozó lovagra emlékeztetnek, aki a kezét-lábát ugyan már elveszítette, de nagyvonalúan felajánlja ellenfelének, hogy a döntetlenben azért kiegyezhetnek.
Boris Johnson közvetlenül a hivatalba lépése után azzal lepte meg a francia elnököt és a német kancellárt, hogy van jobb ötlete a tartalékmegoldásnál (backstop) az ír határkérdés rendezésére. A tárgyalópartnerek diplomatikus mosollyal, kissé tartózkodóan fogadták szavait, majd kiderült, hogy blöfföl: a Downing Street 10-ben ugyanis nem készült semmiféle új tervezet. BoJo azt viszont hamar elérte, hogy a Konzervatív Párt szerény parlamenti többsége egyetlen főre olvadt, majd – huszáros fordulattal – a királynőtől a parlament munkájának felfüggesztését kérte. A populista diktátorokra jellemző erőszakos lépés sokakat megdöbbentett, s a font zuhanó árfolyama az üzleti körök véleményéről is üzent. Az alsóház működésének időleges felfüggesztése ismert a brit közjogban, ám a mostani eset színtiszta pártpolitika. A nyilvánvaló cél, hogy az ellenzéki képviselőknek kilépési ügyben ne legyen lehetőségük a miniszterelnök korlátozására. II. Erzsébet teljesítette a kérést, bár van olyan jogászi vélemény, miszerint a királyi felségjog (royal prerogative) biztosít számára mérlegelési lehetőséget, s a kialakult alkotmányos válsághelyzet miatt talán jobb lett volna tartózkodnia.
Az egyre hangosabb belpolitikai csatazajban azonban mindenki hajlamos a lényegről megfeledkezni. A felelőtlen politikusok nemcsak a megállapodás nélküli kilépéssel, hanem egy előrehozott választással vagy az EU-tól kért újabb halasztással is az országnak okoznának font milliárdokban mérhető károkat. A nemzeti valuta például mintegy 20 százalékot veszített értékéből a dollárral szemben a 2016-os népszavazás óta eltelt három év alatt. A szigetország jogilag valamikor, valahogy talán kilép az Unióból, de mindez a gazdaság egésze szempontjából nem lehetséges. A britek az 1973-as csatlakozásuk óta sok ezer szállal kötődnek a kontinenshez, s e szerves kapcsolatok megszakítására még a gátlástalan törtető Boris Johnson sem lesz képes. Talán nem illik kimondani: az EU egy fontos európai konfliktusban végre a nyertes – de mindenképpen a kisebb veszteségeket elszenvedő – fél pozíciójába kerülhet.

A citromsármány titkai

A kedves kis madár létezéséről mostanáig inkább csak az ornitológusok tudtak. Miután azonban a brit kormány – az „Operation Yellowhammer” kódnévvel titkosított – terve kiszivárgott, a citromsármányt ma már mindenki ismeri. A dokumentum hihetetlen tartalma a Brexit-válságtól lassan apatikussá váló lakosságot is képes volt megdöbbenteni. A Sunday Times által pár hete közölt anyag érdekessége, hogy az állami szervek feladatait a megállapodás nélküli kilépés lehetséges válságait modellezve írja le. A Kabinetiroda régóta készül a háborús üzemmódban való működésre, ami október 31-e után akár hónapokig is eltarthat. A terv készítői 12 olyan területet jelöltek meg, ahol – no-deal esetén – válsághelyzetek keletkeznek, ezért rendkívüli intézkedések megtételére is szükség lehet. Ezek között szerepelnek a fennakadások (disruptions) a közlekedési hálózatban, ami a határátkelőhelyek áru- és személyforgalmában okoznak veszélyhelyzetet. Zavarok várhatók az egészségügyi ellátásban és más kritikus területeken (élelmiszer-ágazat, víz- és energiaszolgáltatás) is komoly bajok lehetnek. A no-deal közvetlenül érintené a külföldön élő brit állampolgárok helyzetét, a rendészeti célú adatkezelést, a pénzügyi szolgáltatások teljes körét, a „tengerentúli” területek, valamint a nemzetbiztonsági szervek működését. Valószínű, hogy e problémák kezelésére különösen nehéz lesz a felkészülés az ír-szigeten, ahol máris érzékelhető a feszültségek növekedése. A Kabinetiroda aggodalmait az észak-ír rendőrfőnök minapi sajtónyilatkozata is megerősítette: a rendőrség vezetője szerint több mint 300 határátkelőhelyet kellene folyamatosan ellenőriznie. Márpedig a jelenlegi – 7000 fő alatti – rendőri létszám azt jelenti, hogy e bonyolult feladathoz egyszerűen nincs elegendő embere. A kiszivárogtatott dokumentum olyan mennyiségű konfliktussal számol, hogy várhatóan 38 területi válságközpont (Local Resilience Forums) létrehozására is szükség lehet. Ezek feladata az lenne, hogy – együttműködve a rendőrség helyi szerveivel – fogadják a veszélyhelyzetekről szóló lakossági bejelentéseket és koordinálják a válságok kezelésére kijelölt állami szerveket. A gondolkodni még hajlandó briteket a kiszivárgott dokumentum valósággal sokkolta, s a gyógyszerek, tartós élelmiszerek tömeges felvásárlásába kezdtek. Ráadásul sajtóértesülések szerint nemcsak a franciák, hanem a Londonnal határos Kent megye hatóságai is tesztelik a két hónap múlva működésbe lépő rendszert. A britek például arra kíváncsiak, hogy – az iskolák átmeneti megnyitása mellett – a meglévő kórházak (halottasházak!) befogadóképessége elegendő lesz-e a no-deal után várható tömegeknek. Ebben a térségben ugyanis az időigényes vámkezelés és a túlzsúfolt kikötők miatt, nagyjából 10 ezer kamionnak (egy kisvárosnyi embernek) kell majd – minden humán-szolgáltatás nélkül – az utakon várakoznia.

A jog ereje

A Brexit látványos csődjét senki nem érti igazán. Hogyan lehet az, hogy 2019-ben a világ ötödik legnagyobb gazdasága, a Biztonsági Tanács állandó tagja – amúgy atomfegyverrel rendelkező nagyhatalom – szinte kilátástalan és megalázó helyzetbe kormányozta önmagát? A válasz e költői kérdésre meglehetősen bonyolult. Az biztos, hogy a kudarc közvetlen oka egy jogi probléma megoldhatatlansága. A vámunió és az egységes piac szabályai egyszerűen nem teszik lehetővé, hogy egy kilépő tagállam valamelyik része (jelen esetben Észak-Írország) egy kicsit azért bent is maradjon. A már aláírt, de a parlament által háromszor is elutasított Kilépési Szerződés ún. backstop melléklete ugyanis – Johnsonék számára elfogadhatatlanul – pontosan ezt kívánja megakadályozni. A közös értékek és a jog uralma szerencsére fontos összekötő kapocs az uniós tagállamok többsége számára. Az európai jogrendszer eredetileg is arra épült, hogy azokon a területeken, ahol Európa nemzetállamai belátják az együttműködésben rejlő előnyöket, önként korlátozzák a szuverenitásukat és az állami jogkörök egy részét az uniós intézményekkel közösen gyakorolják. Emellett minden csatlakozónak azt a fontos jogelvet is el kellett fogadnia, hogy az uniós szervezetek (Tanács, Európai Parlament) által alkotott jogszabályok elsőbbséget élveznek a nemzeti joggal szemben. Persze tudjuk, hogy a jog a közvélemény számára meglehetősen unalmas dolog, csak éppen nem élhetünk nélküle. A brexitista propaganda szerint például a brit gazdaság – megszabadulva az uniós béklyóktól – igazi szárnyalásba kezd. A saját normái szerint kereskedhet majd a világgal, s a jelenlegieknél jóval előnyösebb gazdasági szerződéseket köthet. Mindez politikailag jól hangzik, a baj csak az, hogy 1973 óta a brit jogrendszer maga is harmonizálódott az európai joggal, ezért a válás után zűrzavaros lesz a helyzet. Az Európai Unió egységes piaca nemcsak közös vámszabályokat jelent. A partnereknek az Európában már egységes technikai normák (például szabványok) sokaságát is alkalmazniuk kell, ha továbbra is kereskedni akarnak a kontinenssel. A legegyszerűbb példával élve: a britek büszkék lehetnek ugyan nemzeti nagyságukra, de a kiváló autóik remélhetőleg a kilépés után is balkormányos változatban érkeznek majd az európai piacra.

Talán vége lesz

A sokféle bizonytalanság ellenére egy dolog azért biztosra vehető: az Egyesült Királyság földrajzi helyzetét még a brexitisták sem változtathatják meg. A Kilépési Szerződésről folytatott ádáz parlamenti vita már csak azért is nevetséges, mert ez a dokumentum a szigetország és az EU jövőbeli kapcsolatairól semmit nem mond, miután nem is mondhatott. A majdani átfogó szabadkereskedelmi megállapodás terjedelmét a szakértők 30-40 ezer oldalra becsülik, s annak minden ágazat apró technikai részleteivel is foglalkoznia kell. Márpedig egy ilyen bonyolult nemzetközi szerződés nem készíthető el négy-öt évnél rövidebb idő alatt. Abban a nem kizárható esetben, ha a szigetország választói mégis meggondolják magukat és az Unió tagjai maradnak, csak egy dologban reménykedhetünk: a Brexit-saga történetéből a jövőbeli „közös dolgainkat rendező” európai politikusok is sokat tanultak. A parlament felfüggesztését és a napról napra növekvő káoszt csak a fanatikus brexitisták tartják Boris Johnson győzelmének. Az Unió jövőjéért aggódók inkább a tovább mélyülő – immár alkotmányos – válság jelét látják a történtekben, ami aligha lesz képes gátat vetni az ország további leépülésének. A gazdasági integráció és az Európai Unió jövője szempontjából talán már jobb lenne, ha a britek 2019. október 31-én végre valóban kilépnének.
Szerző