Bóta Gábor: Embertelenség

Publikálás dátuma
2019.09.15. 13:56

Fotó: Máthé András
Hihetetlen milyen érzés nélküli, sablonokból álló, szokvány dicshimnuszt darál rezzenéstelen arccal, Goneril és Regan, amikor rögtön a Lear király elején, a debreceni Csokonai Színház előadásában az ország elosztására kerül a sor - a Vidéki Színházak Fesztiválján, a Tháliában.
Kapásból észlelhető, hogy nincs bennük semmi meggyőződés, szeretet, konganak a szavaik, üres a tekintetük. Lear mégis hisz nekik, amikor nyilvánvalóan érdekből, hozsannáznak neki. Már annyira megbuggyant, hogy képtelen tisztán látni, az otromba hízelgés elveszi a józan eszét? Esetleg soha nem volt neki, csapnivaló uralkodó volt? Mindenesetre, amikor hebehurgya módon osztozkodik, még egyben az ország, még nem tudunk véres viszályokról, amikor azonban a két lánya között ketté osztja, és a harmadiknak, Cordeliának nem ad semmit, kitagadja, rögvest elindul a mindent szétdúló polgárháború. Ez a király ősfőbűne, megbocsáthatatlanul tragikus vétsége, ezt akkor is kell tudnunk, amikor kiszolgáltatottságában szánjuk: ő hozta népére a sokak életébe kerülő viszályt. Ilja Bocsarnikovsz rendezésében, aki már harmadik alkalommal dolgozott Debrecenben, egy országot jelképező, hatalmas papírt hasogatnak hirtelen darabokra, az osztozkodásnak megfelelően. Ez meglehetősen jól ábrázolja, hogy a hatalom, a föld széttrancsírozása, milyen végiggondolatlanul, pillanatnyi indulatból történik, csöppet sem eldilemmázva azon, hogy milyen következményekkel jár. Ráckevei Anna életerős, egyáltalán nem agg Leart alakít, felhevültségén kívül semmi baja, látszólag nyugodtan uralkodhatna tovább, energiája bőven van hozzá. Lelkileg fáradt el, esetleg unja a „banánt”? Ez tán nincs igazán eljátszva. Az viszont igen, hogy amikor kiderül, nem megy minden simán és oda a magabiztossága, ha nem hódolnak neki, akkor felbőszül, elveszti a kontrollját, elszáll az agya. Ráckevei megmutatja, hogyan villan rémülten a szeme, hogy esik az addig első ember kétségbe, aztán ez miként csap át agresszivitásba, villámló tekintetbe, kiabálásba, rusnya fenyegetőzésbe. Mindehhez adott a zengzetes, messze vivő hang, mint egy klasszikus hősszínésznél. Bocsarnikovsz viszont nem engedi, mint a régi, patinásan poros előadásokban történt, hogy a színészek lecövekelve, öblös hangon bömböljenek. Az még egy nyugodtabb világ lenyomata volt. De a mostani zaklatottan kiszámíthatatlan közeghez jobban illik az ideges mozgás, fel-alá lófrálás, futkosás, akár olyan gyorsan, mintha valaki ki akarna szaladni a világból. A Három nővér rendezésében sem üldögéltek a Csehov darabokban megszokottan komótosan a szereplők. Jelezve, hogy kicsúszott a lábuk alól a talaj, alaposan megmozgatta őket, mintha földrengés lenne. Ezúttal néha ezek a vad mozgások sötét tónusú állóképekké rendeződnek össze, ami látványban akár egyenesen festői, de olykor statikussá, némiképp monotonan letargikus hangulatúvá teszi a produkciót. A rendező és fénytervezője, Tumanian Narek, művészi módon bánnak a világítással, ott tobzódnak a deszkákon a lidérces árnyak, és a beléjük rémisztő módon hasító fények, sajátos, kiismerhetetlen, hátborzongatóan félelmetes, nyomasztó világot teremtve. Bocsarnikovsz arról beszél, hogy az ország szétcincálásával „minden egész eltörött.” Nem lehet bízni ismerősben, barátban, családtagban, adott szóban, bárki nekironthat bárkinek, itt is ellenség van, meg amott is. A bizalmatlanságnak nagyon is van valóságalapja, de már kórossá válik, és ez szétzúz mindent, kő kövön nem marad. Mondják, hogy a háborúskodás, emancipáció ide vagy oda, leginkább a férfiak mestersége. Hát most, miután nő formálja meg Leart, egy nő a kirobbantója, és egy anya tagadja ki a lányát, ami tán még borzasztóbb. El lehet persze töprengeni azon, játszhatja-e nő Leart? Hogy ezúttal miért is Leart alakítja, arra az előadásban nem találtak ki semmi különöset. De hát miért is ne? Learnek nem a neme, a férfiassága fontos, hanem a pozíciója, hogy király, és utána a totális kiszolgáltatottsága, kisemmizettsége, megcsalatása, az, hogy bárki bármikor letaszítható a valós és a képzeletbeli trónról, és akit addig körülzsongtak, azzal ekkor már szinte a kutya sem törődik. Ahogy a Bolond esetében sem a neme fontos, hanem ugyancsak a pozíciója, az, hogy akad valaki, akinek ott ahol „körbehazudják" egymást az emberek, megengedik, hogy kimondja az igazságot. A Bolond is férfi szerep, de ezúttal szintén nő, Újhelyi Kinga formálja meg. Gyakrabban osztják idősebb, akár Learrel egykorú, nagy-nagy színészekre, megmutatva, hogy a két öreg valahogyan eltámogatja egymást, összecsiszolódik a bajban, és a királyra sok ragad a Bolond eszességéből. Olyan óriások alakították a Bolondot, mint például Gábor Miklós, Törőcsik Mari, akik tényleg hatalmas bölcsességgel, és ami igen fontos, a tisztánlátást segítő szarkasztikus humorral, a szörnyűségek dacára, kiapadhatatlan életszeretettel adták az udvar bohócát, akinek lefegyverző az emberismerete. Újhelyi is jó Bolond, de ő kissé tenyeres-talpas, nem annyira bölcs, mint inkább józan paraszti ésszel gondolkozó, és inkább anyáskodó, mint gunyorosan távolságtartó. És mivel azt nem szoktuk mondani, hogy valaki apáskodó, ezért lám, lám, csak nem mindegy, hogy férfi bújik egy szerepbe, vagy pedig nő. Cordeliaként Hajdu Imelda a megtestesült jóság. Szeme nem rebben, amikor a nekibőszült apja kígyót-békát kiabál rá, ő rendületlenül szeret és szeret. Ez nekem kissé sematikusnak tűnik, de hát iszonytató nehéz ezt eljátszani.
Gonosznak lenni hálásabb. Regan és Goneril szerepében Sárközi-Nagy Ilona, Móga Piroska totálisan elaljasodott szörnyedvények. Edmund, Kiss Gergely Máté megformálásában, megalázott fattyú, ocsmányul hazug kegyetlensége elveszít minden léptéket. Az ép szemmel látni nem képes, megvakítottan valamit az iszonytató polgárháborúban való elállatiasodásból megérző, Bicskei István játszotta Gloucester gróf kivert kutya. Rózsa László Edgarként, igyekszik tompítani a testi-lelki fájdalmát. Oswaldként, Goneril udvarnokaként Mészáros Ibolya kitűnik mozgáskultúrájával, és azzal, hogy megmutat egy olyan talpnyalót, akinek a gonoszság szinte szexuális élvezetet okoz. Edgar, Gloucester fia, mindenét elveszti, de humánum marad benne. Bakota Árpád Kent grófjaként igyekszik egyenes gerincű maradni akkor is, amikor ez csaknem a lehetetlenséggel határos. Vranyecz Artúr Alban hercegeként, Goneril férjeként, illetve Mercs János Cornwall hercegeként, Regan férjeként, egyik kutya, másik eb. Marfa Cudkova díszletei, jelmezei hátborzongatóan sötét tónusúak. Gyászol ez a világ. Az elveszített emberiességet gyászolja.
Szerző
Frissítve: 2019.09.15. 20:03

Tamás Pál: A merkelizmusról Budapestről

Publikálás dátuma
2019.09.15. 10:52

Fotó: AXEL SCHMIDT / AFP
A modell egyszerű: a közönség sürgős problémáival kell foglalkozni, s azokat kell szembetűnően megoldani. Az teljesen mindegy, hogy a problémák valódiak, vagy csak felületesen odakentek.
A rendszerváltás külföldi szakértői a magyar politikai jövőt először a német 1945 mintájára képzelték el. De ebből semmi sem lett: '45 után a népbíróságokkal, az elpusztított vidéki zsidóság tulajdonának felélésével, a kisnyilasok beépítésével az akkori baloldal közlegényei közé, nálunk nem volt helye a német bűntudatnak. A 89-es antikommunizmusnak különben sem volt köze a 45-ös posztnácizmushoz. Ott 45-ben létezett - valódi, vagy csak mimikri - bűntudat a közelmúltért, 89-ben semmi ilyen nem volt, sem Pesten, sem Kassán, sem Krakkóban.

Személyes nyugtatószer

A most is értelmezhető, működő újabb német társadalomkezelési alapmodellt, amit sok évig Angela Merkel is működtetett, igazán Willy Brandt, majd később Gerhard Schröder rakta össze. Merkel kisebb részben még mindig az ő játékdobozukat használja a polgári oldalon, de nem sokat változtatva. A modell egyszerű: a közönség sürgős problémáival kell foglalkozni, s azokat kell szembetűnően megoldani. Az teljesen mindegy, hogy a problémák valódiak, vagy csak felületesen odakentek. Mindenesetre a problémaprezentáció része a problémamegoldásnak. Schröder tehát teremtett, vagy intézményesített egy problémakezelési módot, amit később Merkel elfogadhatóként kezelt. S mert ez bizonyos konszenzusteremtési módokra épült, amelyeket a közügyek kezelési formái szempontjából nem csak szocdemként, hanem centristaként is elfogadhatónak tartottak, a magyarok és a többi közép-európaiak - sem Orbán, sem ellenfelei - nem gondoltak annak másolására, vagy követésére. Közben a híres német technokrata sikermodell fontos helyeken kilyukadt. Az autóipar ragaszkodott kulcstechnológiaként a dízelhez, miközben ma már világos, hogy más megoldásoknál gyorsabban kiszorul a nemzetközi piacról. Meghirdették, hogy közvetlenül ott lesznek a digitális világban az amerikaiak nyomában, közben azonban a koreaiak nem is olyan csendben elhúztak mellettük. S elég világos, hogy amikor már szinte mindenütt a hálózatokban üvegszálakról van szó, a németek sok helyen még mindig rézkábeleket használnak, miközben Merkel négy cikluson át innovációról beszélt. Még a Handelsblatt, a kapitalisták lapja is elismeri, hogy a kommunista kínaiak most jobban és pontosabban tervezik a jövőt. Érdekes, hogy míg a kínai típusú társadalomépítéstől az angol-amerikai liberálisok láthatóan rettegnek, addig a konzervatív németeknek a dolog inkább imponál. Ilyesmiről németül is sokat olvasva undort nem igen éreztem. Az még rendben volt, hogy a technológiai elágazásoknál a “nyugi, megoldjuk” jelszavával Merkel folyamatosan nyugtatgatott. Majd szó szerint ugyanezt mondta a menekültkérdésnél is. Persze valóban nagyon sok minden történt, a gazdaság és a társadalom a menekülteket milliószámra szívta fel. Közben persze, lassan fogytak a Merkel-évek. S nem tudjuk, ki mire és hogyan emlékezik az egészből. Gondolom, nem arra, amire itt és most mi fogunk a Merkel-korról emlékezni. Nemcsak azért, mert az az ő életük volt, és nem a miénk. Végül is mi nem a Merkel-féle történetekre emlékezünk, hanem elsősorban azok anti-orbánista interpretációi vannak most még a fejünkben. Merkel legfeljebb itt is, ott is minta lehet arra, amihez mérhetjük magunkat: mit tehettünk volna ahelyett, mint amibe és ahogy belebonyolódtunk? Merkelben a németek egy időre megtalálták azt a tartós személyes és személyre szabott nyugtatószert, amit elvben a politikusaitól Európa vár. Nálunk meg sehogy sem akar összejönni a 90-es évek óta egyik oldalon sem. S egyébként nem jelent meg máshol sem Európában - sem az új , sem a régi tagállamokban. Valószínűleg Merkel mint kollektív depresszió-kezelési megoldás volt évekig Németországon belül és kívül egyaránt az igazi. S korszaka akkor fejeződött igazán be, amikor ez a hatás elmúlt. De a kancellár depi-ellenes megoldásként itthon is működött. Furcsa módon sokan használták.

Nincs normatív magja

Berlinben közben a hangulat hullámzik. Néhány hete sokan még ezt hitték, hogy “Keleten” a tartományi választásoknál borul az asztal és Merkelnek csak a kisebbségi kormányzás marad. De a választások előtt már úgy vélték, minden megy tovább, a berlini elit a helyén marad. Így is történt. A szocik Brandenburgban visszakerültek a szélsőjobb elé. És Szászországban ismét Merkelék vannak az élen. Még egy hajszállal több klímaérzékenység kell, s egészségesebb fül szociális ügyek iránt, de erre képesek. A volt NDK-sok állapota a közös kormányzás egyik leggyengébb pontja már egy évtizede. A régi “endékás” posztpunk hangulatok olyan könnyen nem tűntek el. Senki sem másolja már a nyugatot, mindenki helyi identitást akar, keleti lenyomatokat keres. Nem tudjuk, ehhez Merkelék mennyivel járultak hozzá. Azt hiszem sokkal. Mentálisan ma Kelet-Németország sok tekintetben nálunk keletebbre van, s ez nem az ő kudarcuk. Ellenkezőleg. Az ő világuk az ország nyugati felével folyamatosan konfrontálódva, mára szervesebben, valamiképpen autentikusabban állt össze. A szóképzés politikusok nevéből nem ritkaság sem a németben, sem a franciában (ismert a francia poutiniser, clintoniser kifejezés, de a német obamieren, putinisieren is). Mindezek nem beszédmódokat, stílusjegyeket, hanem inkább politikai viselkedési formákat jelentenek. Putyinizmusról, természetesen, orosz elemzők gyakran beszélnek. De a putyinizmus, mint politizálási stílus jelenléte a nemzetközi médiában a legkülönfélébb szegmensekben is egyelőre határozottan erősödik. Ugyanakkor Merkel kapcsán sincs szó államvezetői bölcsességekről, különleges jövőképgyártásról. A merkeln ige először a 2002-es választásoknál tűnt fel, fecsegni-értelemben használták. 2005-től már külső európai számonkérést jelent, takarékossági felhívásokat, állami szigort. 2015-ben a merkeln első helyre kerül egy német ifjúsági szleng-vizsgálatban. Itt is inkább negatíve értelme van, de nem politikai keménykedés, inkább ködösítés, kitérés, a döntés eltolása valamikorra. Ha ilyesmi egyáltalán új lehet, a szigor kombinációja rábeszéléssel lenne a friss találmány? Az ígéretek, a puha politikai nyelv egyik változatáról van tehát szó, ez aligha Merkel felfedezése, legfeljebb a fiatalok ilyesmit tőle többet, gyakrabban hallhattak.
2017-ben Frankfurtban szemináriumot rendeztek a “merkelizmus szociális pszichológiájáról”. A német politikai nyelvben inkább semleges szövegkörnyezetekről van szó, de azért negatíve jelzők is szép számmal akadnak. Pozitívumok, mint a mi európai ballib felfogásainkban, ritkábban bukkannak elő. De többször esik szó, még mindig semlegesen, a merkelizmusról, mint “a neo-merkantilizmus” egy formájáról, vagyis kereskedelempolitikáról, sőt általában, Németország általános állapotáról is. A nem-német média óvatosabb. A britek (például a The Guardian) azt hangsúlyozzák, hogy a “thatcherizmusnak” úgy tűnik, volt kemény magja. A merkelizmusnak azonban nincs, inkább egyensúlykereső intézményi megoldásokról, államigazgatási formulákról lehet inkább szó. Vagy másképpen, Habermas megfogalmazása szerint e politikai stílusnak nincs normatív magja. Mások számára Merkelnél a legfontosabb a hullák hiánya, amelyekhez a németeknek közük lenne Szíriában, vagy a Donyec-vidéken. Egyébként ehhez a kompromisszumbarát politizáláshoz sorolhatunk egy nálunk nem népszerű merkeli formulát, a többsebességes európai integráció hol kevésbé hangsúlyozott, hol jobban kiemelt formáját. Ezek szerint az európai magban keményen kell venni a integrációt (ehhez az euróövezeti tagság szükséges, de nem elégséges). A többiek a peremeken, meg csináljanak, amit akarnak, egyelőre nem érdemes veszekedni velük. Orbánnal mi ehhez az öntudatos peremhez tartozunk. De ez mindenesetre azt is jelenti, hogyha nem vagyunk a szűk mag részei, akkor ki is maradunk valamilyen leosztásokból - a perem másodrendű marad.  

Konfliktuskezelés

A merkelizmus két elemét azért így is világosan felismerjük. A konfliktuskezelés kiemelt fontosságát és az erőfeszítéseket mindenféle polarizáció enyhítésére. Természetesen különböző állapotokban, vagy fázisokban a merkelizmus ilyen képességei eltérőek. A legutolsó időszakban azonban épp a merkelizmus, mint politikai technika kríziskezelési kapacitásai gyorsan fogynak. Ugyanakkor összehasonlítva mondjuk a brit-amerikai kapitalizmussal, a Merkel-csapat két eredménye vitathatatlan, és Nyugat-Európában egyelőre nem kikezdett. Az első a munkásság viszonylagos stabilitása. A német létszámok is csökkennek, de lényegében sokkal kisebb mértékben, mint a szomszéd országokban. A második, hogy például Amerikához képest, ahol mintaszerűen épült fel a technológiákhoz kötött középosztály, s ahol ez most gyorsulva pusztulni kezdett, itt ilyesmi sokkal lassabban folyik csak. Pedig a németek annak idején az amerikaiakat másolták. Korábban is többféle kapitalizmus létezett, azután az amerikaiak kezdték magyarázni, hogy mindenütt egy maradt, az amerikai. S mire elmagyarázták volna és mindenki csak a kínaiakról kezdett volna beszélni, a német politika megmutatta, hogy ez nem így van. Egyébként Merkelékre roppantul figyelnek a kínai nagyvárosokban. Ők ugyanis ahol tudták és ahol a technológia is megengedte, megőrizték a nagyobb vállalatokat. Persze, korábban átalakult a Ruhr-vidék és az NDK elolvadása után a szász-türingiai ipar, de az egykori ipar köré települt városszerkezet létezik, megmaradt. S egész Európában egyedülállóan lábon vannak a szakszervezetek, és alkupozícióik nem semmisültek meg. Különben a bevándorlók – kelet-európaiak, törökök, vietnámiak, arabok - a hatalmas kulturális különbségek ellenére Németország e két hagyományos tengelyét kevéssé, vagy nem kezdték ki. Az ország e kemény magját Merkelék egyáltalán nem bontották, borították fel. A magyar, szlovák, lengyel, sőt román mag bevándorlók nélkül is sokkal inkább felbomlott. Nem tudtuk megvédeni, s '89 után láthatóan nem értettük a németek által kitalált német-európai integrációs formákat. Emiatt egyébként csak magunkat okolhatjuk. Meg persze, a helyi rendszerváltó értelmiséget. Egyébként ezért rettegünk oly mértékben az ottani bevándorlási mintáktól, melyek korábbi ipari-mentális keretei (ha nem is minden, de sok) ott átemelődtek és így is egyben tartanak, nálunk meg egyszerűen lepusztultak. Így azután hozzájuk képest sok szempontból házatlan csigák vagyunk. Nem is értjük a logikájukat. Ott az iparosítás, mint történeti korszak, minden áldozattal együtt is megmaradt. Nálunk meg sok eleme, különösen az 1945 után letelepített ipari világ elpusztult. Közben ők lenézik, egyes pontokon meg is vetik a miénket, pontosabban a romok helyén errefelé emelt új Patyomkin-falvakat.
Szerző

Sebes György: Hetes, mint régen

Publikálás dátuma
2019.09.15. 10:25

Fotó: RTL Klub Sajtóklub
A filozófustól, Hérakleitosz tudjuk – többek között -, hogy nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni. Hiszen minden mozgásban van, semmi sem marad változatlan, akárcsak egy folyó, amely szüntelenül áramlik. Egy egészen hétköznapi – vagy talán kitüntetett – hír juttatta eszünkbe ezt az alaptételt. Egy olyan hír, amelynek köze van persze a tévézéshez, egykori sikerekhez és egy műsor utóéletéhez. Szeptember 24-én kedden a XIII. kerületi a Radnóti Miklós Művelődési Központban – ismertebb nevén a RAM Colosseumban – Angyalföldi Hetes címen tartanak előadást. A kérdés tehát az, hogy a hét ismert ember megpróbálkozik-e mégis a lehetetlennel, hogy ismét ugyanabba a folyóba lépjen. Vagyis megkísérlik feléleszteni az RTL Klub egykori sikeres műsorát, a Heti Hetest. A válasz nyilvánvalóan nem. Az a program 1999 szeptemberében indult, az utolsó adás 2016 decemberében volt. 669 alkalommal jelent meg a képernyőn a „Duna-parti dumaparti”. És azok közül sem volt kettő egészen egyforma, azaz már akkor sem igyekeztek kétszer ugyanabba a folyóba lépni. Bizonyosan ezúttal sem teszik. Hernádi Judit, Gálvölgyi János, Hajós András, Havas Henrik, Kern András, Kéri László, valamint az egész programot szervező és összefogó Farkasházy Tivadar amúgy sem az unalmas ismétlések emberei. Felidézik természetesen a Heti Hetest, emlékeznek és emlékeztetnek majd az egykori pillanatokra, előre megfontolt szándékkal tisztelegnek immár öt éve halott kollégájuk és barátjuk, Bajor Imre előtt, de bevallottan teljesen újra készülnek. Nem véletlenül Angyalföldi Hetes a műsor címe és nem is csak azért, mert a XIII. kerületben lépnek fel. Mindannyiuknak erős a kötődése a városrészhez. Páran ott is születtek, néhányuknak ma is az a lakóhelye, de olyan is akad, akinek csak az irodája található Angyalföldön. Ám a tehetségen, az ismertségen kívül összeköti őket a kerülethez tartozás élménye is, amiből akkor sem engednek, ha éppen máshol élnek vagy dolgoznak. Az pedig egyáltalán nem kétséges, hogy a Heti Hetesnek ma is lenne helye a műsorok között. 13 évig volt az RTL Klub egyik legkedveltebb – sokak által persze gyakran kritizált, sőt támadott – programja. Miután elindult az RTL II, rövidesen oda száműzték, még kitartott négy évig, aztán végleg megszüntették. Hivatalos indoklás nem nagyon hangzott el, beszéltek arról, hogy a forma elfáradt, meg hogy a nézettsége visszaesett és ez mind igaz is volt. Ugyanakkor az biztos, hogy napjainkban is szükség lenne hasonlóra, már csak azért is, hogy ellensúlyozni tudják a Hír TV erősen és tendenciózusan kormánypárti, a mindenkori ellenzéket majdhogynem szélsőjobbról gúnyoló műsorait. A Heti Hetes a hét híreire épült, azt kommentálta – változó összeállításban – hat ember. Ám nem ez volt a fő erőssége. A résztvevők ugyanis kedvükre anekdotáztak, gyakran – de mindig nagyon kedvesen és emberien – cikizték és néha ki is figurázták egymást. Népszerű színészek, humoristák, közéleti szereplők, újságírók jelentek meg benne, felkészültek voltak, ugyanakkor spontán beszélgetéseket folytattak és érdekes dolgokat mondtak. Frenetikus hangulatot teremtett „elfogott leveleivel” Kern András, vagy dalaival Hajós András. Állandó humorforrást jelentettek Farkasházy Tivadar véget nem érő történetei, amelyek attól emelkedtek meg, hogy a többiek folyton közbeszóltak és ettől az egész ellenállhatatlanul vicces lett. Sokan emlékeznek Verebes István szurkálódásaira, Havas Henrik sokszor tudálékosságba forduló „polihisztorságára”, Gálvölgyi János mindig ülő megjegyzéseire, vagy éppen Bajor Imre „cikizésére” kopaszodása, vagy alkoholizmusa miatt. Rengeteg jobbnál jobb adás állt össze velük, meg a gyakran feltűnő Hajdu Steve-vel, Váncsa Istvánnal, Alföldi Róberttel és még nagyon sokan másokkal. Ne feledkezzünk meg Jáksó Lászlóról se, aki remekül egészítette ki – műsorvezetőként –a csapatot és nem félt gyakran még magát sem kifigurázni, ha a többiek ezt elmulasztották volna. A csapat építésében és egyben tartásában pedig elévülhetetlen érdemei voltak a műsor producerének és főszerkesztőjének, Ónodi Györgynek. Kevesen tudják, de mindenképpen említést érdemel, hogy az adások formájának kialakításában és véglegesítésében egészen korai haláláig óriási szerepe volt egy nagyszerű tévés rendezőnek, Bodnár Istvánnak is. Ami volt, végleg elmúlt. 2019-ben is érdemes felidézni a Heti Hetest, de ma már egészen más műsort kell készíteni. Megváltozott Magyarország, a politikai helyzet és a közéleti környezet. A kétharmados többség uralma és az ellenzék gyakori szerencsétlenkedése újfajta reakciókra kell késztesse azokat, akik arra vállalkoznak, hogy szórakoztató módon, mégis érdemben szóljanak hozzá az aktualitásokhoz. Ezért várjuk különös érdeklődéssel az Angyalföldi Hetes színre lépését. Közülük hárman – Hernádi, Gálvölgyi és Farkasházy – pedig még egy második programnak is résztvevői ugyanakkor és ugyanott, a RAM Colosseumban. Nádas Györggyel, Para-Kovács Imrével, Selmeczi Tiborral, Varga Ferenc Józseffel és Váncsa Istvánnal együtt a Hócipő című lap 30. születésnapját ünneplik egy kabaréval. Feltehetően nem jelentenek majd konkurenciát az Angyalföldi Hetesnek, annál is kevésbé, miután ők is tudják, nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni.