Zöldség

Én nem értek a gazdasághoz. A gazdasági mutatókhoz meg pláne nem. Már csak azért sem, mert a mutatók sose arra mutatnak, amerre nézni szeretnék.
A minap kezembe akadt a KSH augusztusi „inflációs jelentése”. Eszerint augusztusban a hazai árukat átlag 3,1 százalékkal adták drágábban a 12 hónappal azelőtti állapothoz képest. Az embernek már erre a szabad szemmel alig látható értékre viszketni kezd a tenyere. Még tovább fokozódik a helyzet, ha elolvassuk, miből is jött ez ki. A krupli például 31 százalékkal drágult – írja a KSH. (Mondjuk nem tudom, ezt hol mérték, de amerre én járkálok – és higgyék el, az nem a Culinaris -, ott az alapélelmiszerek, zöldségek, gyümölcsök ára legalábbis duplázódott.) De folytassuk: a friss zöldségekért 24, a dohányárukért 13, a sertéshúsért 12, a lisztért 11, a péksüteményekért és az albérletért 10, a szeszes italokért 9, a tűzifáért és a szénért pedig 8 százalékkal kell többet fizetni.
Ezek után, komoly önuralommal, sziszegve kérdezném: hogy a kutyaúristenben jött ki ebből 3,1 százalék?
Már érkezik is a válasz. A használt autók ára például 8 százalékkal esett. És ezen, valljuk be, sokat foghatnánk. Kérdés persze, az autóneppereken kívül ez kinek jó. Aztán: 5 százalékkal olcsóbbak a telefonok. Hát, ha ez igaz is, legfeljebb évi pár ezer forintot hoz. Az üzemanyagok és a fogyasztási cikkek ára pedig alig változott.
Ennyivel kell beérjük. Bevallom, a KSH-jelentéseket övező, szemléletemet lefurcsázó, maginflációról, nyugdíjas kosárról, elemzői várakozásokról, nemzetközi sztenderdekről magyarázó közgazdasági szemlélet inkább csak tovább bőszít.
Mert a napnál is világosabb, kiket sújt igazán a drágulás. Aki inkább krumplit, zöldséget, lisztet, kenyeret, húst, cigit és piát vesz, albérletben lakik, fával tüzel, semmint hogy nagyüzemben autót vagy telefont vásárolna. Ők a szegények. Ők azok, akiket az Orbán-kormány, ahelyett, hogy megvédene, a szabadárak prédájául dob.
Miközben szakmányban gyártják az újabb és újabb inflációs prognózisokat.
Szerző
Marnitz István

Üzenet a jövőnek

Amikor egy kormány a hatalmat gyakorolja, szükségképpen az utókorral is kommunikál, a saját emlékművét is építi. Ezért nem lesz Magyarországon soha becsülete – bárhogy ügyködjenek is Orbánék a történelem átírásán – a nemzetet a vesztes háborúba, közvetve a trianoni országcsonkításba belevivő Tisza István kormányának. És hiába tűnik ma még talán erőltetettnek vagy túlzónak a párhuzam, hasonló lenyomatot készít magáról az Orbán-kabinet is, amikor a jelenkor legfőbb sorskérdését a választott elődhöz hasonló vaksággal kezeli. 
A klímáról, a tágabban értelmezett fenntarthatóságról van szó – természetesen –, és arról, hogy a közelítő klímakatasztrófával kapcsolatos mai kormányzati döntéseket az akkorra már bekövetkező változások fényében ugyanúgy fogják majd meg- és elítélni a gyermekeink és unokáink, ahogyan mi is ítéletet mondunk (nem feltétlenül igazságosan, de az ok-okozati összefüggéseket azért látva) a száz évvel ezelőtti hibák és bűnök fölött. Az EU-t, az úgynevezett brüsszeli bürokráciát tényleg be lehet talán csapni ideig-óráig azzal az állítással, hogy a magyar kormány nem biztosít támogatásokat a fosszilis energiahordozók használatához. De egy ilyen könnyen cáfolható mondás biztosan nem fogja meggyőzni az utódokat arról, hogy amikor még lehetett volna mit tenni, a döntési helyzetben lévő hatalom helyesen cselekedett. 
A magyar állam – ahogyan azt egy nemzetközi szervezet nemrég publikálta – nagyjából négyszer annyit költ a szén-, az olaj- és a gázalapú energiatermelés megsegítésére, mint amennyit a megújulók használatának ösztönzésére juttat. Ez olyan fokú (európai összehasonlításban egészen kirívó) aránytalanság, amire később, amikor már mindenki számára nyilvánvaló lesz, hogy nyakunkon a baj, sem mentséget, sem magyarázatot nem lehet majd találni. 
2019-ben is tudjuk, hogy a Föld klimatikus egyensúlya felborulóban van az évmilliók alatt a talajban felhalmozódott szén- és szénhidrogén-készletek eltüzelése miatt, és azt is, hogy ebből a helyzetből csak úgy tudunk kikeveredni, ha a lehető leggyorsabban átállunk a minimális karbonlábnyomú nap- és szélenergiára, meg az energiafogyasztás mérséklésére. Nálunk ehelyett szélerőmű-tilalom, napelemadó és a lakásszektortól megvont energiahatékonysági támogatás van. Globálisan nyilván kevesebbet nyom a latban, mint a brazil esőerdők felégetése, de mindenkin a rá jutó felelősséget kérik számon. 
Az első világháborút is a gyarmatbirodalmak újraosztásáért indították, és mi úgy szálltunk bele önként, hogy még csak nem is akartunk elrabolni senkitől semmit - mégis rajtavesztettünk, enyhítő körülmények nélkül. Klíma-ügyben annyival rosszabb a helyzet, hogy itt a kormánypolitika ma is láthatóan árt mindenkinek – többek között az indokoltnál magasabb rezsivel és rozogább egészséggel fizetünk érte. (Csak egyetlen példa: mostanában Magyarországon a legolcsóbb áramot a 2010 óta építési tilalom alatt álló, azaz sajnálatos módon nem terjedő szélerőművek termelik.) A látható jövőben sincs semmi, ami ezt legalább utólag megindokolhatná.

Ravasz

Egyszerre csak azt mondja Magyarország miniszterelnöke: „nem azért ülök itt, hogy a saját lovunkat dicsérjem”. Enyhén szólva: ravasz. Kevésbé enyhén: álságos. Mi másért intézne rendszeresen szózatot a népéhez a Kossuth rádió hatékony támogatásával, mint hogy arról beszéljen: az ő vezetésével ez az ország a lehető legjobb. 
Nyáron hosszú ideig nélkülözni kellett ezeket az interjúnak nevezett propaganda-félórákat. Ám Orbán Viktor most visszatért, és régi formáját hozta, természetesen – ahogy mindig megjegyzi – kellő szerénységgel. Ami az ő olvasatában azt jelenti, hogy rendszeresen feldicséri a portékát. A saját kormányzását, amiről példát vehetnek szerte a világon, de különösen Európában, a magyarok pedig hálásak lehetnek érte. 
Mindez most különösen aktuális, hiszen újabb választás közeleg. Arra persze csak az utolsó percben térnek ki, ám nem nehéz észrevenni, hogy lényegében az egész szózat a voksolásról szól. Ha nem is mondják ki, azért a magyarok legyenek tisztában azzal, mit köszönhetnek a kétharmad majdnem tíz éves kormányzásának. Közben a szónok még azt is hosszan ecseteli, hogy „magyarnak lenni fantasztikus dolog”. (Örkény István, aki pedig egykor megírta, mit jelent majd a „magyar” szó, forog a sírjában.) A miniszterelnöknek pedig fő célja, hogy megvédje az emberek által kialakított életformát. Amiről aztán azt is kimondja, hogy ez nem mást jelent, mint a keresztény kultúra védelmét.
Végül – immár az önkormányzati választás kapcsán – eljutunk odáig, hogy nem olyan vezetők kellenek a településekre, akik harcolni akarnak a kormánnyal. Ezt akár tekinthetjük általános tanulságnak. Senki se próbáljon szembeszállni a jelenlegi hatalommal: ez (lehet) Magyarország gyorsabb fejlődésének záloga. 
Tényleg fölösleges a saját lovat dicsérni. Ám az is biztos, hogy kilóg a lóláb.