Tegnap volt tíz esztendeje, hogy a mindmáig utolsó magyar csapat bemutatkozott a labdarúgó Bajnokok Ligájában. Hazánk futballja – a lehető legdiszkrétebben fogalmazva – már akkor sem járt a topon, a BL-résztvevővé előlépő Debrecen játékosai közül csak Bodnár jobbhátvéd (1,75) és Polekszics kapus értéke (1,15) volt magasabb egymillió eurónál, a többieké 75 ezer és 600 ezer között mozgott, az átlag 538 ezerre rúgott. Az adatok nem csupán számok, hanem a tudás kifejezői is, így aztán sokakat tűnődésre késztetett az az egybevetés, hogy a csoportkör első fordulójában a DVSC-re váró Liverpool csapatából csak Gerrard (50) és Fernando Torres (46) majdnem százmilliót kóstált. (Hetvenötezerért a valódi nemzetközi piacon talán még masszőrt sem lehetett szerződtetni.)
Ezzel együtt az Anfield Roadon helyt állt a hajdú-bihari együttes, a holland Kuyt góljával csupán 1-0-ra nyert a Beatles városának Reina – Johnson, Carragher, Skrtel, Insua – Kuyt (Fabio Aurelio), Benajun (Mascherano), Lucas Leiva, Gerrard, Riera (Babel) – Fernando Torres összetételű csapata. Igaz, az összes forduló befejeztével a Debrecen pontszámban ugyanott tartott, ahol a Mersey-parti premier előtt, azaz nullán állt, és a korabeli Népszava a záróra után így vont mérleget: „Ha a gólkülönbséget is figyelembe vesszük, akkor egyértelműen a magyar bajnok a harminckettek leggyengébbike. A Debrecen hat meccs alatt 19 gólt kapott; amióta világ a világ (közelebbről: a BL-sorozat rajtja óta) ilyen gyatra ellenállásra nem volt példa.”
A Magyar Hírlap valamelyest megvédte a tizenkilenceseket: „Az elmúlt hónapok hat debreceni Bajnokok Ligája-meccse után ismét kiderült az, amit már mindenki az unalomig tud: más kávéház ez, nekünk itt, ebben nincs helyünk. S ha véletlenül mégis betévedünk, helyet kapunk egy rövidke időre, szorongunk, zavartan azt láthatjuk: nem igazán vagyunk odavalók. Plasztikusan rajzolódott ki labdarúgásunk minden nyűge, baja, tökéletlensége. Ebben a csak dumára, ígérgetésekre, jövővárásra felépített magyar futballvalóságban hiba lenne azon az együttesen rúgni egyet, amely több év munkája után végre odabotorkált, kicsit azért tudott viselkedni is, kevéssé lötyögtette ki az italt.”
Minden relatív: ma már hogy tudnánk értékelni egy kis lötyögtetést... De a még csak nem is lötyögő magyar futball az utóbbi dekádban annál is kevesebb vizet zavar, mint az előzőben, amelynek utolsó évében, a 2010-es esztendőben a DVSC az Európa-liga csoportkörébe jutott, igaz, ott öt vereséget és 2-13-as gólkülönbséget produkált a zárófordulóig, amelyben a szintén kieső Sampdoria – nem vicc – az utánpótlás-együttesét küldte Magyarországra. (A Genoa elleni városi rangadó előtt álló vendégcsapat huszonegy és fél év átlag életkorú „primaverája” ellen a Debrecen 2-0-ra nyert.)
Az új évtized kezdetétől, 2011-től annyiban megváltozott a helyzet, hogy áradni kezdett a hazai futballba az állami dohány, ám ahogyan ömlött a pénz, úgy zúgtak ki sorra a magyar epizodisták az európai tornák előszezoni selejtezőiből. A feltételek klasszisokkal javultak, a színvonal maradt a béka horizontján.
Szövegben azért van fejlődés, mert az FTC elnöke olyan diadalinterjút adott a félelmetes litván vetélytárs felülmúlása, s ezzel az Európa-liga-csoportkörös szereplés kivívása – nem mellesleg: a zágrábi Dinamo elleni Üllői úti nyomozás – után, amilyet Silvio Berlusconi Milan-elöljáró sem rittyentett a vörös-feketék Arrigo Sacchi-féle fénykorában, harminc évvel ezelőtt. Pedig hát az a milánói sztárgárda BL-t nyert 1989-ben és 1990-ben is, ráadásul korszakot nyitott, jövőt formált...
De hagyjuk az égbe nyúló magasságokat innen, a szuterénből. (Felőlünk nézve már a magas földszint is a Kékestető.) Úgyhogy valamelyes tisztelettel tekintsünk vissza a Polekszics – Bodnár, Mészáros, Komlósi, Fodor – Czvitkovics, Kiss, Leandro, Ramos (Laczkó), Szakály (Feczesin) – Coulibaly összetételű „liverpooli” garnitúrára, mert ki tudja, meddig marad ez a társaság az utolsó mohikánok garnitúrája.
Hogy aztán mennyien mondták volna fel helyesen az összeállítást?
Annyian biztosan, mint a maiakét, Kisvárdától Kövesdig.
