A közel-keleti támadás és a nyomában kitört piaci pánik emeli itthon is a benzinárat

Publikálás dátuma
2019.09.17. 08:50

Fotó: - / AFP or licensors
Vigyázó szemeink Rijádra, Teheránra, illetve egészében, a Közel-Keletre vessük – tanácsolja az olajárak tegnapi megugrása kapcsán Pletser Tamás, az Erste elemzője.
A szaúd-arábiai olajközpontok elleni dróntámadások hatásából az a következtetés vonható le, hogy a piac eddig némiképp alábecsülte a közel-keleti térség bizonytalanságait – vélekedett lapunk megkeresésére Pletser Tamás, az Erste Befektetési Zrt. olaj- és gázpiaci elemzője, aki az eddigi, 60 dollár alatti Brent-olajárelőrejelzését az eset nyomán már inkább 60-70 dollárra teszi. Így a hazai üzemanyagárak már a héten 10-20 forinttal ugorhatnak. Szombaton dróntámadás érte a világ legnagyobb olajkitermelőjének számító Szaúd-Arábia állami olajvállalatnak, a Saudi Aramcónak az Abkaik kormányzósági Bukjakban üzemelő olajfeldolgozóját, valamint a Huraisz kormányzóságban lévő egyik kitermelőmező olajtartályait. A támadást aznap azok az iráni támogatást élvező jemeni húszik vállalták magukra, akik a Szaúd-Arábiával szomszédos országban 2014 óta dúló polgárháború során a Rijáddal szövetséges jemeni elnök ellen lázadnak. Szóvivőjük, Yahya Sarea tévéadójukon, az al-Masirah TV-n arra is utalt, hogy a tíz drónnal végrehajtott akcióhoz hasonlókat a jövőben is terveznek.

Irán gyanús

Iráni eredetű fegyvereket használtak a szaúdi olajlétesítmények elleni hétvégi támadások során - állította a húszi síita lázadók ellen Jemenben harcoló szaúdi vezetésű koalíció a vizsgálat előzetes eredményeire hivatkozva. Turki al-Máliki koalíciós szóvivő hétfői sajtótájékoztatóján azt mondta: bár még zajlanak a vizsgálatok, az előzetes eredmények szerint az akciót nem Jemen területéről hajtották végre. 

A napi hétmillió hordó olaj feldolgozására képes Abkaik nevű üzem kiesése rendkívül érzékenyen érinti a világgazdaságot. A támadás nyomán kieső napi 5,7 millió hordós ellátás az olajmonarchia napi feldolgozóképességének több mint felére, a világ napi fogyasztásának pedig körülbelül öt százalékára rúg.  A támadást követően Szaúd-Arábia már a hétvégén nyugtatta a közvéleményt. Eszerint a keresletet a helyreállításig közel 190 millió hordós tartalékaikból fedezik. Másrészt, miután a tüzeket szinte azonnal eloltották és megkezdték a helyreállítást, már tegnapra a kiesett termelés harmadának visszaállítását helyezték kilátásba. Ugyanakkor a teljes üzemre szakértők szerint több hetet is várni kell.
A hírekre természetesen az Egyesült Államok reakciója váltotta ki a legnagyobb közérdeklődést. Mike Pompeo külügyminiszter – a korábbiakhoz hasonlóan - a húszikat támogató Iránt tette felelőssé ezekért és a korábbi támadásokért. Donald Trump elnök vasárnap ki is twittelte: tudják, ki követte el a támadásokat, így „csőre töltve” várnak a szaúdi királyság ezzel kapcsolatos álláspontjára. (Ezek szerint az USA és Szaúd-Arábia közötti, a rijádi uralkodó családra visszavezethető tavalyi Hasogdzsi-gyilkosság miatt kelt emberi jogi feszültségek ad acta kerültek.) Mohamed Dzsavád Zaríf iráni külügyminiszter vasárnap tagadta, hogy közük lenne a támadáshoz, és a Twitteren azt üzente: miután kudarcot vallott a "maximális nyomásgyakorlással", Pompeo "maximális félrevezetéshez fordult". Az amerikai sajtóban az is megjelent: az elnök utasította az energetikai minisztériumot, hogy a várható piaci idegesség csitítása végett az ország 645 millió hordónyi nyersolajtartalékait is helyezzék készenlétbe.
Az elemzők nem is fukarkodtak a piac riogatásával. Így a vasárnap még a hordónkénti 50-60 dollár körül álló nyersolajárakhoz képest megjelentek a száz dolláros előrejelzések is. A hétfői nyitás után a várakozásoknak megfelelően „robbantak” az olajtőzsdék. Az első percekben a zárásnál 20 százalékkal magasabb árat is adtak a termékekért. Ilyen rövid idő alatt ekkora emelkedést az Öböl-háború 1991-es kitörése óta nem tapasztaltak. Az európai Brent 72 dollárig „szúrt fel”. Hosszabb időtávot tekintve ugyanakkor a Brent emelkedése már 10, amerikai WTI-é pedig 9 százalékot tett ki. Ezt követően az árfolyamok lefelé vették az irányt. Hétfő estére a Brent visszatért a reggeli 69 dolláros szintre. Pletser Tamás szerint kevéssé jelentős kérdés, hogy az olajgyűjtő központokat mikor hozzák helyre. Sokkal fontosabb körülmény, hogy az eseményekkel megnő az olaj „geopolitikai felára”. Az eset ráirányította a figyelmet arra, hogy mennyire sérülékeny a közel-keleti egyensúly, miközben még mindig e térségben tartják nyilván a világ ismert olajkészleteinek a 60-70 százalékát és a világ olajkivitelének fele is innen származik. Kérdés, indul-e, és ha igen, milyen megtorlás, akár Szaúd-Arábia, akár az Egyesült Államok részéről, netán épp az akció mögött sejtett Irán ellen.
Ebből a szempontból kiemelten fontos az USA bel- és külpolitikai helyzete. Miközben az ország viszonya rendkívül feszült Iránnal, Donald Trump épp a múlt héten menesztette nemzetbiztonsági tanácsadóját, az Irán elleni lépések hívének számító John Boltont. Olyannyira, hogy a közvélemény további békülést várt Donald Trump és Haszan Róháni iráni elnök e héten az ENSZ-közgyűlés New York-i ülésszakára tervezett találkozójától. (Bár a dróntámatások ennek esélyét csökkentették, a Fehér Ház tanácsadója, Kellyanne Conway a Fox televíziónak úgy vélte: noha a támadás „nem segíti” a találkozó létrejöttét, Trump azért „megfontolja a lehetőséget” és nem zárja ki az egyeztetés lehetőségét az iráni atomprogramról.) Ugyanakkor Trump nyilvánvalóan nem kívánna magasabb benzinárakkal sem nekivágni a jövő évi elnökválasztás kampányának – teszi ehhez hozzá az Erste elemzője.
Pletser Tamás osztotta azt a vélekedést, hogy a világ olajellátását a jelek szerint a vártnál is egyszerűbb egy támadással megzavarni. Igaz, az alkalmazott eljárás – már csak a közel ezer kilométerest távolság miatt is - viszonylag fejlett. Így maga is úgy véli, hogy a – máig bizonyítatlan, állítólag iraki helyszínről indított - támadás mögött legalábbis iráni háttértámogatás állhatott. (Irak déli része, illetve az ország kormánya is az irániakhoz hasonlóan síita befolyás alatt áll.) Az elemző nem zárta ki azt sem, hogy a jövőben növelik az olajlétesítmények dróntámadás elleni védelmét, még ha ez most igen komoly kihívásnak is ígérkezik. A helyzet azért faramuci, mert az olajárra ezen kívül most inkább csökkentő tényezők hatnak. Az USA és Kína kereskedelmi háborúja, a kínai gazdaság megrendülése jelentősen visszaveti a várható keresletet. Eközben a kitermelés – például az amerikai, vagy épp a brazil és a kanadai palaolajkitermelés felfutása nyomán - egyre „virgoncabb”. Ráadásul a világ legnagyobb olajkitermelőit tömörítő Kőolaj-exportáló Országok Szervezete (OPEC) tagjai – így Szaúd-Arábia is - az áresés elkerülése végett változatlanul önkéntesen visszafogják kitermelésüket. A korábbi, napi 1,5-1,6 millió hordós keresletnövekedési előrejelzést már a Nemzetközi Energia Ügynökség is egymillió hordóra mérsékelte. Így Pletser Tamás jelen állapot szerint egy 60-70 dolláros Brent-árfolyamot valószínűsít, hangsúlyozva a helyzet robbanásveszélyességét is. Ez a helyzet Szaúd-Arábia belviszonyaira is elmondható. Az arab államban a közhiedelemmel ellentétben az átlagpolgár meglehetős szegény, miközben a társadalmon belüli vagyoni különbségek jóval kirívóbbak, mint a gazdaságilag egyre erősebb Iránban. Emellett a hatalmas népszaporulat nyomán igen alacsony az átlagéletkor, a fiatalok egy része pedig kritikus a hagyományokkal szemben. A helyzet arra is rávilágít, hogy bár a világgazdaságban az olaj jelentősége egyre csökken, még mindig rendkívül magas a termék – és így a közel-keleti helyzet – mindennapi életre gyakorolt közvetlen hatása. Miközben egyre terjednek a helyettesítő eljárások – így például az elektromos autók használata -, az átállás hosszú éveket vesz igénybe. Miközben elképzelhető, hogy a harcias kijelentések nem fordulnak át katonai támadásba, a most igencsak megalázott Szaúd-Arábia érezheti úgy, hogy Irán „még ezt is megteheti”.
Miközben az ilyen támadások nyilvánvalóan emelik a kurzust, ami az összes olajkitermelőnek, így Szaúd-Arábiának is „érdeke”, az ország vevőit mégis elbizonytalaníthatja. A „kinek az érdeke” kérdés mégsem mutat egyértelmű irányt: Irán olajkivitelét nemzetközi kereskedelmi korlátozások sújtják, Oroszország éppenséggel Szaúd-Arábiával épít egyre gyümölcsözőbb kapcsolatokat, az USA-ban pedig amennyire a választóknak rossz, a kitermelőknek annyira kedvező a magas kurzus.

Féltik a piacaikat

Szaúd-Arábia nem kéri a többi olajkitermelő államot a kiesett mennyiség pótlására – értesült a The Wall Street Journal. Eszerint a hét végén szaúdi illetékesek erről győzködték az OPEC-en belüli és kívüli államok képviselőit. Az arab királyság attól tart, hogy így piacot veszítenének. Változatlanul hangsúlyozták, hogy tartalékaikból állják a megrendeléseket. Mindazonáltal az események nyomán késhet a Saudi Aramco tervezett tőzsdei bevezetése. 

Trump újra twittelt

Energetikai segítséget ígért Washington szövetségeseinek Donald Trump amerikai elnök hétfőn, a szaúd-arábiai olajterminálok elleni szombati támadások után. "Nincs szükségünk közel-keleti nyersolajra vagy gázra, és valójában tartályhajónk is nagyon kevés van a térségben, de segítünk majd a szövetségeseinknek" - írta az amerikai elnök a Twitteren. Hangsúlyozta, hogy az Egyesült Államok - "neki köszönhetően" - ma nem behoz, hanem exportál energiát, és mára a világ első számú energiatermelője lett. Rick Perry amerikai energetikai miniszter a CNBC televíziónak úgy vélte: "korai" lenne kimondani, hogy szükség van az amerikai stratégiai olajtartalék megnyitására. 

Szerző

Nincs kiugró demokrata elnökjelölt

Publikálás dátuma
2019.09.16. 11:00
Bernie Sanders, Joe Biden és Elizabeth Warren a három legesélyesebb demokrata jelölt
Fotó: ROBYN BECK / AFP
Régen nem volt ilyen gyenge éllovasa a Demokrata Pártnak az elnökjelölt-aspiránsok mezőnyében, mint most Joe Biden. Viszont még semmi nem dőlt el, Elizabeth Warren is feljövőben van.
A jövő év novemberében esedékes amerikai elnökválasztásig még jóval több, mint egy egész esztendő van hátra. Azonban az Iowa államban februárban tartandó első előválasztásig már kevesebb, mint öt hónap, és a demokraták még nem találtak rá arra a politikusra, aki magabiztosságot sugározva kiemelkedne a mezőnyből, és a hurráoptimizmustól duzzadó Donald Trump elnök győzelemre esélyes kihívójának látszana. Joe Bidennel szemben gyakran elhangzó ellenérv az a kétségbevonhatatlan tény, hogy 76 esztendős. Ha győzne, és 2021 januárban beköltözhetne a Fehér Házba, akkor már ráadásul 78 éves lenne. Ennél is zavaróbb, hogy a jelek szerint már nem annyira friss az elméje, ahogyan az az Egyesült Államok elnökétől megkívántatik. Legalábbis néhány nyilatkozatából az derült ki, hogy cserben hagyta az emlékezete, nem pontosan idézett fel dolgokat. Nehéz lenne megmondani, hogy melyik a kellemetlenebb, az, ha memóriaproblémái vannak, vagy pedig ha hajlamos utólag színezni és átkölteni a valóságot. A kampány ezen szakaszában máskor már elég jól látszott, kit fognak indítani a demokraták. Az más kérdés, hogy végül győzött-e az illető, de azokban az esetekben is, amikor végül nem a demokrata jelölt nyerte el a Fehér Házat, a kiválasztási folyamat során alig volt bizonytalanság. Így például 2000-ben Al Gore, vagy 2004-ben John Kerry, illetve 2016-ban Hillary Clinton indítását nagy többséggel döntötték el a demokraták.  Nem kizárt, hogy a következő hónapokban valamelyik pályázó még nagyszerű hajrával az élre tör, de az egyelőre nem körvonalazódik, hogy bárki akkora tekintélyre tenne szert, amivel integrálni tudná az általában mérsékeltként minősített hagyományos demokrata párti szavazóbázist és az erőteljes baloldali fordulat híveit. Hacsak nem Elizabeth Warren. A különböző közvélemény-kutató intézetek felméréseinek átlagolt eredménye azt mutatja, hogy Joe Biden, aki alelnökként gazdag washingtoni kormányzati tapasztalatokat szerzett Barack Obama elnök mellett, 26,8 százalékkal vezeti a demokrata elnökjelöltségre pályázók mezőnyét. A második helyen 17,3 százalékkal Bernie Sanders, a harmadikon pedig 16,8 százalékkal Elizabeth Warren áll. A többiek alaposan leszakadva követik őket - közülük a 6,5 százalékos, afroamerikai Kamala Harris, illetve a 4,8 százalékos támogatottságú, nyíltan homoszexuális Pete Buttigieg az, akikre az elemzők még érdemleges aspiránsnak tekintenek.  A mérsékelt – vagyis a centrum felé húzó, a republikánusokkal nem feltétlenül minden részletkérdésben szemben álló – irányzat vezető reprezentánsa Joe Biden. Mögötte a népszerűségi versenyben jelenleg a második helyen álló Bernie Sanders még Bidennél is korosabb, 78 esztendős. Hozzájuk képest a 70 éves Elizabeth Warren kimondottan fiatalos benyomást kelt. Sanders Vermont állam, Warren Massachusetts állam szenátora.  Sanders „demokratikus szocialistának” mondja magát, és bár ezt számos amerikai elemző meglehetősen üres reklámfogásnak, polgárpukkasztó figyelemfelkeltésnek tartja, Sanders ideális céltáblának számít, amikor Trump a demokraták soraiból fenyegető szocialista veszéllyel riogatja az amerikaiakat.  Warren általában a liberális minősítést kapja az amerikai politológusoktól. Delacey Skinner, a demokraták egyik stratégája úgy véli, Warren képes lehet arra, hogy mind Bidentől a mérsékeltek, mind Sanderstől a baloldaliak egy részét magához vonzza. Az viszont egyelőre kérdéses, hogy Warren a keleti parti elitegyetemi világ nagy tudású és kifinomult jogászprofesszoraként – aki a bankcsődök kezelésének jogi kérdéskörében osztatlan szakmai tekintélynek örvend – a fekete bőrű és a hispán szavazók bizalmát el tudja-e nyerni? Versenyre tud-e kelni ebben Bidennel, aki mindig hivatkozhat arra – teszi is –, hogy ő Obamával, az első afroamerikai elnökkel dolgozott együtt? Ha nem csak a pillanatnyi állást, hanem a trendeket is nézzük, akkor megállapítható, hogy az elmúlt hónapok története lényegében Elizabeth Warren felzárkózásáról szólt. Márciusban Biden még 31, Sanders 23, Warren pedig 7 százalékon állt. Májusban az állás 41-15-8-ra módosult. Július elején Biden népszerűsége 26-ra zuhant, Sanders 14 százalékon, Warren pedig 13,8 százalékon állt. Akkor még Kamala Harris volt a második helyezett, 15,2 százalékkal, ő azonban ezután mélyrepülésbe kezdett. Azóta Bidennek augusztus elején volt még egy fellendülése, akkor 32 százalék fölé tornázta fel magát, de azóta jellemzőbbek esetében a 30 százalék alatti mérések – a legutóbbi már 27 százalék alatt -, miközben Sanders és Warren népszerűsége lényegében fej fej mellett mozogva enyhén emelkedik, jelenleg 17 százalék körüli értéknél tart.  Figyelemre méltó, hogy miközben a Demokrata Párton belül számos olyan fiatal politikus tűnt fel az elmúlt években, akik amerikai mércével mérve egészen radikális baloldali fordulat szükségességét hirdetik, – Donald Trump politikájának nyilvánvaló ellenhatásaként – az elnökjelöltségre pályázók mezőnyének az élbolyában ilyen álláspontot képviselő fiatal politikus nem található. Több politológus szerint a demokratákat a „gerontokrácia” ejtette túszul, tehetséges középnemzedék nincs a politikai mezőben, egyes fiatalok pedig vállalhatatlanul radikálisok. Mindez a legkevésbé sem biztató a demokraták számára az elnökválasztás közeledtével.  Vannak azonban olyan nézetek is, hogy a demokraták hamarosan felismerik: ha nem akarnak Joe Bidennel a biztos vereségbe menetelni, akkor azt az Elizabeth Warrent kell pajzsra emelniük, aki a rutinosak nemzedékéből még mindig a legszélesebb támogatottságra számíthat.  
Donald Trump amerikai elnök
Fotó: NICHOLAS KAMM / AFP

Donald Trump kétfrontos harca

A demokratikus normák elleni populista fellépése miatt a tőle balra álló ellenzék által évek óta keményen bírált amerikai elnök most abban a szerencsés helyzetben van, hogy jobbfelől is konfliktushelyzetbe került, kül- és belpolitikai vonatkozásban egyaránt. Donald Trump elnöki ténykedésének elfogadottsága a különböző közvélemény-kutatások eredményének átlagában jelenleg 43,3 százalékos, ami egyáltalán nem hangzik rosszul annak fényében, hogy a vele elégedetlenek igencsak sokféle nézetűek, és eltérőek a preferenciáik. Így a demokraták nem képeznek olyan egyértelmű ellenpólust az amerikai politikai palettán, amelynek jelentős győzelmi esélyei látszanának a következő elnökválasztást megelőző esztendő őszén. Ráadásul a trend is kedvező a 2017 januárjában hivatalba lépett republikánus elnök számára: elfogadottsági indexe, az első évben folyamatosan romlott, és 2017 decemberében 37 százalékon érte el a mélypontját, de az ingadozó görbe 2018 eleje óta összességében szerény emelkedést mutat. Tavaly szeptemberben, majd ez év január-februárban volt ugyan két átmeneti visszaesés – lényegében a szövetségi büdzsé körüli viták és a részleges kormányzati leállás idején, de akkor is csak 40 százalék körüli szintre süllyedt –, ám Trump népszerűsége újabban közelebb van a 45 százalékhoz, mint a 40-hez, sőt, idén nyáron egy időre 45 fölé is felkúszott. A republikánus hívek körében eközben az elnök támogatottsága már hosszabb ideje mintegy 85 százalékos, vagyis a párt masszívan mögötte áll. A viszonylagos népszerűség annak tudható be, hogy az amerikai gazdaság példátlanul hosszú ideje – mintegy egy évtizede – folyamatosan növekszik. A kedvező ciklus tehát még Barack Obama elnöksége alatt kezdődött, de Donald Trump volt az, aki eddigi elnökségének legnagyobb sikereként nagyszabású adócsökkentési csomagot vitt keresztül a törvényhozáson, mégpedig leginkább azoknak a közterheknek az enyhítésével, amelyek a tőkejövedelmeket sújtják. Az összhatás tehát – nem csupán a már megmutatkozó objektív számok tanúsága szerint, hanem a derűlátó szubjektív várakozások okán is - serkenti a vállalkozói kedvet.  
Ebben a helyzetben jelentette be nemrég Mark Sanford volt washingtoni képviselő, Dél-Karolina korábbi kormányzója, hogy indul a republikánus elnökjelöltségért. Sanford szerint Amerika „utat tévesztett”, Trump ugyanis a republikánusok „kis állam” krédóját figyelmen kívül hagyva, a nyakló nélküli állami költekezéssel óriási költségvetési deficitet halmoz fel. Sanford „büdzséhéja” minősítést vívott ki magának már a korábbi, kongresszusi évei alatt is, amikor azt hangoztatta, hogy a szövetségi kormány költségvetési hiányát teljesen le kell faragni. Elemzők súlyos kételyekkel fogadták Sanford indulásának a hírét, és volt, aki úgy vélekedett, hogy az exképviselő-exkormányzó maga sem bízik sikerében, csak éppen fel akar támadni politikai tetszhalott állapotából, és el akarja érni, hogy beszéljenek róla. Évekkel ezelőtt súlyos botrány robbant ki személye körül, amikor fény derült házasságon kívüli kapcsolatára, amit aztán nyilvánosan megbánt. Sanford mellett Joe Walsh, Illinois állam egyik korábbi washingtoni kongresszusi képviselője, az egykori ultrakonzervatív Teapárt támogatottja, valamint Bill Weld, Massachusetts állam volt kormányzója jelentette be eddig, hogy indulna Trump ellen a republikánusok elnökjelöltségének az elnyeréséért. Megállapítható tehát, hogy Trump párton belüli ellenfelei jórészt a kőkonzervatív jobboldal pozíciójából lépnek fel az elnök ellen, aki így a teljes politikai palettán megpróbálhatja magát a „centrum” reprezentánsaként eladni. Hogy célszerű lehet „kétfrontos harcot” vívnia, azt Donald Trump minden jel szerint külpolitikai vonatkozásban is felismerte. Ebbe a taktikába illeszkedhet John Bolton nemzetbiztonsági tanácsadó látványos menesztése. Ha Sanford „büdzséhéja”, akkor Bolton legalább ennyire „héja” a kül- és biztonságpolitika, a nemzetközi stratégiaalkotás területén. Boltonnal keletkezett konfliktusainak tudatos kiélezésével, majd a tanácsadó kiebrudalásával az elnök egyfelől ismét elérte, hogy a tapasztalt amerikai biztonságpolitikai szakembereknek földbe gyökerezett a lába, másfelől Trump majdhogynem „békegalambként”, az egyetértésre törekvés nemzetközi bajnokaként próbált feltűnni az amerikai közvélemény előtt. Bolton, amellett, hogy kétségkívül igencsak ragadozó természetű stratéga, az nehezen vitatható el, hogy ért a szakterületéhez. Égnek is állt ősz haja – és ennek hangot is adott –, amikor Trump meghívta a Camp David-i üdülőbe az afgán lázadó tálibok vezérkarát. A vizitből csak azért nem lett semmi, mert a tálibok brutális robbantással tették azt vállalhatatlanná. Bolton válaszcsapást akart mérni Iránra egy amerikai drón lelövése miatt – Trump a válaszcsapást lefújta. Bolton nem bízott Putyinban, Trump leintette. Donald Trump minden jel szerint belpolitikai megfontolásnak, jelesül saját elnöki újraválasztásának rendeli alá az amerikai külpolitikát. Ennek volt a jele az is, hogy nem törődött a nemzetközi reakciókkal akkor sem, amikor Jeruzsálembe helyezte át az Egyesült Államok izraeli nagykövetségét.
Frissítve: 2019.09.16. 14:23

Beyoncéval a művészettörténetért

Publikálás dátuma
2019.09.14. 12:30

Több sebből vérzik a középiskolai művészetoktatás, a szűkre szabott keretek közt nagyon sok múlik a tanárok hozzáállásán, és a rendhagyó megoldások iránti nyitottságukon.
A közoktatás állandósult problémáinak említése kapcsán a legritkábban esik szó a művészetoktatás körül felvetődő nehézségekről és aránytalanságokról. Noha látszólagosan egyértelmű a helyzet – míg a tananyagban vizuális kultúra tárgyat tanulnak a diákok, az érettségire felkészítő fakultatív órákon művészettörténetet is hallgathatnak –, addig a gyakorlatban ez korántsem bizonyul ennyire átláthatónak. Ez részben a megfelelő mennyiségű és szervezettségű óraszámból, a művészetekkel szemben meglévő előítéletekből, és a tanárképzés hiányosságaiból is fakadhat, számoltak be róla lapunknak a megkérdezett szaktanárok. Én magamat továbbra is rajztanárnak tartom – mondta lapunknak Szalay József, a Magyar Rajztanárok Országos Egyesületének elnöke, a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium szaktanára, s kifejtette, már csupán az elnevezésekből fakadóan is számos probléma merült fel az utóbbi években. Most már második éve szerepel vizuális kultúra rajz helyett a tantárgyak sorában, s az elnevezésért sokan harcoltak, hiszen a tárgy így magában foglalhat számos területet: az ábrázoló geometriát, a szabadkézi rajzot, a művészettörténetet és a különféle konstruáló feladatokat – részletezte a rajztanár. – Ezeket a manipulatív, vagy készségfejlesztő feladatokat a legtöbb tantárgyból kiirtották, annyit bántották őket, hogy mindenütt próbálták leépíteni. Amióta azonban rájött a világ, hogy a nyelvtanárok és a matematikatanárok is készségeket fejlesztenek, azóta már nem annyira számít szitokszónak a készségtantárgy kifejezés. Ez ugyanis nem arról szól, hogy satírozgatunk, sokkal összetettebb feladatokról van szó. A Nemzeti Alap Tantervben (NAT) szétváltak a különböző területek – a médiaismeret, mozgóképkultúra, művészettörténet –, ám nem volt kötelező mindegyiket bevezetni: ahol tárgyi vagy személyi probléma adódott, nem is kerültek be a tárgyak sorába. Ezzel egyidőben pedig rajzból lecsökkentették az óraszámokat. Viszont a legújabb NAT tervezetben például a médiaismeret közel hatvan százaléka visszajött a rajz és vizuális kultúra körébe. A tartalom mennyisége és mélysége visszanövekedett a korábbi szintre, de az óraszám lecsökkentett maradt – számolt be róla Szalay József. Tapasztalatai szerint a megmaradt egy óra semmire nem elég, mert a tárgy eleve rengeteg időigényes tevékenységgel jár, például egy festés kivitelezésénél már az előkészítés is időt vesz el. Ugyanakkor a területtel szemben felmerülő általános kétely ellenére, a diákok gyakran számolnak be arról, hogy más tantárgyak mellett pihenésként tanulják a művészettörténetet – mondta el Szalay József. – Ez alapvető problémát vet fel – amiben szintén nem hallgatnak ránk óraszámcsökkentés esetében –, vannak tárgyak, amelyek komoly szellemi fáradtságot okoznak, és vannak, amelyek pihentetnek. Ha utóbbiaknak csökkentik az óraszámát, akkor nem, hogy csökken, hanem nő a túlterhelés. Egy megfelelő időben kivitelezett vizuális alkotás örömforrás, az pedig motiváció, amellyel megkönnyíthető lenne a többi tárgy tanulása – vélekedik. S egyúttal kiemelte, nagyon fontos lenne, hogy az egyes tárgyak kapcsolódjanak egymáshoz, ezzel saját legitimitásukat is segítve. Úgy hiszi, alapvető probléma, hogy nem kellőképpen holisztikus a képzés: ha a művészettörténet több órán jelen lenne szemléltetésként, az megkönnyítené a vizuális kultúra tanárok helyzetét is. Alapvető fontosságú lenne, hogy a mozgóképkultúra-, médiaismeret-, vizuális kultúra-, és magyartanárok mind összehangoltan dolgozzanak – osztja Szalay József álláspontját Radák Judit, művészettörténész, a Színház- és Filmművészeti Egyetem adjunktusa is, s egyúttal azt gondolja, ki lehetne kerülni a kronologikus tanítási módszerből fakadó időhiányt, például azzal, ha a kortárs művészet felől kiindulva reflektálnának az antik kultúrára és a középkorra. A művészettörténész szerint emellett elengedhetetlen lenne, hogy legalább havonta egyszer jusson el az osztály egy időszakos, kortárs kiállításra, s ne kizárólag az adott szaktanár kísérje el a diákokat, hanem a területhez kapcsolódó más tanárok is, ez lehet akár történelem, irodalom, matematika, vagy éppen fizika szakos tanár is. Interdiszciplináris megoldásokra lenne szükség. Bár az elképzelés jól hangzik, az általunk megkérdezett középiskolás diákok beszámolói alapján, ez gyakran messze áll a valóságtól. – Egy egészségügyi szakos diáknak nem igazán fontos a művészettörténelem óra. Ezeket inkább média, művészeti esetleg rajz szakosoknak tudnám elképzelni – vélekedik az egyik általunk megkérdezett középiskolás fiatal. Bár csak heti egy alkalommal volt ilyen órájuk, a tanár többnyire hiányzott az órákról. – Amikor pedig jelen volt, hosszú időn keresztül nyomatékosította az elvégzendő feladatot, amire aztán nagyon kevés idő maradt. Emellett sok volt az elméleti rész, vagy dokumentumfilmeket néztünk – részletezte a fiatal. – A rendszeres tanári hiányzás miatt múzeumot például egyáltalán nem látogattunk, holott ez feldobta volna az órát – mondta a diák. Annak is örültek volna, ha az oktató kifejezetten az ő igényeiknek megfelelő érdekes információkkal készült volna. Egy tizenegyedikes zalaegerszegi diák szintén hasonló tapasztalatokról számolt be: – heti két órában tanulunk művészettörténetet és vizuális kultúrát, ám sajnos csak a száraz elméleti részeket vesszük. Évente egyszer elmegyünk egy kiállításra, a többi időt viszont a tanteremben töltjük, ezért számomra egy felesleges tantárggyá vált – jegyezte meg. A diák szerint az leginkább a szaktanáron múlik, mennyire akarja érdekessé tenni a heti két órát. Úgy véli, több múzeumi látogatással és például interaktív feladatokkal izgalmasabbá lehetne tenni a tantárgyat. – Sokkal szívesebben mennék egy olyan órára, ha például gyurmából vagy agyagból formáznák meg egy pici ion oszlopot, vagy megpróbálnánk újrafesteni egy festményt. A diákok felvetései nem tűnnek ördögtől valónak, s Radák Judit szintén megjegyezte, amellett, hogy a tanárnak folyamatosan tájékozódnia kell, a gyerekektől is tanulnia kell, a tőlük szerzett új információk pedig sikerrel beépíthetők az órákba. A művészettörténet oktatása során felhasználható popkulturális példaként Beyoncé és Jaz-Z közös, APES**T című videóját említette, amelyet a Louvre-ban forgattak. – Elképesztően okosan összerakott klip: egyszerre utal az afroamerikaiak helyzetére, a popkultúra és a magaskultúra viszonyára. Ez pontosan elég tananyagot szolgáltathat heti negyvenöt percben. A kortárs művészet sokkal közelebb viszi a klasszikusokhoz a diákokat, mintha fél éven keresztül ezzel foglalkoznának – hangsúlyozta Radák Judit. Persze, ez nem azt jelenti, hogy teljesen el kell vetni a kronologikusságot, ám sokkal inkább élményközpontúvá kellene tenni a művészetoktatást, jegyezte meg.

Egyenlőtlen megítélés

A művészettörténettel szembeni hozzáállás javítását azzal is lehetne kezdeni, hogy miként minden más tantárgyból az emelt szintű érettségi, az országos középiskolai tanulmányi versenyen (OKTV) elért eredmény, vagy épp a nyelvvizsga plusz pontot jelent, úgy a művészettörténet se legyen ez alól kivétel – hangsúlyozta Radák Judit, aki évek óta részt vesz a középiskolai tanulmányi verseny bíráló bizottságában. A művészettörténész szerint a csodával ér fel, hogy az érettségi évében annak ellenére is sokan foglalkoznak a tárggyal, hogy abból semmilyen plusz juttatásuk nem származik. Minden évben eljut tíz-tizenkét tehetséges ember a döntőig, akik egész évben ezzel foglalkoznak, erre készülnek, s az lenne a minimum, hogy ezt valamiképpen elismerjék az egyetemi felvételi pontszámításnál is.

Nem megfelelő a tanárképzés

A problémák jelentős része a tanárképzések hiányosságaiból is ered – vélekedik Radák Judit. – Míg korábban a bölcsész művészettörténész diploma mellett el lehetett végezni a művészettörténet tanári képzést, ma már nincs ilyen lehetőség. Más tanárok pedig önhibájukon kívül, de nem részesülnek olyan fokú tudásanyagban, mint a művészettörténetet magas óraszámban hallgatók. Ha pedig valaki művészettörténetet végez, az nem tud rajzot tanítani. Az ELTE képzésében van egy kiegészítő művészettörténet tanári tandíjas mesterképzés, ám többnyire az a jellemző, hogy a rajz és vizuális kultúra tanári mellett szerepel néhány óra művészettörténet, ez azonban messze nem elegendő – részletezte. 

Erős közepes

Legnagyobb részt a tanár hatáskörébe van utalva, miként jelenik meg a középiskolai oktatásban a művészettörténet. Nem érzem, hogy el lenne hanyagolva a tárgy, vagy hogy ne jelenthetne meg kellő hangsúllyal, ezt a szaktanár dönti el – mondta lapunk megkeresésére Klima Gábor, az Eötvös József Gimnázium vizuális kultúra tanára. Ám kollégáihoz hasonlóan megjegyezte, a művészeti tárgyak oktatása általában véve mindig kérdéses: van hová fejlődni, és van mit javítani, akár a Nemzeti Alaptanterven (NAT) is. – Ez korábban is hullámzó volt. A nyolcvanas években például kivették a rajzoktatást a középiskolából, s ez meglehetősen nagy társadalmi károkat is okozott, főként az építészhallgatók esetében lehetett látni ennek nyomait. Jelenleg erős közepesre értékelném a vizuális kultúra intézményi helyzetét – tette hozzá. A középiskolai tanár szerint a fő probléma inkább az oktatás egészét sújtó jelenség, nevezetesen a pénztelenség kapcsán írható le. – Nincs rajzterem és nincs rajzfelszerelés, úgy pedig elég nehéz rajzzal, vizuális kultúrával foglalkozni, ha a gyerekek ülnek egy üres teremben. A tantárgy tanításához szükséges minimális körülmények nem állnak rendelkezésre. Továbbá az sem utolsó szempont, hogy a diákok – és általában a magyar lakosság – társadalmi érzékenysége nagyon alacsony, az OECD országok viszonylatában is – jegyezte meg. – A poroszos típusú oktatási rendszerből fakadóan kicsi a kultúra és a művészetek iránti érdeklődés is. Lehetséges, hogy nem elegendő az a műveltségi szint, amivel a diákok találkoznak, de ebben benne vannak a diákok, az ő szüleik, és a tanárok is: nem lehet ezt senkire sem fogni. A magyar oktatás jelenlegi nem túl jó állapota önmagában kódolja ezt – vélekedik Klima Gábor. Emellett pedig – tette hozzá – jelen van egy hagyományos szkepszis is a művészeti tárgyakkal szemben. – Mivel pénzcentrikus világban élünk, a szülők is azt szeretnék, ha gyermekük sikeres lenne, ám a bennük lévő előítéletek alapján a művészeteket a szegénységgel és hasonlókkal azonosítják. Az, hogy emiatt sok gyerek azt hallja, a művészeti tárgyak nem fognak kelleni a továbbtanuláshoz, nem új jelenség. Ezek a tárgyak feltehetően mindig is küzdöttek a legitimitásukért – vélekedik a szaktanár. A mindezek kapcsán felmerülő kérdések ugyanakkor a neveléskutatásban fontos szerepet játszanak – emelte ki Klima Gábor, aki az MTA-ELTE Vizuális Kultúra Szakmódszertani Kutatócsoport tagjaként foglalkozik a területtel. Hangsúlyozta, napjainkban számos kutatás épül arra, hogy milyen lesz az iskola a XXI. században, amely valószínűleg a művészeti tárgyakat is nagymértékben érinti majd. – Mivel a kreativitás ma már elsődleges tényező a munkaerőpiacra lépéskor, így ehhez alkalmazkodva integrált tananyagokat kell fejleszteni, s a vizuális kultúra és művészettörténet módszertanát újra kell gondolni.
Szerző