Joggal aggódik

Miután az Országgyűlés elfogadta Pintér Sándor belügyminiszter választásokról szóló beszámolóját, melyet a fideszes képviselők is támogattak, Rogán Antal, a Fidesz frakcióvezető-helyettese bejelentette, pártja kezdeményezi az országgyűlési választások szavazólapjainak megőrzését. Rogán úgy vélte, a „hatalmat birtokló pártok” nemcsak ellenérdekeltek a szavazatok újraszámlálásában, hanem minél hamarabb szeretnék azokat megsemmisíteni.
Pedig Pintér és az akkor még OVB-nek nevezett választási szervezet szerint a 2002-es parlamenti választások törvényes rendben és magas színvonalon zajlottak le. Mindez nem akadályozta meg a Fideszt abban, hogy "csalást" kiáltson. Áder János az akkori kétfordulós rendszerben már az első, a kormánypártnak kedvezőtlen választási forduló után jelezte, "a választás tisztaságának megőrzése érdekében" demokráciavonalat hoznak létre, mondván: a bejelentések alapján a választás eredményét befolyásoló visszaélések minden válfajára "több száz példát lehet mondani". A "demokráciaközpont" jelentése példátlannak nevezte, hogy a választásokon olyan eredmény szülessen, amely "homlokegyenest mást mutat, mint az összes közvélemény-kutató cég egybehangzó előrejelzése".
Bizony, daliás idők voltak ezek! 2002 után 2006-ban még előjött a Fidesz a választási csalás vádjával, hogy a 2010-es kétharmados győzelem után teljesen elfelejtse. Sőt, 2014-re új választási törvényeket írtak, amelyek az azóta már jól ismert módszerekkel erősítették saját esélyeiket: egyfordulós választás, többes ajánlás, kamupártok bőkezű finanszírozása, győzteskompenzáció, levélszavazás a határon túliak számára, külképviseleti sorbanállás a külföldön tartózkodóknak, és lehetne még sorolni. Mégsem kiáltottak farkast, pedig ha a másik oldalról - ellenzékből - néznék a dolgokat, mást sem tennének. 
Közben a választási rendszer informatikai problémái is elfajultak. Tavaly a választási honlapot - nem magát a választási rendszert - kellett lecserélni épp a szavazás napján, hogy a nyilvánosság is követhesse a voksolást. E gondok odáig fokozódtak, hogy a ma már NVI-nek nevezett választási szerv vezetője, Pálffy Ilona elgondolkodott a lemondáson. (Persze nem mondott le.)
Mindez arról jutott eszembe, hogy péntekről szombatra meghibásodott az NVI választási honlapja, a rendszerben összekeveredtek a különböző települések és választókerületek, illetve a választók adatai. Pedig épp szombattól, szeptember 14-től közli a honlap - elvileg -, hogy kik a hivatalosan, jogerősen induló önkormányzati jelöltek. Valami nem stimmel a rendszerrel, a sokadik tesztelés során is hibákat találnak. Az ellenzék tehát joggal aggódik. 
Van egy - talán nem szándékos, de ki tudja - következménye az ilyen ügyeknek: végtelenül rombolja a választásokba vetett bizalmat. Mert a választópolgárok nem mennek el szavazni, ha úgy érzik, voksuk nem ott, nem úgy érvényesül - hiszen úgyis csalnak. A csalás hamis mítosza legalább olyan káros, mintha tényleg csalnának. Ezt a Fidesz 2002-es története megerősíti. Most pedig eléggé feléjük lejt csalás nélkül is a pálya.
Szerző
Simon Zoltán
Frissítve: 2019.09.17. 10:08

Nemzeti és európai identitás

Manapság nagyon divatos, hogy a fő törésvonalat Európán belül azok között vizionáljuk, akik a föderáció, azaz az európai egység elmélyítésének a hívei, és akik a nemzetállam(ok) szuverenitásának védelmezői. Mindkét tábor adós a válaszokkal. 
Az első tábor nem tud választ adni arra a kérdésre, milyen lehetne az egységes európai identitás, milyen értékekre, identitásokra épülhetne. Az Európai Szociális Modell, amelyre hivatkoznak, kissé álságos, annak fényében, hogy az 1990-es évek óta a neoliberális logika erősen erodálja a szociális biztonságot. Ennek estek áldozatul a szocialista, szociáldemokrata pártok, amelyek Tony Blairt követve – és a speciális nemzeti hagyományokkal nem számolva – a deregulációt, a piacok liberalizálását és az egységes nép helyett a részérdekek és a biopolitikai részidentitások (nem, gender, bőrszín, szexuális orientáció) reprezentálását választották. Skandinávia szociáldemokráciájáról gumilabdaként pattant le a blairi-giddensi-schröderi „harmadik út” javaslata. Nem véletlen, hogy a skandináv szociáldemokrácia máig jobb helyzetben van, mint a brit, a német vagy a közép-európai. A másik oldal viszont azzal nem tud mit kezdeni, hogyan lehetne a globális kihívásokra nemzet(állam)i válaszokat adni úgy, hogy közben azért a szuverenitás minél nagyobb része a kormányoknál maradjon.
A legfontosabb dolog azonban az, hogy egyik oldal sem kerülheti meg a nemzethez való viszony kérdését. Mi több, a nemzeti identitás kérdését. A baloldalnak is be kell látnia, hogy a nemzeti identitás sokkal régibb, mint maga a nemzet. Jóval a polgári nemzetállam kialakulása előtt már létezett egy olyan „puha” értékrendszer, amely révén az egy területen élő emberek identifikálták magukat. A nemzeti identitások hosszú évszázadok révén formálódtak részidentitásokból. A nemzettel kapcsolatban tehát eléggé lapos és nem teljesen igaz közhely, amit a baloldal vall, miszerint a nemzet mesterséges egység. Magának a nemzetállamnak a lényege, az állami adminisztráció és annak intézményrendszere (közoktatás, közegészségügy stb.) valóban modern képződmény. De az egyének és csoportok identitása már jóval a nemzetállam kialakulása előtt létrejött, és létezhetett a modern állami adminisztráció nélkül is. A nemzeti identitás ezért nem olyan dolog, amely mechanikusan helyettesíthető akár az emberiséggel, akár valami európai identitással.
Sajnálatos módon nem kerülhető meg a nemzeti identitások kialakításában a xenofóbia, azaz az idegenellenesség. Ha végignézzük az európai történelmet, láthatjuk, hogy a szomszédos népekhez és országokhoz mint referenciához való viszonyulás évszázadokra meghatározta, miként tekintettek magukra egyes népek. Természetesen nem maga a „nép”, hanem annak írástudói sokat tettek annak érdekében, hogy az előítéletesség tartósan rögzüljön, krónikarészletek, szólásmondások, népi mondások révén. 
Hogy ez mennyire így van, arra vonatkozóan nézzük meg csak a skandináv népek példáját! Azért az övéket, mert sztereotip módon békésnek és pacifistának szeretjük látni ezeket az országokat. Valóban, ma azok, de ez is viszonylag új dolog, az elmúlt 80-90 év fejleménye. A XV. században készült svédországi Gotlandi ének így ír a szomszédos és akkor még a svédek ősellenségének számító dánokról: „Nyelvvel hízeleg az álnok/skorpió, de farka/szúrásra tartva./Ilyenek a dánok,/szavukat adva.” Ezzel szemben a svédek egyenes, becsületes jellemét emeli ki: „Amit a svéd megígér,/bízvást meg is tartja,/attól semmit el nem tér,/legyen gazdag vagy szegény,/ez a jó szokása.”
A XIX. századig a svéd és a dán nemzeti identitás és büszkeség egymással szemben fogalmazódott meg. Drámai módon, a dán és svéd identitás azért közeledett egymáshoz, és nemzetfelfogásuk azért békült meg, mert a dánokkal szemben megjelent egy új ellenség: a német. Innentől kezdve a svéd mint ellenség átértékelődött, hiszen egy aktuálisan veszélyesebb ellenség tűnt fel a színen. A Schleswig és Holstein tartományokat érintő német egység fenyegetésével és általában a német nemzeti identitással szemben a dán és svéd közös identitások összemosódtak és föloldódtak a skandináv egységgondolatban. A hitleri Harmadik Birodalom bukásával a német birodalmiság fenyegetése is köddé vált, viszont fölbukkant keletről egy másik ellenség: a Szovjetunió, amely törekedett a Balti-tenger fölötti hegemóniára. A Szovjetunióval szembeni közös ellenérzés megszilárdította a skandináv népek egységét és összefogását. Az elmúlt kétszáz év porosz-német és orosz-szovjet birodalmi törekvései kifejezetten ösztönzőleg hatottak a skandinavizmus eszméjére.
Ha Magyarországra alkalmazzuk a nemzeti identitást és annak referenciáját, akkor látható, hogy évszázadokon keresztül a „két pogány között, egy hazáért” gondolata befolyásolta a magyar nemzeti tudatot. Eszerint nyugatról a Habsburg (osztrák, német stb.) birodalmi törekvés és keletről, vagy pontosabban délkeletről az oszmán hódítás egyszerre jelentett fenyegetést a magyarság létére. Tudjuk a történettudomány alapján, hogy ez mennyire alaptalan feltételezés, hiszen a Habsburg Birodalom mégiscsak egy nyugatos államalakulat volt, amely – mégoly korlátozott formában is – lehetőséget jelentett a magyar államiság túlélésére. Ám azt is tudjuk, hogy érzelmekkel eléggé fölösleges, pontosabban kilátástalan vitatkozni. A Habsburg-ellenességet – amely olykor konvertálható volt Nyugat-ellenességgé – a protestáns-kuruc-függetlenségi hagyományhoz szokás kötni, és nem tagadható, hogy a XVI.-XVII. században ennek az álláspontnak is volt igazsága és relevanciája. Ám legkésőbb 1867 után ez elveszítette szükségességét és jogosultságát, hiszen a magyarság egysége és az önállóság megvalósult. A függetlenséget leszámítva minden valóra vált, amiről a magyar értelmiség nemzedékei álmodtak. 
A Nyugat felőli, elsősorban a németség által jelentett fenyegetettség-érzület később is fönnmarad, és nyomokban ma is érzékelhető a közéletben. A keleti ellenség változott, hiszen az oszmánok helyét a XIX. század elején az Orosz Birodalom vette át. Ugyanaz következett be, amit a dán-svéd viszonyban láthattunk: egy ellenséget fölváltotta a nemzeti emlékezetben egy másik ellenség. Sőt, a dán-svéd viszonyhoz hasonlóan a magyar-török kapcsolat is barátira fordult, és a barátságnak itt is jót tett a közös ellenség. (Kevesen tudják, hogy az 1877-78-as orosz-török háború idején naiv függetlenség-pártiak, főleg erdélyiek, kacérkodtak az oroszok hátbatámadásának gondolatával, sőt Budapesten elterjedt a Kossuth-nóta új változata: „Abdul Kerim azt üzente/elfogyott a regimentje…”)  
Összességében érzékelhető, hogy a nemzeti identitás sokszor váltogatja az ellenségképeket, és bizony a közös ellenség alkalmasabb az egységgondolatra, mint bármi más. Az európai identitáshoz például nagymértékben hozzájárult a két totalitárius diktatúra, a náci és a bolsevik-szovjet rendszer által jelentett kihívás és fenyegetettség. Amióta a Szovjetunió megszűnt, azóta az Egyesült Államok negligálja az európai egységet, sőt az USA inkább - gazdasági tekintetben - riválist lát az EU-ban. Következésképpen az amerikai biztonságpolitikának nem érdeke egy erős Európai Unió. 
Ennek keretében kell értékelni a Brexitet is, amelyet nem véletlenül ösztönzött Donald Trump. A Brexit Nagy-Britannia „trianonizációjához” vezethet el. A skót függetlenségi mozgalom vagy a befagyott északír válság közismert, ám ennél van súlyosabb dolog is: hovatovább Gibraltár kérdése megmérgezheti az angol és spanyol kapcsolatot. Eddig a két állam szőnyeg alá söpörhette Gibraltár ügyét, hiszen a két ország egy „birodalom” része volt. Ám a Brexittel ez a befagyott válság is kiolvadhat. Jelenleg nem úgy tűnik, hogy az EU bármit képes lenne kezdeni a befagyott konfliktusokkal, és ezért naivitás az Európai Egyesült Államok koncepciója. A szerző történész-politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa 
Szerző
Paár Ádám

Egy igazi futár Füreden

Volt futárigazolványom is. Ma is ez az egyik kapcsolattartási lehetőség a kormány és a külképviselet között – ősi módszer, de még mindig a legmegbízhatóbb. A futár tevékenységét védik és tiszteletben tartják, ha egyéb okmányai rendben vannak, akkor valósággal átsuhan országhatárokon. A diplomáciai poggyászt nem szabad sem felnyitni, sem visszatartani, az igazolvánnyal rendelkező futár személye is sérthetetlen. Én persze csak eseti futár voltam, Helsinkiből szabadságra utazva egy kisebb, gondosan lepecsételt csomagot hoztam Budapestre. – A biztonság kedvéért csináltam igazolványt neked – mondta Timi, a titkárnőnk, bár a diplomáciai rendszám önmagában is védelmet nyújt. – Csak egy útra szól, le kell adnod, ha hazaértél. A kétezer kilométer – Lettország, Litvánia, Lengyelország, Szlovákia – simán ment, sem határok, sem vámellenőrök nincsenek, ma ilyen Európa. A csomagot leadtam a Bem rakparton, az igazolványt azonban az autóban felejtettem.  Aztán egy alkalommal Balatonfürednél, egy egyszerű közúti ellenőrzéskor kiesett a tárcámból. – Hoppá! – emelte fel az egyik rendőr a földről, és átadta felettesének, egy őrmesternek. – Hát ez meg micsoda? – Futárigazolvány – mondtam –, de már lejárt. A rendőr, talán szakaszvezető, nagy szemekkel nézett rám. – Vannak még futárok? – Mi van ráírva? – hajolt közelebb az őrmester. – „Teljes védelemben és támogatásban kell részesíteni”. Ezt írja.    – Nincs jelentősége, már lejárt – ismételtem. Megint úgy néztek rám, mintha mesefilmből léptem volna eléjük. – És mit csinál egy futár? – az őrmester görcsösen szorongatta az igazolványt, még egyszer elolvasta a szöveget. Ha ezt részletezem, gondoltam, akkor Mari hiába várja a kínai gyorsbüféből a csomagtartóban gőzölgő vacsorát. A füllentés viszont gyerekkorom óta sokszor kihúzott nehéz helyzetekből.  – Pontosan ez a lényege. A dolog titkos. – Titkos? – nézett az őrmester, és egy lépést hátrált.    – Gyakorlatilag államtitok – most már átéltem a helyzetet. – Akkor most mi legyen? – kérdezte a szakaszvezető. – Semmi. Ha futár, akkor útjára engedjük. Kér esetleg védelmet vagy támogatást? Biztosítsuk az útját? – Nem, erre igazán semmi szükség – hárítottam el, és barátságosan megveregettem a vállukat. Visszaadták a forgalmi engedélyt, a jogosítványt és a személyit. Előírásszerűen tisztelegtek, kezet fogtunk. Beszálltam, a visszapillantó tükörben láttam, hogy hosszan néznek utánam. A kínai még nem hűlt ki, időben érkeztem, Marinak el sem meséltem a találkozást, biztos azt hitte volna, hogy fantáziálok. Néhány nappal később aztán a füredi utcán láttam a szakaszvezetőt, kézenfogva a feleségével és a kisfiával. Amikor észrevett, lehajolt a gyerekhez, és a fülébe súgott valamit. Titok ide vagy oda, éreztem: már ő is tudja, hogy a bácsi egy igazi futár.      
Szerző
Odze György