Előfizetés

Fantomstratégia

Épp elegendő idő állt a továbbtanulni vágyók rendelkezésére, hogy felkészüljenek az egyetemi felvételihez 2020-tól kötelezővé váló középfokú nyelvvizsgára ­– érvel a kormány, amikor arról kérdezik, miért nem halasztják el a 2014 decemberében kihirdetett szigorítás hatályba léptetését. 
Öt év valóban sok idő, csak egyvalamit felejtenek el: a középiskolai nyelvoktatásnak nem célja, hogy nyelvvizsgára készítse fel a tanulókat. Arra pedig nincs minden diáknak – illetve szüleinek – pénze, hogy magánórákra járjanak. A kormánynak épp elegendő idő állt rendelkezésére, hogy fejlessze az iskolai nyelvoktatást – de az elmúlt években semmit sem tett. Nem változtak a tantervek, nem változott a módszertan, nem lett több szaktanár; minden maradt a régiben, csak az elvárások növekedtek. 
Az alapvető jogok biztosa már 2017-ben felhívta a figyelmet arra, hogy ez így nem kóser. A kormányt hidegen hagyta az ombudsman – és több szakmai szervezet, érdekképviselet – véleménye. Elméletileg kellett, hogy készüljenek a szigorítást megalapozó tanulmányok, átfogó elemzések, de ha készültek is – amihez elég sok kétség fér –, jól elrejtették őket. Belekezdtek egy nyelvoktatási stratégia kidolgozásába is, amit idén februárban jól megtárgyaltak, majd titkosítottak tíz évre. 
Szél Bernadett független országgyűlési képviselő közbenjárásával kiderült: a nagy semmit titkosították. Az adatvédelmi hatóságnak küldött tájékoztatásában az oktatásért is felelős humánminisztérium elismerte, hogy a stratégiának nevezett dokumentum összefüggéstelen, „önmagukban értelmezhetetlen” információkat tartalmaz. Vagyis az oktatásirányítás úgy várja el a diákoktól a magasabb szintű idegennyelv-tudást, hogy ők maguk öt év alatt csak egy fantomstratégia kidolgozására voltak képesek. 
Félreértés ne essék: valóságos hőstett lenne a kormány részéről, ha biztosítaná, hogy legalább a középiskolások továbbtanulni vágyó része erős idegennyelv-tudással kezdhesse meg egyetemi éveit. Ám amíg a cél pusztán diplomához vezető út szűkítése, addig csak gazemberségről beszélhetünk.

Nemzeti és európai identitás

Manapság nagyon divatos, hogy a fő törésvonalat Európán belül azok között vizionáljuk, akik a föderáció, azaz az európai egység elmélyítésének a hívei, és akik a nemzetállam(ok) szuverenitásának védelmezői. Mindkét tábor adós a válaszokkal. 
Az első tábor nem tud választ adni arra a kérdésre, milyen lehetne az egységes európai identitás, milyen értékekre, identitásokra épülhetne. Az Európai Szociális Modell, amelyre hivatkoznak, kissé álságos, annak fényében, hogy az 1990-es évek óta a neoliberális logika erősen erodálja a szociális biztonságot. Ennek estek áldozatul a szocialista, szociáldemokrata pártok, amelyek Tony Blairt követve – és a speciális nemzeti hagyományokkal nem számolva – a deregulációt, a piacok liberalizálását és az egységes nép helyett a részérdekek és a biopolitikai részidentitások (nem, gender, bőrszín, szexuális orientáció) reprezentálását választották. Skandinávia szociáldemokráciájáról gumilabdaként pattant le a blairi-giddensi-schröderi „harmadik út” javaslata. Nem véletlen, hogy a skandináv szociáldemokrácia máig jobb helyzetben van, mint a brit, a német vagy a közép-európai. A másik oldal viszont azzal nem tud mit kezdeni, hogyan lehetne a globális kihívásokra nemzet(állam)i válaszokat adni úgy, hogy közben azért a szuverenitás minél nagyobb része a kormányoknál maradjon.
A legfontosabb dolog azonban az, hogy egyik oldal sem kerülheti meg a nemzethez való viszony kérdését. Mi több, a nemzeti identitás kérdését. A baloldalnak is be kell látnia, hogy a nemzeti identitás sokkal régibb, mint maga a nemzet. Jóval a polgári nemzetállam kialakulása előtt már létezett egy olyan „puha” értékrendszer, amely révén az egy területen élő emberek identifikálták magukat. A nemzeti identitások hosszú évszázadok révén formálódtak részidentitásokból. A nemzettel kapcsolatban tehát eléggé lapos és nem teljesen igaz közhely, amit a baloldal vall, miszerint a nemzet mesterséges egység. Magának a nemzetállamnak a lényege, az állami adminisztráció és annak intézményrendszere (közoktatás, közegészségügy stb.) valóban modern képződmény. De az egyének és csoportok identitása már jóval a nemzetállam kialakulása előtt létrejött, és létezhetett a modern állami adminisztráció nélkül is. A nemzeti identitás ezért nem olyan dolog, amely mechanikusan helyettesíthető akár az emberiséggel, akár valami európai identitással.
Sajnálatos módon nem kerülhető meg a nemzeti identitások kialakításában a xenofóbia, azaz az idegenellenesség. Ha végignézzük az európai történelmet, láthatjuk, hogy a szomszédos népekhez és országokhoz mint referenciához való viszonyulás évszázadokra meghatározta, miként tekintettek magukra egyes népek. Természetesen nem maga a „nép”, hanem annak írástudói sokat tettek annak érdekében, hogy az előítéletesség tartósan rögzüljön, krónikarészletek, szólásmondások, népi mondások révén. 
Hogy ez mennyire így van, arra vonatkozóan nézzük meg csak a skandináv népek példáját! Azért az övéket, mert sztereotip módon békésnek és pacifistának szeretjük látni ezeket az országokat. Valóban, ma azok, de ez is viszonylag új dolog, az elmúlt 80-90 év fejleménye. A XV. században készült svédországi Gotlandi ének így ír a szomszédos és akkor még a svédek ősellenségének számító dánokról: „Nyelvvel hízeleg az álnok/skorpió, de farka/szúrásra tartva./Ilyenek a dánok,/szavukat adva.” Ezzel szemben a svédek egyenes, becsületes jellemét emeli ki: „Amit a svéd megígér,/bízvást meg is tartja,/attól semmit el nem tér,/legyen gazdag vagy szegény,/ez a jó szokása.”
A XIX. századig a svéd és a dán nemzeti identitás és büszkeség egymással szemben fogalmazódott meg. Drámai módon, a dán és svéd identitás azért közeledett egymáshoz, és nemzetfelfogásuk azért békült meg, mert a dánokkal szemben megjelent egy új ellenség: a német. Innentől kezdve a svéd mint ellenség átértékelődött, hiszen egy aktuálisan veszélyesebb ellenség tűnt fel a színen. A Schleswig és Holstein tartományokat érintő német egység fenyegetésével és általában a német nemzeti identitással szemben a dán és svéd közös identitások összemosódtak és föloldódtak a skandináv egységgondolatban. A hitleri Harmadik Birodalom bukásával a német birodalmiság fenyegetése is köddé vált, viszont fölbukkant keletről egy másik ellenség: a Szovjetunió, amely törekedett a Balti-tenger fölötti hegemóniára. A Szovjetunióval szembeni közös ellenérzés megszilárdította a skandináv népek egységét és összefogását. Az elmúlt kétszáz év porosz-német és orosz-szovjet birodalmi törekvései kifejezetten ösztönzőleg hatottak a skandinavizmus eszméjére.
Ha Magyarországra alkalmazzuk a nemzeti identitást és annak referenciáját, akkor látható, hogy évszázadokon keresztül a „két pogány között, egy hazáért” gondolata befolyásolta a magyar nemzeti tudatot. Eszerint nyugatról a Habsburg (osztrák, német stb.) birodalmi törekvés és keletről, vagy pontosabban délkeletről az oszmán hódítás egyszerre jelentett fenyegetést a magyarság létére. Tudjuk a történettudomány alapján, hogy ez mennyire alaptalan feltételezés, hiszen a Habsburg Birodalom mégiscsak egy nyugatos államalakulat volt, amely – mégoly korlátozott formában is – lehetőséget jelentett a magyar államiság túlélésére. Ám azt is tudjuk, hogy érzelmekkel eléggé fölösleges, pontosabban kilátástalan vitatkozni. A Habsburg-ellenességet – amely olykor konvertálható volt Nyugat-ellenességgé – a protestáns-kuruc-függetlenségi hagyományhoz szokás kötni, és nem tagadható, hogy a XVI.-XVII. században ennek az álláspontnak is volt igazsága és relevanciája. Ám legkésőbb 1867 után ez elveszítette szükségességét és jogosultságát, hiszen a magyarság egysége és az önállóság megvalósult. A függetlenséget leszámítva minden valóra vált, amiről a magyar értelmiség nemzedékei álmodtak. 
A Nyugat felőli, elsősorban a németség által jelentett fenyegetettség-érzület később is fönnmarad, és nyomokban ma is érzékelhető a közéletben. A keleti ellenség változott, hiszen az oszmánok helyét a XIX. század elején az Orosz Birodalom vette át. Ugyanaz következett be, amit a dán-svéd viszonyban láthattunk: egy ellenséget fölváltotta a nemzeti emlékezetben egy másik ellenség. Sőt, a dán-svéd viszonyhoz hasonlóan a magyar-török kapcsolat is barátira fordult, és a barátságnak itt is jót tett a közös ellenség. (Kevesen tudják, hogy az 1877-78-as orosz-török háború idején naiv függetlenség-pártiak, főleg erdélyiek, kacérkodtak az oroszok hátbatámadásának gondolatával, sőt Budapesten elterjedt a Kossuth-nóta új változata: „Abdul Kerim azt üzente/elfogyott a regimentje…”)  
Összességében érzékelhető, hogy a nemzeti identitás sokszor váltogatja az ellenségképeket, és bizony a közös ellenség alkalmasabb az egységgondolatra, mint bármi más. Az európai identitáshoz például nagymértékben hozzájárult a két totalitárius diktatúra, a náci és a bolsevik-szovjet rendszer által jelentett kihívás és fenyegetettség. Amióta a Szovjetunió megszűnt, azóta az Egyesült Államok negligálja az európai egységet, sőt az USA inkább - gazdasági tekintetben - riválist lát az EU-ban. Következésképpen az amerikai biztonságpolitikának nem érdeke egy erős Európai Unió. 
Ennek keretében kell értékelni a Brexitet is, amelyet nem véletlenül ösztönzött Donald Trump. A Brexit Nagy-Britannia „trianonizációjához” vezethet el. A skót függetlenségi mozgalom vagy a befagyott északír válság közismert, ám ennél van súlyosabb dolog is: hovatovább Gibraltár kérdése megmérgezheti az angol és spanyol kapcsolatot. Eddig a két állam szőnyeg alá söpörhette Gibraltár ügyét, hiszen a két ország egy „birodalom” része volt. Ám a Brexittel ez a befagyott válság is kiolvadhat. Jelenleg nem úgy tűnik, hogy az EU bármit képes lenne kezdeni a befagyott konfliktusokkal, és ezért naivitás az Európai Egyesült Államok koncepciója. A szerző történész-politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa 

Egy igazi futár Füreden

Volt futárigazolványom is. Ma is ez az egyik kapcsolattartási lehetőség a kormány és a külképviselet között – ősi módszer, de még mindig a legmegbízhatóbb. A futár tevékenységét védik és tiszteletben tartják, ha egyéb okmányai rendben vannak, akkor valósággal átsuhan országhatárokon. A diplomáciai poggyászt nem szabad sem felnyitni, sem visszatartani, az igazolvánnyal rendelkező futár személye is sérthetetlen. Én persze csak eseti futár voltam, Helsinkiből szabadságra utazva egy kisebb, gondosan lepecsételt csomagot hoztam Budapestre. – A biztonság kedvéért csináltam igazolványt neked – mondta Timi, a titkárnőnk, bár a diplomáciai rendszám önmagában is védelmet nyújt. – Csak egy útra szól, le kell adnod, ha hazaértél. A kétezer kilométer – Lettország, Litvánia, Lengyelország, Szlovákia – simán ment, sem határok, sem vámellenőrök nincsenek, ma ilyen Európa. A csomagot leadtam a Bem rakparton, az igazolványt azonban az autóban felejtettem.  Aztán egy alkalommal Balatonfürednél, egy egyszerű közúti ellenőrzéskor kiesett a tárcámból. – Hoppá! – emelte fel az egyik rendőr a földről, és átadta felettesének, egy őrmesternek. – Hát ez meg micsoda? – Futárigazolvány – mondtam –, de már lejárt. A rendőr, talán szakaszvezető, nagy szemekkel nézett rám. – Vannak még futárok? – Mi van ráírva? – hajolt közelebb az őrmester. – „Teljes védelemben és támogatásban kell részesíteni”. Ezt írja.    – Nincs jelentősége, már lejárt – ismételtem. Megint úgy néztek rám, mintha mesefilmből léptem volna eléjük. – És mit csinál egy futár? – az őrmester görcsösen szorongatta az igazolványt, még egyszer elolvasta a szöveget. Ha ezt részletezem, gondoltam, akkor Mari hiába várja a kínai gyorsbüféből a csomagtartóban gőzölgő vacsorát. A füllentés viszont gyerekkorom óta sokszor kihúzott nehéz helyzetekből.  – Pontosan ez a lényege. A dolog titkos. – Titkos? – nézett az őrmester, és egy lépést hátrált.    – Gyakorlatilag államtitok – most már átéltem a helyzetet. – Akkor most mi legyen? – kérdezte a szakaszvezető. – Semmi. Ha futár, akkor útjára engedjük. Kér esetleg védelmet vagy támogatást? Biztosítsuk az útját? – Nem, erre igazán semmi szükség – hárítottam el, és barátságosan megveregettem a vállukat. Visszaadták a forgalmi engedélyt, a jogosítványt és a személyit. Előírásszerűen tisztelegtek, kezet fogtunk. Beszálltam, a visszapillantó tükörben láttam, hogy hosszan néznek utánam. A kínai még nem hűlt ki, időben érkeztem, Marinak el sem meséltem a találkozást, biztos azt hitte volna, hogy fantáziálok. Néhány nappal később aztán a füredi utcán láttam a szakaszvezetőt, kézenfogva a feleségével és a kisfiával. Amikor észrevett, lehajolt a gyerekhez, és a fülébe súgott valamit. Titok ide vagy oda, éreztem: már ő is tudja, hogy a bácsi egy igazi futár.