Átadták a művészetek „Nobel-díját”

Publikálás dátuma
2019.09.18. 11:55

Fotó: THE SANKEI SIMBUN
Az elismerést a japán császári család kezdeményezésére alapították.
Anne-Sophie Mutter német hegedűművész kapta a zene kategóriájában a Praemium Imperialét – adta hírül a dpa német hírügynökség. A japán kulturális elismerést a művészetek „Nobel-díjaként” is szokták emlegetni, a japán császári család kezdeményezésére alapították 1989-ben. A „világkulturális” kitüntetés az élethosszig tartó teljesítményeknek jár, de emléket állít Takamacu hercegnek (1905–1987) is, aki 1945 után többek között olyan szervezetek önkéntese is volt, amelyek a kulturális csereprogramok terén fejtették ki az aktivitásukat.

A Japán Művészeti Egyesület évente öt kategóriában (festészet, szobrászat, zene, építészet, film-színház) ítéli oda a Praemium Imperialét. A díj 15 millió jen (mintegy 42 millió forint) pénzadománnyal jár.

A további nyertesek között szerepel a színházi alkotóként, képzőművészként és animációs filmesként egyaránt ismert dél-afrikai művész, William Kentridge, a brit-palesztin szobrász, Mona Hatoum, az Egyesült Államok neves építész házaspárja, Tod Williams és Billie Tsien, valamint a japán kabuki színész, Tamaszaburo Bando.
Szerző

London újra meghajolt Maurer Dóra előtt

Publikálás dátuma
2019.09.18. 11:05

Fotó: WHITE CUBE
A Tate Modern retrospektív kiállításának közelében az ikonikus White Cube galéria is otthont ad a reflektorfénytől ódzkodó magyar festőművész műveinek.
Három éven belül másodszor, ezúttal a White Cube dél-londoni, bermondsey-i új, a belvárosinál még tágasabb galériájában rendezték meg Maurer Dóra 1998 és 2015 között keletkezett műveinek tárlatát. Az esemény érdekessége, hogy a szeptember közepétől november 3-ig nyitva tartó kiállítás egy időben zajlik a festőművész lapunk által augusztusban ismertetett, majdnem egy évig tartó retrospektívével, amit a földrajzilag közeli Tate Modernben, a szigetország legnépszerűbb, évente hatmillió látogatót számláló múzeumában rendeztek meg. Saját műfajában a White Cube legalább ennyire rangos intézmény. Alapítója, Jay Joplin az 1990-es évektől a Tracey Emin és Damien Hirst nevével fémjelzett Young British Artists mozgalom támogatásával hívta fel magára a világ műkincspiacának figyelmét.

A kiállítás kurátora ezúttal is Katharine Kostyál, aki az ugyancsak a műkereskedelemben tevékenykedő, magyar gyökerekkel rendelkező férjén, Carlon keresztül ismerkedett meg Maurer Dórával. Mint az új show sajtóbejárása során a Népszava londoni tudósítójának elmondta: három évvel ezelőtt olyan képzőművész munkásságát akarta Londonban bemutatni, aki akkor még nem élvezte a neki kijáró elismerést és feltétlenül megérdemelte a nagyobb figyelmet és megjelenési lehetőséget. (A White Cube korábban 2016 nyarán rendezett tárlatot Maurer műveiből.) A fiatal művészettörténész bevallása szerint „beleszeretett” Maurer Dórába, akit a „legnagyobb élő magyar festőnek” tart. A szándékból valóság lett, olyannyira, hogy a White Cube az új show kapcsán bejelentette: a jövőben hivatalosan is elvállalta a neo-avantgárd alkotó képviseletét.
Maurer együttműködését a Magyar utcai Vintage Galéria vezetőjével láthatólag nem befolyásolja a londoni kapcsolat, hiszen annak vezetője, Pőcze Attila elkísérte a művészt a White Cube vernisszázsára, egyben a megnyitó előestéjén a Tate Modernben rendezett díszvacsorára. Katharine Kostyál büszkén említette: világ egyik legjelentősebb modern művészeti múzeuma az egyéves kiállítás végére inkognitójukat megőrizni kívánó mecénások jóvoltából a jelenlegi nyolc helyett immár tizenhárom Maurer-művel fog rendelkezni.
A White Cube kiállítása három sorozatból válogat, az Átfedésekből, a Quod Libet-ből és az IXEK-ből. A válogatáson végighúzódó vezérfonal a Maurer munkásságába az 1980-as évek elején berobbant érdeklődés a színek iránt. A kiindulópont a Buchberg-kastély toronyszobájának dekorációjára vonatkozó megbízás volt, amelynek elvégzése során el tudott mélyedni az egyes színekben és egymásra gyakorolt hatásukban. Ahogy Katherine Kostyál fogalmazott: a White Cube-ban megtekinthető tizenkét alkotást „szembeötlő könnyedség, játékosság, állandó kísérletezés és a színek élvezete hatja át”.

A sajtóbemutatón Maurer Dóra is részt vett. Mint rövid beszélgetésünk során elmondta: londoni felkapottságának nagyon örül, de a reflektorfény, a rá irányuló figyelem fárasztja is, és elveszi az energiáját a kreatív munkától. Infó Dóra Maurer White Cube Bermondsey
A kiállítás november 3-ig látogatható

Sokba került, vitatták, de Hamburgban a végén mindenki boldog volt – Interjú az Elbphilharmonie igazgatójával

Publikálás dátuma
2019.09.18. 09:40
Christoph Lieben-Seuttert
Fotó: DANIEL REINHARDT / AFP / dpa Picture-Alliance
Sokáig épült és sokba került, de mára az Elbphilharmonie épülete Hamburg jelképévé vált. Turisták tömegeit vonzza, hangversenyei teltházasak. Az igazgatót, Christoph Lieben-Seuttert ottani irodájában kerestük fel.
Mondhatjuk, hogy mára az Elbphilharmonie olyan ikonikus épületévé vált Hamburgnak, mint Sydneynek az operaház?  Igen, határozottan. Bizonyára ez az egyik legjelentősebb kulturális építészeti alkotás a világon.   Miért érezte szükségét a város egy új koncertteremnek, hiszen ott van az 1908-ban épült Laeiszhalle, amely szintén vagy kétezer ember befogadására képes?  Nagyon jó, fontos kérdés. Régebben szintén két hangversenyterme volt a városnak, de a másik elpusztult a háborúban. Ez is híres volt akusztikájáról, de több célt is szolgált, afféle szórakoztató központ volt. És bár sokan mondták, jó a Laeiszhalle, ennek ellenére a zenekedvelők úgy gondolták, nem igazán megfelelő a nagy repertoárhoz, a huszadik századi művekhez: például Sosztakovicshoz, Sztravinszkijhez. A színpad túl kicsi, és az ülések közül ötszáz nagyon rossz helyen van, nem látható rendesen róluk a színpad. Ennek ellenére az Elbphilharmonie története különleges: a kérdés az első körben nem az volt, hol épüljön fel az új hangversenyterem, hanem az, mi legyen a használaton kívüli raktárházzal, a Kaispeicher A-val a kikötőben. Ennek az elődje volt a maga nemében a díszes kinézetű Kaiserspeicher, amit szintén leromboltak a háborúban. Az 1990-es évekre az a rész elhagyatottá vált, mert a konténerhajók számára egy új kikötő épült, de azután egy új negyed épült fel itt, közel a történelmi városközponthoz. Mint látható, egyelőre még nincs teljesen kész, továbbra is folynak a fejlesztések.   Egy új hangversenyterem bárhol épülhetett volna, akár itt a közelben is. Honnan jött az ötlet, hogy egy nem túl látványos raktár legyen az alapja?  A Kaispeicher A volt ennek a területnek a szembeötlő épülete. Nem volt, szép, nem volt a kulturális örökség része, de mindenki szerette. Több terv volt, mi legyen vele, de végül két ingatlanfejlesztő vállalkozó állt elő az ötlettel, hogy ez nagyszerű helyszín lenne ez új hangversenyterem számára. Fontos momentum a történetben, hogy megkeresték a nagy hírű svájci sztárépítészek, Pierre de Meuron és Jacques Herzog irodáját azzal a kérdéssel, hogyan lehet a raktárépületet koncertteremmé átépíteni. Ekkor a háború előtti épület helyén egyszerű téglafalú raktár állt már csak, ahol addig kávét és csokoládét tároltak. Az építészek ötlötték ki, hogy ne rombolják le, hanem a tetejére kellene a termet ráépíteni. Amikor az emberek meglátták az első vázlatokat, amelyek közel álltak ahhoz, ahogy ma az Elbphilharmonie kinéz, mindenki azt mondta: ez igen, nagyszerű, kell nekünk, és 2007-ben lerakták az alapkövét.   Abban is hasonlít az épület a Sydney-i Operaházra, hogy az építkezés igencsak elhúzódott, a tervezett költség többszörösébe került. Milyen tervek voltak a finanszírozására?  Az elején úgy vélték, ez egyéni befektetők üzlete lesz, a város közösségének nem kell beszállnia az épület finanszírozásába. Ezért épült 243 szobás szálloda és 45 lakás is itt, de van étterem, kávézó és 500 férőhelyes parkoló is benne. Tehát a költségek egy részét a befektetők, másik részét adományok és szponzorok fedezték volna. Hatalmas kampány indult, elsősorban magánembereket keresetek meg. Hamburg nagy város, sok milliomos él itt. Össze is gyűjtöttek mintegy 17 millió eurót, ami az induláshoz elég volt. Tehát adófizetők pénzének bevonása nem szerepelt az első tervek közt, de azután a harmadát gondolták a költségvetésből fedezni, amit száz-százötven millióra becsültek. Azonban beütött a katasztrófa, mert az építkezést nem tervezték meg jól. Küzdelmek folytak a vállalkozókkal, késett az építés, miközben a költségek egyre csak nőttek, 241-ről 866 millió euróra hízott a végső összeg. A pluszköltségeket a város fedezte, vagyis a végén közösség pénze tette ki a legnagyobb részt, mert a befektetők nem tudtak többet beletenni, az adományok pedig a rossz menedzselés miatt elapadtak. Heves viták kísérték az egészet, nagyon rossz színben jelent meg a sajtóban, a bokrétaünnepséget tiltakozó felvonulás kísérte. Volt városi parlamenti meghallgatás az ügyben, folytak politikai csatározások. De amikor elkészült az üvegcsoda, mindenki boldog volt, és nem esett több szó a költségekről. 2016 októberében fejeződött be az építkezés, 2017 januárjában volt az első hangverseny.   Ma tehát két reprezentatív koncertterme van Hamburgnak, ön az igazgatója mindkettőnek. Hogyan oszlanak meg a feladatok a Laeiszhalle és az Elbphilharmonie között?  A nagy zenekarok leginkább itt játszanak a Nagyteremben. Hamburgnak három rezidens zenekara van, az NDR Elbphilharmonie Orchester, az Állami Filharmónia, ami a városi operaház együttese, és a Hamburgi Szimfonikusok, ami egy kicsit kisebb zenekar, és a Laeiszhalléban játszik. És persze ide jönnek a világ nagy zenekarai, a New York-iak, a berliniek, a bécsiek, a Budapesti Fesztiválzenekar. A Laeiszhalle műsora viszont inkább helyi jellegű, kamarazenei, de van ott pop, könnyedebb szórakoztatás is. Mivel támogattam Alan Gilbert ötletét, ő most szeptemberben az NDR zenekarral Haydnt játszik ott, ami különlegesség, de nem igazán jó, ha a nagyzenekarok csak az Elbphilharmonie-ban lépnek fel. Ebből vita is volt, mert az Elbphilharmonie annyira attraktív, ami itt történik, az annyira figyelemfelkeltő, hogy mindenki itt akar játszani, és mindig telt ház is van. Pedig ha Mozartról, Brahmsról van szó: a Laeiszhalle is csodálatos.
Alan Gilbert karmester bemutatkozó hangversenyén a modern művek voltak túlsúlyban. Ez tudatosan alakult így?  Brahms mint hamburgi zeneszerző természetesen volt jelen, de mivel Gilbert amerikai születésű, és minthogy modern termünknek nagyon tiszta az akusztikája, az olyan műveket, mint Varése Ameriques-ja, fantasztikus élmény itt hallgatni, mert minden részletet nagyon szépen lehet hallani. És közben az egész épület egy kalandpark a hallgatóság számára. Hosszú, 83 méteres mozgólépcsőn jutnak fel a Plaza-szintre, ahol a tégla és az üvegtömb között 37 méter magasan körbefutó erkélyről körbenézhetnek a kikötőben, valamint a régi és az új városrészben. Az építészeti különlegességek, újdonságok a zenére is kihatnak: vállalkozó szellemű a programkínálatunk, sok huszadik századi és avantgárd zenét játszunk, ez nem működne más helyeken. Nagyon jó helyük van itt, az emberek szeretik ezeket. Eötvös Péter estjére is eladtuk az összes jegyet.   Ön osztrák: hogyan lett itt az igazgató? Azelőtt a Wiener Konzerthausban volt vezető, amely ott a második számú helyszín a Musikvereinsaal után.  Sokaknak ez a véleménye, de én nem mondanám ezt. Az persze igaz, hogy a Musikverein az újévi hangversenyek révén nagyon híres, de nem igazán nagy, és kifejezetten konzervatív a programja. Így a Konzerthausnak, amelynek a színpadja, a nézőtere is nagyobb, az utóbbi harminc évben sokkal érdekesebben alakult a műsorpolitikája, szélesebb réteget és fiatalabbakat vonzottunk be a koncertekre. Amikor az Elbphilharmonie-t tervezték, minták után néztek, hogyan lehet megszervezni a működését. Úgy találták, ahogy a Konzerthaust menedzselik, az jó példa. Második helyre a Kölni Filharmóniát tették, harmadikra az amszterdami Concertgebouw-t. Így hát, amikor vezetőt kerestek, úgy gondolták, ez a bécsi fickó a megfelelő ember a célra.   Alan Gilbert sok éve járt már a zenekarhoz, amikor megválasztották. Kik és hogyan döntöttek amellett, hogy ő legyen a vezető karmester?  A zenekar vezetősége határozott így. Már régebben szerették volna vezetőnek, de meg kellett várniuk, míg lejár a szerződése a New York-i Filharmonikusoknál. Igen régi és gyümölcsöző a kapcsolatuk, és azt kell mondanom, Gilbert megtalálta az összhangot Hamburggal. Cikkünk elkészítését a budapesti Goethe Intézet támogatta.

Névjegy

Christoph Lieben-Seutter Bécsben született 1964-ben, pályáját szoftvermérnökként kezdte. 1988-ban kinevezték a Wiener Konzerthaus vezetőségi asszisztensének, majd hét év múlva társulati igazgató lett. Ez után a Zürichi Operaház igazgatójának személyi asszisztense lett, később visszatért Bécsbe, ahol a Konzerthausban már a művészeti és kereskedelmi igazgatói tisztség várta. 2007 óta a Laeiszhalle és az Elbphilharmonie vezérigazgatója, tavaly tisztségét megújították a 2023–24-es évad végéig.

Frissítve: 2019.09.18. 10:18