Százévnyi mozgalom

Még értelmiségi körökben is tartja magát az a konteo, hogy a serdülőmozgalmak (hazai) történetében a politikai kurzusokat követő „váltógazdaság” figyelhető meg. Cserkészek – úttörők – cserkészek (ez a triós forma él a köztudatban). Többször leírtuk, elmondtuk, hogy a helyzet ennél jóval bonyolultabb. Már a kezdeteknél is.

A modern tömegiskola világának első krízisében, közvetlenül az előző századforduló előtt, életreform és szociális elkötelezettség, sőt korai „zöld gondolatok” nyomán rendre alakultak a különböző serdülőszervezetek, melyek a család és az iskola mellett kínáltak programot, szervezettséget, közösséget. A világelsőség mindenképp az amerikai eredetű, majd gyorsan terjedő „4 H” mozgalmat illeti, maga BiPi (Robert Baden-Powell) cserkészkönyveiben közvetlen elődeiként a szintén amerikai „Indiánok Népét” és a „Pionírok” szervezetét emlegeti. De Németországban a Vándormadarak, hazánkban a Vándordiákok (Gábor Ignác kezdeményezésére) és a Gyerekbarátok is színre léptek már az 1920-as évek legelején.

A több szárnyból cserkész néven integrálódott magyar „boyscoutok” a háború, a békeszerződés után kaptak kiemelt politikai támogatást (egyébként hol békében, hol harcban a Leventével). A Horthy-korszakban a Gyermekbarátok is tovább működhettek, sőt illegális pionírsejtekről is vannak adatok, nemkülönben több kisebb, kifejezetten egyházközeli szervezetről is.

A háború után egy ideig a Karácsony Sándor és Jánosi Sándor vezette Cserkészfiúk Szövetsége kísérletet tett a berendezkedő új hatalommal való egyezkedésre, de 1948-ban valóban kemény egyesítés következett be, az 1946-ban létrejött baloldali gyerekszervezet, az úttörőké bekebelezte őket. (A sors „csele”, hogy ezzel a cserkészet progresszív hagyományai is beszivárogtak az úttörő-kultúrába.) Ismertek a „katakomba”-cserkészek, a turistaszervezetnek álcázott csapatok is, 1956 késő őszén pedig nem csupán a cserkészek próbáltak újjászerveződni, de régi-új névvel, értékeket és hagyományokat vállalva az Őrszemcsapatok Szövetsége is megalakult.

Rövid pluralista időszak után 1957 februárjában kapta vissza monopolhelyzetét az úttörőszövetség. Az egymilliós gyerekszervezet a nagyszervezet szervezetszociológiai törvényszerűségei szerint igen hamar látens irányzatokra tagolódott, s szűk autonómiájának mozgásterét ezen irányzatok játszmája töltötte ki. A hetvenes évekre kialakult a reformista vonal és a dogmatikus vonal küzdelme, miközben megvalósulhatott megannyi reform. A rendszerváltás idejére belső pluralizmus és nyitottság jellemezte a szervezet elitjét, ennek köszönhetően tudott éveken át jóformán hegemón szerepben maradni. Az új küldetés („Úttörők a barátságos harmadik évezredért”) keretet adott a formalitásoktól szabaduló szervezetnek.

Erre az időre felerősödtek a Gyerekbarátok, a 4 H is megalakulhatott (aztán Torgyán József fojtotta meg a 'rural education' szépreményű szervezetét), voltak Ifjú Sasok, volt Szent László Szövetség, népszerű volt a nyomokban ma is fellelhető „Zöld Szív”. Kompánia néven a zeneiskolák növendékeiből is próbáltak szervezetet létrehozni, bár sikeresebb volt az Örökség Gyermek Népművészeti Egyesület – a táncházmogalom, Novák Ferenc (egykori regöscserkész, illetve őrszem), Foltin Jolán és növendékeik tekintélye egyben tartotta e sereget. Az úttörőszövetségből kivált a Magyarország Felfedezői Szövetség és az Ifjúsági Elsősegélynyújtók Egyesülete. Cserkészetből kifejezetten „túlkínálat” volt, időbe tellett, míg – kormányzati támogatással – létrejött az „egyetlen cserkészszövetség”.

Politikai karaktergyilkosság és a vezetők elöregedése okozta az Úttörőmozgalom mai jelentős visszaesését. Bár történt kísérlet értékeinek „Grund klubhálózat” néven való újjászervezésére, de ma – akárcsak a többi szervezet – átfogó ifjúságpolitika, ifjúsági infrastruktúra, vezetőképzés híján, takaréklángon él. A gyermek- és serdülőszervezetek ma együttvéve alig számlálnak 25 ezer gyereket. Sok-e vagy kevés a különórák és „kütyük” posztmodern világában? Nem ezen írás dolga eldönteni.

A szerző tanár