Leltárt készítettem a magyar labdarúgó csapatoknak az augusztus elsejét követő másfél hónapban, a futball főszezon kezdetén felmutatott nemzetközi teljesítményéről. A kimutatásban a felnőtt férfi és női válogatott, az U21-es együttes, valamint a nemzetközi kupákban szerepelt klubjaink eredményeit tettem mérlegre. A bizonyítvány: 0 győzelem, 2 döntetlen, 8 vereség, 6-25-ös gólkülönbség. A tíz találkozóból hét tétmérkőzés, három – szakmailag fontosnak ítélt – felkészülési meccs volt.
A magyar bajnok FTC, miként minden hazai első az utóbbi tíz évben, már a selejtezők során kiesett az elit ligából. A második számú sorozatban még vitézkedhet. Válogatottunk esélyei, hogy Európa-bajnoki mérkőzéseket játszhasson az erre az alkalomra nem kis pénzért felhúzott új Puskás Ferenc Stadionban, igencsak megcsappantak. Mindez kevés optimizmusra ad okot a labdarúgásunk felemelkedésében bízó – egyébként rohamosan fogyatkozó – szurkolóknak. A képletesen említett pofonládából kiröppent taslik közül nem a vaduzi, a montenegrói, a craiovai vagy a zágrábiaktól elszenvedett volt a legfájóbb.
A norvég 21 évesek által kiosztott maflások (0-3) sokkal megrendítőbbnek tűnnek. A mérkőzés során többször támadt olyan benyomásom, hogy északi ellenfeleink valamiféle szánalomból nem növelik féltucatra góljaik számát. Nem találtam olyan játékelemet, amelyben ne múltak volna felül bennünket. Fizikai képességbeli, főként gyorsasági fölényük megdöbbentő volt. A korszerű játék egyéb jellemzőit tekintve is nyomasztóan fölénk nőttek. A norvég labdarúgás utánpótlásában potenciálisan számba vehetők felét teszik ki a mieinknek, hisz mindössze ötmilliónyian élnek a fjordok hazájában. Éghajlatuk sokkal zordabb, ami jelentős hátrány egy szabadtéri sportág esetében. A futballhagyományok, a labdarúgó kultúra társadalmi beágyazottsága, a politikai-kormányzati figyelem tekintetében viszont összehasonlíthatatlanul mi állunk jobban. Ennek azonban szemernyi hatását sem láthattuk a mérkőzés folyamán.
Ne kerteljünk, szánalmas látványt nyújtott csapatunk kilencven perces vergődése. Erről nem Gera Zoltán, a frissen kinevezett szövetségi edző tehet, hisz ő is csak abból főzhet, ami a spájzban van. Belegondolt valaki, hogy döntően ezekből a fiúkból fog majd összeállni a következő évtized magyar válogatottja? Azért hadd említsem még meg, hogy Norvégiában nincs tao, ott szigorú rend, értékelvűség és átláthatóság uralkodik a költségvetésben. Stadionok sem épülnek szakmányban, miként a király is távol tartja magát a futball belső világától.
Hol keresgéljük a problémák gyökerét, a gyógyírt? Mint már bebizonyosodott, nem a gyér látogatottságú stadionok további szaporítása a megoldás. Ugyancsak elvethető, miután eddig teljesen hatástalannak bizonyult, a játékosok – a társadalom számára eddig is elfogadhatatlan nagyságrendű, nyilván ezért is ügyesen titkolt – jövedelmének további növelése. Mielőtt azonban kitörne rajtunk az irigység, tegyük a szívünkre a kezünket. Lehet haragudni Magyarországon bárkire, aki szerény kvalitások birtokában, minél kevesebb erőfeszítéssel minél több pénzt akar keresni? Ráadásul, ha mindezt tálcán kínálják neki.
Most csak egy okot vetnék fel. Mintha nem a jelen nemzetközi színvonalának való megfelelésre és főleg nem a jövő várható kihívásaira irányulna az edzőképzésünk. Persze, ne zárjuk ki, hogy a világ legkorszerűbb tematikája, módszertana kap helyet a magyar szakvezetők oktatásában. Akkor a „be nem fogadó” közeggel lehet probléma. Ha ez is elvethető, akkor a követelményrendszerrel, a számonkéréssel, a gyakorlattal lehet a baj. Ami elnézhető a döntően önfinanszírozásra épülő szabadidős, amatőr futballban, az megengedhetetlen a teljesítményelvű, üzleti szempontú profi világban. Főleg akkor, ha mint nálunk, irdatlan mértékű közpénz is áramlik ebbe a szektorba.
Napjainkra a magyar labdarúgásban vitathatatlanul csődhelyzet alakult ki. Némi túlzással szólva, pallosjoggal felruházott csődbiztosra lenne szükség. Megjósolom, csak a fele fog megvalósulni: „biztos”, hogy nem lesz változás.
A szerző az Országos Sporthivatal volt elnöke, labdarúgó-szakedző