A politikusok gyakorta alkalmazott módszere, hogy ellenfeleiket azok korábbi kijelentéseivel szembesítik. Így tett az a szocialista honatya is, aki a miniszterelnök szemére vetette 2004-es nyilatkozatát: „A gyengébb forint egyértelműen ellentétes az emberek érdekeivel, a gyengébb forint gyengébb államot jelent, és gyenge forintot csak gyenge emberek akarhatnak.” Orbán Viktor akkor mondta ezt, amikor az euró árfolyama 245 forint volt. Most már az is valóságos csodának számítana, ha rövidesen 330 forint alá süllyedne.
Orbán Viktor manapság azonban hallgat, amit bölcsen tesz, mert a miniszterelnöknek nem az a dolga, hogy árfolyamcélokat jelöljön meg. De napjainkban aligha gondolkodik akként, mint ellenzéki vezér korában, 2008-ban, amikor a 274 forintos euróárfolyamnál nyomta meg a vészcsengőt, s ingerülten jelentette ki, hogy „a forintválságot” csak a miniszterelnök-csere oldhatja meg. A jelenlegi kormányfő kívánsága akkor nem teljesült – már csak azért sem, mert éppen kibontakozóban volt a gazdasági világválság, így a forint árfolyamának kilengéseit itthon aligha lehetett volna eredményesen kezelni. De szükség se nagyon lett volna rá.
Most viszont merőben más a helyzet. Újabb gazdasági világválságot még a legpesszimistább elemzők sem prognosztizálnak, sőt ha hinni lehet a hazai makrostatisztikai adatoknak, akkor nálunk is csak kisebb-nagyobb növekedési kilengések várhatóak, amelyeknek azonban aligha lehet olyan hatása – ebben is egyetértenek a szakemberek –, amely a forint értékét történelmi mélységekbe kergeti a vezető devizával szemben.
A forint történelmi értékvesztésének okairól viszont erősen megoszlanak a vélemények. Azt az elmúlt évtizedekben megszoktuk, hogy a világgazdaságot kisebb-nagyobb mértékben izgalomban tartó események – az amerikai-kínai kereskedelmi háború, a szaúdi olajfinomító elleni támadás vagy a Brexit – kedvezőtlenül érintik a feltörekvő országok devizáinak árfolyamát. Most sincs ez másképp. Az viszont egyértelmű, hogy a forint mindezt tartósan túlreagálja, és az is bebizonyosodott, hogy ezt a helyzetet az MNB képtelen kezelni. Vagy ha mégis, akkor sem az ésszerű gazdaságpolitikai érdekeket figyelembe véve teszi. Valóságos céljaikat palástolják, miközben fedezékbe vonulnak. (A jegybankelnök bajvívását a pénzügyminiszterrel aligha tekinthetjük a nyilvánosság szeme elé valónak, a tartósan alacsony alapkamat bejelentése pedig egyértelműen Matolcsy György kommunikációs baklövéseinek számát gyarapítja.)
Az azonban nyilvánvaló, hogy az MNB a gyenge forint híve, ugyanis a korábban vásárolt devizatartalékok értéke megnőtt, s ezzel már érdemes spekulálni. A magyar árfolyampolitika kedvez az exportáló multiknak, ugyanakkor növeli az inflációt.
Korántsem véletlen, hogy a jegybankelnök, a pénzügyminiszter és az Államadósság Kezelő Központ vezetője nagy ívben elkerülte az Országgyűlés költségvetési bizottságának ülését. Alapvető kötelezettségüknek is fittyet hánytak. És akkor még a legcélszerűbb lépésről, az euró bevezetésének kényszeréről nem is beszéltünk.