Köpök az elitre

Elkezdtem egy tárcát írni arról, hogy a Népszava cikke szerint Debrecen polgármestere méregdrága elitiskolába adja az egyik gyerekét, s kellően ironikus hangon védelmembe is vettem őt, azt fejtegetvén, hogy hát hová is járassa a gyerekét az elit, ha nem elitiskolába. Úgy gondoltam, hogy a lakossági, tehát NER-alagsori nézőpontot érvényesítem majd ebben az arculcsapással felérő történetben – aztán abba kellett hagynom, mert írás közben eszembe jutott valami, ami kiütötte kezemből a tollat.

Méghozzá az elit libamáj.

Az a libamáj, amely tegnap óta a hűtőben várja, hogy újból kiemeljem a fényre, szeljek belőle egy darabot, ráhelyezzem fehér kenyérre, s felfaljam lila hagymával. Ah, micsoda darab! Szerintem lehet úgy húsz dekás, ráadásul libazsírágyon pihen, mellette külön tálkában elit libatepertő. A fene egye meg, gondoltam, hát hogyan is mehetnék én neki a NER-elitnek, miközben akkora kóser libamáj lesi jöttömet a hűtőmben, mint az öklöm? Mentségemre szolgáljon, hogy nem én vettem, és nem én sütöttem, hanem Rédei Évától, a Láng Téka tulajdonosától kaptam ajándékba, méghozzá abból az apropóból, hogy egy évvel ezelőtt megígérte. (Végre egy ember ebben az országban, aki betartja az ígéretét annak ellenére, hogy nem származik belőle haszna.)

Szóval szerencsétlen módon megszólalt belül a lelkiismeretem hangja, dühösen gágogott, s azt mondta, hogy egy megtermett libamáj feldarabolása közben nem lehet elitellenes kijelentéseket tenni. Hiszen éppen én szoktam vele dicsekedni, hogy csebokszári panelproli vagyok, s ott, ahonnan én jövök, a sült libamáj lényegében azonosíthatatlan repülő objektum volt a képzelet végtelenjében. Még a tőlünk nem messze lévő, jurtát mintázó Csuvas étteremben sem szolgáltak fel ilyesmit, igaz, az ott vedelő törzsközönség nem is nagyon tartott volna rá igényt.

Tárcaírás közben hát el kellett döntenem, hogy NER-alagsori nézőpontból kívánok-e fókuszálni társadalmunk igazságtalanságaira, vagy köpök az egész NER-elitre, és befalom a libamájat.

Még szerencse, hogy eljött az ebédidő, és Cserna-Szabó kollégával kellett találkoznom, aki azt javasolta, hogy kedves helyére, a Kádár étkezdébe menjünk enni. Krumplis tésztát rendeltem kovászos uborkával, s ámulva falatoztam, mert nem is emlékeztem rá, hogy a krumplis tészta ennyire jó. Meg is nyugodott a lelkiismeretem, s újra föllángolt bennem a jogos harag szunyókáló parazsa. Hiszen az én kis krumplis tésztámért egy NER-lovag számára nevetségesen értelmezhetetlen összeget, mindössze 850 forintot kértek! Bezzeg a debreceni elitiskolában egy tanév majdnem három millió forintba kerül – persze, ha olcsóbb lenne, a gazdagok be se íratnák oda a gyereküket. Hogyisne! Hogy krumplis tésztát zabáló prolik közé keveredjék a végén az a szegény kölök. Na, ez volt az a pillanat, amikor döntöttem.

– Menjünk, Bandi! – kiáltottam oda diadalmasan Cserna-Szabónak. – Vár minket egy elit libamáj!

Igaz, hogy ő meg éppen kacsamájat eszegetett, de nemhiába író: felcsillant a szeme. S mentünk.