Mindenki igazsága – O. Horváth Sári a tabukról és Meryl Streepről

Két egymást követő évben elnyerte a Vilmos-díjat – a díj történetében egyedülálló módon! Lenni vagy nem című drámatrilógiájának első két részével győzedelmeskedett, melyek a Színházi Dramaturgok Céhének Nyílt Fórum programjában kerültek fejlesztésre.

O. Horváth Sári Daniel Bănulescu Csókolom a segged, szeretett Vezérünk című regénye nyomán is írt egy drámát, amit szeptember 26-án mutatnak be a Szkénében.

– A Szeretett Vezérünk, ami Daniel Bănulescu regényének színpadi átirata, éles szatíraként politikus, a közéletre reflektáló darab. Kevés ilyen akad manapság nálunk. Talán mert tartanak az elévüléstől?

– Bármilyen konkrét is Ceauşescu diktatúrája, bárhogy is néztük, olvastuk, egyfajta egyetemességet fedeztünk fel benne. A hatalom módszerei teljesen általánosak, igazából csak az változik, a sok eszközből éppen melyiket használja vagy melyiket tolja előtérbe a hatalmon levő. Éppen hol tart ritmusban.

– Az értelmiség is nagyon éles kritikát kap benne.

– Daniel figurája a passzív értelmiségi, aki még keresi az eszközöket. Illetve ez is érdekes, mert forradalmár barátnője szerint gyáva, élet- és döntésképtelen, saját definíciója szerint viszont (vagy ahogy ő értelmezi saját identitását) nem az. Csak egy lépéssel távolabbról nézi a történetet, mint mi, és onnan már tudja, hogy nem lehet segíteni. Azon vagyok, hogy lejegyezzek mindent, és ezt adjam át az utókornak, mondja. És ez a két szemlélet ütközik, ebből van a konfliktus: elvárnak valamit, hogy hogyan viselkedjek, ám én nem az vagyok. Mindenki képvisel egyfajta igazságot, de hogy melyik a fő igazság, azt ki tudja?

– És ön értelmiségiként melyik felé hajlik?

– Még mindig keresem, mi az én eszközöm. Azt már látom, hogy történetekben ki tudok fejezni valamit. Szeretnék megmutatni egy szeletet, egy véleményt, nem ítélkezni, hanem egyszerűen csak megismerni. Amikor történetet írok, sok igazságot próbálok ütköztetni. A veritas duplex nem új keletű dolog. Akkor jó egy történet, hogyha több igazsága van, ha meg tudom mutatni mindenkinek az igazságát.

– Na, de miért kellene megértenünk mindenkit?

– Persze nagyon sok dolgot nem tudok megérteni, például mert nincsen róla információm, nincsen belelátásom. Csak azokat a képeket látom, amiket nekem megmutatnak. Honnan tudhatjuk, melyik az igaz, nagyon sok kiforgatott igazság van. A világ öt százaléka irányítja a többi 95-öt, és az az öt százalék van az információk birtokában is. Így a végeredményekhez tudunk csak viszonyulni. És ez a viszonyulás adja meg, hogyan érezzük magunkat a mindennapjainkban. A Szeretett Vezérünk íróhőse belül akarja szabadnak érezni magát, ezért a külső dolgoktól elvonatkoztat, és nem akar közel menni senkihez, mert akkor már nem lát tisztán.

– Ám az a mondat is benne van két darabjában is: nincs olyan, hogy nem tartozol valahova, muszáj döntenünk, ha javítani akarunk valamin.

– Ezt én is így gondolom, mert valahova automatikusan mindig tartozol. Csakhogy mikor hova, és ki szerint tartozol oda? Saját magad szerint vagy mások szerint? Szeretünk azonnal ítélni. Jó lenne, ha ez az ítélkezés óvatosabban történne, mert nagyon sok minden nem az, mint aminek látszik.

– Viszont az is elhangzik, hogy óvatosan nem lehet forradalmat csinálni…

– Kérdés, hogy mi az az utolsó pont, amikor már minden mindegy. Ceauşescunál az éhezés és a sorban állás, hogy 90 százaléka az embereknek így élt. Az Otpor (szerb ifjúsági mozgalom) Milosevic megbuktatásánál az erőszakmentes forradalom eszközeivel élt. Meg lehet buktatni valakit vagy nem lehet erőszakmentesen? Mindenesetre több kellene ennél, mint ami most van, hangosabban kellene beszélnünk. De mi az a több?

A Brian életében ott áll a sok szónok, mindegyik mondja a magáét, és a sok hang elvész.

Nem egyszerű. Össze vagyok zavarodva, én sem tudom, mikor mi fog történni. Egyszerűen úgy próbálok túlélni, hogy legalább a belső értékrendemben ne zavarodjak össze. Most éppen a középkori Till Eulenspiegel nagyon pimasz figuráját tanulmányozom, aki mindig úgy alakítja, hogy soha nem mond ellent, de mégis érvényesíteni tudja az akaratát minden helyzetben. Agyafúrt, csak abból építkezik, amit már hallott. Viszonyulni valamihez nagyon könnyű, ám megalkotni saját világodat, az már művészet.

– Drámatrilógiája első részében, a Gyerekjátékban a tabukat gyűjtötte össze a gyerekvállalás témájában (abortusz, vetélés, leszbikus pár stb.). Túlreprezentálva szinte az extrémitásig halmozza őket. Volt-e dilemma, mi az, amit még elbír egy dráma?

– Számomra nem volt olyan tabu, ami ne kerülhetett volna be. Így csak gyűlt, gyűlt az anyag, és egyszer csak önmagában kiadta, hogy ez ennyi. Egyértelmű volt számomra, hogy ezeket mind össze kell gyűjteni, mert így tudom összerezonáltatni a problémaköröket. Akkor vettem csak észre, hogy sok, amikor mások mondták. Nekem pont azért nem tűnt soknak, extrémnek, mert ami körülvesz minket a mindennapokban, az is épp ilyen. Ezek a történetek mind itt vannak körülöttünk, és bár végeztem gyűjtőmunkát, egyáltalán nem kellett messzire mennem. A tabu dolog is érdekes, mert azáltal, hogy valamit tabuként definiálunk, már el is kezdtünk róla beszélni, tehát rögvest veszít is tabuságából.

– Kritikaként megfogalmazódott, hogy ennyi sors mellett viszont nem tudtak olyan mélyre menni az egyes történetek.

– Nem is volt cél; ez egy felmutatás. Társadalmi keresztmetszet egy adott témára, mert ebből is hiány van. Az volt a cél, hogy minél több történetet ismerjünk meg, mert mostanában igencsak előtérbe került az, hogy valaki miért nem vállal gyereket; tolják eléd, hogy vállalnod kell, és kapod a bélyeget, ha nem vállalsz, a háttérokok sokfélesége viszont nem kerül terítékre. Ebben is leegyszerűsítjük a dolgokat. Én meg akartam mutatni, milyen helyzetek vannak, mert ahány helyzet, annyiféle kérdés és dilemma.

– Ma is az számít normálisnak a társadalom szemében, akinek van gyereke – mintha még mindig csak látszólagos lenne a szabadság, hogy mindenki maga dönthet a sorsa felől.

– Igen, és nem véletlen, hogy a dráma megjelenése és bemutatása után sorra érkeztek az újabb és újabb történetek, sorra mondták el az emberek saját sztorijukat. Elmondta például egy ismerősöm, hogy amikor felébredt benne a vágy a családalapításra, nagyon tudatosan úgy választotta ki a feleségét, hogy az alkalmas-e az anyaszerepre. Aki rosszul kezelte a stresszhelyzetet, gyakran kiakadt, az nem alkalmas, azzal szakított. Drámai alap, és attól izgalmas, hogy ez vajon beváltja-e a hozzá fűzött reményt, működik-e és boldog-e azóta a családi élete, vagy csak azt hiszi, hogy boldog, és elhiteti saját magával is, hiszen megvalósította, amit magától elvárt, vagy legalábbis elvártak tőle. Az igazságok egymásra rakódnak.

– A trilógiája második részében, az Életigenben tovább fokozza a filmszerűséget. Merthogy itt az összekötő kapocs is már egy filmsztár, Meryl Streep. Sőt, még egy autóreklám-szöveg is rendre bevillan.

– A filmek világa, tempója hatással van mindenre, így a színházra is. Persze a színháznak nem feltétlenül kell felvennie a versenyt, hiszen másfajta sajátosságai vannak. Meryl Streepet, az abszolút győztest, aki már-már bicskanyitogatón mindig mindent visz, épp azért választottam és érdekelt, mert annyira ellentétesnek tűnik az élete a miénkkel. Rákerestem, és kiderült, a sikere mögött egy nagyon is megszenvedett életszakasz van, és neki is csak látszólag ment minden olyan könnyen, neki is megvan a maga traumája és tragédiája. Nagy rajongója lettem.

– A Gyerekjátékban a tabukat sorjázta, itt meg a veszteséghez, hiányhoz kapcsolódó traumákat. Van egy hasonlat a drámában, amiben a testbe fúródott indián nyilat nem szabad kirángatni, hanem át kell engedni magunkon.

– Igen, mert nem is attól halsz meg, hogy az indián beléd lőtte a nyilát, hanem, hogy te azt ki akarod tépni. Ha hagyod áttolni magadon, megmenekülsz. Milyen kegyetlen ez, ám, ahogy mondják, ami nem öl meg, az megerősít. Rációja van ennek az állításnak – be kell építeni a tragédiákat, traumákat.

– Rendezés vagy írás? – egyszer majd döntenie kell, vagy ezen a nagyon telített pályán muszáj, hogy több lábon álljon az ember?

– Valóban nagyon nehéz berobbanni fiatal kezdőként. De szerintem nem kell döntenem, be fog majd ez állni. Ami nélkül semmiképp nem tudnék élni, az az írás, nekem az a fő identitásom. Bocsárdi László rendező-tanárom mondta egyszer: csak olyan előadást érdemes csinálni, amiről úgy érzi az ember, egyszerűen nem bírná ki, hogy ne csinálja meg. Nekem az írással kapcsolatban épp ez van, egyszerűen nem tudom nem megírni az adott történetet.