Ahány ház, annyi lecsó

Publikálás dátuma
2019.09.22. 15:49

Fotó: Népszava
Egyre hűvösebbre fordul az időjárás, így a háziasszonyok egyre inkább arra gondolnak, milyen étket menthetnének meg a téli hónapokra. Ilyenkor teszik mélyhűtőbe, vagy tartósítják a finom lecsót, hiszen egy magára valamit is adó honfitársunk nem engedheti meg, hogy hosszabb időre lemondjon egyik kedvenc étkéről. Bár azt gondolhatnánk, vérbeli magyar ételről van szó, valójában a törököktől örököltük, és szerb közvetítéssel jutott el a magyar konyhához. Az összes balkáni konyha ismeri. Az igazi lecsó friss, ropogós paprikából és kemény vagy csak picit lottyadt paradicsomból készül. Ma már azonban se szeri se száma elkészítési módjának, úgyszólván ahány ház, annyi lecsó. Már abban is komoly véleménykülönbségek figyelhetőek meg, hogyan aprítsuk fel a paprikát. Erdélyben például nem tesznek bele fűszerpaprikát. A különféle iskolák képviselői pedig rizzsel, tojással, kolbásszal, virslivel, krumplival, padlizsánnal, vagy más zöldséggel, illetve húsféleséggel dobják fel az ételt, melynek különlegességét éppen sokszínűsége adja. A lecsó nem csak étel, a nemzeti érzés egy kifejezésmódja. Nem csoda, hogy számos írót és költőt is megihletett. Krúdy Gyula például úgy vélte, nyáron paprikát és paradicsomot, télen azonban lecsót kell enni. Fehér Béla író találó megfogalmazása szerint „a lecsó a magyar gasztronómia mezítlábas gyalogosa”. A harmincas években népszerű volt a Lecsó című dal, amelyet biztosan nem magasröptű mondanivalójáért kedveltek: „Lecsó-lecsó, lecsó-lecsó, Lecsókolom a púdert rólad” – hangzott a dal. A XX. században politikai vagy egyéb okok miatt külföldre távozott hazánk fiai különösen nehezen tudták megszokni a lecsó hiányát. Az Egyesült Királyságban élő magyarok egykori lapja, a Független Magyarország 1959-ben kivételes eseménynek írja le, amikor az anyaországból megérkezett a lecsószállítmány. „A londoni magyarok között időnként futótűzként terjed el a hír: ’Megjött a lecsó!’ Ilyenkor égőszemű férfiak és nők zarándokolnak el a közismert lecsólelőhelyekre és ki-ki, anyagi helyzete arányában beszerzi lecsó-szükségletét. (…) A legközelebbi magyar lecsószállítmány érkezését ugyanolyan lelkesedéssel várják a londoni magyarok, mint az összes eddigi szállítmányokét.” A lecsót ezerféle módon elkészíthetjük, de úgy jó, ahogy van. Egy rizses lecsós recepttel zárjuk sorainkat búcsúzunk az ételtől, amelyet az Új Idők közölt 1930-ban. „Egy darab füstöltszalonnát vékony szeletekre vágunk, lábasban kiolvasztjuk, hozzáadunk apróra vágott hagymát, karikákra vágott húsos paprikát és mintegy tíz percig pároljuk. Most ugyanannyi mennyiségű karikákra vágott paradicsomot adunk hozzá. Mialatt a lecsó párolódik, egy másik lábaskában 10-15 deka rizst kevés zsírral addig pirítunk, míg a rizs átlátszó lesz. Végül egy tűzálló edénybe vagy lábasba egy réteg lecsót teszünk, rája egy réteg rizst, megint lecsót s így folytatjuk. Legfelül lecsó legyen, melyet tejfellel jól meglocsolunk és 25 percig a sütőben többszöri öntözés mellett pároltatjuk. A fűszerezés tetszés szerint lehet paprika vagy bors. Ha finomabban akarjuk, akkor füstölt debreceni kolbászszeleteket teszünk a rétegek közé, de jó anélkül is.”
Témák
lecsó

Egy elfeledett hős emlékére

Publikálás dátuma
2019.09.22. 15:30

Fotó: Népszava
Különös és formabontó színházi előadással emlékeznek a budapesti Radnóti Gyakorlóiskolában a legendás embermentőre, Ocskay László századosra. A „magyar Schindler” katonai ruhavarró műhelyt működtetett az egykori Abonyi utcai Zsidó Gimnáziumban, zsidók ezreit mentve meg a biztos pusztulástól. A radnótisok interaktív kiállítást és sétaszínházat álmodtak, ezzel tisztelegve a 101/359-es ruhagyűjtő század és az azt működtető katonatiszt emlékének. „Koncepciónk alapját a fennmaradt dokumentumok, levelek, és a túlélők beszámolói alkotják – mondja az előadás egyik létrehozója, J. Tóth Judit, az iskola tanára. – Az eredeti helyszínen, iskolánk mai tereiben vezetnénk végig a nézőket a történeten. A több szálon és helyszínen futó emlékezést az emberi érzések hitelessége fogja egybe” – teszi hozzá. Ocskay az egyik leginkább elfeledett magyar hős, aki 1944 és 1945 fordulóján fantasztikus bátorsággal és leleményességgel több ezer üldözött életét mentette meg az egykori zsidó gimnáziumban működő varrodában. A százados családjának története a 13. századig vezethető vissza, magukat a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc kuruc ezredese, a híres-neves Ocskay brigadéros leszármazottjának tartják. „Ocskay László az Osztrák–Magyar Monarchiában – mint megannyi kortársa – fiatalon s bizonyára lelkesen vonult be a közös hadseregbe az első világháborúban, amely során huszárhadnagyként súlyosan megsebesült – mondja Szita Szabolcs történész professzor. – Az amputációt elkerülte, de felgyógyulását követően mereven maradt bal térdét nem tudta behajlítani, ami megnehezítette járását. Hadirokkantnak számított, mégis tartalékos tiszt maradt.” 1943-ban kisegítő munkásszázad parancsnoki feladatát kapta, ami nem volt éppen rangos beosztás a szüntelenül gerjesztett zsidóellenes hisztéria légkörében, a sokat hangoztatott zsidó befolyástól éppen megtisztított Magyar Királyi Honvédség állományában. Úgy hírlik, kezdetben vonakodott elfogadni a felkínált posztot, ám egy zsidó barátja, Wilhelm György, aki jól ismerte a liberális, náciellenes gondolkodású Ocskay Lászlót, végül meggyőzte. Az Ocskay vezette 101/359 számú, úgynevezett ruhagyűjtő század 1944 októberében, a legvadabb nyilasterror idején költözött az Abony utcába. A százados már előtte, az első világháborúban harcolt tiszteken, főtiszteken keresztül, valamint gazdasági és családi vonalon is mindent megmozgatott, hogy megvédje munkaszolgálatos századát az atrocitásoktól. Mivel a háború előtt a Vacuum Oil nevű amerikai olajvállalatnak dolgozott, később az ott szerzett kapcsolatai és anyagi javai segítségével úgy működtette a századot az Abonyi utcai Zsidó Gimnázium falai között, hogy a költségek jelentős részét az olajcég fedezte. Valószínűleg több német egység parancsnokát sikerült lefizetnie az amerikai pénzből. Azt is elintézte a többi között, hogy német katonák adjanak őrséget, akik maguk fékezték meg a kíméletlen nyilas különítményeseket. Ocskay ruhagyűjtő munkásszázada legalább 1700, de az is lehet, hogy ennél is több embernek mentette meg az életét. A rejtekhelyen lelt menedékre többek között Mányai Lajos- Simon Zsuzsa színész házaspár, a humorista, konferanszié Kellér Dezső, Jób Dániel rendező, színházigazgató, Kadosa Pál zeneszerző, zongoraművész, Keleti Arthúr író és műfordító, Goda Géza költő és fia Gábor, a későbbi Kossuth-díjas író. Az 1990-ben előkerült visszaemlékezések szerint a sportvilágból is többen kaptak menedéket a zuglói tanintézetben: a magyar világbajnok vízipólócsapat zsidónak minősült, bujkálni kényszerült tagjai, valamint a háromszoros olimpiai bajnok kardvívó, Kabos Endre.
Ocskayt a háború után, valószínűleg orosz kérésre letartóztatták. Ellenséges ügynöknek tartották, hiszen sokféle kapcsolata volt, és továbbra is az amerikai olajcég alkalmazásában állt. Három és fél hónapot ült börtönben, többször zaklatták, kihallgatták. „1948-ban a család illegálisan Bécsbe menekült – ami jó döntésnek bizonyult. Ha nem ezt teszi, valószínűleg a későbbi olajos perek egyik főszereplője lett volna” – mondja a történész. Ocskay és családja 1956-ban az Egyesült Államokba emigrált. Igen szerényen éltek, de a volt százados nem kért, nem várt segítséget – éjjeliőrként kereste kenyerét. Néhány évvel később elesett, eltörte a csípőjét. Kórházba szállították. Tisztelői kórházi ápolására, majd később – mivel sérülése után röviddel elhunyt – temetésére gyűjtésből külön alapot hoztak létre. 1966. március 27-én halt meg. Ocskay Lászlót – mint több háborús embermentőt – a következő évtizedekben Magyarországon elfeledték. Az 1990-es évek közepén bukkant fel újra a neve először az izraeli, majd a magyar sajtóban. Göncz Árpád köztársasági elnök 1996. október 23-án posztumusz arany érdemrenddel ismerte el életmentő tevékenységét.

Tanárok és diákok

A Radnóti Gyakorló sétaszínházi előadását és a hozzá kapcsolódó kiállítást az iskola tanárai és diákjai hozzák létre, az előadáshoz szükséges pénzt is ők „kalapozzák” össze. A bemutató (és az azt követő öt előadás) október negyedik hétvégéjén lesz.

Szerző

Bagolyvárból villamos végállomás

Publikálás dátuma
2019.09.21. 19:00

Fotó: wikimedia
Felújították, úgy nagyjából másfél éve emléktáblát is kapott, most pedig irodaház-cégközpontként árulják az ingatlan.com-on a műemléki védettséget élvező újpesti indóházat, a lóvasút, majd a villamos egykori végállomását. Az ára potom 275 millió forint.
A hirdetés szövege alapján nemcsak cégközpontnak, de rendezvényháznak vagy vendéglátó egységnek is tökéletesen alkalmas az összesen 871 négyzetméter területű épület – a kisebb-nagyobb irodák mellet elegáns tanácsterem, női-férfi WC-blokk, sőt még szerverszoba is található benne. Mindezeket a helyiségeket annak idején biliárdszobának, bálteremnek, várónak, kávézónak vagy épp söntésnek hívták – kíváncsi lennék rá, vajon melyik nőtte ki magát a másfél évszázad alatt szerverszobává. Merthogy hivatalosan az 1860-as évekre teszik a Wagner János építész által tervezett állomásépület létrejöttének időpontját, ám a szájhagyomány jóval korábbra datálja a ház tényleges megépítésének idejét. A környék lokálpatriótái nem is indóházként, hanem Bagolyvárként emlegetik a korábban mulató-vendéglőként funkcionáló palotát, mely a szóbeszéd szerint már a 18. században a Károlyiak vadászkastélyaként feszített – legalábbis a mostani épület elődje – a még kietlen északon. Bár egyértelműen Wagner-házként jegyzik, Ybl Miklós nevével is kapcsolatba hozták a házat: egyes vélemények szerint a sokféle építészeti forma, a klasszicizáló, valamint a hellenizmust és a 19. század nyaraló- és villaépítészetét idéző jegyek akár Ybl keze nyomát is őrizhetik. Ybl Ervin művészettörténész (az építész távoli rokona) írja valamikor az 1900-as évek elején, hogy „nem lehetetlen, hogy Ybl tervezte Pestnek újpesti határán a még romantikus ízlésben épült Hutter-féle fogadót.” A felvetést talán legerősebben a tulajdonostörténet cáfolja: az ötholdnyi telket és a rajta lévő, akkor már „csak” kocsmát 1861 szeptemberében Pest városától Wagner János építőmester és neje vásárolták meg, akik 1866. február 20-tól tíz éves tartós bérleti szerződést kötöttek a pesti közúti vaspálya társasággal. A szerződést a telekkönyvbe is bejegyezték, de még a bérleti idő lejárta előtt, 1869. február 11-én 50.000 osztrák értékű forintért eladták az ingatlant a társaságnak, mivel az Pest és Újpest határán kívánta kialakítani az első lóvasút végállomását. Pest és Újpest között már viszonylag korán, az 1840-es években aktív, úgynevezett „társasközlekedés” zajlott, ám a bérkocsik nem tudták ellátni a valódi tömegközlekedés funkcióját. Az újpesti városi tanácsnak évtizedekig gondot okoztak a magánfuvarosok közti perpatvarok és az utazóközönség elégedetlenkedése. Európában hatodikként, 1864-ben Pesten is létrejött egy részvénytársulás, hogy lóvasutat építsen a két, akkor még külön álló város között. Elnöke, ki más, mint gróf Károlyi Sándor újpesti birtokos lett. A 10 és fél kilométer hosszú vaspálya akkoriban igen jelentős, 220.000 forintos beruházás volt – az ünnepélyes megnyitót 1866. augusztus 1-jén tartották. A Vasárnapi Újság tudósítása szerint „a lóvonatot mindenütt utcai tömeg várta és ünnepelte. Az első úton 2 zárt és 3 nyitott kétfogatú kocsit indítottak, melyben a részvényesek, a város és a társulat vezetői, újságírók utaztak, és az utolsóban népzenészek, azaz egy cigány-banda erőlködött jó magyar dalokat játszani.” A mostani Kálvin tértől a Váci úti végállomásig 37 percig tartott az út. Nem sokkal a pesti lóvasút megnyitása után ugyanerről a végállomásról indították el az Újpest-Rákospalotai vonalat, mely az Újpesten belüli tömegközlekedést bonyolította le, és itt kezdődött a lóvasutak villamosítása is 1896-ban. Ekkor épült a még most is szupermarketként használt impozáns vasbeton kocsiszín közvetlenül a vendéglő szomszédságában. A későbbiekben a telek mindvégig a közúti vaspálya társaság, illetve annak utódai, a Budapest Székesfővárosi Közlekedési Rt. (BSZKRT), illetve 1949-től a rendszerváltásig a BKV RT. tulajdonában, illetve használatában maradt. Az 1960-as évekre, egy kicsi trafikot leszámítva, lényegében minden nyilvános funkcióját elvesztette: a földszinten a közlekedési vállalat személyzetének szociális helyiségei, pénztár, könyvtár, sportköri szoba, az emeleten pedig két lakás és irodák voltak kialakítva. Az egykori biliárdteremben önkiszolgáló étkezdét hoztak létre a BKV kishajózási csoportjának személyzete számára. Az épület egészen a 3-as metró megnyitásáig, illetve a Váci út újjáépítésének befejezéséig afféle kihasználatlan végállomásként működött – a megújított Váci úti nyomvonalba azért került egy enyhe kanyarulat, hogy kikerülje az egykori indóházat. A rendszerváltás után egy magánvállalkozás vásárolta meg, az elmúlt 30 évben a tulajdonviszonyok rendesen összekutyulódtak, de végül a jogutód kikupálta és a műemléki szempontokat figyelembe véve helyreállíttatta az épületet. Lett benne elegáns tanácsterem, no meg szerverszoba, melyek most 275 millió forintért várják új tulajdonosukat.
Szerző