Krisztusi alakként jelenik meg Orfeusz az első felvonásban. Leveti kabátját és ott áll előttünk a hosszú hajú, szakállas alak, földig érő fehér tógában, hosszú kék sállal a nyakán. Nem teljesen alaptalanul: azt éneklik a pásztorok az 1609-ben és 1615-ben is kinyomtatott partitúra utolsó kórusának utolsó sorában zárszóként, a Zsoltárok egyik versét idézve: „Ki fájdalom közepette veti el a magot, az kegyelemmel telve aratja a termést". Ez reflektál az opera utolsó jelenetében történtekre, a felesége halálától összetört félisteni dalnokot apja, Apolló magához emeli az égbe, ahol a csillagok közt láthatja kedvesét. Nem teljesen légből kapott ez a megoldás: noha Kerényi Károly alapos könyve szerint a monda mindegyik ókori változata Orfeusz halálával végződik, az egyik variáns arról is tud, lantját - mivel más érdemtelen megszólaltatására - Zeusz Lyra néven a csillagok közé emelte.
Az opera szövegkönyvét Alessandro Striggio írta, ez 1607-ben, a bemutató évében önmagában is megjelent. Valószínűleg Monteverdi eredetileg – erre bizonyíték nincs, csak feltételezések – ezt a verziót zenésítette meg, amelyben szó sem esik Apollóról, égbeszállásról. Azonban ebben sem olyan kegyetlen módon ér véget a történetet, mint egyes változatokban, amelyekben a dalnok darabokra vágva, szaggatva végzi. Striggiónál a bacchánsnők csak utalnak rá, hogy Orfeusz, noha megszökött, elbujdosott, egyszer bizonyosan lesújt rá az Ég haragja. Hogy elképzelje a bacchánsnők által széttépett Orfeuszt, az a görög mondákban járatos közönségre volt bízva, ezt a Müpában a vetített háttéren egy vérfoltos fehér vászon jelképezte. Monteverdi végül is – sokat vitatott, de végül is nem tudni mi okból - egy olyan változatot véglegesített zeneileg kerek, egész módon, amelyben Orfeusz megdicsőül: lieto finével, azaz happy enddel zárul a karneváli mulatságok idején bemutatott darab.
Az eredeti szövegre írt, most bemutatott verzióban azonban, ha a vég nem is boldog, a hős el sem bukik igazán. A záró Moresca zenéjére ott táncol Euridikéjével ő is, teljes a reneszánsz öröm. Tehát a fájdalmak után Orfeusz learatja a termést, a tragédia és az örömünnep kettőssége, katarzis jelen van. Mint Fischer a tavaszi sajtótájékoztatón elmondta, ez a katarzis értelme: át kell élnünk a tragédiát, hogy felszabadultan létezhessünk. A legsúlyosabb érv amellett, hogy a megszokott változat kerüljön színre az, hogy végleges, nyomtatott, a szerző által jóváhagyott partitúra áll rendelkezésünkre. Ez ritkán fordul elő ilyen korai művek esetében, és bár alapos stílusismerettel felfegyverkezve komponálható az eredetei szövegre olyan zene, amely akár Monteverdié is lehetne, a valódi szerzői muzsikát kell helyettesíteni vele. Fischer Iván vállalkozott erre a feladatra, mondhatjuk sikerrel, bár néhol úgy tűnt, hogy az ő zenéje a már hallott mű reminiszcenciája. A karmester vállalta a rendezést is, ennek egyik legfontosabb eleme volt, hogy a kórus nem jelent meg a színpadon, a zenekari árokban álltak az énekesek, a pásztorokat, nimfákat, bacchánsnőket nem ők jelenítették meg, hanem profi táncosok, így nyugodtan lehetett őket lenge tunikákba öltöztetni, mozoghattak virtuóz módon. A háttér vetített volt, hangsúlyos kellék volt a dalnok hangszere, lírája, ezt jól jellemző módon Kharón megvetően a bukott Orfeusz után hajította. A díszletelemek legfeltűnőbbje a háttérvetítés mellett, vagyis inkább előtte, az alvilági utasszállító ladikja ötletes megoldása volt, de néhol kissé ügyetlennek hatott, ahogy aprókat lépve benne a szereplők oda-vissza tolták a Styx vizében.
Baráth Emőke énekelte a Zene allegóriájának és Eurüdikének is a szerepét, jól érthetően deklamáló szövegmondással, szépen, érzékenyen a zenében kifejezett árnyaltok iránt, és a hősnőhöz méltó megjelenéssel. A kifejező éneklésmód egyébként mindenkire a kisebb szerepek alakítóira is jellemző volt. Az Orpfuszt alakító Valerio Contaldo megjelenéséről már szóltunk, természetesen ő is virtuóz módon énekelte nehéz futamait és megrendítően énekelt, a végén szinte kiabálva beszélt Kháront kérlelő áriájában. Kissé halvány volt a Hírnök nagyon fontos jelenetében Luciana Mancini, Kháron megjelenítője, Antonio Abete pedig nem igazán bírt szólamának mélységeivel, de hangszíne jól illeszkedett az őt kísérő recsegő hangú kis orgonaszerű hangszerhez, a regálhoz.
Örülhettünk Núria Rial feltűnésének is. A régi hangszereken stílusosan játszottak a Fesztiválzenekar tagjai és a vendégművészek, jól hallhatóan, hangsúlyosan szerepelt a pengetős szekció, és ütőshangszerek, dobok olyankor is megszólaltak, amikor nem vártuk volna, például az Eurüdike halála miatti megrettenést kifejező kórusszámban. Monteverdi korszakos műve viszonylag gyakran látható, hallható, miután egy ilyen változatot is láthattunk, másként tekintünk legközelebb az eredeteire.
Infó:
Monteverdi: La Favola d'Orfeo
Baráth Emőke - Eurüdiké, a Zene
Valerio Contaldo - Orfeusz
Núria Rial - Nimfa, Proserpina, Bacchánsnő
Antonio Abete - Kharón, Lélek
Luciana Mancini - Hírnök, Bacchánsnő
A Fischer Iván Operatársulat tánc- és énekkara, valamint a Budapesti Fesztiválzenekar korhű hangszereseinek előadása
Rendezte és vezényelt Fischer Iván
Szeptember 18. Müpa
