Egy disznó ne túrjon Budán! - Kis magyar helységnév-etimológia

Azt tudták, hogy a Pasarétnek vajmi kevés köze van a török hódoltsághoz? És hogy a magyar Velencének viszont annál több az olasz településhez? Debrecen miért Debrecen, és miért Duna a Duna? A helynév-etimológia viszonylag fiatal tudomány, alig másfél száz éves, nem csoda, hogy sok még a fehér folt. Ám ebben a rövid másfél évszázadban is számos törvényszerűséget találtak a nyelvtudósok, amelyek segíthetnek megérteni, hol élünk, és főleg, hogyan gondolkoztak eleink.

Bár több mint kétmillióan élnek a fővárosban, kevesen tudják, honnan ered a város elnevezése. Gyorsan megnyugtatunk mindenkit, a nyelvészek sem száz százalékig biztosak ebben a kérdésben. Az nagyon valószínű, hogy az első tag, Buda régi magyar személynév. Egyes legendák Attila hun király testvérét emlegetik mint névadót, de a kutatók inkább hajlanak arra, hogy ez bármelyik Buda nevű személy lehetett.

A Pest szó már sokkal érdekesebb. Némely feltételezések szerint Ptolemaiosz, a II. században élt tudós a római Contra-Aquincumot Pesszionnak nevezte, innen a mai Pest. Ám kutatók sokkal valószínűbbnek tartják, hogy az elnevezés a túloldalon emelkedő Gellért-heggyel kapcsolatos. A szó ugyanis a szláv nyelveken „barlangot”, „sziklaüreget” jelent, a régi magyar nyelvben pedig a kemencét nevezték pestnek. Így volt a hévizes barlangot (forró kemencét) rejtő mai Gellért-hegy eredetileg Pest-hegy, a hegy lábánál ősidők óta használt folyami átkelő pedig Pest-rév, és innen kapta végül a túlparton létrejött település a nevét. És ha már a kemencénél tartunk: ugyanez a helyzet a dél-magyarországi Pécs városának nevével is, sőt ugyanez a „kemence” hallatszik a Bécs és a Bény elnevezésekben is.

Tótok, németek és divatos szentek

„Régi helyneveink a magyarság történetének fontos forrásai. Különösen kiemelkedő szerepük a honfoglalást követő évszázadok nyelvészeti és történettudományi vizsgálatában van” – írja a Korai Magyar Helynévszótár előszavában Hoffmann István, aki a Debreceni Egyetemen vezeti a névtani kutatócsoportot. Magyarázatként hozzáteszi: a szórványemlékekben található nevek első szövegemlékünk, az 1300 körüli időkből származó Ómagyar Mária-siralom megjelenéséig egyedüli közvetlen, írott forrásai a magyar nyelv történetének. Sőt: korai szövegeink kis száma és rövid terjedelme miatt a neveknek egészen a XV. század közepéig kitüntetett szerepük van a magyar helyesírás, hangtörténet, valamint a szókincstörténet kutatásában. Ráadásul, mivel a magyar évszázadokig idegen nyelvi környezetben fejlődött a Kárpát-medencében, a nyelv írásban is megjelenő, legkorábbi állapotáról adnak képet; változásuk pedig a nyelv egészének változását is követi. A helynevek vizsgálatát a történettudomány sem nélkülözheti: jól olvasva forrásként szolgálnak a korabeli népességre és akár foglalkozásokra vonatkozóan is.

Csak a helynévből ugyanakkor nehéz megmondani, hogy kik is éltek az adott területen egykor – figyelmeztet Hegedűs Attila, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Magyar Nyelvészeti Tanszékének vezetője. – „Ha megnézzük az úgynevezett mikrotoponímákat (kisebb területek elnevezését), sokkal nagyobb biztonsággal következtethetünk arra, hogy ott kik laktak. Hiába van ugyanis igazolhatóan szláv eredete például a Visegrád településnevünknek („magas vár”), ott valószínűleg sosem voltak többségben a szláv ajkú népek. Ugyanez igaz Csongrádra is. Ezekben az esetekben inkább az itt élő szláv nyelvű lakosságtól átvett nevekről van szó” – mondja a nyelvész. Ám például egy faluban fellelt kisebb településrész magyar elnevezése (német dűlő, tót árok) szinte biztosan az egykor ott megtelepedett nemzetiségekre utal.

A helynév identifikál, megjelöl. Pontosan leírja a helyet, ez az elsődleges feladata. A szóhoz, amelyet eközben „használ”, sokféle kapcsolódása lehet. Utalhat az ott honos növényekre (Bük, Bükkös, Cserehát); alakulhat a terület birtokosának nevéből különféle képzőkkel vagy jelekkel, de magyar sajátosság a puszta személynév használata (Ádánd, Aracs, Barcs, Tab, Tököl). Lehet idegen elnevezés átvétele (Duna – az ős-indoeurópai dānu „folyó, folyóvíz” szóból), és alakulhat bizonyos korok nyelvi divatjai szerint. „A XIII. században például rengeteg mindent szentekről neveztek el: gyógyító füvet, kápolnát, sőt hajót is – mondja Hegedűs Attila. – Sok helynév is az ott épült templom szentjéről kapta a nevét. Ilyen például Szentmiklós, Szentimre, Keresztúr.”

Vannak aztán a honfoglalás és letelepedés emlékét őrző helyneveink a törzsnevekkel, mint a Megyer, Keszi, Gyarmat vagy Tarján.

Nem minden az, aminek látszik

E cikk szerzője még úgy tanulta az iskolában, hogy a török hódoltság emlékét számos korabeli településrész elnevezés (Rózsadomb, Pasarét) jelzi a fővárosban. Aztán kiderült, hogy a helyzet korántsem ennyire egyértelmű. Például kutatók megfejtették, hogy Buda török helytartóinak, még Abdinak, az utolsó vezérlő pasának sem volt közük a mai Pasaréthez. Hanem az történt, hogy a környék első térképeit készítő török katonák az egyes helyi elnevezéseket kérdezősködés útján állapították meg és írták be a térképbe. A mai Pasarét vidékén dolgozván kérdezték az ott élő rácokat, hogy hívják ezt a dűlőt. Mire a helybeliek közölték: Pasának, vagyis „közlegelőnek”, merthogy ez a terület volt az alsóváros legelője. A térképésztiszt „Pasa-ried”-nek, vagyis magyarul legelő dűlőnek írta be a területet. Íme a megfejtés.

A török hódoltság – a közhiedelem ellenére – egyébként sem nyomta rá a bélyegét a magyar helynévadásra. A 150 éves török uralomnak alig van nyelvi nyoma a magyarban – mondja Hegedűs Attila. „Persze akad néhány nem túl jelentős, ám a mai napig használatos szavunk, mint például a kávé, a handzsár vagy a findzsa, de a valóban nagyszámú török jövevényszavunk jóval korábbról, a honfoglalás előtti törökből valók.” A Gül Baba egykori rózsakertjének helyén elterülő dombot sem a török időkben nevezték el Rózsadombnak, hanem vélhetően jóval később.

Kiss Lajos, a magyar névtan XX. századi kiváló kutatója emlékeztet arra is, egyáltalán nem ritka, hogy egy-egy régies hangzású település vagy településrész alig 100-200 éve vagy még később kapta a nevét. Ilyen például a valóban ősmagyar korinak ható Őrbottyán, amely az 1970-es években olvadt össze Rácbottyánból és Őrszentmiklósból. Amúgy az 1850-es években volt egy nagy budai elnevező akció, amikor a Svábhegy környéke kapott új, ám régies hangzású neveket. Ekkor keletkezett a Normafa és Zugliget is. Utóbbi elnevezésének egyik lehetséges legendája az, hogy a környéken található Disznófő-forrás felfedezését egy turkáló sertésnek tulajdonítják. A budai németek ezért nevezték ezt a sziklás környéket „Sauwinkelnek”, vagyis Emsezugnak. Az 1840-es évek finnyás ízlése azonban irtózott a pórias névtől, és a szót így fordították magyarra: Zugliget.

Néha nincs megoldás

A bevezetőben ígértük Velencét, úgyhogy nem maradunk adósak ezzel sem. A Fejér megyei község valóban a híres olasz városról kapta a nevét, mégpedig azért, mert a magyar helység első telepesei az Adriai-tengeri Velencéből, az olasz Veneziából érkeztek. Érdekes adalék, hogy a Velence név először a XVI. század elején fordul elő magyar jegyzékekben. A régiek Venőcének, majd Venencének nevezték mind az olasz várost, mind a magyar települést.

Debreceni olvasóink kedvéért pedig elmondjuk, hogy a város neve írott forrásban elsőként 1235-ben tűnt fel a Váradi Regestrumként ismert ítéletgyűjteményben. Ekkor még „Debrezun” alakban (a név feltehető forrása a török „Tébrésün”, magyarosan „Débrésün”, ami pedig annyit jelentett: mozogjon, éljen.

Talán a fentiekből is világosan látszik, hogy sok esetben a mai napig ismeretlen vagy vitás egy-egy település elnevezésének eredete. Ilyenkor a tudósok nem tehetnek mást, megoldási javaslatokat adnak. „Számos esetben csak az analógia működik: ha a kutató nem talál semmi biztosat, akkor keres egy személynevet, és azt mondja, ebből alakulhatott” – mondja Hegedűs Attila, hozzátéve, hogy a Kárpát-medence településeinek egy része még mindig megfejtésre vár.