Falusi idill

Falu. Oly egyszerű szó, s majdnem mindenkinek társul hozzá kellemes élménye, még annak is, aki bérházak rengetegében nőtt fel, nagyvárosi dzsungelben, végeláthatatlan metropoliszban. Mondjuk nagymamája, tantija, keresztapja élt egy zempléni vagy mátrai kis faluban, ahová nyaranta „leküldték” őt Pestről - miközben a térkép szerint persze „fel” -, hogy jó levegőt szívjon, megerősödjön, s úgy térjen vissza szeptemberben a saját terepére, mint Ladó Gyula Lajos, ismertebb nevén Tutajos a Tüskevárból.

Barnán, lesülve, megszíjasodva, megemberesedve. A falu valaha – legalábbis képzetben - egyet jelentett a természetes élettel, a kicsattanó egészséggel, az őserővel, s társult hozzá még kép a frissen mosott, kötélen lengedező, keményítővel edzett lepedőkről, batisztokról, vásznakról, a lavór mellé kitett mosószappanról, a bádogban alvadó tejről, a vászonzsákban aggó rögös túróról, a padláson lógó szalonnákról, a kas alatt kotló tyúkról, a télre eltett kecskecsecsű szőlőről, öregapók pörge kalapjáról, öreganyók puha, naftalinszagú berliner-kendőjéről, a templomi harangszóról, amihez igazodni lehet, a rendről, hogy sötétedéskor aludni térünk, virradat után pedig csak akkor maradunk ágyban, ha halálos betegek vagyunk.

Megyünk át a falvakon, keressük ezt a képet.

Kúriákat látunk, valahai értő kezek nyomát, omló vakolattal, zsindelyig érő gazzal. Váratlanul bukkannak elő, egy kanyarban, egy út végén, kopott kerítések mögül, vagy épp egy elburjánzott őspark közepén. Jó esetben óvodát vagy szociális otthont rejtenek a repedezett falak, rosszabb esetben bútorraktárt vagy semmit. Családi címer rajtuk, elmosódva, kibogozhatatlanul.

Turkálók. Turik. Tarka ruhák vállfákon, a hajdani téesz-iroda előtt. Új nevek. Mix, Green, Store, Mangó, Family, Star, Five star vagy csak simán: Tu-ri. Ha nincs ez, akkor heti piac, általában szerdán vagy csütörtökön, két összetákolt sátorral, vagy még azzal se. Pokrócok a földön, arra pakolva. Ugyanaz az árus, ugyanazok a vevők, ugyanazok a kérdések és válaszok. Mintha múlna valami egy újabb nejlonköpenyen, száz százalék gyapjúnak hazudott öt pár zoknin, rozsdamentes acélnak simlizett olcsó lábason.

Polgármester. Panaszkodik, de nem szenvedélyesen, inkább halkan, beletörődőn. Néhány hónapja azt mondta nekünk, sokkal több „léhűtő haszonlesőre” számít a választási mezőnyben, mert sokan megérezték a hatalom szagát, s oda igyekeznek, ahol semmi keresnivalójuk nem lenne egy normális rendszerben. Önmaguk és közösségük eladására mindig kész emberek, akik a saját életüket sem tudják irányítani, nemhogy egy egész faluét. Pár hónappal ezelőtti mondata immár „saját” léhűtőben manifesztálódott, kihívója a környék mélabús uzsorása, akinek valódi munkája nincs, hát gondolt egyet, ringbe száll. Ideje van, mindenkit személyesen felkeres. Törődik, utat tör a beletörődöttekhez. Számon úgyse kéri senki, akár nyer, akár veszít. Ígér, választási pénzt, boldogságot, kolbászból kerítést, könnyű mannát.

Rózsaszín ködöt a portól szürke utcában.