Leállt a motor

Publikálás dátuma
2019.09.22. 08:01

Fotó: Frank Hoermann/SVEN SIMON / AFP
Egy legenda ismét elment. Az autó, azaz a „Das Auto” egyet jelentett Ferdinand Karl Piëch-csel, aki egyszerre volt szörnyeteg és zseni, a zsarnokok zsarnoka, s akinek a szíve helyett autómotor hajtotta a vérét, cumisüvegjében benzin volt - írják róla a nekrológokban, és vélhetően nem túloznak. A Volkswagen mindent neki köszönhet; Ferdinand Porsche unokája több mint húsz éven át fogta a gyeplőt Wolfsburgban, és bár 2015 tavaszán kisétált a hátsó ajtón, lemondva minden szerepéről, hogy azután később eladja részvényeit is, a társaság mai járműveiben is benne van szelleme, kreativitása, mérnöki tudása. Ahogy nyilvánvalóan a „Dieselgate”-ben is benne volt, ám ezt soha nem számolták fel neki a vizsgálódók. Néhány hónappal a botrány kirobbanása előtt vette a kalapját, mosakodnia nem kellett a nyilvánosság előtt, de nagyon naivnak kell lenni ahhoz, hogy elhiggyük, nem tudott a trükközésről. Nyolcvankét évesen érte a halál augusztus végén: 12 gyerek, és 12, a VW családhoz tartozó autómárka hagyatékának vitathatatlan értékei. A VW az ő vezetése alatt jutott el a világ autóiparának csúcsára.

Családi örökség

A Porsche volt az első munkahelye. A gyár amelyet nagyapja alapított, és anyja testvére Ferry (Ferdinand Anton Ernst) Porsche irányított, tíz esztendeig jelentett számára feladatot. Szupermodelleket tervezett családtagjaival közösen, így a Porsche 911-es és 917-es modelleket, ez utóbbival részese lehetett 1970-ben a Le Mans-i sikeres bemutatkozásnak. 1972-ben azonban Piëch úgy érezte nincs ott helye, „nem tartozik a család jó(?) ágához”. A megfogalmazás eléggé diplomatikus, a valóság ugyanis az, hogy kiderült, viszonya van az egyik unokatestvér, Gerhard feleségével Marlene-nel. De nem csak a szerelmi háromszög miatt kellett mennie, a családi hatalmi harc is ezt diktálta. Anyja, Louise Porsche 1928-ban kötött házasságot Anton Piëch bécsi ügyvéddel, aki nem mellesleg Ferdinand Porsche ügyeit is képviselte. A nácik Anton Piëchet bízták meg 1941-ben a KdF-Wagen irányításával, amely a VW Bogár bölcsője volt. Anton Piëch nem csak az asszonnyal, hanem Ferdinand Porschéval, és Louise fiútestvérével Ferry Porschéval is összekötötte sorsát, olyannyira, hogy a háborút követően 1945-ben együtt mentek kényszerszabadságra Franciaországba, majd 22 hónapig megosztotta velük a börtönt is. 1950-től 1952-ben bekövetkezett haláláig Anton Piëch Ausztriában a Porsche Konstruktionen GmbH-t irányította. Louise örökölte a Porsche és a Volkswagen ausztriai jogait férjétől, apjától, az 1951-ben elhunyt Ferdinand Porsche-tól pedig az egész családi üzlet felét. Az asszony ily módon megkerülhetetlen maradt a birodalomban, szűkítve testvére Ferry mozgásterét. Amikor a 70-es évek elején Ferry utódlásában gondolkodtak, úgy tűnt, hogy Ferdinand Piëch alkalmasabb lenne a nagybátya által irányított Porsche vezetésére, mint annak fiai. Louise és Ferry, a legendák szerint csendesnek nem mondható családi tanácskozáson megegyeztek, kivonják a gyerekeket az operatív irányításból. Ehhez már csak adalék volt a szerelmi háromszög, amely végül az Audi-hoz irányította Piëch-t.

A kormánynál

Az Audinál előbb műszaki vezető lett, majd 1975-től az igazgatóság tagja, 1988-1992 között pedig az övé volt a kormányrúd és az Audiból igazi konkurenst faragott a prémiummárkák piacvezetői, a Mercedes és a BMW számára. Piëch nevéhez fűződik az 1980-ban elkészült Quattro, majd az 1982-es Audi 100-as. 1993-ban jött az újabb váltás, az ugrás nem volt kicsi, a leány éléről egyenesen az anyacég, a Volkswagen elnöki székébe katapultált. Ebben az időszakban a társaság bajban volt, ő pedig megalkuvást nem ismerve kicserélte a vezetőket, drasztikusan csökkentette a költségeket, új stratégiával kivezette a céget a gödörből. 2007-ben azután ismét kitört a testvérháború, amelyből ő került ki győztesen. Unokatestvére, Wolfgang Porsche, a Porsche akkori elnöke, egyúttal, 30 százalékos pakkal, a VW legnagyobb részvényese, nagy adósságok árán is, meg akarta szerezni a VW feletti teljes ellenőrzést. Saját emberét, Martin Winterkornt ültette az igazgatóság elnöki székébe, ám Ferdinand Piëch hatalma elég volt az ügylet végső megtorpedózásához, és ahhoz is, hogy végül a Porsche váljon a VW alattvalójává, a VW-ből pedig világhatalom lett. Összecsiszolódva Martin Winterkornnal, mitikus márkákat vásárolt: a VW szárnya alá terelték többek között a Bentley-t, a Bugattit és a Lamborghinit. Akkora már családtag volt a Skoda, a Seat, és hamarosan a MAN és a Scania is beállt a sorba. A sors azonban újabb fordulatot hozott 2015-ben, amikor Piëch meg akart szabadulni az addig szövetségesnek elfogadott Winterkorntól. A pontos okot csak találgatták, de rebesgették, hogy Ferdinand Piëch 59 éves feleségét, Ursulát szerette volna utódjául látni a VW-nél, ám ez túl nagy ellenállásba ütközött. Ekkor került a látókörébe Matthias Müller a Porsche-tól, illetve a volt BWV-vezér, Herbert Diess. Winter­korn azonban erős szövetségesekre támaszkodott. Az alkalmazottak, a szakszervezetek, és nem utolsó sorban a VW 20 százalékát tulajdonló Alsó-Szászország, illetve a tartományt irányító szociáldemokraták (SPD), és az unokatestvér Wolfgang Porsche Winterkorn mellé állt. Egyedül a 17 százalékot birtokló Qatar Holding támogatta Piëchet, aki a „hátsó ajtón” távozott, és lehetséges, hogy ezzel a lépéssel megkönnyebbült.

A dízelbotrány

2014 májusában ugyanis elkezdtek gyülekezni a sötét fellegek a VW felett. Egy virginiai kutatócsoport felfedezte, hogy a kétliteres dízel valós kibocsátása eltér a vizsgán kiállított bizonyítvány szerinti értéktől. Már Piëch távozása után, 2015 augusztusában az egyik dolgozó elismerte, hogy a beépített informatika kétféle, normál, illetve tesztelési üzemmódban működik, amit Friedrich Eichler, a motorfejlesztés akkori irányítója nem cáfolt. 2015 szeptemberében, a Frankfurti Autószalon forgatagában pedig robbant a bomba, a Volkswagen „trükközött” a motorokkal, a valós emissziót elfedő szá­­mí­­tástechnikai eszköz beépítésével. A bűnös motorok 2009-ben indultak hódító útjukra, 2011-től egy szofisztikáltabb változatban jelentek meg, hogy 2015 őszére világszerte összesen több mint 11 millió járműben legyenek megtalálhatók. A „Dieselgate” egyes becslések szerint 30 milliárd eurójába került a társaságnak, de Ferdinand Piëchnek még csak a kezét sem kellett mosnia. A méregpohár Martin Winterkorné lett, akinek a botrány nyomán távoznia kellett a vezetői állásából. Matthias Müller még átvehette a stafétabotot, hogy azután a céget ma is irányító Herbert Diess vegye kézbe azt. Több vezetőt leváltottak, nem sokkal később az Audinál is bebizonyosodott a csalás, tavaly letartóztatták a cégvezért, Rupert Stadlert. 

Kártérítés

A "Dieselgate" ügy károsultjai által a VW-nek benyújtott számlák még mindig híznak. A hét elején Ausztráliából érkezett a hír, miszerint 79 millió eurót fizet a társaság az ottani jogosultaknak. Ennél azonban jóval szaftosabb a megrövidített részvényesek 9 milliárd eurós, bírósági döntésre váró követelése. Továbbá 410 ezer német vásárló is kollektív kártérítési pert indított azt követően, hogy Amerikában mintegy 600 000 vásárló 18 milliárd euróra rúgó kártérítési igényét már jóvá hagyta a bíróság.

Mindeközben lázas takarítás folyt, a dokumentáció javát megsemmisítették. Nehéz elképzelni, hogy minderről Ferdinand Piëch, aki összesen fél évszázadot szolgált az autóiparban és legsikeresebb 30 éve az Audi illetve a VW márkákhoz kötődik, semmit nem tudott volna. Annál is inkább, mert mint köztudott, autokrácia, abszolút monarchia jellemezte a Piëch irányította cégeket. Mániákus, öntörvényű, zsarnok, diktátor - jellemezték ismerői. Katonás logika, háborús parancsszavak kísérték a VW-nél az eseményeket, aki csalódást okozott, ellentmondott neki, abban a pillanatban röpült, a nyilvánosság előtt megszégyenítve. „Ha valamit meg akarok valósítani, akkor nem foglalkozom azzal, hogy mi van körülöttem. Nincs igényem semmiféle harmóniára másokkal” - vallotta önéletrajzában. A dolgok a legapróbb technikai részletekig Wolfsburgban dőltek el, és a két megszállott mérnök Martin Winterkorn és Ferdinand Piëch hosszú évekig jól megértette egymást a tervezőasztalnál. Figyelmüket a legkisebb kütyü sem kerülte el, és vélhetően a közös titkokat, a későbbi incidens ellenére is keményen őrizték. Piëch végül tiszta kézzel szállt ki a buliból, szerepét a vizsgálódók nem firtatták, legalább is a nyilvánosságot nem értesítették róla. Wolfsburgban pedig az ő munkakultúrája nyomja rá a bélyegét a működésre ma is, a kormány pedig az ő embere kezében van.

Az öröm ereje

Hitler az 1934-es Genfi Autószalonon jelentette be egy népautó megvalósításának szándékát. A náci vezér a Ford T mintájára egy német tömegautót álmodott. A megvalósítást Ferdinand Porsche-ra bízta, akivel előzőleg Berlinben a Hotel Kaiserhofban találkozott. Hitler kikötötte, az autó nem lehet drágább 1000 birodalmi márkánál, 1 literes motorja maximum 5 litert fogyaszthat 100 kilométeren és képesnek kell lennie 100 km/h sebességre. A gyártóüzemet KdF-Stadt- ban, a mai Wolfsburgban Hitler avatta fel. A Kraft Durch Freude (Az öröm ereje) fasiszta szervezet ernyője alatt kezdték meg a KdF Wagen, vagy VolksWagen, a hamarosan Käfer (Bogár) néven ismert járgány értékesítését. Az iskolai takarékbetéthez hasonló konstrukcióban juthattak a regisztrált vevőjelöltek az álomautóhoz. 5 márkás kuponokat gyűjtögettek, azokat beragasztgatták egy betétkönyvbe, 1000 márka, plusz 200 a biztosításra, kellett a dicsőséghez. 300 000 háztartás vágott bele a gyűjtésbe, ám a háború sokuk számítását kersztülhúzta. Az 1938-ban útra bocsátott Volkswagen Käfer (Bogár) sorozatgyártása csak a háború után kezdődhetett meg, utolsó darabja 2003.-ban gördült le a gyártósorról.

Szerző

Sebes György: Játékosok

Publikálás dátuma
2019.09.21. 18:00

Utazni jó. Kiszabadulunk otthonról, érdekes tájakat ismerünk meg, talán még a történelem is megérint. De D. Tóth Krisztával nem ezért utazunk.
Elviszlek magammal – ez a címe műsorának, amely vasárnap délutánonként látható a Spektrum Home csatornán. Kiválaszt magának egy – viszonylag – híres embert, feltehetően olyat, aki érdekli, és úgy gondolja, érdemes bemutatni a nézőknek is. Beülteti a kocsijába és furikázik a városban, közben meg-megáll, de folyamatosan beszélget vele. Pontosabban beszélteti az illetőt. Olyan útitársra van tehát szüksége, aki képes hosszasan csevegni. Bármiről. Ebből lesz a műsor. D. Tóth Kriszta hiteles tévés. Ez a hitelesség érdekes dolog. Igazából nem lehet tanulni, nincs rá recept sem, miképpen válhat valaki hitelessé. Az a kérdés, ha megjelenik az otthonunkban a képernyőn, el tudja-e hitetni velünk, hogy őszinte és ezért rá kell figyelni. D. Tóth többször volt híradós műsorvezető – a Magyar Televízióban és az RTL Klubnál is –, utóbb Brüsszelből tudósította a királyi tévét. Aztán kapott az MTV-nél egy beszélgető műsort is. Egy ideig csinálta, majd otthagyta az egészet. Utóbb írt mesekönyveket, két komoly művet is, egyiket korán elhunyt édesanyjáról. Kétségkívül jól ír, jól kérdez. Nagy játékos és képernyőre termett. Csakhogy ennek az autózgatós műsornak nem róla kellene szólnia. Igyekszik is nem előtérbe tolakodni. Viszont akkor olyan társ kellene mellé, aki nem csupán őt érdekli, hanem a nézőknek is érdekes. Ez pedig már lutri. Nem csak rajta múlik a siker. Így aztán a legutóbbi adás – amelyben Hadas Kriszta riporter és szerkesztő volt a „vendége” – eléggé szürkére sikerült. A közrádió egykori Krónikájában feltűnt, s azóta több tévét megjárt újságíró nem tudta eléggé magára vonni a figyelmet. Az pedig nem jelent igazán jót, ha a néző a párbeszéd közepette azt figyeli, hogy vajon éppen merre járnak, és azon morfondírozik, végül is hová mennek. Hiszen a műsor – feltehetően – mégsem erről szól. Ha lúd, legyen kövér – mondhatták a Spektrum Home szerkesztői, akik a vasárnap délutánt a nőknek adták. D. Tóth félórája után ugyanis a NőComment című adás következik. „Jöttünk, hódítunk, maradunk” jelszóval hirdetik magukat a lapokban, s a képen öt hölgy látható. Elvileg ők fűznek megjegyzéseket az előre kitűzött témákhoz. A reklám szereplői közül legutóbb hárman nem voltak jelen a felvételen, de helyettük volt másik három. Az állandóságot ebben a programban Ábel Anita jelenti. Ő éppúgy negyvenes éveinek közepén jár, mint D. Tóth Kriszta, de a nézők már sokkal régebben ismerhetik. Ötéves korában már főszerepet játszott egy tévéjátékban, mint gyerekszínész. Később maradandó emléket hagyhatott mindenkiben a Szomszédok című sorozat Mágenheim Julcsijaként. E szerepben láthatta mindenki felnőni, hiszen 12 évesen kezdte és pont 12 évig volt benne. Utóbb aztán színpadon és tévékben is gyakran feltűnt, egy ideig részt vett a Heti Hetesben, a TV2-n pedig a Sztárban sztár, valamint a Nagy Duett című műsorokban. Vezette az Extrém Activity című adást is, s mindebből a Spektrumnál levonhatták azt a következtetést, hogy már egy önálló talk-showt is rábízhatnak. Ábel Anita is játékos. Ezúttal azt játssza, hogy műsort vezet. Csakhogy egyetlen őszinte pillanata sincs. Harsány, szellemesnek hiszi magát. De ez még nem elég, egy adott pillanatban dalra is fakad, nyilván színesítendő a programot. Ezt azonban azért már végképp nem kéne. Mellette a legutóbbi műsorban ott volt még Kovács Patrícia és Gryllus Dorka színésznő – ők olyan sok vizet nem zavartak –, valamint Falusi Mariann és a D. Tóth autójából szerencsésen kiszállt Hadas. Utóbbiak kicsit többet szerepeltek, de ez nem javított sokat a műsor első részén, ahol a klímaváltozásnak a jelenlévőkre gyakorolt hatását igyekeztek átbeszélni. Végül aztán mégis nézhető és helyenként érdekes lett a műsor. Ez pedig egy újabb játékosnak volt köszönhető. Az öt nő közé ugyanis mindig meghívnak egy férfit. Ez a vendég lényegében nem csinált semmit, csak éppen figyelni kellett rá. Havas Henrik ugyanis pont olyan volt, mint általában szokott lenni. Ő ugyanis mindig azt játssza, hogy Havas Henrik. Egy tévés személyiség, aki néha modortalannak látszik, igyekszik zavarba hozni beszélgetőtársait és lényegében nincsenek skrupulusai. Az életben természetesen nem ilyen, de ha meglát egy – vagy több – kamerát, akkor már régóta felveszi ezt az álarcot és eljátssza szerepét. Közben pedig érdekes dolgokat mond, jó sztorikat mesél, leköti a figyelmünket. A maga flegmatikus modorában – a konkrét esetben – megmenti a műsort. Nem bántóan, de ezúttal is lejátszotta a körülötte ülő hölgyeket. Akik kétségkívül jöttek, de az már egyáltalán nem biztos, hogy hódítottak is, ám valószínűleg mégis maradnak. Csak ennyiben stimmel a műsor reklámja. Viszont az már biztos, hogy az említett vasárnap délutáni másfél óra alatt be tudtak szerkeszteni az adásba négy reklámblokkot, ami nyilvánvalóan az egyik fő célja lehetett a csatornának. Kell is a bevétel, mert bizonyára nem csekély összegeket fizetnek a játékosoknak. Függetlenül persze attól, hogy milyen színvonalon játszanak. 

Odessza: Egy szék maradt

Publikálás dátuma
2019.09.21. 16:31

Az ukrán a hivatalos nyelv, de a város oroszul beszél. Az egyik taxis panaszkodik, hogy a gyerekei iskoláját is átállítják ukrán nyelvűre.
Egy helyet – például egy várost – legjobban a szobrain keresztül lehet megismerni. A szobrok árulják el a látogatónak, hogy a város, vagy az állam hová teszi magát, kit emel ki a múltjából, kikre emlékezik, kiket hagy ki. Mert a hiányzó szobrok is sokat mondanak a helyről, bármilyen bizarr és önellentmondásos tézis is ez.

Görögök, oszmánok, oroszok

Odessza viszonylag új város, kétszáz-valahány éves, akkoriban foglalta el a délnyugati irányban terjeszkedő Orosz Birodalom. Természetesen így ez sem igaz, mert a terület nem volt üres. Az antikvitásban görög kolónia volt a helyén – a Fekete-tenger teljes partvidékét belakták a hellének. Később sztyeppei népek telepedtek meg itt, a középkorban a moldvai fejedelemség uralma alá került, amelyet hamarosan az oszmánok hajtottak uralmuk alá. Odessza helyén egy Hadzsibej nevű erőd és település állt. (Most a belvárosban egy krími tatár étterem viseli büszkén ezt a nevet. A muszlim hagyományokat csak visszafogottan tartják, azaz a disznóhúst mellőzik, de sör és más alkoholos ital kapható.) A török-orosz háborúk végtelen sorában végül Nagy Katalin cárnő uralkodása alatt a terület orosz uralom alá került (1789). A cárnőre szobor emlékeztet, ahogy azokra a tisztviselőkre és hadvezérekre is, akiket ő és utódai állítottak a város élére. Fontos volt a város az Orosz Birodalomnak, hiszen fő célja ekkor az oszmánok kiszorítása volt a Balkán-félszigetről. Tervezgették Isztambul elfoglalását is, hogy az orosz flotta végre szabad kijárást szerezzen a Földközi-tengerre, s a birodalom betölthesse hivatását, mint Harmadik Róma. Ez utóbbi eddig nem jött be, de Odessza bámulatosan gyors fejlődésnek indult. Nemrég kapott szobrot az a nápolyi születésű, de spanyol nemzetiségű katona (zsoldos), aki elfoglalta - egyébként csata nélkül - Hadzsibejt. José Pascual de Ribas számos érdemet szerzett a hadjáratban, s hamarosan a Fekete-tengeri orosz flottát vezérlő tengernagy lett Oszip Mihajlovics Deribasz néven. Az ő nevét viseli a város fő vigalmi és kereskedelmi utcája a Deribaszovszkaja. (Tessék vigyázni, sok ott a zsebtolvaj!) Deribasz javasolta a cárnőnek, hogy Hadzsibej helyén létesüljön szabad kikötő, s az ide költözők kapjanak ingyen telket, amennyiben házat építenek rajta. A megvalósítás már egy másik migráns érdeme volt. A város és a terület első jelentős kormányzója egy, a forradalom elől Oroszországba menekült francia arisztokrata volt. Richelieu herceg (A három testőrből ismert bíboros családjának tagja) irányítása alatt gyors növekedésnek indult a város. Odessza szabad kikötő lett, s az Európába irányuló orosz gabonakereskedelem fő bázisa. Ez a státusz vonzotta ide a telepeseket: a város nem csak az Orosz Birodalom alattvalói számára volt csábító, de sokan jöttek a Balkánról és Nyugat-Európából is. Az egyik első nagyobb középület a gabonatőzsde volt, majd hamarosan felépült az első színház is. Ez is Richelieu herceg érdeme, ahogy a híres lépcsősor, amelyet Szergej Eisenstein Patyomkin páncélos című 1925-ös némafilmje tett halhatatlanná. Nehezebb elképzelni szívszorítóbb jelenetet annál, ahogy a tüntetőkre leadott sortűz után egy babakocsi elszabadulva gördül le a végtelennek tetsző lépcsőkön. A lépcső a kikötőt és a belvárost köti össze. Fent a hatalmas operaház (Fellner & Helmer bécsi cége tervezte, akik a Vígszínházat, s a Monarchia megannyi más színházépületét is), az egykori kereskedőcégek tulajdonosainak palotái, s a most a városi tanácsnak helyet adó hajdani gabonatőzsde. A kereskedelem és a város viszonylagosan szabad szelleme gyors fejlődést hozott a cári birodalom „déli fővárosának”.

Féllábbal a szovjet korszakban

Az egyik legnépszerűbb szobor egy bronz szék a Deribaszovszkaja utcán. Emlékmű Ilfnek és Petrovnak, a Tizenkét szék című regény szerzőinek. A szerzőtársak másik sok nyelvre lefordított könyve az Aranyborjú. Mindkét könyv főhőse Osztap Bender „török alattvaló”, a szeretni való szélhámos, aki négyszáz többé-kevésbé törvényes módját ismeri a pénzszerzésnek. Bendernek és társainak is van szobra a helyi irodalmi múzeum kertjében. Itt a szék előtt néha hosszú sor alakul ki, turisták, iskolai csoportok fényképeztetik magukat. Megkérdeztem az egyik kamaszfiút, olvasta-e a regényt. Tagadólag rázta a fejét. Pedig ma is érvényes sok minden a húszas évek Odesszájában játszódó könyvekből. Nem csak a színház épülete emlékeztet a pesti Vígszínházra, a paloták, középületek, bérházak sora a XIX. század második felének, s az előző századfordulónak a gyors gazdagodásról, fejlődéséről mesél. Ami szép Odesszában, az akkor épült. Szerencsére a szovjethatalom évtizedei alatt keveset bontottak. Igaz, nem is tataroztak, csak az utóbbi egy-két évtizedben kezdték rendbe hozni a város épített örökségét. Elsősorban az üzleti vállalkozások fényezik újra az egykori palotákat. A város sok szépségét nehéz megcsodálni, mert a sétálónak jobb a lába elé néznie, hogy ne essen el a rettenetes állapotban lévő járdákon. Miért nem hozzák rendbe a házakat? – kérdeztem egy alkalmi ismerőstől. Csak kívülről borzalmasak, a lakások odabenn néha egészen luxus módon néznek ki, nyugtat meg a hölgy, majd elmondja: a Szovjetunió utolsó éveiben a lakásokat megvehették a bennlakók, de az épület – értsd: tető, homlokzat, pince stb. – állami tulajdon maradt. Erre nem költ senki. A városnak úgymond nincs pénze rá, a lakók pedig nem költenek a máséra. A város nem csak a házakra költ keveset. A tömegközlekedésre nincs más szavam csak az, hogy elképesztő. A rozzant buszok, trolik, villamosok számunkra nevetséges áron 40-60 forintnak megfelelő hrivnyáért szállítanak. A pénzt a sofőrnek, a vezetőnek kell adni, aki vagy ad jegyet, vagy nem. A járatok ötletszerűen állnak meg, megálló ott van, ahol többen várakoznak. Az orosz kapitalizmus egykori központja féllábbal még mindig a szovjet korszakban él, miközben erősen igyekszik a fogyasztói társadalom felé. Egy belvárosi alacsony épület földszintjén felfedezzük a svéd világcég jellegzetes betűit. Odabenn szedett-vedett bútorok, lámpák félig becsomagolva. Nyilvánvaló, hogy a vevők által visszaküldött holmit árulják. Érdeklődöm, mire helybeli források elmondják, a svéd cég hivatalosan nincs jelen Ukrajnában. Egy pár éve próbálkoztak, aztán feladták. Kiszámolhatták, hogy a járulékos (alkotmányos!) költségek olyan nagyok, hogy nem éri meg nekik az áruházépítés. Élelmes vállalkozók azonban vannak, akik a legközelebbi külföldi áruházakból elszállítják az ukrán vásárlóknak az árut. A belvárosi boltban a sérült daraboktól szabadulnak meg. A cég logóját meg használják. Valaki a helyi sajtóban megpiszkálta az ügyet, de úgy látszik a svédeket ez nem izgatja annyira, hogy perre menjenek. Túl sokba kerülne. De ahogy kaphatók az összerakható lakberendezési cikkek, úgy hozzá lehet jutni itt is mindenhez.
Sokan nélkülöznek, a jövedelmek alacsonyak, de vannak, akik feltűnően jól élnek. Régen a hajózásból élt mindenki – magyarázza egy másik alkalmi ismerős. De a kereskedelmi flottát elkótyavetyélték. Azt mondja, hogy az öreg odesszaiak néha kiülnek a Patyomkin-lépcső tetejére, s onnan nézik a kikötőbe érkező hajókat. Azzal szórakoznak, ki tudja megmondani, hogy a most panamai zászló alatt hajózó teherszállítónak mi volt a neve, amíg a szovjet kereskedelmi flottához tartozott. Bezártak azok a gyárak is, amelyek a flotta számára gyártottak ezt-azt. Mi maradt? Hát a piac – mondja Olga Ivanovna, aki szerint a Hetedik kilométerhez címzett konténerváros továbbra is Európa legnagyobb iparcikk-kereskedése. Itt mindig kereskedtek – mondja –, a könyvpiac a városközpontban korábban arra szolgált, hogy a tengerészek itt adják el a megmaradt valutájukat. Könyvbe tették, ahogy a vevők a rubelt. Egy Uber sofőrtől megtudom, hogy az év felét a tengeren tölti: egy kínai gyártmányú hajón matrózkodik. A másik hat hónapban a családjával van és az öreg autójával taxizik. Sokan élnek így, mások az idegenforgalomból. Odessza újból kereskedelmi központ, mert a zsidók ugyan nagyrészt emigráltak Izraelbe, de sokan visszatérnek Amerikából, Izraelből, Németországból és újra itt keresik a boldogulást.

Azonosak, de mégis mások

Odessza irodalmi város. Igen, sokan az „orosz világból” azért utaznak ide, mert korábbi olvasmányaik helyszíne vonzza őket a tengerparti városba. Alekszandr Puskin, az orosz irodalom első számú klasszikusa száműzetésben élt itt, s az Anyeginben meg is örökítette a várost. Odessza polgárai szobrot emeltek neki – ez volt az első Puskin-szobor a birodalomban. Itt játszódik Valentyin Katajev lírai regénye a Távolban egy fehér vitorla. És természetesen Odessza a hőse Iszaak Babel Odesszai történeteinek. Az író családja is élt a Moldovankának nevezett negyedben, jól ismerte tehát lakóit, a különböző nemzetiségű és hitű kisembereket – néha gengsztereket. Fő hőse a nála Benya Kriknek nevezett bandita, eredetileg Mojszej Volfovics Vinnyickij, aki Japoncsik néven híresült el és lett valóságos népi hős. Japoncsik egyike volt azoknak a zsidó fiataloknak, akik önvédelmi osztagokat szervezve állították meg a cári hatalom által szervezett pogromokat. (Élete itt találkozhatott volna egy oroszul író zsidó fiatalemberrel, Vlagyimir Zsabotyinszkijjel, aki később a cionista mozgalom egyik vezéralakjává vált. Az ő mozgalma lett a mai izraeli kormánypárt, a Likud előfutárja. Fiatal korában azonban ő is orosz íróként akart karriert csinálni.) Babel szobrát egykori lakásának közelében állították fel. A kezdeményezés az Odesszaiak Világklubja nevű egyesülettől indult ki, miután a szervezet alelnöke városában találkozott egy másik író, a galíciai Ivan Franko emlékművével. Ő volt az a szerző, akinek semmi köze nem volt az orosz és jiddis nyelven beszélő és író Odesszához. De a politika nyilván fel akart valamit mutatni, amivel kielégítheti az ukrán hazafiak nemzeti buzgalmát. Az odesszaiak gyűjtést kezdtek és egy moszkvai sztárszobrász, egy bizonyos Georgij Fraguljan megnyerte a pályázatot. Az író a képen jegyzeteket ír noteszába, mellette az idő megtépázott kereke gurul valamerre. Milyen város most Odessza? Odessza Ukrajnában van és lakói oroszul beszélnek. Az orosz világ számára Odessza a humor és a viccek fővárosa. Az itteni orosz nyelv sok fordulatával, nyelvtani sajátosságával őrzi a jiddis nyomait. Valaha minden harmadik odesszai zsidó volt. Mára az egymilliós városban harmincezer főre becsülik a zsidók számát, de a jelenlét erősebb a töredékszázaléknyi valós lakosságaránynál. Egy csendes parkban áll az odesszai vészkorszak emlékműve. Furcsa módon ezt is magánkezdeményezésből állították. A várost és környékét Hitler a románoknak adta (talán Észak-Erdélyért akarta őket így kárpótolni?). A Román Királyság pedig helyben elvégezte a zsidó-irtást. Akik nem tudtak időben elmenekülni, azokat vagy helyben lőtték agyon, vagy a Transznisztriának nevezett területre hajtották és az ottani haláltáborokban gyilkolták, éheztetették halálra. Odesszában pár száz zsidó élhette meg a felszabadulást. Alkalmi kísérő szegődik mellénk, aki azon értetlenkedik, miért hiányzik a táblákról a tény, hogy ezt a népirtást a románok hajtották végre, miért csak úgy általában írnak fasiszta gyilkosokról? A város kereskedelmi hagyományai, kapcsolatai egyszerre nyílnak több égtáj felé. A hatalmas operaház demonstrálja, hogy a város a nyugati kultúrához tartozik. Igaz, az olaszul énekelt Toscához ukrán nyelven vetítik az áriák fordítását. Elgondolkozom rajta, vajon érti-e a közönség? Az ukrán a hivatalos nyelv, de a város oroszul beszél. Az egyik taxis panaszkodik, hogy a gyerekei iskoláját is átállítják ukrán nyelvűre. Azt is mondja, hogy ő fél a náciktól. A szélsőséges ukrán nacionalistákat nevezi így, ismételve ezzel a hivatalos orosz szövegeket. Szerinte Zelenszkij elnök (aki félig zsidó és orosz az anyanyelve) is ezektől a náciktól fél és ezért nem köt békét Kelet-Ukrajnában. De itt is voltak próbálkozások, hogy helyi népköztársaságot alapítsanak, kiszakadjanak Ukrajnából – vetem közbe. Ugyan már, hárítja el. Csak nyelvhasználati jogokat követeltek, meg azt, hogy az itt keresett pénzt ne vigye el mind Kijev. A nyelvi versenyben Odesszában az orosz vezet, de ez nem azonos a nemzeti identitással. Erről biztosít az ukrán étteremben nemzeti hacukában felszolgáló pincérfiú, aki kijelenti, ők ugyan otthon oroszul beszélnek, de ettől még jó ukránok. Azonosak, de mégis mások. Ez két nagy különbség – ahogy itt mondják. Nehéz lehet ezt feldolgozni mind az orosz, mind az ukrán identitás-harcosoknak.