Odessza: Egy szék maradt

Az ukrán a hivatalos nyelv, de a város oroszul beszél. Az egyik taxis panaszkodik, hogy a gyerekei iskoláját is átállítják ukrán nyelvűre.

Egy helyet – például egy várost – legjobban a szobrain keresztül lehet megismerni. A szobrok árulják el a látogatónak, hogy a város, vagy az állam hová teszi magát, kit emel ki a múltjából, kikre emlékezik, kiket hagy ki. Mert a hiányzó szobrok is sokat mondanak a helyről, bármilyen bizarr és önellentmondásos tézis is ez.

Görögök, oszmánok, oroszok

Odessza viszonylag új város, kétszáz-valahány éves, akkoriban foglalta el a délnyugati irányban terjeszkedő Orosz Birodalom. Természetesen így ez sem igaz, mert a terület nem volt üres. Az antikvitásban görög kolónia volt a helyén – a Fekete-tenger teljes partvidékét belakták a hellének. Később sztyeppei népek telepedtek meg itt, a középkorban a moldvai fejedelemség uralma alá került, amelyet hamarosan az oszmánok hajtottak uralmuk alá. Odessza helyén egy Hadzsibej nevű erőd és település állt. (Most a belvárosban egy krími tatár étterem viseli büszkén ezt a nevet. A muszlim hagyományokat csak visszafogottan tartják, azaz a disznóhúst mellőzik, de sör és más alkoholos ital kapható.) A török-orosz háborúk végtelen sorában végül Nagy Katalin cárnő uralkodása alatt a terület orosz uralom alá került (1789).

A cárnőre szobor emlékeztet, ahogy azokra a tisztviselőkre és hadvezérekre is, akiket ő és utódai állítottak a város élére. Fontos volt a város az Orosz Birodalomnak, hiszen fő célja ekkor az oszmánok kiszorítása volt a Balkán-félszigetről. Tervezgették Isztambul elfoglalását is, hogy az orosz flotta végre szabad kijárást szerezzen a Földközi-tengerre, s a birodalom betölthesse hivatását, mint Harmadik Róma. Ez utóbbi eddig nem jött be, de Odessza bámulatosan gyors fejlődésnek indult. Nemrég kapott szobrot az a nápolyi születésű, de spanyol nemzetiségű katona (zsoldos), aki elfoglalta - egyébként csata nélkül - Hadzsibejt. José Pascual de Ribas számos érdemet szerzett a hadjáratban, s hamarosan a Fekete-tengeri orosz flottát vezérlő tengernagy lett Oszip Mihajlovics Deribasz néven. Az ő nevét viseli a város fő vigalmi és kereskedelmi utcája a Deribaszovszkaja. (Tessék vigyázni, sok ott a zsebtolvaj!) Deribasz javasolta a cárnőnek, hogy Hadzsibej helyén létesüljön szabad kikötő, s az ide költözők kapjanak ingyen telket, amennyiben házat építenek rajta.

A megvalósítás már egy másik migráns érdeme volt. A város és a terület első jelentős kormányzója egy, a forradalom elől Oroszországba menekült francia arisztokrata volt. Richelieu herceg (A három testőrből ismert bíboros családjának tagja) irányítása alatt gyors növekedésnek indult a város. Odessza szabad kikötő lett, s az Európába irányuló orosz gabonakereskedelem fő bázisa. Ez a státusz vonzotta ide a telepeseket: a város nem csak az Orosz Birodalom alattvalói számára volt csábító, de sokan jöttek a Balkánról és Nyugat-Európából is. Az egyik első nagyobb középület a gabonatőzsde volt, majd hamarosan felépült az első színház is. Ez is Richelieu herceg érdeme, ahogy a híres lépcsősor, amelyet Szergej Eisenstein Patyomkin páncélos című 1925-ös némafilmje tett halhatatlanná. Nehezebb elképzelni szívszorítóbb jelenetet annál, ahogy a tüntetőkre leadott sortűz után egy babakocsi elszabadulva gördül le a végtelennek tetsző lépcsőkön. A lépcső a kikötőt és a belvárost köti össze. Fent a hatalmas operaház (Fellner & Helmer bécsi cége tervezte, akik a Vígszínházat, s a Monarchia megannyi más színházépületét is), az egykori kereskedőcégek tulajdonosainak palotái, s a most a városi tanácsnak helyet adó hajdani gabonatőzsde. A kereskedelem és a város viszonylagosan szabad szelleme gyors fejlődést hozott a cári birodalom „déli fővárosának”.

Féllábbal a szovjet korszakban

Az egyik legnépszerűbb szobor egy bronz szék a Deribaszovszkaja utcán. Emlékmű Ilfnek és Petrovnak, a Tizenkét szék című regény szerzőinek. A szerzőtársak másik sok nyelvre lefordított könyve az Aranyborjú. Mindkét könyv főhőse Osztap Bender „török alattvaló”, a szeretni való szélhámos, aki négyszáz többé-kevésbé törvényes módját ismeri a pénzszerzésnek. Bendernek és társainak is van szobra a helyi irodalmi múzeum kertjében. Itt a szék előtt néha hosszú sor alakul ki, turisták, iskolai csoportok fényképeztetik magukat. Megkérdeztem az egyik kamaszfiút, olvasta-e a regényt. Tagadólag rázta a fejét. Pedig ma is érvényes sok minden a húszas évek Odesszájában játszódó könyvekből.

Nem csak a színház épülete emlékeztet a pesti Vígszínházra, a paloták, középületek, bérházak sora a XIX. század második felének, s az előző századfordulónak a gyors gazdagodásról, fejlődéséről mesél. Ami szép Odesszában, az akkor épült. Szerencsére a szovjethatalom évtizedei alatt keveset bontottak. Igaz, nem is tataroztak, csak az utóbbi egy-két évtizedben kezdték rendbe hozni a város épített örökségét. Elsősorban az üzleti vállalkozások fényezik újra az egykori palotákat. A város sok szépségét nehéz megcsodálni, mert a sétálónak jobb a lába elé néznie, hogy ne essen el a rettenetes állapotban lévő járdákon. Miért nem hozzák rendbe a házakat? – kérdeztem egy alkalmi ismerőstől. Csak kívülről borzalmasak, a lakások odabenn néha egészen luxus módon néznek ki, nyugtat meg a hölgy, majd elmondja: a Szovjetunió utolsó éveiben a lakásokat megvehették a bennlakók, de az épület – értsd: tető, homlokzat, pince stb. – állami tulajdon maradt. Erre nem költ senki. A városnak úgymond nincs pénze rá, a lakók pedig nem költenek a máséra.

A város nem csak a házakra költ keveset. A tömegközlekedésre nincs más szavam csak az, hogy elképesztő. A rozzant buszok, trolik, villamosok számunkra nevetséges áron 40-60 forintnak megfelelő hrivnyáért szállítanak. A pénzt a sofőrnek, a vezetőnek kell adni, aki vagy ad jegyet, vagy nem. A járatok ötletszerűen állnak meg, megálló ott van, ahol többen várakoznak.

Az orosz kapitalizmus egykori központja féllábbal még mindig a szovjet korszakban él, miközben erősen igyekszik a fogyasztói társadalom felé. Egy belvárosi alacsony épület földszintjén felfedezzük a svéd világcég jellegzetes betűit. Odabenn szedett-vedett bútorok, lámpák félig becsomagolva. Nyilvánvaló, hogy a vevők által visszaküldött holmit árulják. Érdeklődöm, mire helybeli források elmondják, a svéd cég hivatalosan nincs jelen Ukrajnában. Egy pár éve próbálkoztak, aztán feladták. Kiszámolhatták, hogy a járulékos (alkotmányos!) költségek olyan nagyok, hogy nem éri meg nekik az áruházépítés. Élelmes vállalkozók azonban vannak, akik a legközelebbi külföldi áruházakból elszállítják az ukrán vásárlóknak az árut. A belvárosi boltban a sérült daraboktól szabadulnak meg. A cég logóját meg használják. Valaki a helyi sajtóban megpiszkálta az ügyet, de úgy látszik a svédeket ez nem izgatja annyira, hogy perre menjenek. Túl sokba kerülne. De ahogy kaphatók az összerakható lakberendezési cikkek, úgy hozzá lehet jutni itt is mindenhez.

Sokan nélkülöznek, a jövedelmek alacsonyak, de vannak, akik feltűnően jól élnek. Régen a hajózásból élt mindenki – magyarázza egy másik alkalmi ismerős. De a kereskedelmi flottát elkótyavetyélték. Azt mondja, hogy az öreg odesszaiak néha kiülnek a Patyomkin-lépcső tetejére, s onnan nézik a kikötőbe érkező hajókat. Azzal szórakoznak, ki tudja megmondani, hogy a most panamai zászló alatt hajózó teherszállítónak mi volt a neve, amíg a szovjet kereskedelmi flottához tartozott. Bezártak azok a gyárak is, amelyek a flotta számára gyártottak ezt-azt. Mi maradt? Hát a piac – mondja Olga Ivanovna, aki szerint a Hetedik kilométerhez címzett konténerváros továbbra is Európa legnagyobb iparcikk-kereskedése. Itt mindig kereskedtek – mondja –, a könyvpiac a városközpontban korábban arra szolgált, hogy a tengerészek itt adják el a megmaradt valutájukat. Könyvbe tették, ahogy a vevők a rubelt. Egy Uber sofőrtől megtudom, hogy az év felét a tengeren tölti: egy kínai gyártmányú hajón matrózkodik. A másik hat hónapban a családjával van és az öreg autójával taxizik. Sokan élnek így, mások az idegenforgalomból. Odessza újból kereskedelmi központ, mert a zsidók ugyan nagyrészt emigráltak Izraelbe, de sokan visszatérnek Amerikából, Izraelből, Németországból és újra itt keresik a boldogulást.

Azonosak, de mégis mások

Odessza irodalmi város. Igen, sokan az „orosz világból” azért utaznak ide, mert korábbi olvasmányaik helyszíne vonzza őket a tengerparti városba. Alekszandr Puskin, az orosz irodalom első számú klasszikusa száműzetésben élt itt, s az Anyeginben meg is örökítette a várost. Odessza polgárai szobrot emeltek neki – ez volt az első Puskin-szobor a birodalomban. Itt játszódik Valentyin Katajev lírai regénye a Távolban egy fehér vitorla. És természetesen Odessza a hőse Iszaak Babel Odesszai történeteinek. Az író családja is élt a Moldovankának nevezett negyedben, jól ismerte tehát lakóit, a különböző nemzetiségű és hitű kisembereket – néha gengsztereket. Fő hőse a nála Benya Kriknek nevezett bandita, eredetileg Mojszej Volfovics Vinnyickij, aki Japoncsik néven híresült el és lett valóságos népi hős. Japoncsik egyike volt azoknak a zsidó fiataloknak, akik önvédelmi osztagokat szervezve állították meg a cári hatalom által szervezett pogromokat. (Élete itt találkozhatott volna egy oroszul író zsidó fiatalemberrel, Vlagyimir Zsabotyinszkijjel, aki később a cionista mozgalom egyik vezéralakjává vált. Az ő mozgalma lett a mai izraeli kormánypárt, a Likud előfutárja. Fiatal korában azonban ő is orosz íróként akart karriert csinálni.)

Babel szobrát egykori lakásának közelében állították fel. A kezdeményezés az Odesszaiak Világklubja nevű egyesülettől indult ki, miután a szervezet alelnöke városában találkozott egy másik író, a galíciai Ivan Franko emlékművével. Ő volt az a szerző, akinek semmi köze nem volt az orosz és jiddis nyelven beszélő és író Odesszához. De a politika nyilván fel akart valamit mutatni, amivel kielégítheti az ukrán hazafiak nemzeti buzgalmát. Az odesszaiak gyűjtést kezdtek és egy moszkvai sztárszobrász, egy bizonyos Georgij Fraguljan megnyerte a pályázatot. Az író a képen jegyzeteket ír noteszába, mellette az idő megtépázott kereke gurul valamerre.

Milyen város most Odessza? Odessza Ukrajnában van és lakói oroszul beszélnek. Az orosz világ számára Odessza a humor és a viccek fővárosa. Az itteni orosz nyelv sok fordulatával, nyelvtani sajátosságával őrzi a jiddis nyomait. Valaha minden harmadik odesszai zsidó volt. Mára az egymilliós városban harmincezer főre becsülik a zsidók számát, de a jelenlét erősebb a töredékszázaléknyi valós lakosságaránynál. Egy csendes parkban áll az odesszai vészkorszak emlékműve. Furcsa módon ezt is magánkezdeményezésből állították. A várost és környékét Hitler a románoknak adta (talán Észak-Erdélyért akarta őket így kárpótolni?). A Román Királyság pedig helyben elvégezte a zsidó-irtást. Akik nem tudtak időben elmenekülni, azokat vagy helyben lőtték agyon, vagy a Transznisztriának nevezett területre hajtották és az ottani haláltáborokban gyilkolták, éheztetették halálra. Odesszában pár száz zsidó élhette meg a felszabadulást. Alkalmi kísérő szegődik mellénk, aki azon értetlenkedik, miért hiányzik a táblákról a tény, hogy ezt a népirtást a románok hajtották végre, miért csak úgy általában írnak fasiszta gyilkosokról?

A város kereskedelmi hagyományai, kapcsolatai egyszerre nyílnak több égtáj felé. A hatalmas operaház demonstrálja, hogy a város a nyugati kultúrához tartozik. Igaz, az olaszul énekelt Toscához ukrán nyelven vetítik az áriák fordítását. Elgondolkozom rajta, vajon érti-e a közönség? Az ukrán a hivatalos nyelv, de a város oroszul beszél. Az egyik taxis panaszkodik, hogy a gyerekei iskoláját is átállítják ukrán nyelvűre. Azt is mondja, hogy ő fél a náciktól. A szélsőséges ukrán nacionalistákat nevezi így, ismételve ezzel a hivatalos orosz szövegeket. Szerinte Zelenszkij elnök (aki félig zsidó és orosz az anyanyelve) is ezektől a náciktól fél és ezért nem köt békét Kelet-Ukrajnában. De itt is voltak próbálkozások, hogy helyi népköztársaságot alapítsanak, kiszakadjanak Ukrajnából – vetem közbe. Ugyan már, hárítja el. Csak nyelvhasználati jogokat követeltek, meg azt, hogy az itt keresett pénzt ne vigye el mind Kijev. A nyelvi versenyben Odesszában az orosz vezet, de ez nem azonos a nemzeti identitással. Erről biztosít az ukrán étteremben nemzeti hacukában felszolgáló pincérfiú, aki kijelenti, ők ugyan otthon oroszul beszélnek, de ettől még jó ukránok. Azonosak, de mégis mások. Ez két nagy különbség – ahogy itt mondják. Nehéz lehet ezt feldolgozni mind az orosz, mind az ukrán identitás-harcosoknak.