A békés Keleten (Irak, Törökország 2019)

Publikálás dátuma
2019.09.22. 12:26

2014-ben első magyarként hazajöttem a selyemúton. A több mint tízezer lépést két és fél hónap alatt tettem meg Pekingtől Isztambulig. A selyemút misztikája azóta is orientál, az idén Isztambulból indultam, és az utam legvégső, legdélebbi állomása Babilon volt Irakban. Irakból visszatértem Dél-Törökországba, majd hazarepültem.

A török selyemúton

… és kijöttem a Sabiha Gökçen nemzetközi repülőtér üvegajtóján, majd beléptem Isztambulba. Most nem akartam a városban időzni, már többször jártam itt, ezért buszra szálltam, és elindultam Ankarába. Éjfél körül érkeztem meg a hatalmas buszpályaudvarra, ahol már kétszer is jártam 2011-ben, de Törökország fővárosában még egyszer sem. Bő negyedórás kóválygás után megtaláltam azt a kijáratot, ami a helyi buszokhoz vezetett. A parkolóban már csak dolmusok, minibuszok várakoztak. Mivel nem volt szállásfoglalásom, ezért odamentem a sofőrökhöz és a magam török nyelvtudásával a következőket mondtam: sehír merkez, azaz városközpont, hotel, kücsük money, azaz kis pénz. Így kértem meg őket arra, hogy a belvárosban egy olcsó szálloda mellett tegyenek ki. A sok (rém)hírrel ellentétben a keleti emberek nagyon kedvesek és segítőkészek, főleg akkor, ha azt látják, hogy az ember vadidegen. Rajtam látszott. Az út során az egész dolmus velem foglalkozott, majd a megfelelő helyen többen is mondták, hogy itt és most kell leszállnom. Aztán jött egy taxis, aki 10 líráért elvitt egy kb. két percre lévő szállodába. Pár nap múlva, megismerve az árakat rájöttem, hogy ha ötöt kér, akkor is jól jár. De ez engem akkor hajnalban nem zavart, úgy megörültem annak, hogy ilyen jól kezdődik a hetem, hogy 20 lírából nem kértem vissza. A selyemút tulajdonképpen selyemutakat jelent, mert a karavánok nem csak egy utat használtak, hanem többet is az évezredek során. Már a Kína ősi fővárosából, Csanganból, a mai Hsziánból induló selyemút a Tarim-medencénél a Takla-Makán sivatag miatt három nagy ágra oszlott. A karavánok a sivatag északi peremén a Turfán-Ürümcsi vonalon közlekedtek, délen pedig Hotan, Jarkand, Kasgar városokat érintve, és ha nem volt biztonságos valamelyik útvonal, akkor az áruk gyakran a sivatagon át, az ottani oázisokon keresztül jutottak el a mai Kirgizisztán területére. Én 2014-ben a Peking–Hszián-Lancsou-Linsziá-Turfán-Hotan-Jarkang-Kasgar vonalat utaztam be, azaz Turfán után átbuszoztam a sivatagon, és a déli útvonalon folytattam az utam. Törökország területén is több selyemút van, én 2014-ben a Fekete-tenger melletti Trabzonba mentem, ahol az árut hajóra tették, és innen vitték tovább nyugatra, többek között Európába. A másik útvonal Törökország déli részén halad át – erről majd később –, de gyakran a karavánok Anatólia nagyobb városain mentek keresztül. Kayseri, Ankara, Bursa, mindig is e távolsági kereskedelem fontos csomópontja volt, Bursa még ma is a selyméről híres! A gyors gazdasági fejlődésnek köszönhetően, ezeket a városokat ma „Anatóliai Tigriseknek” is nevezik. 2014-ben Isztambulban lefényképeztem egy selyemszövő műhelyt, ugyanis a selymet a kereskedők nem szövetként szállították, hanem fonálként. A fonal szállítása sokkal könnyebb, mint a kész szöveté, és rablótámadás esetén a rablók a gombolyagokkal nem tudtak mit kezdeni. De a selyemcérnából nem csak selymet szőttek, selyem az alapja a damasztnak, ami a nevében őrzi Szíria fővárosának, Damaszkusznak a nevét, a muszlin pedig az iraki Moszulon át - a város neve magyarul találkozási hely - érkezett Európába.

Atatürk öröksége

Miután kijöttem a szálloda ajtaján elindultam Musztafa Kemál mauzóleumához. A török katonatiszt akkor vette kezébe népe sorsát, amikor egy több mint 600 éves birodalmat akartak eltörölni a térképekről. Az első világháborúból vesztesen kikerülő Oszmán Birodalom területét a győztesek felosztották az angolok, a franciák, az olaszok, a görögök, és az oroszok között. Musztafa Kemál nem fogadta el a döntést és felszabadította a törökök lakta területeket a nem muzulmánok uralma alól. Ezért kapta a Gázi, azaz a hitéért harcoló, a Hős melléknevet. Így lett a modern Törökország megalapítója az iszlám harcosa, akárcsak 600 évvel korábban a születő Oszmán Birodalom (1299/1301-1923) első uralkodói, Oszmán és fia Orhán. Musztafa Kemál születésének az évében, 1881-ben az Oszmán Birodalom területe majd 5 millió négyzetkilométeres volt, ebből 1920-ra egy 300.000 négyzetkilométeres ország lett, majd 1938-ban Atatürköt (a "törökök atyja") a 783.562 km területű Török Köztársaság tekintette halottjának. Atatürk egy modern világi, török államot akart. Ez viszont nem tetszett az iszlámhoz és a származásukhoz ragaszkodó kurdoknak. Szaid sejk lázadásáról (1925) a mauzóleum melletti múzeumban is olvastam, azt viszont a korábbi olvasmányaimból tudtam, hogy Sabiha Gökçen, Musztafa Kemál nevelt lánya (1913-2001), akiről a már említett repülőteret elnevezték, pilóta volt, és pilótaként részt vett a kurdok utolsó, 1936-os lázadásának a leverésében. Atatürk mauzóleumában található a Török Köztársaság második államfőjének,a félig kurd származású Musztafa Iszmet pasának (1884-1973) a sírja. Ő is katona volt, és az előbb említett török függetlenségi háborúban kétszer is megverte a görög csapatokat Inönü település mellett - így lett Musztafa Iszmet Inönü. A felszabadító harcokból több nagyváros is hősiesen kivette a részét. Antep város lakossága olyan bátran harcolt a francia megszállók ellen, hogy 1928-tól Gaziantep lett a város neve (a már említett Gázi szó), Urfát (egykor Edessza) pedig 1982-ben nevezték el Győzedelmes Urfának, Sanliurfának.

Ankarai történetek

Ankarának a múltja a nehezen datálható időkig nyúlik vissza. Aki ezt nem hiszi, annak érdemes megnéznie az Anatóliai Népek Múzeumát, ahol az őskor első emlékeitől a bibliai időkig nyomon követhetjük a térség történelmét. A folytatásért már sétálnunk kell egy kicsit. Az internet szerint Róma és Ankara között a távolság légvonalban 1721 km, országúton egy ezressel több. De ez a nagy távolság semmivé lesz Augustus császár (i.e. 63- i.sz. 14) temploma mellett. A templom falait nézve eszembe jutott egy történet. A XVI. század elejétől a törökök európai terjeszkedését a szomszédos Iránban (Perzsia) megszülető Szafávida állam veszélyeztette. Az oszmánok törökök voltak és szunniták, a Szafávidák pedig perzsák és síiták. De a két birodalom közötti csatáknak nem csak vallási és etnikai okai voltak, az oszmánok jól tudták, hogy a megszülető és terjeszkedő keleti szomszéd és Európa között többször is felvetődött a katonai szövetség terve Isztambul ellen. II. Gyula pápa már 1507-ben Perzsia új uraiban látta Európa megmentőjét. „Itt a nagy alkalom, hogy az átkozott törökök ellen valami nagyszabású vállalkozást hajtsunk végre, mivel erejüket a perzsa király felettébb meggyengítette s napról napra tovább gyengíti.” – írta egyik levelében a portugál királynak. A pápa a magyar királynak, II. Ulászlónak is írt, akinek akkorra már az egyik követe megfordult Perzsiában, s a pápa épp a magyar követ beszámolója alapján próbált meg tájékozódni. Miután I. Szelim hatalomra került (1512), 1514-ben legyőzte a perzsákat, három évvel később pedig a déli szunnita riválist, az egyiptomi mamlúkokat is (1517). Mindezek ellenére a török győzelmek nem vették el a Vatikán és II. Lajos kedvét a perzsa szövetségtől. A magyar király követe, egy maronita szerzetes, a következő levéllel tért vissza 1523-ban Perzsiából a magyar királyhoz: „Ezért tehát megfogadom, hogy én a törökök királya ellen, de bármely más ellenségetekkel szemben is segítséget nyújtok nektek, ha április havában gondotok lesz arra, hogy túlfelől megtámadjátok az ellenséget, aminthogy erről az oldalról ezt mi is meg fogjuk cselekedni.” Az 1532-1555-ös perzsa-török háború után a két birodalom igazságosan felosztotta egymás között Grúziát, Örményországot, a kurdok lakta területeket, az oszmánok megtartották a perzsáktól elfoglalt Bagdadot is. A két keleti birodalom békekötésnek nem örültek Európában, mert sejthető volt, hogy I. Szulejmán így sokkal nagyobb haderővel fog majd támadni. A békét abban az Amaszia nevű városban írták alá, ahol korábban I. Szelim született. Az eseményre (1555), egy magyar követség is a városba indult Sztambulból. Verancsics Antal (1504-1573), mint egyházi méltóság, jól ismerte a latin, és az ógörög nyelvet, és kíváncsian tanulmányozta az ókor megmaradt romjait, epigráfiáit. Ankarában, a már említett templomban találtak egy latin-ógörög nyelvű feliratot, s ezzel beírták a nevüket a tudomány nagy könyvébe. Augustus császár halála előtt négy írást adott át a Vesta-szüzeknek. Az egyik a temetéséről rendelkezett, a másik tetteit sorolta fel, volt egy írás ami a birodalom helyzetét tárgyalta, a negyedik pedig a császár memoárja volt. A császár tetteit soroló eredeti felirat Rómában volt, négy bronztáblára vésve. Ez a felirat elveszett, viszont minden nagyobb városba küldtek róla másolatot, ezt találta meg a magyar küldöttség. A pogány szentély mellett áll egy török zarándokhely, Hádzsi Bayrám Veli sírja, és mellette egy dzsámi. Bayrám Veli a hagyomány szerint II. Murád szultán spirituális vezetője és tanácsadója volt, egy anekdota szerint megjósolta, a szultán nem, viszont a az ő fia már el fogja foglalni Konstantinápolyt. És igaza lett.

Ahová a turul se jár

Publikálás dátuma
2019.09.22. 12:03

La Ciotat, ahol jelenleg lakunk, két dologról nevezetes. Az egyik igazából a franciák számára fontos, a másik az egész világot megváltoztatta. Ebben a kikötővárosban találták fel a pétanque (kb. „mozdulatlan lábak”) nevű, szinte nemzeti játéknak tekinthető golyózást, másrészt a település ezer szállal kötődik a film és a mozi születéséhez, hiszen itt állt (és áll most is) a Lumiére fivérek villája. Az előttünk húzódó plázs is az ő nevüket viseli, és két utcányira van a Lumiére fasor, amely egyenesen a villába torkollik. Talán ez a kisváros legszebb utcája; egy-egy sor pálma és platán szegélyezi. Magyar tekintetnek csak az a furcsa, hogy az itteni (másutt is) platánok vastag törzsük ellenére mennyire törpék, még a pálmák is lehagyják. Mintha a sok fény és nap miatt már nem is lenne kedvük az ég felé törni. A bennem élő filmkritikus persze azonnal a villához húzott, mert azt hitte, hogy majd egy jó kis múzeumban élheti ki a gyökerek iránt érzett kultúrborzongását, ám a díszes kapu egyik oldalán a palota neve, míg a másikon – ugyanolyan díszes betűkkel – az állt, hogy: Magánterület. Onnan már csak az hajthat tovább a pár tízméteres szakaszon a villáig, aki ott, vagy a közvetlen környezetében lakik. A villa körül ugyanis csinos házak állnak, nyilván az olyan kultúrborzongók élnek ott, mint én. A palota neve alá azért kifüggesztettek egy kis tájékoztató táblát, dióhéjnyi történelmet, és azt is, hogy virtuálisan bármikor szétnézhetünk a házban, majd megadtak egy linket. Slussz. Körbejárva a lekerített tömböt, már az is feltűnt, hogy a villa egyik részét felállványozták, de semmilyen utalást nem találtunk rá, hogy mindez azért történne, mert mégiscsak lesz itt a közeljövőben egy bárki által felkereshető kiállítótér. Marseille-i vendéglátónk szerint a pénz áll e mögött is, valakik jó üzletet láttak ebben, és győzött a kalmárszellem. Erre már mi is megnyugodva bólogattunk. Végre valami egészen ismerős. A város persze több szempontból is a fivérekből él. Bár az internet bugyraiban más infók is keringenek, a helyiek ragaszkodnak hozzá, hogy itt volt az első zárt körű vetítés (a nyilvános, fizetős, vagyis már tényleg mozira hasonlító, viszont Párizsban) 1895 szeptemberében, és itt forgatták az első filmet, A vonat érkezését. A la ciotati pályaudvar ma is szerény, vendéglátónk szerint „alig változott” az évtizedek során, talán csak a peron és a pálya masszívabb. Néhány mai kelléket kidobva (például az eseményre emlékeztető márványtáblát vagy az automatát), akár ma is le lehetne forgatni az ötven másodperces filmecskét. Az első vetítés helyszíne: a villa. Vagy a tengerre néző pompás, ám mégis szerény Eden Theatre, amely egyébként ma is mozi. Most épp a Volt egyszer egy Hollywoodot vetítik… De ezektől függetlenül is lépten-nyomon beléjük ütközünk. A pár percre lévő pékség kirakata a történelmi vetítést örökíti meg: előtérben a fivérek, mögöttük a hüledező nézők, akik épp a Megöntözött öntözőt nézik. De van persze Lumiére ingatlanos és filmsztárokkal csalogató optikus is, és többször is elsütik azt a poént, mintha a menü amolyan mozgókép lenne, amelyet az adott hely „mutat be”, ahogy ma is hallani a filmek elején. Szóval mindent átitat a hetedik művészet, hogy itt takarja el a traumát, hogy itt vált véglegesen ketté a világ, itt kellett megszokni azt, ami számunkra már nyilvánvaló: a valóság megkettőzhető, és néha nagyon nehéz eldönteni, hogy melyik az igazi. Ezt addig csak művészet tudta „pillanatképek” révén, vagy az álmok. Más kérdés, hogy azóta – még tovább sokszorozva a kettéhasadt világot – az álmok is megjelentek a vásznon, épp olyan hihetően, mint bármi más. (Talán már a kedvenc mondatom sem igaz a filozófia szakról, mely ontológia órán hangzott el a sárkányról, amely „a »van« értelmében nincs, a »nincs« értelmében viszont van”. Ízlelgessék csak nyugodtan, de egy biztos: a mozi révén a képzelt lények is köztünk járnak már.) És persze, hogy van szobor is. Két percre tőlünk áll a part mentén. Letisztult, egyszerű, mégis minden benne van. A kőtömb olyan, mintha egyetlen celluloidkockát látnánk, alul-felül masszív sáv, és közte az eleven kép: a folyton változó tenger. Ennyi. Megszólalt bennem a kisördög, és elképzeltem, hogy miként nézne ez ki otthon mai felfogásban, amely irtózik minden nonfiguratívtól, mert nem érti. A két fivér talpig lobogó köpenyben állna, heroikus tekintettel, a kamerára szálló turullal, amely az ideát lopta át a mi világunkba. És ennek ezer verziója Wass Albert-idézettel. Szerencsére itt a tenger minden nagyzolást leleplez, egyből megmutatja a trükkök mélyén bujkáló kicsinyességet. Nem lehet alibizni, művészkedni. Itt tényleg csak a valódi ötletek élnek meg. Talán ezért is indult innen, a természetes fény városából a film. És ez a szerény büszkeség rám is átragadt. Kihúzott derékkal veszem meg a bagettet, tanulmányozom át az étlapot, s tán még szemüveget is válogatok majd. Vagy lottónyeremény esetén veszek egy villát nem messze a tengerparttól. Hátha nekem is támad itt egy kellőképpen szerény, ám mégis korszakalkotó ötletem.

Rossz az, aki rosszra gondol, hát még aki meg is teszi

Publikálás dátuma
2019.09.22. 08:01

A következő bekezdésben közölt törvényszöveg elolvasása után senki ne essen kétségbe, ne cserélje le a szemüvegét, ne jelentkezzen be az orvoshoz, ne küldje vissza a diplomáját a kibocsátójához csupán azért, mert nem érti, ami le van írva. Nem az olvasó a diszlexiás, a szöveg készítője nincs tisztában a jogszabálykészítés alapvető követelményével: a norma szövege legyen világos és közérthető. Mellékesen az sem baj, ha megfelel a magyar nyelv helyesírási szabályainak. Vajon a köznevelésről szóló törvény [Nkt.] 2019. júliusi módosításával újraírt 45. § (8) bekezdése teljesíti-e ezeket a követelményeket? Nézzük a szöveget: „A hivatal gondoskodik az óvodai nevelésben részvételre kötelezettek és a tankötelesek nyilvántartásáról, a nyilvántartásból adatot közöl a területileg illetékes kötelező felvételt biztosító óvodák, iskolák fenntartói számára. A felmentést engedélyező szerv hivatalból, valamint a hivatal jelzése alapján elrendeli és felügyeli az óvodába járási kötelezettség és a tankötelezettség teljesítését, a szakértői vizsgálatokon való megjelenést.”
Aki első olvasásra megérti, miről van szó, az elmondhatja magáról, jártas a köznevelés teljes joganyagában. Miután egy ilyen fontos törvény nemcsak a vájt fülűeknek szól, miután ez egy környezetéből kiragadott szöveg, a leírtakat össze kell vetni a köznevelés egyéb e témához kapcsolódó paragrafusaival, hátha így sikerül megfejteni az értelmét. Igaz, kérdéses, hogy ez a feladat elvárható-e azoktól, akiknek e rendelkezések szólnak? Akár igen, akár nem, kénytelenek megoldani a leckét. Ne feledjük, a sokszor idézett elv érvényes ma is: a törvény nem tudása nem mentesít a felelősség alól. Ezért kezdjünk neki. Fejtsük meg, kiknek és miről szólnak ezek a rendelkezések? Tekintsük ezt a kísérletet egy tanfolyami órának. 

A kötelezett, a tanköteles - az óvoda és az iskola

Kezdjük az Nkt. 8. § (2) bekezdésével, melyből megtudható: a „gyermek abban az évben, amelynek augusztus 31. napjáig a harmadik életévét betölti, a nevelési év kezdő napjától legalább napi négy órában óvodai foglalkozáson vesz részt.” Nem kell zavarba esni attól, hogy ebben a szövegben nincs szó kötelezettről. A mondat állítmánya tartalmazza azt az elvárt magatartást, amelyet a mondatban található feltételnek megfelelő gyermeknek teljesítenie kell. Ezért vált kötelezetté. Az Nkt. 45. § (2) bekezdéséből megtudható: a „gyermek abban az évben, amelynek augusztus 31. napjáig a hatodik életévét betölti, tankötelessé válik.” „A tankötelezettség iskolába járással teljesíthető” mondja ki az Nkt. 45. § (5) bekezdése. Miután a kötelezettek és a tankötelessé válók szülői felügyelet alatt állnak, az Nkt. 72. §-a (1) bekezdésének b) pontja a szülő kötelességévé teszi, hogy „biztosítsa gyermeke óvodai nevelésben való részvételét, továbbá tankötelezettségének teljesítését.” Visszatérve a vizsgált szöveghez, már világos, hogy a „kötelezettek” és a „tankötelesek” azok a gyermekek, akiket a szüleiknek be kell íratnia az óvodába, illetve iskolába. Érthetővé válik az is, hogy a hivatal ezeket a gyermekeket tartja nyilván és ezeknek a gyermekeknek az adatait küldözgeti széjjel az országban. További vizsgálódást igényel annak kiderítése, miért teszi ezt a hivatal? A válaszhoz tudni kell: az Nkt. 74. §-a alapján az óvodai nevelés megszervezése a települési önkormányzatok, az iskolai nevelés és oktatás megszervezése az állam feladata. A kötelezettség teljesítéséhez óvodát, iskolát kell fenntartani. Léteznek alapítványi, egyházi óvodák, iskolák, amelyek megállapodás alapján részt vehetnek az önkormányzati, illetve az állami feladatok teljesítésében. A szülő az Nkt. 72. §-ának (2) bekezdése alapján szabadon megválaszthatja, melyik óvodába, általános iskolába szeretné beíratni a gyermekét. A kérelem teljesítéséről az intézmény dönt. Miután a törvény által elvárt magatartást teljesíteni kell, az az óvoda, az az általános iskola, amelynek a felvételi körzetében a gyermek lakik, nem tagadhatja meg a szülői kérelem teljesítését. Ezek az óvodák a kötelező felvételt biztosító óvodák, ezek az általános iskolák a kötelező felvételt biztosító iskolák. Fenntartóik kapják meg a hivataltól az adatokat. Vajon milyen célból? Azért, hogy figyelemmel kísérjék az óvodába, illetve az általános iskolába történő beíratását azoknak, akik az adott településen élnek. E feladatban részt vesznek az óvodák és az általános iskolák. Jelenteniük kell azoknak a gyermekeknek a nevét, akiket nem írattak be a felvételi körzetükben lakók közül, továbbá azoknak a gyermekeknek a nevét is, akiket felvettek, annak ellenére, hogy nem laknak a felvételi körzetükben. A megküldött adatok összevetésével megállapítható, kik azok az óvodai nevelésre kötelezett gyermekek, akiket nem írattak be óvodába, illetve kik azok a tankötelesek, akiket nem írattak be az általános iskolába. (Ezt az eljárási rendet egy miniszteri rendelet - a 20/2012. (VIII. 31.) EMMI-rendelet - fogja meghatározni. Jelenlegi szövege még a 2020. január 1-ig érvényes rendelkezéseket tartalmazza: a jegyző látja el a nyilvántartás elkészítésével és az adatok megküldésével összefüggő feladatokat.) A postázási feladatok után a hivatalt felváltja egy új szereplő: a felmentést engedélyező szerv. Mielőtt fellebbenne a fátyol, kit takar ez a fogalom, tisztázni kell, mi alól lehet felmentést adni és kinek? A köznevelésről szóló törvény júliusi módosítása megszüntette annak a lehetőségét, hogy az iskola igazgatójának engedélyével magántanulóként teljesítsék a tankötelezettséget. 2019. szeptember 1-jétől a felmentést engedélyező szerv a szülő kérelmére eldönti, hogy a gyermek iskolába járás helyett teljesítheti-e a tankötelezettségét egyéni munkarendben. Amennyiben a szülői kérelemnek helyt ad, a tanulót felmentik az iskola valamennyi kötelező tanórai foglalkozása alól, és az igazgató által meghatározott időben és módon ad számot a tudásáról.  

Szervek, hivatalok és hatáskörök

Ideje megválaszolni a kérdést, melyik az a hivatal, amelyik nyilvántart és adatokat továbbít. Az Nkt. 19. §-nak (5) bekezdése vezeti be a fogalmat: az „állami köznevelési közfeladat-ellátás keretében a pedagógiai-szakmai szolgáltatásokat a Kormány által az oktatásért felelős miniszter köznevelési feladatkörébe tartozó egyes feladatainak ellátására kijelölt szerv (a továbbiakban: hivatal) biztosítja.” A hivatal kifejezés tehát nem konkrét szervezetet takar, hanem egy, a kormány által kijelölt szervre utal, amelynek útján az oktatásért felelős miniszter ellátja a köznevelési feladatkörébe tartozó egyes feladatait. A felmentést engedélyező szerv megnevezés az Nkt. 8. §-ának (2) bekezdésében lép be: „A szülő - tárgyév május 25. napjáig benyújtott - kérelme alapján, a gyermek jogos érdekét szem előtt tartva, annak az évnek az augusztus 31. napjáig, amelyben a gyermek a negyedik életévét betölti, a Kormány rendeletében kijelölt szerv (a továbbiakban: felmentést engedélyező szerv) felmentheti az óvodai foglalkozáson való részvétel alól, ha a gyermek családi körülményei, sajátos helyzete indokolja.” Amennyiben ezt a mondatot sem értené az olvasó, nem kell csodálkoznia. Nemcsak azért, mert nem derül ki belőle, melyik szervről van szó, hanem azért sem, mivel nem lehet megállapítani, kit lehet felmenteni. Annak érdekében, hogy az Nkt. 45. §-a (8) bekezdése értelmezésének a végére lehessen érni, ismét ki kell lépni a köznevelésről szóló törvény keretei közül. A 121/2013. (IV. 26.) kormányrendelet nyújt segítséget a rejtélyek megoldásához. A kormány ebben az Oktatási Hivatalt jelöli ki a miniszter köznevelési feladatkörébe tartozó egyes feladatok ellátására. De a kormányrendelet az Oktatási Hivatalt kijelöli arra is, hogy ellássa az egyéni munkarend engedélyezésével kapcsolatos feladatokat. A végső következtetés: a köznevelésről szóló törvényben található hivatal, és felmentést engedélyező szerv egy és ugyanaz a szervezet, az Oktatási Hivatal. Ez a Janus-arcú Oktatási Hivatal, mint felmentést engedélyező szerv eljárhat saját döntése alapján - a jogi zsargon szerint hivatalból -, és eljárhat, mint hivatal a saját magának készített jelzés alapján, hogy felügyelje és elrendelje az óvodába járási kötelezettség és a tankötelezettség teljesítését. Csupán a rend kedvéért: a kormány tagjainak feladat- és hatáskörét megállapító 94/2018. (V. 22) kormányrendelet szerint az oktatásért felelős miniszter az emberi erőforrások minisztere. Igaz a szakképzés felelőse pedig az innovációért és technológiáért felelős miniszter.  

A szövegértés zavarai

Aki még mindig nem érti a köznevelésről szóló törvény 45. §-ának (8) bekezdését, annak vissza kell ugrania ennek az írásnak az első bekezdéséhez. Az ott leírtakat azonban ki kell kiegészíteni néhány információval. A 2011-ben kihirdetett köznevelésről szóló törvény eredeti szövege még tartalmazta a tanszabadság, a szülői jogok, a tanulói jogok számos elemét. Ezek a rendelkezések az oktatás államosítási folyamatában feleslegessé váltak. Az iskolai önállóság súlyos sérelmeket szenvedett, amikor az intézmények beolvadtak az állami hivatali rendszerbe. Ma a tankerületek szervezeti egységei. Költségvetésük nincs. Gazdálkodási és munkáltatói jogukat elvonták. Az oktatási rendszer államosítási folyamatában megszüntették a pedagógiai szakmai szolgáltatás intézményeit, visszaállították a tanfelügyeletet, felszámolták a tantervi szabadságot, a tankönyvpiacot. Mindezeket a feladatokat megkapta a köznevelésről szóló törvényben hivatalként emlegetett Oktatási Hivatal. A júliusi törvénymódosítás a szülői jogokat és a hozzá kapcsolódó intézményi jogokat adta át a felmentést engedélyező szerv megjelölés mögé rejtett Oktatási Hivatalnak. Az önkényesen kiragadott szöveg értelmezésének végére érve mindenki eldöntheti, megpróbálja-e egyedül folytatni ezt a tevékenységet. Az biztos, hogy lehetősége van rá, miután nemcsak a vizsgált szöveg vált értelmetlenné a több mint egy tucat törvénymódosítás eredményeképpen. Tudható, a köznevelés rendszere átalakítása nem fejeződött be. Már bejelentették, hogy a szakképzést kiemelik a köznevelésből és új szakképzési törvény készül. Nem zárható ki az sem, hogy az óvodák is más tárcához, az önkormányzatokért felelős Belügyminisztériumhoz kerülnek. Megszülethet az óvodai törvény is. A változások alapján a köznevelésről szóló törvényt alaposan át kell dolgozni, esetleg egy másikat kell írni helyette. Ez utóbbi megoldás látszik észszerűnek. Az új törvényben elég rögzíteni az állam mindenhatóságát az oktatás területén. Nincs szükség rendezni az intézményi jogokat, a pedagógusok, a szülők és a tanulók jogosítványait. Igaz, a kötelességek rögzítése és a megszegésük következménye nem maradhat el, de ez a feladat könnyen megoldható. Amennyiben katonatiszti diplomával ismét be lehet tölteni pedagógus munkaköröket, elégséges elrendelni a katonai szabályzatok alkalmazását. A fogdákat pedig egy uniós projekt keretében ki lehet építeni minden iskolában. Azt mondják, rossz az, aki rosszra gondol. Hozzá lehet tenni, még rosszabb az, aki meg is teszi.
Szerző