Hegyi Iván: Vissza az E-klubba

Publikálás dátuma
2019.09.21. 10:09

Nem változott semmi, a zene és a kulisszák egyaránt ötven évvel korábbiak, csak a muzsika időtállóbb.
Mondok egy rímet, szeretem a Creamet – kapta elő a régiből Török Ádám, és a Mini belekezdett hatvanhét nagy találmányába, a Sunshine of Your Love-ba. Nyilván így volt ez már annak idején a badacsonyi Tátika bisztróban, majd a Bem rockpart 6-ban is, akárcsak a Műszaki Egyetem E-épületében, a Kinizsi utcából átköltöző Omega együttes otthonában, ahol 1969-től, a megnyitás évétől kezdve rendszeresen fellépett a Mini is. Fél évszázaddal később ugyanott azt tapasztalta az ember: nem változott semmi, a zene és a kulisszák egyaránt ötven évvel korábbiak, csak a muzsika időtállóbb. A Mini ugyanabban az előadóban öltözött, mint régen, ahonnan persze a legtöbbször a Benkő, Kóbor, Laux, Mihály, Molnár, Presser hatos vonult ki a tíz centi magas színpadra, amelyet ezúttal – legalább valami nőjön a múlt fölé alapon – egyméteresre emeltek. A Jethro Tullon meg Ráduly Mihályon felnőtt Török és társasága egyúttal hetvenkettőt is idézte, mert a Vissza a városba című számot akkor adta elő először, amikor negyvenhét évvel ezelőtt Mini-LGT kettős rangadó volt a Kisstadionban. (Akkor már Laux és Presser a „Loksiban” nyomta Bartával és Frenreisz Karesszel. Erre az a Turbók János is élesen emlékezhet, aki a KEK-en, azaz a Kertészeti Egyetem Klubjában a főrendező volt, s most – többek között a lemezlovas Keresztes Tiborral, alias Cintulával együtt – megjelent az E-ben. Minden ellenkező feltételezés ellenére a Mini nem a disc jockey-nek játszotta a Kereszteslovagot.) Hetvenkettőben a Török, Papp Gyula, Nagy István, Németh Tamás gála-összeállításban szerepelt a Mini, amelyről azt írták: „Papp és a dalszövegeket is jegyző Török olyan invenciózus szerzőpárost alkot, amely messze megelőzi a korát”. A zenekarvezető évtizedekkel később joggal összegezhetett úgy, hogy „sok mindent kitaláltunk, ami a mai napig érvényes.” Nem feltétlenül arra gondolt, hogy Esterházy Márton 2019 őszén épp olyan átszellemülten, egyszersmind hibátlan szövegmondással ordítja majd: „ember, ó, ember, az utat járom én”, ahogyan azt a Vissza a városban premierjén, tizenhat esztendős korában tette. A huszonkilencszeres válogatott labdarúgó – Esterházy Péter testvére –, aki a legutóbb (harminchárom hosszú éve) világbajnokságon szereplő magyar együttes törzsgárdistájának mondhatja magát, otthon érezte magát a Népstadionban és a Kisstadionban is. Meg az I. kerületi tanács Végrehajtó Bizottságának Művelődési Klubjában, ahol hajdanán Kuhajda Istvánné igazgatónő – közkeletű nevén: Margó néni – istápolta a zenekart. Amúgy a Vissza a városba volt az 1978-ban megjelent első Mini-album címadó száma is; e nagylemezt eredeti kibocsátásának negyvenedik évfordulóján újra kiadták. Az 1979 szeptemberében a Budai Ifjúsági Parkban megrendezett Mini-gálakoncertet azonban csak szóban lehet feleleveníteni, már amennyire írásban visszaadható a hat-hétezres közönség előtt tartott buli frenetikus hangulata. A zenekarvezető iránt annak idején kiváltképp nagy volt a kereslet, és szerencséseknek érezték magukat azok a lányok, akik egy-egy hangverseny alkalmával Törököt fogtak... Nem voltak pechesek azok a nagymamák-nagypapák, meg gyermekeik-unokáik sem, akik hirtelen stílust váltottak, és a Minitől lesétáltak a Sakál Vokálhoz az E-épület földszintjére, ahogyan ez szokás volt ötven évvel ezelőtt is, ha az Omega befejezte műsorát. A mikrobiológus dr. Széll András és társasága – kiegészülve a saját nemzetközi vendéglátó-zenekarát vezető Holländer Andrással – egyebek közt Smokie-egyveleget játszott az első emeleti jazzrock után, s már a „ki a csoda az az Alice-nál” felforrósította a légkört, majd Billy Ray Cyrus Achy Breaky Heartjával valóságos eksztázist váltott ki a régi rockerek körében. Pedig azt húsz évvel később vette lemezre az amerikai énekes-szerző, mint hogy a Mini előjött az „ember, ó, ember”-rel. A tengerentúli szám – legjobb tudomásom szerint – A dúrban van. A vissza a városban meg E-ben. Az utóbbi kétségkívül jobban illett a budai klubhoz.
Szerző
Témák
Omega LGT Mini

Végső soron maga a gyakorlás a cél

Publikálás dátuma
2019.09.16. 17:10

Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
Budapesten, az Astoriától nem messze egy olyan csoport életébe nyerhet az ember betekintést, ahol úgy érzi, mintha nem is a Belváros kellős közepén lenne, hanem valahol a világtól elzártan, békében, csendben, nyugalomban. Mindenki kedves, közvetlen, történeteket mesélnek. A Magyarországi Taoista Tai Chi Társaság budapesti klubjában jártunk, ahol az elnökhelyettessel, Örsi Anitával beszélgettünk eddigi tapasztalatairól és az idén 25 éves egyesület történetéről.
Mikor alakult ki a tai chi és mi a különbség a hagyományos, illetve a taoista tai chi között?
A tai chi körülbelül 800 évvel ezelőtt alakult ki Kínában. Kolostorokban fejlesztették és gyakorolták a művészetét. Később nemesi, előkelő családok tagjai is tanulhatták és közben szétváltak a tai chi különböző irányzatai. Ma már nagyon sok stílusa létezik. A taoista tai chi, az egészség helyreállítására és megőrzésére szolgáló belső mozgásművészet 1970-ben alakult ki Moy Lin Shin mester által. Ő már meglévő tai chi stílushoz nyúlt hozzá, viszont sokkal erőteljesebben a gerincre és a tüdőre helyezte a hangsúlyt, mind az egészségfejlesztés, mind az egészségmegőrzés szempontjából. Komoly tüdőbetegséggel született, egész életében hordozta ezt a betegséget, és ebben is halt meg. Gyerekként nem jósoltak neki felnőtt kort, de a taoista művészeteknek köszönhetően mégis megélte az idős kort.
Moy mester legfontosabb feladata tehát az egészség megőrzése volt? Igen, az egészség megőrzése és helyreállítása volt a legfontosabb célkitűzése ezzel a mozgással és a társasággal, amelyet megalapított. Milyen egyéb céljai vannak a tai chinak? A tai chit használják harcművészetként is, mi viszont ezt teljes mértékben mellőzzük. Nincsenek versenyek, nincs fokozat, amit el kell érni. Ami talán a legfontosabb célkitűzésünk, hogy az emberek megismerhessék ezt a mozgást, ezért az egyesületünk önkéntes alapon működik. Mindenki, aki a társaság tevékenységében részt vesz, önkéntes módon teszi, de ez a világ számos pontján így van, ahol a taoista tai chit gyakorolják. Emellett célunk a kínai kultúra megismerése is.
Számomra igencsak érdekes, hogy nincs végső cél, amit el kell érni. Igen, igazából az a lényeg, hogy itt nincs egy olyan szint, amit záros határidőn belül hozni kell, mint az élet bármely területén, legyen szó munkáról vagy iskoláról akár. Nincs pontos elvárás, az edzők instrukciókat adnak, segítenek, megmondják mi szerint gyakoroljunk, mire figyeljünk. A dolog másik fele már azon múlik, hogy a csoport tagjai miként tudják ezt megfogadni és hasznosítani. Végső soron maga a gyakorlás a cél. A lényeg, hogy folyamatosan és rendszeresen tudjunk mozogni. Mióta van jelen a tai chi Magyarországon? 1994-ben kezdődött itthon a taoista tai chi oktatása. Egy skót fiatalember jött hazánkba angol nyelvet tanítani, őt kérte meg Moy mester, hogy kezdje el Magyarországon is terjeszteni ezt a fajta mozgást. Így idén 25 éves a társaság. Ha jól tudom az évforduló tiszteletére lesz is szeptemberben egy nagyobb ünnepség. Igen, szervezünk Budapesten egy nagyobb eseményt, egy nyílt bemutatót szeptember 21-én 10 óra 30-tól. A Széll Kálmán tér lesz a helyszín, ahová többen is kimegyünk tai chizni, utána pedig az egyesület tagjaival, illetve a meghívott vendégekkel együtt egy banketten ünneplünk. Lesznek-e más magyarországi helyszíneken is események? Jelenleg öt helyen működünk, Sopronban, Fertőszentmiklóson, Győrben, Egerben és itt a fővárosban. Mindenhol lesz egy-egy szabadtéri bemutató és közös ünneplés, amelyre országosan várjuk a tagjainkat. És ezen túl? Az őszi 25 éves évforduló mellett idén is szeretnénk, hagyományainknak megfelelően, minél több szabadtéri bemutatót tartani. Programunk a lezárt Szabadság hídon sok embernek tetszett. Emellett általában környékbeli tereken szoktunk bemutatókat tartani - ha jó idő van, akkor kimegyünk, és ott gyakorlunk. Egy közös vacsorával, bankettel minden évben megünnepeljük a kínai holdújévet, illetve a karácsonyt is. Ezek rendszeres események a társaság életében, de emellett vannak még további lehetőségek az edzésre: a hétvégi intenzív tréningeken három-négy órát gyakorolhatunk, de részt vehetünk többnapos nemzetközi edzőtáborokban is.
A szabadtéri bemutatók közönsége hogyan fogadja a tai chit? Sokan megállnak, megnézik. Kiderült, hogy turisták számára is vonzó látványosság. Nagyon érdekes, hogy a Távol-Keletről érkezőket mindig magával ragadja, fotóznak, videóznak. A legtöbb helyen persze a helyi lakosok érdeklődnek. Megkérdezik, hogy mi ez, hol lehet kipróbálni, és többször volt már, hogy valaki egy ilyen bemutató után kezdte el a tai chizást. Terveznek további városokban is taoista tai chit oktatni, vagy inkább a jelenlegi helyeket bővítenétek? Ez attól függ, hogy az edzők, akik önkéntesen oktatnak, hol tudják vállalni ezt a munkát. Legtöbbször a lakóhelyükön tudják csak megtenni, a sok utazás miatt távolabbi települések nehezen jöhetnek szóba. Van viszont arra is példa, hogy az oktató elköltözik valamelyik városból egy másikba, és akkor ott el tudjuk kezdeni az oktatást. Ehhez viszont legalább további 2-3 edző segítsége is szükséges, mert ha valaki nem ér rá, akkor másnak helyettesítenie kell. Komolyan törekszünk arra, hogy ne maradjon ki edzés, és akik elkezdték a tai chit, folyamatosan, szünet nélkül gyakorolhassák. Említette imént az edzőket. Hány tréner dolgozik jelenleg ebben az öt városban, és hány tagja van az egyesületnek? Közel 600 tagunk van Magyarországon és 30 körül van az edzők száma. Hogyan lehet elkezdeni önöknél a tai chit? Mennyire könnyű, vagy éppen nehéz ezeket a feladatokat elvégezni? Eleinte bonyolultnak tűnhet. Három hónapos kezdőtanfolyamon ismerkednek az emberek a mozgás alapjaival. Aztán pedig, ha tetszik nekik, és jó hatással van rájuk, lehet folytatni a gyakorlást. A nehézsége igazából abban rejlik, hogy nem könnyű a mai világban egyszerűen csak csinálni a dolgokat, mert mindig mindent túl akarunk teljesíteni. Komoly erőpróba, hogyan tudunk visszavenni ebből a túlteljesítési kényszerből, és hagyni, hogy minél több dolog magától kezdjen el működni. Mennyien maradnak a haladó csoportokban? A tapasztalatok szerint, ha valakinek a kezdőcsoport elvégzése után tetszik a mozgás, érzi a hatásait, ki tud kapcsolni, hagy magának egy kis időt, hogy lenyugodjon, az folytatja is. Mi egyesületi formában működünk, van órarendünk, bárki bármelyik gyakorlásra eljöhet. Nem óradíjas az edzés, hanem egyesületi tagdíjat fizetünk, így minden közös mozgáson részt lehet venni.
Milyen visszajelzéseket szoktak kapni a tagoktól? Legtöbbször pozitívakat. Kezdő csoportnál a harmadik hónap vége felé már vannak szüneti, csoportos beszélgetések. Ilyenkor mindig megkérdezzük az új tagokat, hogy érzik magukat, milyen tapasztalataik vannak. Edzőként is mindig meglepődünk, hogy mennyi pozitív dolgot tudnak felsorolni az emberek. Legtöbbször a stressz kezelését szokták említeni, de csökken a derék-, a hát- vagy a nyakfájás is, az idősebbeknek pedig az egyensúlyérzékük és az erőnlétük javul, kellemesebb a mindennapi életük. Előfordul, hogy orvos ajánlja gyógykezelésként a tai chit? Igen, jelenleg is több olyan tagunk van, aki úgy jött ide, hogy orvos ajánlotta neki kiegészítésképpen. A tai chi sokat segít a Parkinson-kórral, illetve a szklerózis multiplex-szel diagnosztizált embereknek is. Ön szerint mi a legjobb dolog a taoista tai chiban? Talán az, hogy itt egyszerre lehet fejlődni testileg, szellemileg és érzelmileg. Amellett, hogy nagyon jó hatása van az egészségre, mind fizikailag, mind mentálisan nagyon hasznos a gyakorlása. Az idősek nagyon szeretik, mert maga a mozgás olyan jellegű, hogy akár egészségügyi probléma esetén is végezhető. A fiatalok azért szeretik, mert a stresszt, ami a mai világban már szinte mindennapos, itt nagyon jól tudják kezelni. A kétórás edzés alatt szinte megszűnik a belső feszültség. A tai chi segít az összpontosításban, segítségével a tanulmányok is könnyebben végezhetők. Mindenkinek előnyös.
Szerző
Témák
tai chi

Amerika! Amerika!

Publikálás dátuma
2019.09.16. 15:05

Azt hittem már, hogy visszaküldtek a bevándorlásiak! – ölelt meg Pici, egyetlen kiskamaszkori barátom, amikor 1996 őszén Ágival vagy másfél órás procedúra után végre kiléptünk a Los Angeles-i nemzetközi repülőtér érkezési csarnokába. Az akkor 8 éves fia, Brandon a magyart kedvesen törve köszöntött minket. Felkapaszkodtunk a legendás Mulholland Drive szerpentinjén, végül felértünk a hegyre, Piciék spanyol stílusban épült házához. A műtermét kaptuk szállásul. A polcokon képzőművészeti albumok, festőállvány, ecsetek, festékes tubisok. Megérkeztünk! Az időeltolódás miatt majd leragadt a szemünk, Ági fel is adta és elaludt, én emberfeletti erőfeszítéssel helyi idő szerint estig ébren maradtam. Másnap megkezdtük Amerika, na jó, Los Angeles fölfedezését. Kicsit szokatlan volt a novemberi plusz 25 fokos meleg, napsütés, de nem bántuk. Végre élőben találkozhattunk egy igazi amerikai palacsintával juhar sziruppal nyakon öntve. Nekem bejött. Nézzük meg a várost - javasolta Pici és felkapva videokamerámat Ágival kényelmesen befészkeltük magunkat a hatalmas Merci hátsó ülésére. Először a belvárosba, a downtown-ba autóztunk. A fotók, a filmek nem képesek visszaadni a felhőkarcolók valódi méreteit. Lélegzetelállító kő-, üveg-, betonóriások között haladtunk a nyílegyenes utakon. Egyszer csak puffanást hallottunk! Perceken belül felharsant a az amerikai filmekből ismerős sziréna és pillanatokon belül rendőrségi kordon zárta le a helyszínt. Mint kiderült, valaki leugrott a sokadik emeletről, esetleg „segítettek” neki, de visszapillantva a lezárt utcába, csak egy letakart testet láttunk. Videokamerámat akkor már magam mellé tettem, mert Piciék figyelmeztettek, a downtown-ban autóból sem egészséges felvételeket készíteni. Megálltunk egy rendkívül elhanyagolt, vizeletszagú park mellett, ahol egy emlékmű állt. Egy magas oszlopon valami madár. Lehetett turul is, vagy bármi más. Megtudtuk, hogy ez a magyar ’56 tiszteletére emelt emlékmű. Most már értettük, vendéglátóink miért nem akartak kiszállni az autóból. A parkban hálózsákokban, pokrócokba bugyolálva jó néhányan hevertek a fűben. Az orrfacsaró bűz pedig arra utalt, hogy biológiai szükségleteiket a bokrok alatt végezhetik a szerencsétlen homeless-ek. Aznapra elég is volt ennyi a városból. Másnap ellensúlyként ellátogattunk a Bellevue luxushotelbe, ahol egy darabka délszaki tájat varázsoltak a kertből. A kis tavacskában flamingók erősítették az illúziót. Megnéztük néhány filmcsillag házát is, de nem érdekeltek különösebben, ráadásul a palotákhoz tartozó parkokat magas fallal vették körül. Persze nem maradhatott el a Rodeo Drive, LA Váci utcája és maga Hollywood sem. A stúdiólátogatás nem hozott izgalomba, így csak a filmváros sétálóutcájában nézelődtünk. A fehér cápa helyett inkább San Franciscót néztük meg, a stúdióbelépő árán repülőjegyet vettünk.
A filmekből ismert jellegzetes hullámzó utcák, a Cable Car, a kábel vontatta villamosok, a kikötőnegyed, a Fisherman's Wharf, a nekik épített dobogókon tülekedő rengeteg ugató fókával. Ágival egy kis étteremben reggeliztünk, ahol a koreai pincérlány elmesélte, hogy van egy magyar barátnője és készül Budapestre. Az Alcatraz, az egykor rettegett börtönsziget látványa a San Franciscó-i öbölben, s átautózni a Golden Gate hídon! Megérte a 3 dolláros hídpénzt! És persze a minden „vagyonát” egy bevásárlókocsiban toló fekete homeless, vagy fehér sorstársa, aki egy pokrócon ülve koldult és néhány centért engedte, hogy lefotózzam. És láttunk öntudatlanul a saját vizeletében heverő drogost is egy felhőkarcoló tövében. De a lehangoló látványt feledtette a sok tehetséges utcai zenész, akik fújtak, pengettek vagy doboltak. Bóklászás a kínai negyedben, ahol ordítva, fenyegetőzve zavartak el, amikor fotózni akartam a pult fölött kiakasztott szárított cápauszonyokat, illetve egy lavór vízben egymás hegyén-hátán taposó - ebédre, vagy vacsorára szánt - élő teknősöket. Visszatérve LA-be, volt egy kötelező program is. Katit, vendéglátónkat gyorshajtáson kapták, ezért a Santa Barbara-i bíróságon volt jelenése, ahová mi is elkísértük. Ahogy belépett a bíró, mindenki felpattant a helyéről. A tárgyaláson a rendőrök és a szabálysértéssel vádoltak egyaránt tisztelettudóan a kérdéseire Yes, Sir!, vagy No, Sir! választ adtak. Több közlekedési és egyéb szabálysértési ügyet is tárgyalt. Előbb a feljelentő rendőr adta elő a verzióját, majd a delikvens következett. Az egyik ügyben eljáró rendőr nem jelent meg a tárgyaláson, így a bíró elengedte a büntetést, amit a fiatal lány örömsikollyal jutalmazott. Kati profi menedzserhez illően jó taktikát választott. Elismerte, valóban gyorsan hajtott, de azért, mert elromlott a tempomatja. Talán ennek is köszönhetően némi pénzbüntetéssel és kötelező KRESZ-tanfolyammal megúszta. Számunkra feledhetetlen élmény volt belecsöppenni annyi amerikai tárgyalótermes film után a valóságba. Még ha csak kisebb-nagyobb szabálysértési ügyekről volt is szó. A két hét gyorsan, mi pedig érzékeink szerint lassabban hazaröppentünk a magyar valóságba. Az is emlékezetes maradt.
Szerző