Kontraszt

Debrecenben közpénzmilliárdokból, vagyis a magyar adófizetők pénzéből épült elit magániskola, mégis csak egy szűk réteg gyermekei tehetik be oda a lábukat: a milliós tandíjat nem sok magyar család bírná. A becsületesen dolgozó magyar embereken élősködő elitcsapat számára ez persze nem gond; lényegében a tandíjat is a mi adóforintjainkból állják. 
Mi jut a köznépnek? Túlhajszolt, alulfizetett, kiégett pedagógusok, beázó, omladozó, felszereléshiányos iskolák. De ha esetleg rozoga osztálytermekből sincs elég, akkor kaphatnak néhány, fémkonténerből kialakított tantermet is. Jövőre hatéves kortól kötelező lesz a beiskolázás, várhatóan több első osztályos lesz, mint eddig – kell a hely. A konténerek beszerzése már zajlik. 
Természetesen ezeket a konzervdobozokat is szépen ki lehet csinosítani, nem áznak be, az ablakaik is jól szigetelnek. Nem azzal van a gond, hogy teljesen használhatatlanok lennének. A gond azzal van, hogy a hatalom birtokosai szerint a becsületesen dolgozó és adózó magyar embereknek ennyi jár. Ők pedig elfogadják, hogy ennyi jár nekik. Arra gondolnak: lehetne rosszabb is. Pedig arra kellene gondolniuk: abból a pénzből, amit a fizetésükből elvesz az állam, 2010 óta tucatnyi, a debreceni elitiskolához hasonló intézménynek kellett volna már épülnie az ingyenes közoktatásban. 
Senki nem mondhatja, hogy erre nincs pénz; ha fölösleges és megalomán beruházásokat vég nélkül lehet a mi pénzünkből finanszírozni, alapelvárás kellene legyen, hogy modern iskolák, kórházak is épüljenek. De nem a maffiacsaládnak és körének, hanem a tisztességes magyar embereknek.
A többség részéről, úgy tűnik, ez mégsem alapelvárás. De az iskolában van kölcsöntankönyv, a nagyinak van rezsiutalvány. A kórházakat 50 százalék eséllyel még túlélhetjük. Teljesen el vagyunk kényeztetve. Nem?
Szerző
Juhász Dániel

Szalmaszál

Hosszú ideig az Európai Unió Bírósága volt a reménysége a csaknem 10 éven át tartó lakossági devizaalapú jelzáloghitelezés veszteseinek. Könyvtárnyi irodalma van már a kormányok és bankok szégyenének tartott hitelezési válságnak, igaz, jócskán okolhatók a helyzet kialakulásáért a jobbára pénzügyileg alulművelt, és éppen ezért a jövőbeni kockázatokat nem látó, vagy elbagatellizáló ügyfelek is. Csak az árfolyamok, különösen a svájci frank és a japán jen kurzusa, és vele együtt a törlesztőrészletek 2010-es megugrása ébresztette rá a hiteladósokat, hogy nagy a baj. 
Majd a történetírók igazságot tesznek, jól tette-e a most is regnáló kormány, hogy a „rendezés” jegyében a legnagyobb terhet, az árfolyamemelkedésből adódó veszteséget csak az ügyfelek nyakába varrta. Esetleg csendesebb lefolyása lehetett volna a bajnak, ha a felelősséget és a kárt megosztja a hitelező és az adós között – mint tették más országokban. Mindenesetre nálunk nem így történt. A kormány szerint a forintosítással megvédték a devizában eladósodottakat a még nagyobb bajtól, ám a jegybank statisztikáiból kiderül, továbbra is százezer bukott jelzáloghiteles vár megmentésre. 
A kármentéssel egy időben elkezdődtek a bankokat, a kormányt, a parlamentet felelőssé tevő perek, amik a hazai fórumokon jószerével mind elbuktak. Ügyvédektől, adósoktól mást sem lehetett hallani, hogy majd az unió bírósága igazságot tesz. De mert a nemzetközi testület valójában csupán irányt mutat a hazai bíróságnak, így inkább csodavárás volt, hogy ezek az ítéletek megoldást hozhatnak. 
A luxemburgi bírók az eredeti szerződéseket mindenképpen érvényben tartó hazai szabályokat ugyan lazították azzal, hogy felülvizsgálható és érvényteleníthető a bank és az adós megállapodása, ám kiderült, hogy néhány autóvásárlási hitelt leszámítva szinte esélye sincs a volt devizahitelesnek a bankokkal szemben. A perek során hol a bankok javára dönt a testület – mint tette a héten –, hol az adóséra. A lakosság pedig rohamtempóban adósodik el újfent, de már forintban. A következő válságig vagy kamatemelésig.
Szerző
Törő András

Választási egyházszolgák

A Fidesz valahogy úgy képzeli a magyar valóságot, hogy a mindenféle társadalmi képződményeknek egyetlen és kizárólagos célja van: a Fidesz hatalmi érdekeinek szolgálata. Ha egy szerveződés – legyen az civil egyesület vagy szakmai érdekképviselet – inkább ragaszkodna a függetlenségéhez, készülhet a bosszúra. Jön az anyagi ellehetetlenítés, az adóhatósági vizsgálat, a rendőrségi vegzatúra, a házkutatás, az összehangolt hecckampány, a lejáratás. Annak a szervezetnek pedig, amely akár gazdasági érdekből, akár meggyőződésből, akár a kettő keverékéből a nagy étvágyú fideszes szövetségi konglomerátum részévé vált, folyamatosan bizonyítania kell a kenyéradó gazda iránti töretlen hűségét. 
A kormánypárt a nagy keresztény egyházakat sem tekinti kivételnek. Ellenkezőleg. A Fidesz számára az egyházak a legfontosabb ideológiai és szervezeti bázist jelentik, az illiberális kereszténydemokrácia fundamentumát, amelynek épségére különösképpen vigyázni kell, nehogy a politikai felépítmény is összedőljön. 
Kövér László okfejtése arról, hogy a papoknak és lelkészeknek milyen szerepet kell betölteniük a választási kampányban, újabb értékes adalékokkal gazdagította a hatalom mentalitásáról felhalmozott tudásunkat. A 444.hu vette észre a Reformátusok Szárszói Konferenciáján készült felvételt, amelynek tanúsága szerint a házelnök világos iránymutatást adott: mivel a hívő emberek részéről „minimum skizofrénia”, ha nem a Fideszre szavaznak, az egyházi közösségeknek feladata gondoskodni róla, hogy ilyesmi ne fordulhasson elő. 
Ami a református lelkészek politikai aktivitását illeti, a házelnök kifejezetten elégedetlennek tűnt. Jó példaként a katolikus papokkal hozakodott elő, akik választás előtt gyakrabban igazítják el a híveket, merrefelé van a helyes irány. Kövér elmesélte, hogy egy plébános figyelmeztette nyáját: aki nem „jófelé” szavaz, a következő héten csak többszöri, alapos gyónás után látogathat el a templomba. Ő azonban nem fogja feloldozni. „Nagyjából ugyanilyen szellemesen adta elő, de komolyan gondolta” – biggyesztette hozzá a történethez a házelnök. 
A közönség reakciói alapján senkiben sem keltett megütközést, hogy egy közjogi méltóság politikai segéderőként választási harcra hívja az egyházakat. Közben egy józsefvárosi plébános – mintha csak Kövér felszólításának próbálna eleget tenni – a fideszes polgármesterjelölt támogatására buzdított. 
Mindebből tévedés lenne azt a kézenfekvőnek látszó következtetést levonni, hogy a nagy egyházak ilyen-olyan rangú képviselői egyöntetű lelkesedéssel felsorakoznának a Fidesz mögé. Valóban sokan vannak, akik feltétlen rajongással hódolnak a kormánynak, akadnak viszont, akiknek nagyon nincs ínyére a pártpolitikai nyomulás. Még a fideszes szimpátiájáról ismert református püspök, Bogárdi Szabó István is szükségét érezte annak, hogy árnyalja a házelnök véleményét. Közölte: a politika a mulandóságok világába tartozik, és addig jó az egyháznak, amíg a mulandóságok világában tagjainak lehet és szabad sokfélének lenni.
Szerző
Czene Gábor