Talán most, hogy búcsúztatjuk, könnyeket és mélyfájdalmú sóhajokat fakaszt nevének említése, alakjának, életművének felidézése, végre meg is érezzük, hogy a magyar filmművészet egyik legnagyobb alakja volt. Amit persze tudtunk, értettünk, legrosszabb esetben azért, mert meg kellett tanulnunk. Nem hiszem, hogy a filmes alkotók, szakírók, médiatanárok közül bárki is kihagyta volna a nevét, ha legjelesebb filmművészeinket kellett egy cikkben vagy valamilyen beszélgetésen sorolgatnia. Ha valaki magyar filmtörténeti programot állított össze, gondolkodás nélkül belerakta a Feldobott kőt. Legjobb dokumentumfilmjeink listáján máig bérelt helye van a Cigányoknak vagy a Pergőtűznek. Vitán felül állt kivételes operatőri tehetsége: a Szindbád képeivel a szélesebb közönség számára is feltárta a filmművészet vizuális erejét és szépségét.
Mindenki elismerte, tisztelte, nagyon sokan szerették. Mégsem vált soha kultikus figurává, nem volt nagy rajongói tábora. Igaz, ő maga is kerülte a zajos nyilvánosságot. De ennél talán lényegesebb ok, hogy a filmjeiben kevéssé tette láthatóvá saját személyiségét. Nem mutogatott egy Sára Sándort, akit izgalmas felfedezni, megismerni és menni utána.
Ő a mi világunkat mutogatta, a magyar valóságot, annak történelemben élő jelenét. Az igamunkába kérgesedett, elnyomott emberek életét. És minden bűnével együtt az országot is elnyomottnak láttatta. Mindezt mítoszoktól mentesen, valós folyamatokat követve. Fegyelmezett személyiséggel, de nem személytelenül. Dokumentumfilmjei a műfaj legjobb hagyományait követve különös költői erővel sugározzák alkotójuk szemléletét, fájdalmait, alapkérdéseit. Amiben felcsillannak egy-egy korszak szellemi mozgatórugói is.
A színtiszta játékfilmes formákkal sokat küszködött. Nem állt közel hozzá a fikció. De sajátos dokumentarizmusa laza dramaturgiai keretek között mégis ki tudta érlelni a magyar filmművészet egyik legszebb, ízig-vérig humanista, népi remekművét, a Feldobott kőt.
Olyan korban, a hatvanas-nyolcvanas években csiszolódott a film művészévé, amikor a politikai cselekvés szűkebb terében az emberek békés izgalommal beszélgettek nézeteikről. A rendszerváltás után mindez harccá változott, egyre merevebb frontvonalakkal. Sára Sándor nem menekült el a választás elől, kultúrpolitikai szerepet vállalt, alapításától hét évig volt a Duna Televízió elnöke. Hitelesen, létező társadalmi problémák mentén képviselt egy konzervatívabb nemzeti vonalat. Nemzedéke legtöbb tagjával együtt ő is hitt abban, hogy az elnyomottakból nem lehetnek elnyomók.
Merjük hát végre szeretni is a filmjeit!
