Kulisszák és kakashinta - Miért Budapest játssza el Moszkvát, Berlint és Párizst is?

Filmes városi közterek, filmforgatókönyvekből készült színpadi adaptációk és válogatás az elmúlt harminc év hazai kulturális közbeszédéből. A Színházak Éjszakáján sétáltunk.

Budapest, mint kulissza volt a témája a Kék - Kortárs Építészeti Központ egyik városi sétájának a Színházak Éjszakájának. Az alcím még izgalmasabb: Miért mi játsszuk el Moszkvát, Berlint és Párizst is? Ferenczi Edit sétavezetővel a Kossuth térről startoltunk, a közeli Alkotmány utcában vették fel az Evita című film több jelenetét. Arra az alapvető kérdésre, hogy miért alkalmasak a magyar közterek, épületek, homlokzatok arra, hogy különböző európai és világvárosok filmes kulisszáit megjelenítsék, viszonylag egyszerű a magyarázat.

Az építészek, tervezők gyakran figyelembe vették valamelyik külföldi nagyváros városképét. Volt aki Béccsel, más Párizzsal, vagy Londonnal akart versenyezni. Aztán persze egyéni tervek születtek, de a koncepcióban, a stílusban, az irányban sok a párhuzam. A Szabadság térre tovább sétálva az Adria Palotához, illetve a Tőzsdepalotához jutunk, ahol a The Alienist (Halál angyala) című amerikai sorozat New York-i képsorait vették fel. Az Andrássy út is kedvelt filmes helyszín, hiszen az épületek akár párizsi, vagy londoni sugárút képének is beillenének.

A séta után irány a Petőfi Sándor utca. Bár nyilván itt is szívesen forgatnak külföldi filmesek, a Katona József Színházba most nem azért jöttünk. A filmes kapcsolódás viszont marad, mert Pelsőczy Réka színész, rendező Vajda Katalin író, dramaturg és Csizmadia Tibor rendező Seres Gerda moderálásával a Magyar Színházi Társaság sorozata keretében többek közt arra keresték a választ, hogy egy sikerfilm a színházban is sikert arat? Jár-e kockázattal egy ilyen adaptáció? A műfaji keretek megváltozása milyen hatással van a történetre? Változnak-e a nézői elvárások? Hogyan kell a forgatókönyveket színpadra alkalmazni? Milyen kompromisszumokat kell kötni, és mi az, ami adaptálhatatlan?

Abban megegyeztek, hogy egy film sikere vonzó lehet a nézőnek a színházban is, nem beszélve a színészi jutalomjáték lehetőségéről. Vajda Katalin például arról beszélt személyes történeteket felidézve, hogy milyen volt színpadi változatot írni a Hyppolit a lakájból a Játékszín számára még a nyolcvanas években, vagy jóval később a Karinthy Színházban Bacsó Péter klasszikusát A tanút színpadra alkalmazni. Pelsőczy egyik kedvenc filmjét a Római vakációt is színpadra vette, Csizmadia pedig mások mellett a Sztalkert.

Egy nagyobb ugrással a budai Átrium a sétánk utolsó állomása. Kozma Lajos ismert bauhaus épülete szintén lehetne filmes kulissza. De ezúttal a szövegek domináltak. Ugrai István intendáns az elmúlt harminc év kulturális közbeszédéből válogatott és Tornyi Ildikó színésszel és Fehér Balázs Benő rendezővel együtt olvasott fel. Az előzmény, hogy a magánszínház sokkal kevesebb támogatást kapott a reméltnél, ezért radikális lépésekre kényszerült. Az első idézet Fekete Péter jelenlegi államtitkártól származott, aki tavaly Tatabányán egyebek mellett békéről, harmóniáról, összefogásról és a barátságról szónokolt, aztán néhány hónap múlva megszűnt az előadó-művészeti tao.

Tanulságos mondatok hangzottak el a múltban hatalomban lévőktől, miniszterektől, államtitkároktól, közéleti szerepet vállaló művészektől kinevezésekről, pénzek elosztásáról, a Nemzeti Színházról és a nem létező kulturális stratégiáról.

Aztán a befejezés is Feketéé volt, aki idén januárban egy rendezvényen ezt mondta: Képletesen szólva, kakashintát építünk, és államtitkárként ott állok a hinta közepén, s nem engedem, hogy ledőljön a hinta valamelyik oldala. (…) Nagy ez a hinta, sok hely van rajta, vagy ha kicsi, a hintánk szárait hosszabbítsuk meg, s ne a szereplőket taszítsuk le róla...