Ezerkilencszáznyolcvanhárom szeptember 26-a nem emlékezetes történelmi dátum, örök hála egy orosz katonának. Aznap hajnalban Sztanyiszlav Petrov (1939–2017) volt az ügyeletes tiszt a kurilovói légvédelmi támaszponton, Moszkva közelében. Az alezredes számítógépe hirtelen azt jelezte, hogy az Egyesült Államok öt interkontinentális ballisztikus rakétát indított a Szovjetunió felé. A protokoll szerint haladéktalanul jelentenie kellett a riasztást, hogy a legfelső vezetés elrendelhesse a válaszcsapást.
A meglepetésszerű amerikai támadásnak úgy lett volna értelme, ha elsöprő erővel társul. Öt rakéta kevés, nem életszerű, gondolta az informatikai mérnök Petrov. Szoftverhibára gyanakodott. Kivárt. Tudta, amint jelent, többé nem tehet semmit. Parancsnokai nem fognak mérlegelni, elkerülhetetlen a harmadik világháború. Saját szakállára a műholdas radarrendszer operátoraihoz fordult, akik nem észleltek közelítő rakétákat. Az alezredesnek a torkában dobogott a szíve, nem maradt több ideje tépelődni. Fölemelte a telefont, és jelentette, hogy – a jelzőrendszer elromlott. Az észlelt rakétáknak 23 perccel később kellett volna becsapódniuk. Kínos lassúsággal telt le az idő, csak utána lélegezhetett fel: tényleg vaklárma volt.
A nukleáris apokalipszis réme Hirosima óta ott lebegett az emberiség fölött. A két nagyhatalom kis híján bevetette tömegpusztító fegyvereit a koreai háborúban (1950–53), majd a kubai rakétaválság alatt (1962). Történetünk idejére véget értek a békülékenyebb hetvenes évek, megint fokozódott a fegyverkezési hajsza.
Washingtonban Teller Ede koncepciója kerekedett felül: elrettentő erővel, félelmetes megtorló potenciállal garantálni a biztonságot. Csak az volt a bökkenő, hogy a felduzzasztott hadi gépezeteket mozgásba hozhatta egy fatális apró hiba. Emlékeznek Stanley Kubrick zseniális fekete filmvígjátékára, a Doktor Strangelove-ra? Moszkvában a frissen hatalomra került Jurij Andropov reménytelenül viaskodott az afganisztáni invázió következményeivel és a súlyosbodó veseelégtelenséggel. A haldokló pártfőtitkár (és korábbi KGB-főnök) nem bízott Reagan elnökben, aki „a gonosz birodalmának” nevezte a Szovjetuniót. Ráadásul a szovjet légvédelem éppen három héttel azelőtt lőtt le egy dél-korai utasszállító repülőgépet.
Ebben a pattanásig feszült helyzetben ütött be a műszaki hiba. Minden adott volt a végítélethez: mire tisztázódik a félreértés, az acsarkodó ellenségek a kőkorszakba bombázhatták volna a Földet. Sztanyiszlav Petrov lélekjelenlétén múlott, hogy megúsztuk. Elöljárói persze nem köszönték meg neki, hogy használta az eszét – civil kurázsiért nem jár plecsni a seregben. Még meg is dorgálták a szolgálati szabályzat megsértéséért, de legalább nem állították hadbíróság elé.
Amikor a Szovjetunió összeomlása után nyilvánosságra került az eset, a nyugdíjas alezredes lefegyverző szerénységgel elhárította, hogy hősnek titulálják. Mindenesetre nagy szerencsénk, hogy ő volt az ügyeletes Kurilovóban azon a hajnalon, harminchat évvel ezelőtt.