Nem kötelező

Több EU-tagország most kísérletet tesz arra, hogy kinyilvánítsa szolidaritását azzal az Itáliával, amely a minap irányt váltott, és már nem zárja el kikötőit a segélyhajók elől, amelyek a tengeren hányódó lélekvesztőkből fedélzetükre vesznek migránsokat, és partra akarják őket tenni.  
Az olaszok mellett a máltaiak is kedvezményezettjei lehetnek az együttműködésnek, aminek a vázlatos kereteiben hétfőn állapodtak meg a dél-európai szigetországban tartott belügyminiszteri találkozón. Olaszország és Málta számára egyelőre az EU két legnagyobb megmaradó tagállama, Németország és Franciaország kész segítséget nyújtani: megígérték, hogy mindkettőjük átvállalhatja a tengerből kimentett és partra tett migránsok akár egynegyedét, összesen tehát a felét. A 25 százalékot azonban csak az elképzelhető legmagasabb kvótának tekintik Berlinben és Párizsban: azzal számolnak, hogy az uniós tagországok belügyminisztereinek október 8-ikai tanácskozásán legalább egy tucat további tagállam vállal kisebb-nagyobb mértékű kötelezettséget az érkezők átvételére, megszűrésére, az arra érdemeseknek menedék nyújtására, a nem jogosultak visszatoloncolására.  
Nem hallani olyan reménykedő hangokat, hogy Magyarország az önként jelentkezők között lesz, és Nyugat-Európában az utóbbi időben szemmel láthatóan belátták, hogy a kötelező kvóták rendszere megvalósíthatatlan, senkit nem lehet ilyen áldozatvállalásra kényszeríteni, ha nem akarja.
Matteo Salvini most szidalmazza honfitársait, akik megnyitják a kikötőket, arra hivatkozva, hogy az engedékenység láttán egyre többen fognak jönni. Holott a logikai sorrend fordított: újra egyre többen jönnek már most, és sodorják magukat életveszélybe, amire persze lehet azt mondani, hogy jobban meg kellett volna gondolniuk, továbbá lehet azt is szorgalmazni, hogy tartsák Afrikában az embereket, hogy ne hozzák magukkal a problémáikat, de Európában azt aligha lehet állami politikává tenni, hogy ne dobjunk mentőövet a fuldoklónak.

Brit atom

A londoni legfelsőbb bíróság ledobta az atombombát a Downing Street 10. öntörvényű lakójára, Boris Johnsonra. A taláros testület egyhangúan döntött úgy, hogy törvénytelen volt a parlament öt hétig tartó felfüggesztése. Ez azt is jelenti, hogy a bírók szerint a brit kormányfő félrevezette a királynőt, amikor rávette a parlament átmeneti bezárására. 
Elképzelhetjük, mit jelent ez a tradícióira oly büszke Egyesült Királyságban. Ekkora pofont Johnson egyetlen elődje sem kapott. Innen felállni nagyon nehéz lesz, személye a konzervatívok számára is tarthatatlanná válhat.
Johnson nemrég még a toryk nagy reménysége volt. Politikai pályáját ügyesen építgette, sőt David Cameron könyvébből azt is tudjuk: bár Johnson nem volt a Brexit nagy híve, felismerte, politikai előmenetelét az segíti, ha a britek Európai Unióból való kilépése mellett kampányol. Sokan abban bíztak, miniszterelnökként szakít a populizmussal, de nem így történt. Azt mondogatta, inkább megállapodás nélkül távozzék az ország az EU-ból, csak tartsa London a kilépés október 31-i dátumát. 
Saját országának jövőjét is képes volt tehát kockára tenni csak azért, hogy stabilizálja a hatalmát. Csakhogy Nagy-Britannia igazi demokrácia, ahol egy politikus hatalmi ambíciói még nem elegendőek ahhoz, hogy a társadalom minden szegmensére rátehesse a kezét. Működik a fékek és ellensúlyok rendszere. A brit parlament nem a kormány szócsöve, itthon elképzelhetetlen módon ellenőrzi is azt, az igazságszolgáltatás pedig a kabinettől függetlenül működik. A taláros testület felmutatta a stop táblát Johnsonnak, aki, ha szorult belé egy kis becsület, mindezek után lemond. 
A legfelsőbb bíróság felmutatta az Egyesült Királyság valós értékeit, s talán némi önbizalmat adott azoknak, akik már egyre kevésbé bíztak a demokrácia, a jogállam kivételes erejében.

Határátlépések

Veterán liberális politikus mondta nekem egyszer, ha jól emlékszem, hogy a magyar politika rendszerváltás utáni története felfogható a le nem írt, de így is a normalitást szolgáló szabályok, normák a két politikai oldal közötti, kölcsönös áthágásának történeteként. 
A felelősség részben közös: egykori szocialista vezető mesélte el például, hogy hogyan beszélte meg egyes tévéstábokkal a regnáló kormányfő, Orbán Viktor és kihívója, Medgyessy Péter vitája előtt 2002-ben, hogy próbálják mindig a lehető legelőnytelenebb módon mutatni a Fidesz elnökét - hogy csak egyetlen, ma már jelentéktelennek számító esetet említsek azok sorában, aminek a végén Orbán eljutott arra a következtetésre, hogy a baloldallal nem lehet korrekt viszonyt kialakítani. De a hatalmon lévők felelőssége nyilván mindig nagyobb. 
2010 óta pedig folyamatosan történnek azok az újabb és újabb határátlépések a Fidesz részéről, melyek minden korábbinál aggasztóbb helyzetet teremtettek mára. Lassan ott tartunk, hogy a hatalmon lévők számára egyáltalán nincsenek normák és szabályok a választási kampányban. Az ellenzéki jelölt beszéde előtt lekapcsolják az áramot a VIII. kerületben, Szekszárdon egyszerűen nem hagyja a hivatal, hogy a helyi ellenzéki összefogás legálisan plakátolhasson, Baján az önkormányzati lapban szándékosan eltorzítják a jelöltek arcát, és itt volt vasárnap a már bűncselekmény gyanúját is felvető (mondjuk ki: a lajstromszám letakarásával megvalósító) motorcsónakos akció. És ahogy egy kormánypárti háttérember éppen lapunknak elismerte, ezek nem maguktól történtek meg. Ezeket valahol, valamilyen kampányirodában a Fidesz valamelyik politikusa jóváhagyta, sőt, valószínűleg az ötletek forrását is itt kell keresnünk. 
Fizikai erőszak egyelőre nem történt – bár azt, hogy Nyakó Istvánt felbérelt kopaszok akadályozzák, amikor népszavazási kérelmet szeretne beadni be a választási bizottsághoz, nevezhetjük akár annak is. De ha kopasz verőlegények, csuklyás ismeretlenek tehetnek meg büntetlenül bármit a politikai ellenféllel szemben, akkor már tényleg csak egy lépésre vagyunk attól, ami Oroszországban már megvalósult. Vagyis, hogy a kormánypárt „fiatal aktivistái” valóban ellenzéki demonstrációk, pártgyűlések résztvevőit verjék meg. A Fidesz eddigi, végtelenül cinikus hozzáállását látva pedig biztosak lehetünk benne, hogy még ebben az esetben is csak sunyi félmosolyokat, „nekünk nincs hozzá közünk, nem is tudjuk, kik tették” jellegű hivatalos vállrándításokat kapnánk válaszul, a hatóságok pedig szótlanul asszisztálnának az egészhez. 
A legaggasztóbb pedig, hogy – lásd a cikk bevezető megállapítását – minden, ami történik, nem a „talán most tényleg túl messze mentünk” reakcióját hívja elő a szereplőkből, hanem éppen ellenkezőleg: „ha eddig elmehettünk büntetlenül, ráadásul még működik is, miért ne léphetnénk egy kicsit tovább legközelebb?”. A magyar demokrácia minőségének romlása sajnos egyelőre egyirányú utcának tűnik, és kormányoldalon megint ráléptek a gázra.