Almási Miklós katarzisa

Publikálás dátuma
2019.09.26. 10:10

Fotó: Szalmás Péter
Az esztétát ugyanazért érdemes olvasni ma, mint volt a hetvenes évek elején: a kritikai szemléletéért. Nemrég két kis kötete is megjelent. Egy tőle, egy vele – róla.
Akadnak még ősbölények ezen a tájon. Almási Miklós (1932-ben született, Széchenyi-díjas esztéta, filozófus, esszéíró, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a drámaelmélet és a filozófiai esztétika tudósa) egyike azon keveseknek, akiket és akikért még érdemes olvasni, mert megszállottan, kritikus szemmel kutatja a valóságot. Almásitól és Almásiról nemrég két kis kötet is megjelent szinte egyszerre.    Az első, az Ami bennünk van – Lélek a digitális kor viharában mint ő mondja, egyfajta pszichológiai kézikönyv, filozófiai antropológia. Nem lélektan, nem is a fajok különbözőségét vizsgálja, hanem arra kíváncsi, hogy milyen specialitása van az ember-lénynek. Azt mondja: amit szubjektumnak nevezünk – ami bennünk van lélek címén – sok minden építi: a nyelv, az Én-tudat, a Másokkal való beszélgetés. Azt a rejtélyt kutatja, mi az identitás, ki is vagyok én valójában? Hogyan lesz Én-tudata annak a kisgyereknek, aki önmagát harmadik személyként nevezi meg, amikor azt mondja: „Pisti sütit kér”. Arról beszél, hogy a test is öntudat része, nemcsak a fej (az agy) gondolkodik, mert ha valakivel beszélgetek, megérzem, hogy hazudik.: a zsigeri érzés, a test válasza, miközben a fej (a tudat) nem veszi azt észre, mert beszélgető társamat amúgy rokonszenvesnek látom. Vagy mit kezdjünk a felfedezéssel, ami azzal kezdődik, hogy a tudós azt érzi, „itt van valami, ami birizgálja, de nem tudja, mi az, vagyis olyasmit »tud«, ami még nincs. Aztán elindul a nyomon, eljut a rejtvényig, megfejti azt, és felfedez valami újat. Sejtés, ráérzés? – Almási eltöpreng ezen a titkon, ami nélkül nincs tudományos gondolkozás, s ami maga is része a filozófiai antropológiának. Kicsi könyv, alig 190 oldal, de a gondolat nagyságát, eredetiségét soha nem a terjedelem adja, hanem a tartalom, s aki neki kezd, hát lásson neki teljes „ráérzéssel”, mert miközben Almási meg kibontja a saját megérzéseit, egyszerre látjuk a „megfoghatatlan” tárgyat és a módszert. Több mint érdekes gondolati kaland. Komoly könyv, nem könnyű olvasmány, bármennyire tud is írni a szerző, az olvasó sokszor érzi: nem kellett volna lustának lennie, amikor a filozófiai háttér-országot próbálta meghódítani ifjabb korában.
A másik kötet a Pisztoly a könyvtárban címet viseli. Ha Almási kalandozásait a digitális világban fontosnak gondoljuk, Nádra Valéria életinterjúja egyenesen megkerülhetetlen, ha valaki – Almási életén keresztül – valóban meg akarja ismerni az utóbbi hetven évet. Az életinterjúk, a memoárok, persze mindig csalókák, óhatatlanul szubjektívek és önmentők, ami óvatosságra inti az utókort. Almási interjúja azonban nem csak lebilincselő, „felfalható”, de a „mesélőt” dicséri őszintesége, az amint szembe tud nézni saját hibáival és tévedéseivel, s korszakok adottságaival, anélkül, hogy mindent a korra, a sorsra kenne. Nádra Valéria pedig messze kiemelkedik az interjúkészítők sokaságából: felkészült Almásiból, föl az Almási életét keretező korszakot, mindent meg is kérdez, amit nem csak ő gondol megkerülhetetlennek, hanem az olvasó is. Nem hagy befejezetlen mondatot, elszórt emlékmorzsát, aminek láttán után széttárva a karunk azt kellene mondanunk: hát ezt meg miért nem szedte még ki az alanyból, ha egyszer már szóra bírta? Így aztán nem csupán egy kivételes tudós pályájáról, sorsának kényszeredett vagy önként vállalt kacskaringóiról értesülünk, hanem Almási és Lukács György, vagy éppen Almási és Aczél György viszonyáról, a budapesti iskoláról, ahonnan Almásit kizárták a barátai, akikkel persze jóban van a halálukig – Fehér Ferenc, Heller, Ágnes –, az élőkkel – mint Vajda Mihállyal – máig, látjuk egyetemi pályafutását, kirúgásait, mellőzéseit, majd visszatéréseit. Kacskaringós élet, egyetlen, igaz szerteágazó munkássággal. Tiszteljük meg hát figyelmünkkel az ősbölény Almásit. „Szenvedjük” vele végig saját korunkat, ami kibújt a múlt tojásából. A „szenvedés” megéri, katarzist hoz, ami oly ritka a mai időkben.

Infó:

Almási Miklós: Ami bennünk van – Lélek a digitális kor viharában Fekete Sas Kiadó, 190 oldal Almási Miklós: Pisztoly a könyvtárban, életinterjú, beszélgetőtárs: Nádra Valéria Kalligram Kiadó 291 oldal

Szerző
Témák
Almási Miklós
Frissítve: 2019.09.26. 11:23

„Fogalmuk sincs arról, mi zajlik a világban” – Interjú Francois Ozonnal

Publikálás dátuma
2019.09.26. 08:45

Fotó: Oscar Gonzalez / AFP / NurPhoto
A francia film fenegyereke, Francois Ozon legújabb filmje formailag sokkal konzervatívabb, mint a korábbiak, ám témájában továbbra is lényegre törő: a katolikus papok által gyerekkorban abuzált áldozatok sorstragédiáját tárja elénk. Ozon a Berlinálén tartott világpremier után nyilatkozott a Népszavának.
Ha egy társadalmi problémáról készül játékfilm, akkor az mindig csak utólag tud egy témát kitárgyalni. Ám az Isten kegyelméből már azelőtt bemutatkozott a Berlinálén, hogy egyáltalán Bernard Preynat atya és Barbarin kardinális ügyében ítéletet hirdetett volna a francia bíróság. Miért volt fontos ez a „gyorsaság”? Ezt a kérdést, mármint az időzítés jelentőségét, többször feltettem magamnak is. Aztán arra a következtetésre jutottam, hogy semmi jelentősége, ugyanis én nem egy társadalmi probléma kapcsán akartam felemelni a hangom – a propaganda pedig természetesen távol áll tőlem –, hanem egy csoport ember lelki traumáját akartam ábrázolni. Jelesül, hogy mi történt azokkal, akiket kiskorukban abúzus ért: ki hogyan volt képes, vagy éppenséggel nem volt képes továbblépni. Illetve, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor képes szembesülni azzal, hogy beszéljen az őt ért lelki sérülésről. Preynat több mint harminc éven keresztül molesztált gyerekeket, a katolikus egyház tudott erről és igyekeztek eltussolni az ügyet. Az, hogy mikor mutatom meg a filmet, tökéletesen mindegy, mivel a lelkész „tevékenységének” a hatásai még nagyon sokáig nyomon követhetőek lesznek. Állítja: nem akar társadalmi jelenségekről általánosan beszélni, de azért azt hangsúlyozza, hogy a katolikus egyház Franciaországban még mindig elképesztő nagy hatalommal bír. Ahhoz, hogy az áldozatok sorsáról lehessen beszélni, nem lehet elkerülni, hogy a katolikus egyház rendszerét, struktúráját ne vizsgálnánk meg alaposabban. Mindemellett én egyáltalán nem megyek neki a katolikus egyháznak. Csupán azt állítom, hogy ugyanúgy működik, mint bármelyik másik, emberek alkotta szervezet vagy formáció. Ha az általam bemutatott áldozatok a bankszektorban vagy egy polgári iskolában lettek volna abuzálva, akkor az jelent volna meg a filmben is. Az egész társadalom egy minta alapján működik. Ha nagyon puritán akartam volna lenni, akkor családokat mutatok be, mert, hát a pedofil ügyek nyolcvan százaléka famíliákon belül, zárt ajtók mögött történik. Az emberi lét szerves része a bűn és a korrupció. És az sem véletlen, hogy Lyonban játszódik az isten kegyelméből, ugyanis ebben a városban talán a legerősebb a katolikus egyház Franciaországban. Mivel valós szereplőket történetét meséli el, gondolom nem egy ügyvéd olvasta a forgatókönyvet. Természetesen. De több karakter esetében, mint például Barbarin kardinálisnál, azokat a dialógusokat használtuk, amelyek dokumentálva vannak, vagy a nyilvánosság előtt hangoztak el. Ezekbe nemigen lehet belekötni. Teszem hozzá: nagyon sokféle katolikus ember van a reakcionistáktól a konzervatívokig. Sokan – katolikusokra gondolok – köszönték meg nekem a filmet, mert szeretnék, ha az egyház arculata változna. Egyszóval reformokat szeretnének. Elhangzik egy erős mondat Barbarin kardinálistól: ha a pedofília árnyéka rávetődik az egyházra, akkor az olyan katasztrofális, mintha a homoszexualitásról kellene beszélniük. Ezt a mondatot roppant fontosnak tartom. Az egyház elkezdte elismerni a pedofília jelenségét és súlyos bűnként tekinteni rá, a pápa is beszélt már erről. Ha most kritikát kell megfogalmaznom, akkor legyen: az a probléma a katolikus egyházzal, hogy olyannyira zárt közegben élnek, hogy fogalmuk sincs arról, mi zajlik a világban. így lassan is tudnak reagálni a reális problémákra. Igaz, hogy az egész filmet kvázi titokban forgatta le? Igen, Alexandre munkacímmel kezdődtek el a forgatási munkálatok. Ha maradtunk volna az eredeti címnél, azaz az Isten kegyelméből kifejezésnél, azonnal lebuktunk volna, mivel a médiában is sokszor ezzel jellemzik a botrányos eseteket. Mindemellett néhány biztonságosnak tűnő külső lyoni beállításon túl az egész filmet Belgiumban és Luxemburgban vettük fel, távol a kíváncsi szemektől. Fontosnak tartotta bemutatni, hogy az áldozatok nem tudnak végül egységben gondolkodni? Pontosan. Mint minden polgári tömörülés esetében, itt is volt egy közös szenvedély, amely eleinte összekötötte az alapítókat. aztán szép lassan feltörnek az apró különbségek. a különböző szociális háttér, életfelfogás és ettől fogva lassan mindenki másképp látja azt, hogyan lehet és érdemes harcolni az adott hatalommal szemben. Nézze csak meg a sárgamellényesek esetét. Eleinte komoly egységet képeztek, ma már nem is biztos, hogy lehet szervezetről beszélni az esetükben.
Az Isten kegyelméből abban hasonlít Robin Campillo 120 dobbanás percenként című drámájához, hogy mindkettő egyfajta kézikönyv a civil aktivizmushoz. Láttam Campillo filmjét és tényleg szolgált némi inspirációval – alkotói szinten. abban erősített meg, hogy igenis be lehet vállalni rendezőként dialógus orientált filmeket. Fel is hívtam Jeanne Lapoirie operatőrt, akivel korábban én is dolgoztam együtt: árulja el, vizuálisan hogyan tudtak felvenni intenzív beszélős jeleneteket úgy, hogy azok feszültséggel teliek legyenek. Elmondta, hogy három-négy kamerával vettek fel minden egyes színészt azért, hogy a vágásnál legyen miből dolgozni, így megfogadtam a tanácsát. A nemzetközi kritika viszont az Oscar-díjas Spotlighthoz hasonlította az Isten kegyelmébőlt. Igen, én is olvastam, hogy elkészült a Spotlight francia változata. Tulajdonképpen nem bánom, hiszen a forgatás során is többször szóba került a film. Ami azonban igazán szimbolikus volt, hogy amikor felvettük az egyik utolsó jelentet, amelyikben a rendőrségen kihallgatják Preynatot, az egyik szakértőnk, aki rendőrként jelen volt mind a valóságban, mind a forgatáson, szólt, hogy a falon volt egy Spotlight plakát. Miért nem rakunk fel mi is egyet? Miért nem engedte meg a színészeknek, hogy találkozzanak az igazi szereplőkkel? Mert, ha a valós szereplő befolyásol egy színészt, akkor az előbbi a saját emlékeit és érzéseit akarja viszontlátni, utóbbi pedig meg ennek akar megfelelni. Sokkal hitelesebbek lett az alakítások azáltal, hogy kizárólag a forgatókönyv befolyásolta őket.

François Ozon

Filmrendező, forgatókönyvíró, producer. 1967-ben született Párizsban. Eleinte kisjátékfilmeket készített, első, Szappanoperett című nagyjátékfilmjét 1998-ban mutatták be. A nemzetközi sikert 2002-es 8 nő című alkotása hozta meg, amelynek szereposztásában a legjelentősebb élő francia színésznőket találjuk (Danielle Darrieux, Catherine Deneuve, Fanny Ardant, Isabelle Huppert és Emmanuelle Béart). A filmmel a Berlini Filmfesztiválon nyertek és Európa Filmdíjat is kaptak. A házban című filmjével 2012-ben a lejobb forgatókönyvnek járó BAFTA-díjat nyerte el.

A film

Az Isten kegyelméből a katolikus papok okozta pedofil bűnöket mutatja be az áldozatok szempontjából. Egészen pontosan egyetlen lelkész, a lyoni Preynat atya tevékenységét elemzi, aki több száz gyermeket molesztált, illetve erőszakolt meg harminc évvel ezelőtt.

Elhunyt Habik Csaba

Publikálás dátuma
2019.09.25. 17:27

A fotóriporter, fotóművész 63 éves volt.
A család közlése szerint szerda hajnalban, hosszas betegség után elhunyt Habik Csaba fotóriporter, fotóművész. Habik Csaba hobbifotósként indult, miközben országúti kerékpárosként versenyzett. A szakmát a Lapkiadó Vállalat laboratóriumában kezdte 1979-ben. A laborálás mellett már készített képeket a vállalat különböző lapjai számára. Az első igazi fotós munkahelye a Magyar Hírlap, 1982-ben indított képes melléklete volt, itt lett fotóriporter, később a Pulitzer-emlékdíjas fotórovat vezetője. A Hírlaptól 2004-ben vált meg, s ment a Szabad Földhöz, rovatvezetőnek. Ő vezényelte le a lap digitális átállását, s sikerült olyan munkatársi gárdát kialakítani, ami párját ritkította a magyar sajtófotográfiában. Fényképezett, és remek, hangulatos írásaival is segítette a Szabad Föld munkáját. Pályája során több sajtófotó-díjat nyert, munkáját 2003-ban Balogh Rudolf-díjjal ismerték el.
Szerző
Témák
fotóművészet