Kormányunk egyes prominensei, ahol csak alkalom adódik rá, rendre kijelentik, hogy Magyarország szuverén, senki se szóljon bele, hogy mi mit csinálunk. Még Brüsszel sem.
Ebből a logikából kiindulva azonban a kormánynak sem kellene megmondani az önkormányzatoknak, hogyan működjenek, vagy hogyan ne. Ugyanis az önkormányzatok is autonómok. És a kettős mérce nagyon nem mutat jól, sőt a választóknak sem olyan egyszerű eladni, hogy az Uniónak coki, az önkormányzatok pedig úgy táncoljanak, ahogy ők fütyülnek.
A kormány az elmúlt évek során egyre több hatáskört vett el az önkormányzatoktól. Gyakorlatilag visszamentünk a tanácsrendszerbe, és ennek részeként a hatalom szabályosan felszalámizta az önkormányzatiságot. Ahogy és amennyire átalakította a közigazgatás rendszerét, azzal szabályosan kiüresítették a helyi államigazgatást. A járási (fővárosi kerületi) hivatalok még nagyobb hatalmat kapnak: a létrejöttük óta zajlik ugyanis az a központosítási folyamat, amelynek keretében az önkormányzatok fokozatosan teret veszítenek, és feladataikat a kormánynak alárendelt szervezeti egységek vették át.
Ez a központosítás azt is jelenti, hogy a helyi önkormányzati autonómiát lényegében felszámolták. Ugyanis az a rendszer, ahol a lakosság saját maga választ és dönt, többnyire a mostani hatalom érdekeivel ellentétes. Ezért is alkottak meg hatalmi szinten olyan intézményeket, amelyeket teljes egészében maga irányítanak, és amelyek működésébe még közvetett módon (értsd alatta: választások útján) sem szólhat bele a társadalom. Létrehozták a kormányhivatali és ennek részeként a járási hivatali rendszert, amelyek jelentős mértékben átvették az önkormányzatok feladatait, funkcióit. Megalkották a Klebelsberg Intézetet, amely szabályosan bekebelezte az egész oktatási rendszert. Aztán az Állami Egészségügyi Ellátó Központ felállításával szintén ugyanabba az egy kézbe vonva az állam maga alá gyűrte a teljes egészségügyet. Mind-mind olyan formáció, amely végeredményben és összességében ugyanannál az egy hatalomnál, sőt egyazon személynél összpontosul, és a lakosságnak már nincs beleszólása. Még helyi szinten, illetve közvetett módon sem.
Az állam sorra elvonta az önkormányzatok feladat- és hatáskörét, egyre kevesebb jogosultságot, döntési, feladat és intézkedési jogot hagyva meg számukra. Ez a cél nem is burkolt: az önkormányzatokat minél jobban kiszorítják az érdemi döntéshozatalokból, az ágazati minisztériumok a kormányhivatalokon keresztül érvényesítik politikájukat a megyékben.
Kiválóan jellemzi ezt az átalakítást, hogy az önkormányzatoktól elvették még annak jogát is, hogy saját hatáskörben eldönthessék, hol, melyik bankban kívánják a helyi vagyonukat, pénzeszközeiket tartani. Egy esetleges hitelfelvételhez is kormányzati szintű engedélyre van szükségük, önállóan erről sem dönthetnek. Mindez úgy is értelmezhető, hogy ez az önkormányzatiság további leépítéséhez vezető út újabb lépcsőfoka. Mert azáltal, hogy az Államkincstár lett az összes önkormányzat számlavezetője, akkor - azon túl, hogy ez a vagyon is központi kézben összpontosul - a Kincstár leegyenlegezi majd a számlákat, azaz az állami tartozások és követelések összefolynak majd, s ezáltal még kisebb lehetőség és mozgástér maradt a települések saját likviditáskezelésére és/vagy bevételgenerálásra. Miközben az önkormányzati vagyonok felett valójában az állami hatalom diszponál. Úgyhogy súlyos árat fizetnek az önkormányzatok azért, hogy a hatalom anno - látszólag - átvállalta az önkormányzatok adósságát. Mert megkapta érte kvázi a teljes vagyonukat.
Mindez előrevetíti azt a sötét árnyat, hogy ezen központosítás következtében még ennyire se lesz beleszólása a települések lakosságának a helyi ügyeik rendezésébe. Sőt! Lehetőség szerint semennyire. Mintha azt akarnák bebizonyítani kormányzati oldalról: nincs szükség arra, hogy a saját magunk ügyeibe beleszólhassunk, mert fent majd döntenek rólunk, nélkülünk, értünk. (Hogy is állunk a szuverenitás kérdésével Brüsszellel szemben?)
Lassan már lehetetlen lesz értelmezni a központilag irányított torzszülött „ÖNkormányzat” fogalmát. Pedig még a nagy politikai példakép is, akinek rendszerét mint valami ikont bálványozzák, megmondta: A krumplileves, az legyen krumplileves.
Ferincz Jenő "paragrafus"