N. Kósa Judit: Első, kettes sorszámmal

Publikálás dátuma
2019.09.29. 15:21

Fotó: Fortepan
„Aki ismeri Középső-Erzsébetváros legzöldebb pontját, az Almássy teret, csodálkozva kapja fel a fejét: görögkeleti templom, itt? Hát még ha elárulom: a kápolnát harminc évvel korábban szabadkőművesek építették, mégpedig népkönyvtárnak…”
Egy perc sincs a régi filmhíradó-részlet, amely arról tudósít: 1945 októberében a pesti Almássy téren görögkeleti templomot avattak. A felvételen látni, ahogy a díszes öltözetű egyházi elöljárók körbejárják és felszentelik a kis kápolnát, sőt azt is, ahogy a Vörös Hadsereg, illetve a szovjet nagykövet képviselője gépkocsival megérkezik az eseményre. Aki ismeri Középső-Erzsébetváros legzöldebb pontját, az Almássy teret, csodálkozva kapja fel a fejét: görögkeleti templom, itt? Hát még ha elárulom: a kápolnát harminc évvel korábban szabadkőművesek építették, mégpedig népkönyvtárnak… Kezdjük is itt a történetet, 1913 utolsó napjaiban, amikor átadták a Fővárosi Könyvtár első fiókkönyvtárát, Budapest legsűrűbben lakott városrészében, a munkások, kereskedők, iparosok által benépesített VII. kerületben. Akkor már három esztendő elmúlt azóta, hogy a „Deák Ferenc, a testvériséghez” nevű szabadkőműves páholy tagjai elhatározták: negyedszázados jubileumukat úgy ünneplik meg, hogy 20 ezer koronás alapítványt tesznek egy népkönyvtár javára. A jeles filantrópokat tömörítő értelmiségi szervezet – ők építtették a Nyomorék Gyermekek Országos Otthonát a Mexikói úton, de volt saját kórusuk is – Benedek Marcell kezdeményezésére döntött az olvasóhely létesítése mellett; azt viszont már Szabó Ervin javasolta nekik, hogy az általa elképzelt fiókkönyvtári hálózat első darabját valósítsák meg. Így született meg némi hányattatások után a Fővárosi Könyvtár 2. számú fiókja. Azért lett második az első, mert Szabó Ervin a központban létrehozandó mintakönyvtárnak szánta az 1-es sorszámot, miközben erősen dolgozott a hálózat többi elemének megvalósításán is. Így került néhány éven belül bibliotéka a Vág utcai Népházba és az Aréna úti Népszállóra, akárcsak a Százados úti lakótelepre, a Hűvösvölgyi Diáktelep épületébe, illetve csacsi húzta kordé formájában az Állatkertbe is. A kizárólag a szabadkőművesek jóvoltából létrejött Deák Ferenc könyvtár azonban mindtől különbözött: hiába remélte az igazgató, hogy a nemes felajánlást hamarosan újabb adományok fogják követni, a történelem keresztülhúzta a számításait. Még Körössy Albert építész 40 ezer koronájából sem valósult meg az édesapja emlékét megőrizni hivatott Neumann Miksa könyvtár. Amúgy az Almássy téri olvasóhely létrejötte sem volt egy buktatók nélküli történet. Előbb Medgyes Lajos páholytag adta vissza a tervezési megbízást – így vállalta azt magára a későbbi fővárosi fürdőigazgató, Bánlaky Géza –, majd a közmunkatanács kezdett akadékoskodni, hogy a Barcsay utca torkolatában nem lesz jó helyen az épület, kerüljön mégis inkább egy iskolába a könyvtár. Ez utóbbit azonban a szabadkőművesek határozottan elutasították, így végül megépült, amit eleve terveztek, csak épp lóhalálában: egy önálló pavilon az Almássy tér csücskén. Hogy a három helyiségből – egy kölcsönzőszobából, valamint egy felnőtteknek és egy gyerekeknek szánt olvasóteremből – álló, mindössze 50 négyzetméteres házikót a népkönyvtár-idea modern és nagy sikerű megvalósulásának tekintjük-e, vagy a zöld színükről ismert „egyéb közrendeltetésű épületekhez” hasonlítjuk és „liliputi könyvtárnak” csúfoljuk, az leginkább nézőpont kérdése. Az első meglátás Szabó Ervintől, a második Széchényi könyvtárbeli ellenlábasától, Gulyás Páltól ered. Az viszont tény, hogy a fehér falú, piros tetejű kis épületbe özönlött a nép, a félszáz szék mindegyikén ültek az este kilencig tartó nyitvatartási időben, a bejárat előtt sorban álltak a kölcsönzésre várakozók, és a gyerekek is olyan tömegben látogatták a könyvtárat, hogy hamarosan külön helyiséget kellett nekik nyitni az Almássy tér 10. alatt. Más kérdés persze, hogy míg Madzsar József főkönyvtáros a társadalomtudományi műveket, valamint a széles újságválasztékot tartotta az állomány legnagyobb értékének, addig az olvasók elsősorban a szépirodalmat keresték, Jókaitól Gárdonyiig és Herczeg Ferenctől Tutsek Annáig. (Olvastak volna bizonyára Karl Mayt is, de tőle Szabó Ervin semmit sem engedett a polcra tenni, mondván, Winnetou és Old Shatterhand barátsága elfedi az indiánokkal szembeni kegyetlen kizsákmányolást.) Egyszóval minden a lehető legjobban alakult, csak épp pár hónappal a könyvtár megnyitása után kitört a világháború, és az ínséges viszonyok között egyre kevesebb pénz jutott újságok és könyvek vásárlására. Aztán 1918 őszén meghalt Szabó Ervin, 1920-ban pedig betiltották a szabadkőművességet – ennek kapcsán a Deák könyvtárban is tartottak egy alapos rovancsot, nem lappang-e nemkívánatos irodalom Mackó úr különböző kalandjai között. A piros tetejű házikó fűtése elromlott, a helyiségek dohosodni kezdtek, az olvasók elmaradtak. A harmincas évek végén a főváros úgy döntött, elköltözteti a fiókkönyvtárat, és lebontja az épületet. Nagyjából akkor került erre sor, amikor a nyilas gróf, Festetics Sándor parlamenti interpellációban hozta a belügyminiszter tudomására: ismeretei szerint 17 szabadkőműves páholy, köztük a Deák illegalitásban folytatja korábbi tevékenységét. A házikó azonban még a háborút is megúszta, így semmi akadálya nem volt, hogy a főváros odaajándékozza az Aranyszájú Szent János magyar görögkeleti egyháznak, amely korábban egy közeli iskolában működött. A templommá alakítást a kormány 500 ezer pengővel segítette: aligha tévedünk nagyot, ha azt gondoljuk, hogy a gesztus nem elsősorban a magyar közösségnek, sokkal inkább a hozzájuk társbérlőként beköltöző orosz ortodox egyházközségnek szólt. Ahogy ez utóbbiakat látogatta meg 1945. október 21-én Vorosilov marsall és Puskin nagykövet képviselője is. A felszentelést megörökítő filmkockákon jól látszik, hogy a házikó ez alkalomból kapott egy harangtornyot, a könyvtár nevét és a két olvasó alakot mutató domborművet pedig simára vakolták a homlokzatán. Egészen 1949-ig közvetítette innen a rádió a görögkeleti istentiszteleteket – akkor aztán a gyülekezet beköltözött a Petőfi téri ortodox templomba. Hogy a valamiféle raktárként szolgáló házikó még 1964 tavaszán is állt, azt onnan tudjuk, hogy május végén a Magyar Nemzet a tér küszöbön álló felújításáról szóló cikkében sürgette: bontsák le mihamarabb, „akár társadalmi munkában is”. Ez bizonyára hamarosan meg is történt, hiszen a következő tavaszon már sakk-tömegversenyt tartottak az újjászületett téren. Játszótér lett itt, park sakkasztalokkal, a Deák könyvtár helyére pedig Csengery Antal szobra került. A Városligetből menekítették erre a térre még 1950-ben: akkor, amikor felrobbantották a Regnum Marianum templomot, amelynek jobbján, a fák között állt addig.
Szerző

„Sosem tudtam, mit akarok igazán” – Beszélgetés Szergej Livnyevvel

Publikálás dátuma
2019.09.29. 13:25

Felnőni a szovjet kor védőszárnyai alatt, majd újjászületni egy másik világban, amely még mindig születőben van. Szergej Livnyev orosz filmrendező pályáját is végigkísérték a rendszerváltásba jólétből sodródó fiatalok sorsát formáló jellegzetes kihívások. Ezeket elevenítettük föl vele, amikor huszonöt év szünet után készült új filmje, a Van Goghok bemutatója alkalmából Budapesten járt.
Hogyan lett önből filmes? A szovjet film közegében nőttem föl. Nagyapám, Jevszej Goldovszkij filmtechnikai újító volt, afféle félisten a területen, mindenki szerette. Anyám, Marina Goldovszkaja pedig az ország egyik legnevesebb dokumentumfilm-rendezője lett. Nem csoda, hogy én is filmesként, rendezőként képzeltem el a jövőmet. Bár érdekes módon, alig tudtam valamit a filmezés gyakorlatáról. Nem jártam klubokba, nem amatőrködtem. Néha írogattam, aztán fényképezéssel foglalkoztam egy kicsit. Végül operatőr szakra vettek fel 1981-ben. Pontosabban: anyám és nagyapám itt tudott elhelyezni. A tanárom, Vagyim Juszov, aki Tarkovszkij első filmjeit fényképezte, azonnal látta, hogy nem lesz belőlem operatőr, de békén hagytak. Jártam össze-vissza az előadásokra, néztem a máshol nem látható filmeket. Például a francia új hullámot, Formant, Cassavetes-t. Félévenként lemehettünk Belije Sztolbiba, a Filmarchívumba, és rendelés alapján megnézhettünk három filmet. De ha más csoportokkal is lement az ember, máris összejöhetett neki tizenkettő. Köztük Az utolsó mozielőadással vagy akár a Csillagok háborújával. De úgy éreztük, hogy amit látunk, egy olyan, szabadnak tűnő világ mozaikja, amellyel sohasem lesz igazi kapcsolatunk. Hogyan tudta felhívni magára a figyelmet egy tehetségtelennek tartott operatőr-hallgató? Mivel a rendezés lehetőségétől távol kerültem, elkezdtem forgatókönyveket írni, hogy rögzítsem pár elképzelésemet. Ám anyám ezt is kamatoztatni tudta számomra. Akkori férje, egy neves kritikus, Alekszandr Lipkov jóban volt Szergej Szolovjovval, akinek éppen kezdett felívelni rendezői pályája a Galambok (Csuzsaja belaja i rjaboj, 1986) nemzetközi sikerével. Sokat járt hozzánk, élvezettel hallgattam a történeteit a filmes világról. Megmutathattam neki az egyik forgatókönyvemet, elolvasta, és azonnal rendelt egy másikat. Azt kérte, hogy melodrámai történet legyen, bűnügyi szállal, gyilkossággal, sok zenével. Mint egy indiai film, amelyek nagyon népszerűek voltak nálunk. De az egészet hassa át egyfajta csehovi gyöngédség. Furcsa volt ezt az eklektikus elképzelést egy nagy vizuális fantáziájú, ám alapvetően realista szemléletű rendező szájából hallani, de belevágtam. Felidéződött bennem egy jaltai nyaralás emléke. A strandon megismerkedtem egy Alika Szmehova nevű lánnyal, nagy hatást tett rám, színésznő lett, később feleségül is vettem. Róla mintáztam a hősnőt. Meg láttam ott pár különös, félalvilági figurát, akik nagyon szerettek előkelősködni, a művésznyaraló legismertebb lakóival kártyázni. Egyikőjüket Zoriknak hívták, állandóan kalapban járt, nyakában egy nagy aranykereszt lógott. Ő ihlette a szovjet nagyvilági bűnöző, Krimov figuráját. A zenei világot pedig az egyre népszerűbb alternatív előadóinkra és együtteseinkre építettem, Grebenscsikov Akváriumára, Alekszandr Szinyicinre, Viktor Coj Kinojára. Még akkoriban is inkább éttermekben, kisebb klubokban léptek fel. Erre a világra épül Kirill Szerebrennyikov 2018-as filmje, a Nyár is. És akkoriban hogyan ment ez át a szűrőkön? Elvittem a könyvet Szolovjovnak, párszor szétszedte, átíratta, aztán elment Armen Medvegyevhez, a Filmfőigazgatóság (Goszkino) dramaturgiai osztályának vezetőjéhez. A Galambok sikere után már érdeklődtek, mit szeretne megcsinálni. Azt mondta, két elképzelése van: a 6-os számú kórterem adaptációja, vagy egy kezdő filmes kicsit merész forgatókönyve mai fiatalokról, bűnügyi szállal, sok zenével. Némi meglepetésére Medvegyev nem sokat habozott: a Csehov-filmet bármikor megcsinálhatod, de a másikra most van jó lehetőség. Megint elindult egy olvadás, de ki tudja, meddig tart… Mindketten remekül érezték meg a változások szelét. Így aztán a míves realistának tartott Szolovjov a Goszkino ösztönzésével megcsinálta az első igazi szovjet posztmodern mozidarabot, az Asszát, amely a peresztrojka egyik kultuszfilmje lett. Hogy élte meg a politikai változásokat? A legtöbbünkhöz hasonlóan, egyszerűen sodródtam az eseményekkel, élveztem a helyzet számunkra nyújtott előnyeit. Váratlan, hosszúra nyúló utazásnak tűnt az egész. Amelynek egyszer azért vége lesz. Csodás, most egy ideig nem lesz cenzúra, azt csinálhatunk, amihez kedvünk van, nézhetünk, olvashatunk, amit akarunk, gyűlésekre járhatunk, össze-vissza szónokolhatunk, szidhatjuk a rendszert, aztán előbb-utóbb újra bezáródnak a kapuk. Igyekeztünk hát minél többet beszippantani a szabadságból. A saját fiatalságunkkal, a pályánkról szőtt álmainkkal voltunk elfoglalva, semmi energiánk nem maradt arra, hogy tudatosan politizáljunk. Mondtuk, amit Szolzsenyicin és Salamov könyvei, a szamizdatok, a polcról lekerülő filmek és az új politikai szereplők diktáltak. De önállóan keveset gondolkoztunk azon, milyen rendszerben szeretnénk élni. Én annak örültem, hogy az Asszával kerestem egy csomó pénzt, függetleníthettem magam, ismert lettem, csinálhatom, amit szeretnék. Most nem kell hozzá a Goszkino engedélye sem, ha szerzek anyagi forrást. És sikerült. Rendező barátom, Valerij Todorovszkij anyja bemutatott minket egy bankárnak, akitől hitelt kaptunk. Valera ebből csinálta meg a Szerelmet, én pedig első filmemet, a Kick-boxot. Se az augusztusi puccs, se a Szovjetunió felbomlása nem okozott sokkot? A Gorbacsov elleni katonai fellépés, a tankok megjelenése természetesen drámai pillanat volt. De az igazság az, hogy keveseket ért váratlanul. Rendben, eddig tartott a lazaság, visszatérhetünk megszokott falaink közé. Az volt meglepő, hogy az akció nem járt sikerrel, Jelcin kiállt a változások mellett, és nem történt fordulat. Lazulhattunk tovább. Nem volt érdekes, hogy ez most kapitalizmus vagy reformszocializmus. A Szovjetunió felbomlására pedig szinte oda se figyeltünk. Éppen egy fesztiválon voltam majdnem az összes akkoriban feltűnt filmes társaságában. Néztük a filmeket, dumáltunk, reggelig mulatoztunk, szerelmek szövődtek… És jött a hír: megszűnik a Szovjetunió. Senkit se érdekelt. És hittek Jelcinben, noha kommunista vezető volt? Igen. Világos volt ugyan, hogy az apparátusból jön, és nem egy kifinomult értelmiségi, de hitelesnek éreztük az elszántságát. Úgy gondoltuk, ő a komisszár, de Jegor Gajdaj a parancsnok. Bár az is lehet, hogy nem gondoltunk semmit. Csak kábultunk bele a hitbe, hogy most kezünkben a sorsunk, megcsinálhatjuk, amit akarunk, közülünk kerülnek ki az orosz Spielbergek és Lucasok. Megcsinálták, amit akartak? A szó legszorosabb értelmében igen. Akkoriban a posztmodern volt népszerű, engem is vonzottak a rá jellemző stílusjátékok, idézetek, allúziók. És meg is csináltam két ilyen filmet: a már említett Kick-boxot, majd 1994-ben a Sarló és kalapácsot. Más kérdés, hogy a szovjet állami struktúrák megszűnésével szétesett az orosz filmgyártás és filmpiac. Miközben nagy verseny dúlt az új pozíciókért, az elismerésért. Rendezőként hamar feladtam a harcot. Kaptam ugyan díjakat, külföldön is, de éreztem, hogy nem én vagyok a legjobb. Márpedig arra neveltek, hogy amit csinálok, abban elsőnek kell lennem. Nehezen viseltem a társaim, főleg Alekszej Balabanov sikereit. Nem baj, gondoltam, majd én leszek az orosz szuperproducer, aki piaci alapokra helyezi a hazai filmgyártást. Előadtam egy tervet, miképpen kéne átalakítani a pusztuló Gorkij stúdiót - privatizálással, magántőke bevonásával -, meg hogy milyen mozihálózatra lenne szükség az orosz film nyereségességéhez. Hát igen, beszélni, lelkesedni mindig jól tudtam. És ezúttal is megcsinálhattam, amit akartam, mert rám bízták a Gorkij stúdiót. Valamennyire működött az elképzelésem, be tudtuk indítani a gyártást. Csak aztán megingott Jelcin helyzete, megrekedtek a reformok, a privatizációs folyamatok. Primakov lett a miniszterelnök, szivárgott vissza a régi gárda. Megint felvillant a restauráció lehetősége. Nem vártam meg, mi lesz a vége. Nem hittem már az orosz film jövőjében, és elmentem producernek Amerikába. Úgy érezte, ott majd első lehet? Talán nevetséges, de nem zártam ki, hogy alacsony költségvetésű filmekkel befuthatok. Ma már arra vagyok büszke, hogy talpon maradtam, és közben összehoztam Roger Cormannal a Nősténygladiátort. Pár év múlva, 2006-ban persze visszatértem. Megint biztató volt a helyzet. Egyre több film készült, de hiányoztak a jó vígjátékok. Így aztán Marius Vaisberg rendezővel belevágtunk egy Stirlitz-paródiába, a Hitler kaput!-ba. És nagyon bejött. Igazi kommersz-film volt, amit szerettek, és pénzt csinált. Ezen a pályán tevékenykedtem tovább, és az egyik legsikeresebb producer lettem az orosz kommersz piacon. Egy fillér állami pénz nélkül. Mert amúgy a támogatási rendszer alapvetően korrupt. Néhány bevágódott producer viszi el a pénz nagy részét. Visszatérítés nélkül, övék marad a bevétel veszteséges produkciók esetén is. Szépen megtollasodnak mindenféle különösebb erőfeszítés nélkül. Aki pénzt akar, keresi a kegyeiket, próbálja hozzájuk vinni a projektjét. Önnek aligha volt már rájuk szüksége. Ez igaz. De egy idő után már az egészre nem volt szükségem. Érdekes volt, helyt is álltam, de be kellett látnom, hogy nem vagyok vérbeli producer, nem szeretem igazán ezt az izgő-mozgó munkát. Abbahagytam, és visszatértem az alkotáshoz. Mert rájöttem arra is, hogy rendezői pályám elején hazudtam önmagamnak a harsány formai újítások kergetésével. Egyszerűen féltem őszinte filmeket csinálni. Arról beszélni, ami igazán foglalkoztat, megmutatni a szorongásaimat. Elmondani, hogy mindenből elegem van. Új filmje, a Van Goghok hősének szavaival élve, „az egész rossz”? Igen, hogy egészében érzem rosszul magam. Nem tudtam beilleszkedni az életbe. Nem találtam meg vele a közös nyelvet. Ezért felépítettem magamban egy afféle sikeres embert, egész ügyesen. Igen, ez eléri, amit akar, tud pénzt csinálni… Valóban elértem sok mindent, de nem azt, amit akartam. Már csak azért sem, mert sosem tudtam, mit akarok igazán. Húsz évvel ezelőtt képtelen lettem volna ezzel szembenézni, erről filmet csinálni. Szégyelltem, magamba fojtottam. De mára megértettem, nincs mit szégyellnem, valamiért ilyen az életérzésem, vagyis ez az alaptémám. A posztmodern játékok úgyse kellenek már senkinek. Ha őszinte, igaz filmet akarok csinálni, fel kell tárnom magam. Persze nem belterjes módon. Ezek után felszabadító volt megcsinálni a Van Goghokat. Egészében elégedett vagyok a fogadtatással. És leginkább azzal, hogy akinek az alkotói visszatérését ma üdvözlik, az valóban én vagyok.

Forgandó szerencse

Publikálás dátuma
2019.09.29. 13:15

Fotó: Shutterstock
„Boldogan ámultak a vadászok, akiknek hátára immáron íj helyett permetezőkészülék került, övükből nyíl helyett metszőollót húzkodtak elő, és rá sem hederítettek a nagy-nagy csiviteléssel közeledő fekete fellegre.”
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy falu. Tavaszidőben olyan volt ez a falu, mint habok között a sajka: határában sok-sok cseresznyefa tündökölt. Aztán a rengeteg fehéret az érett cseresznye pirosa váltotta fel, de máris megjelent nagy csiviteléssel az énekesmadarak fekete fellege. Szó ami szó, alig maradt gyümölcs, amibe bele ne kóstoltak volna. Odalett a termés. Összeült hát a faluban a bölcsek tanácsa, meghányták-vetették a gondot, ám sehogy sem jutottak dűlőre. Zavarta őket a töprengésben a piactéren parittyázó gyerekek visongása. És még ez volt a szerencse! Mert az egyik bölcsnek – ő lehetett a legbölcsebb – innét támadt az ötlete, amelyet hamarosan valóra is váltottak. Számláltak, számoltak, osztottak, szoroztak, s végül parancsba adták: minden falubeli köteles három és fél tucat énekest parittyával örökre elnémítani. A madaraknak írmagjuk sem maradt. Telt-múlt az idő..., új virág, új gyümölcs borította el a fákat. A falusiak csupán a maguk füttyétől vidultak, miközben kosarakkal indultak cseresznyeszüretre. A levelek helyén azonban hernyók araszolgattak, bizony, recsegtek-ropogtak az átfurkált fatörzsek, s a gyümölcsből akkora kukacok bújtak elő, mint az akasztott ember kötele. És még ez volt a szerencse! Mert a bölcsek tanácsa így hamarabb belátta: hiába hozatnának messze földről drága pénzen énekesmadarakat, azok úgysem tudnának már elbánni a kártevőkkel. Útnak eredtek hát a madarászok, hogy a kék hegyek között nagy testű szárnyasokat fogjanak be, és bízzák ezekre a pondrópusztítást. Így is lett. Eltűnt a sok rút féreg, írmagja sem maradt. A csókák, a varjak, az ölyvek, a keselyűk jóllakottan és diadalmasan tollászkodtak a fákon, majd a kútkávára röppentek, onnan a háztetőkre, az ablakokba, a gyermekek hajába. Tollukról visszapattant a parittyakő, szemüket nem rebbentette a hujjogatás, nem riadtak meg senkitől, sem a földön, sem az égen. Horgas csőrök kapdosták ki a kéményből a füstölnivalót, hogy elégedetten hunyhassanak ki éjszakára a sárga tekintetek. És még ez volt a szerencse! Mert így egyik éjjel ki tudott lopózni a faluból a küldöttség – nagy gonddal válogatta meg a bölcsek tanácsa –, mely fölkereste a hetedik határban táborozó vadászokat. Mit ígértek, mit adtak, nem tudta senki. Másnap már idegen íjak pendültek a falu portáin. Suhogott a nyílvessző, fürgébben, mint a jóllakott madár, s nemsokára fekete, sárga, barna tetemek borították az udvarokat, a kutak vizét, a háztetőket. Mind egy szálig elpusztultak a nagy madarak. Írmagjuk sem maradt. Az idegen vadászok szomjukat oltották a helybeli borral, örömüket lelték a falubeli asszonyban. Nem akarózott odébbállniuk. Hiszen csak pendítettek egyet az íjhúron, már asztal terült, már kancsó billent, már szoknya ereszkedett. Az íjászok hadnagya épp a legszebb leányra vetett szemet. És még ez volt a szerencse! Mert ez dühítette föl annyira a falu legdaliásabb legényét, hogy szíven szúrja a hadnagyot, s példájával földijeit végre-valahára merész tettekre sarkallja.    A lázadókat mind lenyilazták. Írmagjuk sem maradt. A temérdek nyílvessző mint lombja-vesztett erdő meredt föl a holtakból, akik temetetlen porladtak a határban. És még ez volt a szerencse! Mert ily módon a talaj felső rétegével alkothattak termékeny humuszt. A cseresznyemagok tehát életre keltek, megindult a gyökerezés, a sarjadás... Kis idő múlva olyan lett a falu, mint habok között a sajka. Aztán a sok fehéret az érett cseresznye pirosa váltotta fel. Boldogan ámultak a vadászok, akiknek hátára immáron íj helyett permetezőkészülék került, övükből nyíl helyett metszőollót húzkodtak elő, és rá sem hederítettek a nagy-nagy csiviteléssel közeledő fekete fellegre.
Szerző