Kifulladt a migránsokkal való rémisztgetés

Publikálás dátuma
2019.09.28. 18:13

Fotó: GODONG
Egyszerű az oka: nagyon erősen leapadt a nálunk menedéket kérők száma, immár nem lehet, mert nincs kikkel megtenni, hogy napokig aszalják őket a főváros egyik legforgalmasabb terén. Új jelszóval hirdetett célt kellett tehát találnia a Fidesznek.
Keresztény Magyarországot kell megteremtenünk! Ezt harsogja meglehetősen sűrűn az immár vezérré nőtt miniszterelnök, a hűséges házelnök meg a sok tucatnyi államtitkár. Érdekes cél. Mi, mérnökök már elsőéves korunktól megtanultuk, hogy egy feladat, vagyis cél kitűzésekor mindenkor definiálnunk kell a használt fogalmakat és nem kevésbé a megvalósulást követő következményeket. Ezt azonban a jelszavakat harsogó politikusok – meg csatlós zsurnalisztáik – eddig nem tették meg. Márpedig definíció nélkül elvész a tartalom. Próbáljuk meg, hátha sikerül. Alapvető kérdés: ki a keresztény (vagy keresztyén), aki Magyarország alkotó komponense kell legyen? Az, akit megkereszteltek, volt első áldozása, bérmálása (konfirmálása)? Vagy még magasabbra emelve a mércét: csak az, aki emellett rendszeresen jár templomba, gyón, ha katolikus és áldozik is? Nyilván keresztény a katolikus, a protestáns. És a Hit gyülekezete? A Jehova tanúi, a baptista, a metodista, a mormon, az ortodox hívők? Csakis azok az egyházak számítanak kereszténynek, amelyeket a magyar országgyűlés törvénnyel befogadott? Tehát eszerint a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség nem keresztény, holott ők annak hirdetik magukat. És mi a helyzet a nálunk ugyan igen kis létszámban itt élő, de magát magyarnak tartó buddhistával, muzulmánnal?
No persze, mondta egy barátom, akivel e kérdésről beszélgettem, ez az egész propaganda voltaképpen az iszlám ellen irányul. Meglehet, de akkor még a definíció-hiány következtében hátramaradnak a vallástalanok meg a vallás nélküliek (a kettő nyilván nem ugyanaz) és persze az ateisták. Márpedig az e kategóriákba esők száma nem is kevés. És végül -- de egyáltalán nem utolsósorban – ebben az országban él néhány tízezernyi zsidó. Történelmünk gyászos éveiből tudhatjuk, hogy a „Ki a keresztény?” nem elméleti felvetés, hanem, szó szerint, élet és halál kérdése volt. Mert aki nem tudott erre adekvát választ adni – márpedig így volt vele mintegy 450 ezer magyar állampolgár, csecsemőktől vénséges aggig –, azt direktben szállították a halálba. És itt valódi definíciós problémába ütközünk. Kereszténynek számít-e a céljukat hirdető mai politikusok szemében az, akit megkereszteltek, bérmáltak stb.? Avagy csak az, aki a haeckeli-hitleri-rosenbergi fajelmélet szerint négy nagyszülőjéig visszamenőleg csakis keresztény elődöket mutathat föl? Mert bizony a fajelmélet hívei olyan magyar polgárokat is a biztos halálba küldtek, akik hívő keresztények voltak, ám az említett származási kritériumnak nem feleltek meg. Akiket előbb -- a négy zsidótörvény alapján – megfosztottak polgári jogaiktól, a továbbtanulástól, majd a munkavállalási és munkáltatói lehetőségeiktől, meg persze a vagyonuktól is. Még jó, hogy e törvényeket a felszabadulás után hatálytalanították. Mondhatni, kérdéseim színtisztán demagógok, hiszen aligha akarná a mostani kormányzat e korlátozásokat bevezetni, ráadásul meg sem tehetné egy olyan vezetőség, amely az Európai Unió egyik tagországának élén áll. Valóban, így lehet. De azért mégiscsak feszítő – és jelenleg a keresztény Magyarország célt hirdető politikai hatalmasságok által messzemenően nem tisztázott, nem definiált -- kérdés, vajon mit jelent a többször is határozott célként megfogalmazott keresztény Magyarország? Mert nem tudhatjuk határozott fogalmi meghatározások nélkül. Mit jelent e jelző és főleg, milyen hatásokkal jár, ha a kitűzött cél megvalósul? Milyen előnyöket hordozna e megvalósult cél az ország polgárai számára? És ha kialakítják az előnyöket, vajon minden polgár élvezhetné, avagy csupán a keresztények? És végül és újra: mit jelent az, hogy valaki keresztény-e, avagy sem? Ideje lenne megfogadniuk ezt a jelszót hirdető, magas poszton állóknak, amit nekünk, mérnökhallgatóknak már az első évben megtanítottak: a fogalmakat mindig pontosan definiálni kell!
Frissítve: 2019.09.28. 18:16

Homo calidus (A globális felmelegedés korszakának új embere)

Publikálás dátuma
2019.09.28. 15:50

Fotó: NICOLAS ASFOURI / AFP
Minden két Fahrenheit-fok melegedés az átlaghőmérsékletben 24 000 gyilkosságot és erőszakos támadást jelent: a bűncselekmények ilyen arányú évenkénti növekedésével számolnak a klímatudósok az Egyesült Államokban, mikor a várható emberi viselkedést a globális felmelegedés összefüggésében modellezik.
 A hőmérséklet és az erőszak közötti összefüggés régóta ismert, ám e tudáshoz jórészt olyan csoportok vizsgálatával jutottunk, akik beleszülettek egy éghajlatba, vagy kénytelenek voltak szokatlanul extrém időjárási körülmények között feladatokat végrehajtani, nem pedig olyanokéval, akik számára a klíma néhány évtizeden belül változott meg véglegesen.

Szaunában sakkozni

A globális felmelegedéssel járó „makroszintű” változások - az óceánok vízszintjének emelkedése vagy az éghajlati övek eltolódásai - apokaliptikus felhangjaik miatt széles körben ismertek; bár az sajnos nem mondható, hogy széles körben elfogadottak is lennének. A mikroszintű változásokról már kevesebb szó esik, noha az emberi viselkedés és a klímaváltozás nem egyoldalú viszony: ahogyan az ember hatással van a Föld éghajlatára, úgy az éghajlat is hatással van az emberi viselkedésre. Az extrém környezet visszahatását az emberre jellemzően egyfajta Mad Max-forgatókönyv alapján szokás ábrázolni. Az olyan alapvető erőforrások, mint a víz, egyre szűkösebbek, ami nem meglepő módon az erőszakos konfliktusok ugrásszerű növekedéséhez vezet. A régi világ intézményrendszere nem képes egyszerre etetni és kordában tartani a népességet, így végül mind visszazuhanunk egy civilizációnk romjai által tarkított természeti állapotba, ahol a legnagyobb fenyegetést nem is az aszfaltot megolvasztó hőség, hanem a többi ember jelenti. A szíriai polgárháború bizonyos szempontból példázza ezt a folyamatot: az ország a térség egyik legszilárdabb állama volt egészen addig, amíg a földek egyszerre kiszáradtak és a népesség feláramlott a városokba politikai változásokat követelve. Nem állíthatjuk, hogy a Mad Max-forgatókönyv nincs logikailag tetszetősen felvázolva – arról nem is beszélve, hogy milyen veszettül jól mutat a mozivásznon –, de ennél kicsit többet sejtünk már a globális felmelegedés következményeiből az emberi viselkedésre, a kockázatvállalásra vagy akár a produktivitásra. Merthogy mindegyikre hatással van, ha hirtelen feltekerjük az agyunk körül a fűtést. Az emberi információfeldolgozásról ennek megértéséhez annyit érdemes tudni, hogy kutatók két Nobel-díjas tudós, Daniel Kahneman és Amos Tversky nyomán feltételeznek két rendszert, amelyek eltérő sebességgel, eltérő mélységben és eltérő költségekkel dolgozzák fel a külvilág eseményeit. A hőség hatására ezen rendszerek egyensúlya és költségeik megváltoznak. A két rendszer közül az első az automatikus, gyorsan meghozott, érzelem és asszociatív alapú intuíciók kialakításáért felel. A másik egy lassabb, kritikus gondolkodású, analitikus rendszer, aminek ugyanakkor sokkal több energiára – hogy konkretizáljuk: cukorra (glükózra) – van szüksége, és nagy terhelés alatt viszonylag gyorsan kimerül. Nem véletlenül szokás halomra csokoládét zabálni valamilyen memóriát tesztelő dolgozat megírása közben, jegyzi meg Kahneman. Ezeknek a rendszereknek nem csak a működését, de az információfeldolgozásban betöltött egyensúlyát is befolyásolja a változó hőmérséklet. Ha valaki próbált már szaunában sakkozni, az tudja:  a bábuk mozgatásának szabályaira még emlékszünk, de a stratégiai gondolkodásért felelős készségek gyorsan kimerülnek, a valaha játszott egyik legrosszabb játékunkat eredményezve. Kutatók végeztek még néhány hasonló kísérletet, eredményeik a kognitív teljesítmény (például a tudatos tervezés) és a produktivitás hirtelen visszaesése felé mutattak olyan esetekben, mikor a test úgynevezett maghőmérséklete átlépte a 39 Celsius-fokot.

Megborult egyensúly

Belegondolva, nem túl meglepő, hogy a hőmérséklet változása különleges hatást gyakorol az emberi agyra és a gondolkodásra. Valójában az egyszerű hőségnél rosszabb a helyzet, mert itt nem „csak” melegről van szó, hanem egyúttal megszokott környezetünk teljes felfordulásáról, azaz az évszakok feleződéséből és a minket körülvevő vegetáció átformálódásából fakadó hihetetlen stresszről is. A folyamatos felmelegedés miatt egyre inkább támaszkodhatunk majd az egyes, automatikus rendszerre, mivel az elemző gondolkodás működtetése egyre növekvő költségekkel jár. De mégis - merülhet fel a kérdés –, miért probléma, ha az intuitív egyes rendszer kerül előtérbe? A villámgyors benyomásokat és érzelmeket produkáló egyes rendszer evolúciósan rendkívül hatékony eszköz. Képes gyorsan konklúziókat gyártani, elkülöníti a meglepő eseményeket a normálisaktól, és megpróbálja mindenáron elkerülni, hogy veszteséget szenvedjünk. Az egyes rendszer olyan, akár a festők vastag ecsete, amivel széles és gyors mozdulatokkal felviszik a vászonra képük alapszíneit, kitöltik a teret és néhány elnagyolt kontúrt is megalkotnak vele, míg a kettes rendszer a vékony ecset, amivel a festő a részleteken dolgozik a háttér felvázolása után. Egy képzeletbeli „kognitív impresszionista” látszólag joggal vethetné fel, hogy az egyszerű benyomások nyomán festett képeket éppoly élvezetes nézni, mint a hiperrealistákat. Az egyes rendszer azonban amilyen gyors, olyan pontatlan, és ha mindez nem lenne elég, úgy tűnik, hiszékeny is (bár ez jelenleg vita tárgya). Gyakran kellő mennyiségű információ nélkül ugrik hibás végkövetkeztetésre – klasszikus példa a bírósági tárgyaláson megjelenő jóképű vádlott, akit puszta kinézete miatt kedvező belső tulajdonságokkal is felruházunk anélkül, hogy bármit tudnánk róla. Az egyes rendszer hajlamos felületes megfigyelések és benyomások alapján döntéseket hozni emberekről vagy akár társadalmi folyamatokról is. A lényeg, az egyes rendszer (a vastag ecset) torzításait a kettes rendszer (vékony ecset) pontosíthatja, ha rendelkezésre állnak erőforrások és motiváció. Mivel az erőforrások a környezet felmelegedése miatt korlátozottabbak, és mert melegben a saját testünk és viselkedésünk szabályozásával is többet kell foglalkozni, így a felülvizsgálat problémásabb. Ez azt jelenti, hogy a kettes rendszer több esetben fogja kritika nélkül átvenni az egyes által kreált logikailag hibás első benyomásokat, és fog ez alapján döntéseket hozni, illetve hiedelmeket kialakítani. A gondolatmeneten tovább haladva, a globális felmelegedés által fémjelzett jövő embere még a mainál is fogékonyabb lehet az érzelmi alapú politikai üzenetekre, a marketingátverésekre és az olyan leegyszerűsítésekre, mint például az összeesküvés-elméletek.

A homo calidus

A változó klíma nem csupán élhetetlenebb környezetet vázol fel elárasztott part menti városokkal, elsivatagosodott egykori erdőkkel és kiszáradt folyómedrekkel, de egy olyan embert helyez ennek a tájnak a középpontjába, aki türelmetlenebb, több cukrot fogyaszt és indulatos. Hajlamos gyors és kockázatos döntések meghozatalára, miközben rosszabbul teljesít logikai feladatokban – ez katasztrofális kombináció. A homo calidus (a „calidus” kifejezés latinul egyszerre jelent forróságot és meggondolatlanságot) jobban ragaszkodik az előítéleteihez és érzéketlenebb mások problémáira is – meglepő eredmény, hogy a hőmérséklet változása hatással van még arra is, ahogyan az igazságosságot érzékeljük. Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni, összességében egy kevésbé „tudatos” emberről beszélünk. Az eddigi kísérleti tapasztalatok alapján úgy tűnik, hogy a gyorsuló felmelegedés növelheti az emberi hibák mennyiségét is. Az összefüggésnek az életünk szinte minden területére kiterjedő hatásai lehetnek a veszélyesebbé váló közúti közlekedéstől az orvosi műhibákon át egészen a társadalmi igazságosság érzékelésének megváltozásáig és a közbeszéd totális eldurvulásáig. A forrófejű homo calidus és a változó környezet együtt várhatóan nem csupán veszélyesebb közéletet, de egy újfajta politikai karaktert is ki fog termelni, amelynek előképe már most körvonalazódik: ő a klímapopulista. Ha nagyon odafigyelünk, már láthatjuk is dögevőként a klímakérdés körül ólálkodni. A klímapopulista röviden az a hatalmi játékos, aki igyekszik majd politikai hasznot húzni a globális felmelegedés okozta indulatokból, miközben egyáltalán nem lesz érdekelt valódi megoldásokban. Hosszútávú klímastratégiából nem lehet azonnal profitálni, ezért a nagy elődök nyomdokait követve klímapopulistánk könnyen azonosítható bűnbakokat talál majd, és elképesztő konspirációelméleti cirkuszt húz fel köréjük. Emlékeztetőül: már eddig is tömegek voltak képesek elhinni, hogy zsidó szabadkőművesek titokban uralják a világot. Nem kell annyira megerőltetni a képzeletünket hogy belássuk, azt is el fogják hinni, hogy valaki készakarva (mondjuk galád módon a nemzet üdvére törve) változtatta meg az egész Föld klímáját. Míg a klasszikus összeesküvés-elméletek egyszerűsítő (ál)magyarázattal szolgálnak egy bonyolult világra, a klímakonspiráció elfogadása mögött lesz egy másodlagos motiváció is: a globális felmelegedésben való felelősség áthárítása másokra. Vegyük Jair Bolsonaro-t, aki az amazonasi erdőtüzek mögött azonnal „civil szervezeteket” sejtett, mialatt őt magát az esőerdő irtásában érdekelt vállalatok tartják a hatalomban. Ő a klímapopulisták korai fáklyahordozója. Még azt is megkockáztatom, hogy a legnagyobb klímapopulisták azok közül fognak kikerülni, akik az ember okozta globális felmelegedést leginkább tagadták egészen addig, míg a következményei nem váltak teljesen nyilvánvalóvá. Adott szituációban ezek a figurák szempillantás alatt alkalmazkodnak, és új ideológiai mimikriben pompázva kezdik el hergelni közösségüket egy tetszőleges bűnbak ellen. Elődjeikhez hasonlóan mindent meg fognak tenni, hogy a homo calidus torzításait és gyengeségeit kihasználják. Ha rajtuk múlik, a klímapopulisták által épített világot a megismerő elménk kettes rendszere veszi majd kezelésbe, és a felületes benyomásokból és délibábos összefüggésekből teljes hiedelemrendszert fog építeni, egyre távolabb és távolabb sodorva minket a megoldásoktól – és egyúttal egymástól is.
Szerző
Frissítve: 2019.09.28. 15:56

Bóta Gábor: Fityisz a halálnak

Publikálás dátuma
2019.09.28. 14:44

Fotó: Éder Vera
Nyugtalan halott Rubensként Pogány Judit, a Rubens és a nemeuklideszi asszonyok előadásában.
Nemigen akarja tudomásul venni, hogy meghalt. Icereg-ficereg. Perlekedik. Oda-odamond valami szemtelenül vagányat a körülötte állóknak. Azok meg csak bambulják és bambulják, aztán rövidesen mindannyiuk nyelve alaposan megered, Esterházy Péter szövegének szóáradata tolul ki a szájukon, kacskaringós mondatindák terjednek a Színház-és Filmművészeti Egyetem közkedvelt, Padlás nevű játszóhelyén. Ha valaki halottként mocorog a ravatalon, az nem csak tragikus meg hátborzongató, hanem vicces is, hiszen képtelenség, és ezért abszurdba fordul. Mrozek híres abszurd drámájában, a Tangóban, van egy ilyen ravatal a szobában, amire Artúr, a nyughatatlan ifjonc, büntetésből küldi elég rendszeresen a nagymamát, mert nem engedelmeskedett kellőképpen a házsártos zsarnokoskodásainak. A nézőtéren ezen mi váltig röhögünk, hiszen tragikomikusan mulatságos helyzet, de aztán majdcsak belénk szorul a nevetés. Ilyen Esterházy darabja is, amin nevetünk és nevetünk. Veszett jó fityiszt mutatni a halálnak, kigúnyolni a vén kaszást, miközben mindannyian tudjuk, hogy idei-óráig megtehetjük ezt, de aztán csak ő győzedelmeskedik. Vagy talán mégsem!? Ha valaki olyan zseni, mint például Rubens, akkor lehet halhatatlan? Vagy ez a szó csak illúzió csupán? Esetleg csak az alkotásaira vonatkozik? Esterházy darabjába a Hasnyálmirigynaplójából is átcsentek részeket. Abból a kötetből, amit már a végzetes betegségétől szenvedve írt, és közben mégis mert benne csúfot űzni a halálból, vagy éppen megszemélyesítve a gyilkos kórt, nagyon is emberien diskurált vele. Most is ezt teszi. Van egy Hasnyálka nevű szereplő. Mentes Júlia cserfes kis csajnak játssza, aki még némiképp kényeskedik is, tán még önimádónak is nevezhető. De csalfának mindenképpen, mert első látásra úgy tűnik, mint aki a légynek sem képes ártani, aztán ugye tudjuk, hogy magában foglalja, szinte eggyé válik vele, a gyilkos rákot. Rubens hasonlóképpen vitázik, perlekedik, alkudozik vele, mint Tevje az istennel, a Tóbiás, a tejesemberben, vagy annak musical változatában, a Hegedűs a háztetőnben. Csak hát ugye abban nem jelenik meg isten, most viszont „kéznél van” Hasnyálka, aki kerekre nyílt szempillákkal, naivnak látszó ábrázattal hallgatja, és tromfol is, szócsatába bocsátkozva. Pogány talpig fekete ruhában, teljesen olyasmiben, mint amiben civilben is jár, adja a festőgéniuszt, akibe nyilvánvalóan temérdek dolgot átplántált magából Esterházy, és ez az öltözet jelzi, hogy rengeteg minden van benne Pogányból is. Nevezhetjük a figurát akár a művész önarcképének, aki számára az alkotás a világ közepe, origója. Hogy saját magát mennyire tekinti a középpontnak, azt már művésze válogatja. De ebben az esetben mindenki Rubens körül kering, aki pedig hasnyálmirigye körül, ami vagy inkább aki, a betegség magába foglalásával, igencsak abnormálisan eltúlzott szerephez jutott az életében. Pogány pazarul játszik egy erős öniróniával, sőt öngúnnyal rendelkező embert, aki azért pontosan tisztában van az értékeivel. Örökös, görbetükrös önreflexióival, tán maga előtt is iparkodik ezt ellensúlyozni. Elképesztően pikírt hangsúlyai vannak. Gonoszkodóan odavetett epés tőmondatai. Ádáz, lúdbőröztető szemvillanásai, ridegül hárító karmozdulatai, merevre váltó arcmozdulatai. Olykor megközelíthetetlen nagyság. Máskor kommunikációra, vitára kész ember, aki igencsak közlékeny, annyira, hogy valóságos szóáradat tör elő a szájából. Kacskaringós, ide-odaindázó mondatfolyamok töltik be a légteret, melyek ráadásul még filozofikus tartalmakat is hordoznak a művészetről, a létről, a világról, úgyhogy kapkodhatjuk a fejünket rendesen. De ettől még az előadásmód soha nem megy át magasztosba, ami Dohy Balázs rendező nagy érdeme is. Át tudja vinni a produkcióba a szöveg pengeélen való táncolását, ideálisan képes keverni a dermesztően tragikust és a triviálisan, harsányan komikust. Hagyja, sőt nyilvánvalóan inspirálja, hogy akár a vaskos bohózati és a lidércesen letaglózó ugyanabban a pillanatban vegyüljön egymással és sokszor keveredjen Ferge Elizabet hárfájának zenéjével. Szikora János rendezésében, több mint tíz évvel ezelőtt, a Pesti Színházban, ezt ritkán sikerült így eltalálni, miközben nagy szó volt, hogy külföld után csak bemutatták nálunk is a darabot. A Pestiben volt egy lehengerlően festői látványvilág, Horesnyi Balázs tologatható díszletein megjelentek a drabális rubensi idomok, hatalmas mellek, fenekek, combok, a hús tobzódása. Zoób Kati jelmezei hozzájárultak a mutatós, szemet gyönyörködtető színpompához. Ugyanakkor a színészi játék, hanghordozás, gyakran olyan volt, mintha realista drámáról lenne szó, holott ez az abszurd abszurdja. Intellektuális bohóctréfa, diákos csínytevés, pajzán móka, a halálra nyelvet öltögető, humorral teli vagányság. Nem szabad fölöttébb komolyan venni, de nem lehet könnyed felszínességgel elpoénkodni sem. A Színművészetin szegény színházi körülmények között is eltalálják a stílust. Bognár Eszter díszlete mindössze néhány hatalmas, üres vászon, képkeret, egy tolószék, no meg a ravatal. A jelmezei sem barokkosan túlcsicsázottak. Bacchus szőlőfürtös, borospoharas gatyája olyan, mintha rossz kabaréból lépett volna elő, de ide, ebbe a vérbő vásottságba, ez most pont jó. Lengyel Benjámin formálja meg Bacchust, hedonista módon, csakúgy mint a festősegédet, aki szenved attól, hogy ott kell kuksolnia a mester árnyékában. Kenéz Ágoston jól adja a zseni nyomába nem érő, és emiatt magát elnyomottnak érző, fiát. Hajduk Károly Gödel, a híres matematikus, ő formátumban méltó vitapartnere lehet Rubensnek. Hajduk lefegyverzően tiszta aggyal gondolkodó, de kissé érzéketlen, „szögletes”, tudóst játszik, metsző a logikája, de némiképp tompultak az érzékei, így ellentétbe kerül a művészet érzékiségével, Rubens élvhajhász hedonizmusával. A rendező és Komán Attila dramaturg, abszolút a helyét megálló színpadi szöveget hoztak létre, amiből fantáziadúsan virgonc, fájdalmakkal, az elmúlás kínjával is teli, de mégis üdén életvidám produkció kerekedett.  
Szerző