A hőmérséklet és az erőszak közötti összefüggés régóta ismert, ám e tudáshoz jórészt olyan csoportok vizsgálatával jutottunk, akik beleszülettek egy éghajlatba, vagy kénytelenek voltak szokatlanul extrém időjárási körülmények között feladatokat végrehajtani, nem pedig olyanokéval, akik számára a klíma néhány évtizeden belül változott meg véglegesen.
Szaunában sakkozni
A globális felmelegedéssel járó „makroszintű” változások - az óceánok vízszintjének emelkedése vagy az éghajlati övek eltolódásai - apokaliptikus felhangjaik miatt széles körben ismertek; bár az sajnos nem mondható, hogy széles körben elfogadottak is lennének. A mikroszintű változásokról már kevesebb szó esik, noha az emberi viselkedés és a klímaváltozás nem egyoldalú viszony: ahogyan az ember hatással van a Föld éghajlatára, úgy az éghajlat is hatással van az emberi viselkedésre. Az extrém környezet visszahatását az emberre jellemzően egyfajta Mad Max-forgatókönyv alapján szokás ábrázolni. Az olyan alapvető erőforrások, mint a víz, egyre szűkösebbek, ami nem meglepő módon az erőszakos konfliktusok ugrásszerű növekedéséhez vezet. A régi világ intézményrendszere nem képes egyszerre etetni és kordában tartani a népességet, így végül mind visszazuhanunk egy civilizációnk romjai által tarkított természeti állapotba, ahol a legnagyobb fenyegetést nem is az aszfaltot megolvasztó hőség, hanem a többi ember jelenti. A szíriai polgárháború bizonyos szempontból példázza ezt a folyamatot: az ország a térség egyik legszilárdabb állama volt egészen addig, amíg a földek egyszerre kiszáradtak és a népesség feláramlott a városokba politikai változásokat követelve.
Nem állíthatjuk, hogy a Mad Max-forgatókönyv nincs logikailag tetszetősen felvázolva – arról nem is beszélve, hogy milyen veszettül jól mutat a mozivásznon –, de ennél kicsit többet sejtünk már a globális felmelegedés következményeiből az emberi viselkedésre, a kockázatvállalásra vagy akár a produktivitásra. Merthogy mindegyikre hatással van, ha hirtelen feltekerjük az agyunk körül a fűtést. Az emberi információfeldolgozásról ennek megértéséhez annyit érdemes tudni, hogy kutatók két Nobel-díjas tudós, Daniel Kahneman és Amos Tversky nyomán feltételeznek két rendszert, amelyek eltérő sebességgel, eltérő mélységben és eltérő költségekkel dolgozzák fel a külvilág eseményeit. A hőség hatására ezen rendszerek egyensúlya és költségeik megváltoznak. A két rendszer közül az első az automatikus, gyorsan meghozott, érzelem és asszociatív alapú intuíciók kialakításáért felel. A másik egy lassabb, kritikus gondolkodású, analitikus rendszer, aminek ugyanakkor sokkal több energiára – hogy konkretizáljuk: cukorra (glükózra) – van szüksége, és nagy terhelés alatt viszonylag gyorsan kimerül. Nem véletlenül szokás halomra csokoládét zabálni valamilyen memóriát tesztelő dolgozat megírása közben, jegyzi meg Kahneman.
Ezeknek a rendszereknek nem csak a működését, de az információfeldolgozásban betöltött egyensúlyát is befolyásolja a változó hőmérséklet. Ha valaki próbált már szaunában sakkozni, az tudja: a bábuk mozgatásának szabályaira még emlékszünk, de a stratégiai gondolkodásért felelős készségek gyorsan kimerülnek, a valaha játszott egyik legrosszabb játékunkat eredményezve. Kutatók végeztek még néhány hasonló kísérletet, eredményeik a kognitív teljesítmény (például a tudatos tervezés) és a produktivitás hirtelen visszaesése felé mutattak olyan esetekben, mikor a test úgynevezett maghőmérséklete átlépte a 39 Celsius-fokot.
Megborult egyensúly
Belegondolva, nem túl meglepő, hogy a hőmérséklet változása különleges hatást gyakorol az emberi agyra és a gondolkodásra. Valójában az egyszerű hőségnél rosszabb a helyzet, mert itt nem „csak” melegről van szó, hanem egyúttal megszokott környezetünk teljes felfordulásáról, azaz az évszakok feleződéséből és a minket körülvevő vegetáció átformálódásából fakadó hihetetlen stresszről is. A folyamatos felmelegedés miatt egyre inkább támaszkodhatunk majd az egyes, automatikus rendszerre, mivel az elemző gondolkodás működtetése egyre növekvő költségekkel jár. De mégis - merülhet fel a kérdés –, miért probléma, ha az intuitív egyes rendszer kerül előtérbe? A villámgyors benyomásokat és érzelmeket produkáló egyes rendszer evolúciósan rendkívül hatékony eszköz. Képes gyorsan konklúziókat gyártani, elkülöníti a meglepő eseményeket a normálisaktól, és megpróbálja mindenáron elkerülni, hogy veszteséget szenvedjünk. Az egyes rendszer olyan, akár a festők vastag ecsete, amivel széles és gyors mozdulatokkal felviszik a vászonra képük alapszíneit, kitöltik a teret és néhány elnagyolt kontúrt is megalkotnak vele, míg a kettes rendszer a vékony ecset, amivel a festő a részleteken dolgozik a háttér felvázolása után. Egy képzeletbeli „kognitív impresszionista” látszólag joggal vethetné fel, hogy az egyszerű benyomások nyomán festett képeket éppoly élvezetes nézni, mint a hiperrealistákat.
Az egyes rendszer azonban amilyen gyors, olyan pontatlan, és ha mindez nem lenne elég, úgy tűnik, hiszékeny is (bár ez jelenleg vita tárgya). Gyakran kellő mennyiségű információ nélkül ugrik hibás végkövetkeztetésre – klasszikus példa a bírósági tárgyaláson megjelenő jóképű vádlott, akit puszta kinézete miatt kedvező belső tulajdonságokkal is felruházunk anélkül, hogy bármit tudnánk róla. Az egyes rendszer hajlamos felületes megfigyelések és benyomások alapján döntéseket hozni emberekről vagy akár társadalmi folyamatokról is. A lényeg, az egyes rendszer (a vastag ecset) torzításait a kettes rendszer (vékony ecset) pontosíthatja, ha rendelkezésre állnak erőforrások és motiváció. Mivel az erőforrások a környezet felmelegedése miatt korlátozottabbak, és mert melegben a saját testünk és viselkedésünk szabályozásával is többet kell foglalkozni, így a felülvizsgálat problémásabb. Ez azt jelenti, hogy a kettes rendszer több esetben fogja kritika nélkül átvenni az egyes által kreált logikailag hibás első benyomásokat, és fog ez alapján döntéseket hozni, illetve hiedelmeket kialakítani. A gondolatmeneten tovább haladva, a globális felmelegedés által fémjelzett jövő embere még a mainál is fogékonyabb lehet az érzelmi alapú politikai üzenetekre, a marketingátverésekre és az olyan leegyszerűsítésekre, mint például az összeesküvés-elméletek.
A homo calidus
A változó klíma nem csupán élhetetlenebb környezetet vázol fel elárasztott part menti városokkal, elsivatagosodott egykori erdőkkel és kiszáradt folyómedrekkel, de egy olyan embert helyez ennek a tájnak a középpontjába, aki türelmetlenebb, több cukrot fogyaszt és indulatos. Hajlamos gyors és kockázatos döntések meghozatalára, miközben rosszabbul teljesít logikai feladatokban – ez katasztrofális kombináció. A homo calidus (a „calidus” kifejezés latinul egyszerre jelent forróságot és meggondolatlanságot) jobban ragaszkodik az előítéleteihez és érzéketlenebb mások problémáira is – meglepő eredmény, hogy a hőmérséklet változása hatással van még arra is, ahogyan az igazságosságot érzékeljük. Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni, összességében egy kevésbé „tudatos” emberről beszélünk. Az eddigi kísérleti tapasztalatok alapján úgy tűnik, hogy a gyorsuló felmelegedés növelheti az emberi hibák mennyiségét is. Az összefüggésnek az életünk szinte minden területére kiterjedő hatásai lehetnek a veszélyesebbé váló közúti közlekedéstől az orvosi műhibákon át egészen a társadalmi igazságosság érzékelésének megváltozásáig és a közbeszéd totális eldurvulásáig.
A forrófejű homo calidus és a változó környezet együtt várhatóan nem csupán veszélyesebb közéletet, de egy újfajta politikai karaktert is ki fog termelni, amelynek előképe már most körvonalazódik: ő a klímapopulista. Ha nagyon odafigyelünk, már láthatjuk is dögevőként a klímakérdés körül ólálkodni. A klímapopulista röviden az a hatalmi játékos, aki igyekszik majd politikai hasznot húzni a globális felmelegedés okozta indulatokból, miközben egyáltalán nem lesz érdekelt valódi megoldásokban. Hosszútávú klímastratégiából nem lehet azonnal profitálni, ezért a nagy elődök nyomdokait követve klímapopulistánk könnyen azonosítható bűnbakokat talál majd, és elképesztő konspirációelméleti cirkuszt húz fel köréjük. Emlékeztetőül: már eddig is tömegek voltak képesek elhinni, hogy zsidó szabadkőművesek titokban uralják a világot. Nem kell annyira megerőltetni a képzeletünket hogy belássuk, azt is el fogják hinni, hogy valaki készakarva (mondjuk galád módon a nemzet üdvére törve) változtatta meg az egész Föld klímáját.
Míg a klasszikus összeesküvés-elméletek egyszerűsítő (ál)magyarázattal szolgálnak egy bonyolult világra, a klímakonspiráció elfogadása mögött lesz egy másodlagos motiváció is: a globális felmelegedésben való felelősség áthárítása másokra. Vegyük Jair Bolsonaro-t, aki az amazonasi erdőtüzek mögött azonnal „civil szervezeteket” sejtett, mialatt őt magát az esőerdő irtásában érdekelt vállalatok tartják a hatalomban. Ő a klímapopulisták korai fáklyahordozója. Még azt is megkockáztatom, hogy a legnagyobb klímapopulisták azok közül fognak kikerülni, akik az ember okozta globális felmelegedést leginkább tagadták egészen addig, míg a következményei nem váltak teljesen nyilvánvalóvá. Adott szituációban ezek a figurák szempillantás alatt alkalmazkodnak, és új ideológiai mimikriben pompázva kezdik el hergelni közösségüket egy tetszőleges bűnbak ellen. Elődjeikhez hasonlóan mindent meg fognak tenni, hogy a homo calidus torzításait és gyengeségeit kihasználják. Ha rajtuk múlik, a klímapopulisták által épített világot a megismerő elménk kettes rendszere veszi majd kezelésbe, és a felületes benyomásokból és délibábos összefüggésekből teljes hiedelemrendszert fog építeni, egyre távolabb és távolabb sodorva minket a megoldásoktól – és egyúttal egymástól is.
