Forgandó szerencse

Publikálás dátuma
2019.09.29. 13:15

Fotó: Shutterstock
„Boldogan ámultak a vadászok, akiknek hátára immáron íj helyett permetezőkészülék került, övükből nyíl helyett metszőollót húzkodtak elő, és rá sem hederítettek a nagy-nagy csiviteléssel közeledő fekete fellegre.”
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy falu. Tavaszidőben olyan volt ez a falu, mint habok között a sajka: határában sok-sok cseresznyefa tündökölt. Aztán a rengeteg fehéret az érett cseresznye pirosa váltotta fel, de máris megjelent nagy csiviteléssel az énekesmadarak fekete fellege. Szó ami szó, alig maradt gyümölcs, amibe bele ne kóstoltak volna. Odalett a termés. Összeült hát a faluban a bölcsek tanácsa, meghányták-vetették a gondot, ám sehogy sem jutottak dűlőre. Zavarta őket a töprengésben a piactéren parittyázó gyerekek visongása. És még ez volt a szerencse! Mert az egyik bölcsnek – ő lehetett a legbölcsebb – innét támadt az ötlete, amelyet hamarosan valóra is váltottak. Számláltak, számoltak, osztottak, szoroztak, s végül parancsba adták: minden falubeli köteles három és fél tucat énekest parittyával örökre elnémítani. A madaraknak írmagjuk sem maradt. Telt-múlt az idő..., új virág, új gyümölcs borította el a fákat. A falusiak csupán a maguk füttyétől vidultak, miközben kosarakkal indultak cseresznyeszüretre. A levelek helyén azonban hernyók araszolgattak, bizony, recsegtek-ropogtak az átfurkált fatörzsek, s a gyümölcsből akkora kukacok bújtak elő, mint az akasztott ember kötele. És még ez volt a szerencse! Mert a bölcsek tanácsa így hamarabb belátta: hiába hozatnának messze földről drága pénzen énekesmadarakat, azok úgysem tudnának már elbánni a kártevőkkel. Útnak eredtek hát a madarászok, hogy a kék hegyek között nagy testű szárnyasokat fogjanak be, és bízzák ezekre a pondrópusztítást. Így is lett. Eltűnt a sok rút féreg, írmagja sem maradt. A csókák, a varjak, az ölyvek, a keselyűk jóllakottan és diadalmasan tollászkodtak a fákon, majd a kútkávára röppentek, onnan a háztetőkre, az ablakokba, a gyermekek hajába. Tollukról visszapattant a parittyakő, szemüket nem rebbentette a hujjogatás, nem riadtak meg senkitől, sem a földön, sem az égen. Horgas csőrök kapdosták ki a kéményből a füstölnivalót, hogy elégedetten hunyhassanak ki éjszakára a sárga tekintetek. És még ez volt a szerencse! Mert így egyik éjjel ki tudott lopózni a faluból a küldöttség – nagy gonddal válogatta meg a bölcsek tanácsa –, mely fölkereste a hetedik határban táborozó vadászokat. Mit ígértek, mit adtak, nem tudta senki. Másnap már idegen íjak pendültek a falu portáin. Suhogott a nyílvessző, fürgébben, mint a jóllakott madár, s nemsokára fekete, sárga, barna tetemek borították az udvarokat, a kutak vizét, a háztetőket. Mind egy szálig elpusztultak a nagy madarak. Írmagjuk sem maradt. Az idegen vadászok szomjukat oltották a helybeli borral, örömüket lelték a falubeli asszonyban. Nem akarózott odébbállniuk. Hiszen csak pendítettek egyet az íjhúron, már asztal terült, már kancsó billent, már szoknya ereszkedett. Az íjászok hadnagya épp a legszebb leányra vetett szemet. És még ez volt a szerencse! Mert ez dühítette föl annyira a falu legdaliásabb legényét, hogy szíven szúrja a hadnagyot, s példájával földijeit végre-valahára merész tettekre sarkallja.    A lázadókat mind lenyilazták. Írmagjuk sem maradt. A temérdek nyílvessző mint lombja-vesztett erdő meredt föl a holtakból, akik temetetlen porladtak a határban. És még ez volt a szerencse! Mert ily módon a talaj felső rétegével alkothattak termékeny humuszt. A cseresznyemagok tehát életre keltek, megindult a gyökerezés, a sarjadás... Kis idő múlva olyan lett a falu, mint habok között a sajka. Aztán a sok fehéret az érett cseresznye pirosa váltotta fel. Boldogan ámultak a vadászok, akiknek hátára immáron íj helyett permetezőkészülék került, övükből nyíl helyett metszőollót húzkodtak elő, és rá sem hederítettek a nagy-nagy csiviteléssel közeledő fekete fellegre.
Szerző

Ételhordók

Publikálás dátuma
2019.09.29. 11:15

Fotó: Adományozó - Bauer Sándor / Fortepan
„Hogy hová lett az évek során a költözések közben az ételhordó, nem tudom. De mintha mostanában újra előkerülnének!”
Mit szólsz Gizikém, meghalt a Lili bárónő! – hajolt a kopott kabátos öregasszony a másik öregasszonyhoz, aki ódivatú hetyke kis kalapot és elefántcsontgombos kalaptűt viselt. Mögöttük álltam, vártam, hogy megkezdődjön a menzán az ételosztás, így akaratlanul is kihallgattam a suttogásnál alig hangosabb beszélgetést. Először nem esett le a tantusz, hogy kiről sutyoroghatnak, de azután beugrott, hogy arról az ezüstfejű, ébenfa bottal járó kortársukról lehet szó, akiből még a ’60-as évek második felében is áradt valami megmagyarázhatatlan méltóság, és akit korábban gyakran láttam a társaságukban. A két öregasszony sajnálkozva ingatta a fejét, de mintha egy kis megnyugvás is lett volna bennük, hogy nem róluk beszélgetnek hasonló okból a többiek. Főleg idős emberek álltak sorba az ételhordóikkal. Az olcsó menüt kínáló „népkonyhára” azok jártak, akik nem a Gundel menzájáról étkeztek. A konyhás asszonyokat sem lehetett összetéveszteni a patinás étterem személyzetével. A főnéni egy termetes, zsíros arcú nő volt. Vaskos karjait kétes tisztaságú, eredetileg fehér köpenybe bújtatta. A fejét kendővel kötötte be. Ő irányította azt a két-három konyhalányt, akik azért lánynak már túlérettnek tűntek. Hatalmas alumínium kondérokból jókora merőkanalakkal mérték a levest, csapták a főzeléket az ételhordó edényekbe. A menza közönsége igyekezett elnyerni a nagyhangú főnéni kegyeit, aki nem tartózkodott az erőteljesebb kifejezések használatától sem, ha nemtetszését akarta kifejezni akár a beosztottai, akár az ügyfelek iránt. Akinek sikerült bekerülni a a belső körbe, reménykedhetett, hogy a merőkanálban csurig lesz a leves, a főzelék, a tészta, hogy egy nagyobb szelet hús, sütemény landol majd az edényükben. Amíg vártam a soromra, figyeltem sorstársaimat. Két nagyobb csoportra osztottam magamban az amúgy természetesen sokkal vegyesebb közönséget. De végül is nem szociológiai vizsgálatot végezni mentem, hanem az ebédért. Voltak a számomra kissé nevetséges, két háború közötti ruhákat – jelmezeket – idéző öltözékben érkező idős hölgyek, akik néha német, vagy francia szavakat is kevertek halk csevegésükbe. Nosztalgikus merengéssel emlegették, hogy „Emlékszel a Klein gyarmatárura? Milyen finom babkávét árult a Meinl!”. A gyarmatáruról sokáig fogalmam sem volt, mit kínálhatott, a Meinl pedig a Közért világában semmit sem mondott nekem. Bár a Mama néha mondogatott a régi világból származó reklámszövegeket. Házimunka közben viccesen emlegette: „Nem alszom el Pluma paplan nélkül” vagy „Haladjon ön is a korral, süssön Váncza sütőporral”. A deklasszált úri világ és a kispolgári csökevények képviselői mellett az uralkodó osztály kisnyugdíjasai is ott toporogtak a mosogatórongy és kelkáposzta szagot lehelő falak között. Ők érdesebb stílusban beszélgettek. A múltat pedig legföljebb összehasonlításként emlegették: „Emlékszel Jolánkám, amikor bejött a forint, 20 fillér volt a tojás a piacon, most meg forint, forint húszat is elkérnek a kofák. Hát lopom én a pénzt!? Méltatlankodtak, vagy szidták a Patyolatot - azt lehetett. Hogy szürkén adta vissza a lepedőt, sőt, horribile dictu, még az is előfordult, hogy a nagyüzemi mosodák valamelyikében eltűnt egy-egy abrosz, vagy jobb ruhadarab.
Tiltakozásom ellenére csatlakozni kényszerültem az ebédhordók mikrotársadalmába. A Mama egy napon egy vadiúj ételhordóval állított haza, ami egymásra helyezhető lábasokból(?), csajkákból(?) állt. Egy tartóállványra lehetett felfűzni és a legfelső edényre egy kissé domború, közepén lapos fedő került. Erre kellett rányomni a fedőt leszorító kallantyút. Nekem rögtön rossz előérzetem támadt, hogy én leszek az ételhordó gazdája, mert Gyuri bátyám esetében eleve szóba sem jöhetett, hogy a Vörösmarty gimi kemény magjának illusztris tagja ilyen ciki edénnyel mászkáljon az utcán. De a fizikai erőfölény is az ő oldalán állt. Beletörődve hallgattam tehát a Mamát, aki a legfontosabb alapszabályokat ismertette. „A levest tedd mindig legalulra, a süteményt pedig a legfelső edénybe! Igyekezz legkésőbb kettőig odaérni, mert akkor zár a konyha”. Attól kezdve hétfőtől péntekig a fal mellett surranva közlekedtem, hogy a házbeli srácok, de főleg az osztálytársaim, különös tekintettel a lányokra, ne lássanak ebben a megalázó helyzetben. A menü megfelelt az én napközis menzán edzett ízlésemnek. Persze epedve vártam a rántott húsos, petrezselymes burgonyás napokat. Legjobban a tésztás kajáktól ódzkodtam. Akkor még nem szerettem a mákos, illetve krumplis tésztát, az aranygaluskát, vagy az angyalbögyörőt. Ételhordó korszakom nyolcadik után végre befejeződött. Akkor azt hittem végleg. Azután a ’70-es évek közepén, húszas éveim elején a Váci út-Katona József utca sarkán működő zsidó ingyenkonyháról vittem az ebédet nagynénémnek és Auschwitzot megjárt férjének, Laci bácsinak. Végül a „vendégkör” elfogyott és a konyha helyén évekkel később bankfiók nyílt. Hogy hová lett az évek során a költözések közben az ételhordó, nem tudom. De mintha mostanában újra előkerülnének!
Szerző

Lengyel László: A nagy kaland

Publikálás dátuma
2019.09.29. 08:00

Fotó: Marabu
A világgazdaság és ezen belül fő piacunk, a német növekedés lassulása, a kereskedelmi háború, a Brexit, a csökkenő európai pénzek, illetve az inflációs nyomás és a fogyó munkaerő kockázata szükségképpen a konjunktúra végét jelzik. Varga érthetően visszafogásra ösztönöz. Matolcsy ellenben a dinamizáló politika folytatását javasolja.
„Gyülevész, utálatos had, vezető fáklyája egy agy, melynek az őrületben rendszere van, egy borzalmas rendszer, amely körül az őrület kóvályog” (Ady írta Tiszáról 1914-ben)

Varga Mihály szürke egyiptomi hivatalnok, nem tudja megfejteni a fáraó álmát. A kockázatok láttán kimondta: a növekedési „aranykornak vége”. Ezzel a dinamizáló költségvetési politika befejeződött. Matolcsy György durva kioktató hangon ráförmedt: ellenkezőleg, az aranykor, a túlfűtő monetáris politika folytatódik, jövő tavasszal egy élénkítő csomagot indítunk el.

József és a fáraó

A vita nyilvános kiélesedése a személyes ellentéten túl az orbáni mély gazdaságpolitikai és politikai dilemmára utal. Matolcsy mélyen megveti Vargát. Magát a fáraó álmai megfejtőjének, Józsefének, az egyetlen gazdasági, sőt, társadalmi és politikai világképpel és stratégiával rendelkező gondolkodónak és cselekvőnek tartja. Aki egyedül volt képes Orbán homályos gazdasági álmait és erős politikai céljait gazdaságpolitikai programokban 2000 óta megfogalmazni. Széchenyi-terv, Széll Kálmán tervek, a kínai-magyar selyemút, az MNB háromszáz pontos csomagja mind-mind Matolcsy büszkeségei, amelyekkel szemben a korlátolt egyiptomiak, a Fidesz egész gárdája, Vargával az élen, nem tudnak semmi önállót és eredetit fölmutatni – ez a Matolcsy-elv. Magával egyenrangúnak egyedül Orbánt fogadja el, s a szakmában Bokrost, Csillagot és Surányit. Az Orbán-kegyenc Matolcsyt, a Fidesz korábbi és mai emberei, Urbán, Simicska, Spéder, Chikán, Varga, Lantos, Hernádi, Csák, Lázár a Fidesztől idegen kalandornak tartják, akinek őrült ötletei Orbánt mindig tévútra vitték. Rövid úton meg kellene szabadulni tőle. Orbán élvezettel versenyezteti és uszítja egymásra őket. Orbán ítélőképességét igazolja, hogy az 1998-2000-es bizonytalan időszakban a Járai-Chikán-Surányi-féle megfontolt, „három tenor” gazdaságpolitikáját fogadta el. Majd a 2011-es válság után megértette, hogy a fiskális expanziónak mekkora kockázatai vannak az EU-ban, és a költségvetési politikát az óvatos Vargára bízta. De beleszeretett abba a Matolcsy-eszmébe, hogy „soha többé megszorító politikát” – vagy ha csináljuk, akkor se mondjuk ki -, és hogy mindig fejeljük meg gyorsító politikával a növekedési trendet, a potenciális növekedést. Így gyorsított 2001-től a fiskális és a jövedelempolitikában, majd 2016 óta a fiskális, monetáris és jövedelempolitikában. Alapelv: a magánvállalatok felfelé ívelő konjunktúraciklusát nem semleges vagy hűtő kontra-ciklikus kormányzati gazdaságpolitikával kell ellensúlyozni, hanem tovább kell fűteni, pro-ciklikus politikával dinamizálni, ezzel a ciklust meg lehet hosszabbítani, vagy egyenesen ki lehet zárni. E politika a hanyatló, ciklusoknak kitett, liberális piaci EU országokban nem lehetséges, ellenben a keleti, kínai típusú állami fejlesztés- és jövedelempolitikával vezérelt feltörekvő országokban, amilyenek a V4-ek is lehetnek, igen. József ugyan az ellenkezőjét mondja, jó és rossz ciklusok váltakoznak, s a gondos gazda jó időkben megtakarít, hogy rossz időkben legyen miből osztania. A mi fáraónk és Józsefünk mindent felélt a jó időkben, mert el se tudják képzelni, hogy rossz jöhet.

Álomfejtés Matolcsy-módon

Matolcsy álomfejtése a kínai modell részleges átvétele: válaszd ketté a gazdaságot az exportáló nyugati iparvállalatok különleges övezetére és a szolgáltatási szektor szuverén magyar világára. Hagyd az exportálókat piaci versenyfeltételek között működni, adj meg nekik minden kedvezményt, ezzel biztosítva az export-vezérelt növekedést! De vedd saját állami és/vagy magánkezedbe a pénzügyi, energetikai, kereskedelmi, turisztikai, ingatlan, telefónia, média szolgáltatókat, egyszerre teremtve meg ezzel a magyar gazdasági szuverenitást, illetve az exportálókkal összehangolt szolgáltatókkal a folyamatos, nem-ciklikus gazdasági növekedést. Matolcsy hisz abban, hogy a gazdasági ciklus kisimítható, és összehozható egy olyan portfólió, amely önmaga hitelezésével, fejlesztésével, szolgáltatásával és fogyasztásával saját magát táplálja. Álom, álom, édes álom! Nagy kaland egy politikai kalandor számára. Három évnyi szüntelen túlfűtés eredményeként sikerült felhajtani a négy-négy és fél százalékos növekedést, a trendvonal, a két-két és fél százalékos potenciális növekedés felett. Mindezt Matolcsy teljes mértékben a maga sikerének tudja, egész életműve igazolásának. A világgazdaság és ezen belül fő piacunk, a német növekedés lassulása, a kereskedelmi háború, a Brexit, a csökkenő európai pénzek, illetve az inflációs nyomás és a fogyó munkaerő kockázata szükségképpen a konjunktúra végét jelzik. Varga érthetően visszafogásra ösztönöz. Matolcsy ellenben a dinamizáló politika folytatását javasolja. Surányi György ez utóbbit, helyesen, kalandorpolitikának nevezi. Nem lehet három évi túlfűtés után tovább a gazdaságot fűteni a külső mérleg elrontása, az infláció felhajtása nélkül. Ki tudja, visszafogják-e a jövedelempolitikát? Milyen végleges döntést hoz Orbán Viktor: folytatja-e a laza fiskális, monetáris és jövedelempolitikát, vagy áttér az óvatos, megszorító gazdaságpolitikára, netán az össze nem hangolt megszorító fiskális és jövedelempolitika ütközik egy laza monetáris politikával?

Az Orbán-uradalom aranykora

Orbán valóban választóvonalhoz érkezett. Tudatában van a világgazdasági kockázatoknak. Számolnia kell a természetes lassulással. De azt mérlegeli, hogy e lassulás és vele az óvatos stabilizációs gazdaságpolitika milyen hatással lesz 2022-es újraválasztásának esélyeire. A gyorsító csomag, laza fiskális, monetáris és jövedelempolitika – további adócsökkentés és állami fejlesztéspolitika, az alacsony kamat és a hitelexpanzió segítése, a minimálbér jelentős emelése -, a szűkebb mozgástérben eredményezheti a további négy-négy és fél százalékos növekedés fenntartását 2020-21-ben. A dinamizálás ugyan rontja a külső mérleget, de nem annyira, hogy befolyásolja Orbán újraválasztását. Orbán a saját birtokainak jövőjéről is dönt. Ma egyszerre az ország politikai egyeduralkodója és legnagyobb birtokosa. Orbán állama és magángazdasága együttesen az ország legnagyobb munkaadója. Az orbáni uradalom, a Mészáros-Tiborcz-Garancsi csoport az ország egyik legnagyobb összefüggő ingatlan, építőipari, pénzügyi szolgáltató és turizmus birodalma. Az aranykor egy hatalmas ingatlan-, banki-, építő- és turizmus-buborék felfújását jelentette. Csúcsra járnak az állami fejlesztések. A lakásépítések felhajtása és a mindenütt jelenlévő túlárazás ár-forradalomhoz vezetett, a birodalom banki szereplői hitelexpanzióval hajtják előre az uradalom vállalkozásait. A gyenge forint extraprofitot eredményez az uradalom turizmus vállalkozásainak. Az uradalom élet-halál kérdése, hogy az aranykor se szavakban, se valóságosan ne érjen véget. Ha Orbán nem tartja fönn az aranykor meghosszabbítását, akkor nemcsak a magyar növekedés lassul le, hanem az orbáni uradalom is megrendül. Az „aranykor vége” Orbán szájából nemcsak a politikai egyeduralkodó meghatározó döntése, hanem Magyarország legnagyobb munkaadójának, ingatlanosának, föld- és szállodatulajdonosának, befektetőjének, finanszírozójának az üzenete valamennyi magyar fejlesztőnek és fogyasztónak: itt a vége, fuss el véle. Önbeteljesítő prófécia. Azonnal kipukkaszthatja az ingatlan- és pénzügyi buborékot. A további dinamizálás az újraválasztás és az uradalmi fennmaradás és növekedés érdekében komoly kockázatokkal jár. Ha Magyarországot egy recessziós sokk éri, akkor a kényszerpályára került gazdaság villámgyorsan beomolhat, méghozzá a választások szempontjából a legrosszabb orbáni pillanatban. Az orbáni uradalomnak még éppen az a három-négy év kell, amikor saját bevételből, megszilárdult intézményekkel, konszolidálni nem, de stabilizálni tudja magát. Amikor már nincs szüksége újabb és újabb foglalásra, pótlólagos forrásra, bár a politikai akarat és a haszonszerzési düh erre ösztönzi. Az extenzív – magas munkaerő- és európai forrás-felhasználású, alacsony termelékenységű és versenyképességű – növekedési kornak mindenképpen vége. Az intenzívre áttéréshez nem teremtett feltételeket. Az erőforrásokat elpazarolta. „És a vadkanok itt röfögnek a palota sarka alatt és belenyúlik életünkbe a vad erdő” – írta Móricz.
Frissítve: 2019.09.29. 08:52