Sebes György: Nem egyemberes show

Publikálás dátuma
2019.09.28. 13:26

Fotó: RTL Klub Sajtóklub
Ez nem egyemberes show – mondta Németh Miklós. A volt miniszterelnök arra válaszolt, utólag nem sajnálja-e, hogy éppen harminc éve nem ő jelentette be a tévében a határnyitást. Emlékeztetett arra is, hogy Helmut Kohl akkori (nyugat)német kancellár javasolta, a külügyminiszterek kommunikálják a döntést. Így magyar részről Horn Gyulára hárult a feladat és ő szerette is, ha a reflektorfényben állhatott, különösen egy ilyen fontos ügyben. Az egykori kormányfő pedig három évtized távlatából még hozzátett egy nem kevéssé áthallásos mondatot is: „Sajnálom azokat, akik a percnyi népszerűségért nem a teljes igazságot mondják”. Németh Miklós az RTL Klub egyik legjobb műsorának, a hetente egyszer jelentkező XXI. Századnak nyilatkozott. Ez a program – újabban – hétfő esténként látható, természetesen nem főműsoridőben. Feltehetően nem vonz sok nézőt, hiszen nem folytatásos – és kitalált – történet, nem is valóságshow, mindössze egy hiánypótló adás és egykori életünkről szól. Igazából egy közszolgálati csatornán lenne a helye, ha a közszolgálatiság fogalmát az utóbbi egy-két évtizedben nem járatták volna le véglegesen és visszavonhatatlanul. Így aztán ma egy kereskedelmi tévé idézi fel a közelmúlt történetét, méghozzá részrehajlás és politikai felhangok nélkül. Nem is csoda, hogy az RTL Klub hírigazgatójának ez az egyik büszkesége. És Kotroczó Róbert joggal mondhatja, hogy bár a történelmet általában a győztesek írják, az ő esetükben viszont nem. Ők az utóbbi több mint húsz évben kivívták maguknak a jogot, hogy hitelesek legyenek és ne kelljen minden pillanatban arra figyelniük, tetszik-e az éppen regnáló hatalomnak, amit csinálnak. Ebben jelentős része van a hírigazgatónak, aki lassan ugyancsak két évtizede áll posztján. Kotroczóra és a XXI. Századra vonatkoztatható az is, amit Németh Miklóstól az elején idéztünk. Pedig ez a fiatalember üstökösként tűnt fel a tévézésben a 90-es évek elején. A Magyar Televízió rövid életű hírműsorában, az Egyenlegben pallérozódott, mint riporter, de műsort is vezetett, mégpedig kitűnően. Szinte képernyőre termett és csak utóbb mesélte, hogy minden élő adás mekkora megpróbáltatást jelentett számára. Így talán nem is esett nehezére, hogy az RTL Klubnál munkatársait – beosztottjait – „futtassa”, konkrétan a XXI. Század című műsorban. Ezt az adást ugyanis minden héten más csinálja, de nem is lehetne másképp, hiszen olyan témákat dolgoznak fel, amelyek hosszú kutatómunkát, sok előkészületet, beható tanulmányozást igényelnek. Nagyon szimpatikus, hogy a bevezetőben – legyen szó bármiről – a műsorvezető-riporter saját élményeit, emlékeit is felidézi a témáról, amit aztán gazdag képanyaggal – főleg archív felvételekkel – és néhány interjúalany segítségével részletesen ki is bont. Hosszú évekig Lázs Sándor irányította ezt a szerkesztőséget, ám nemrég nyugdíjba ment, noha még visszadolgozik. Most Borsody István a felelős szerkesztő, ő jegyezte a határnyitásról szóló műsort is. De Németh Miklóssal már Kotroczóval együtt beszélgettek és jó volt látni, hogy a hírigazgató nem felejtett el lényegre törően és pontosan kérdezni. Igaz, a legérdekesebb kérdést nem ő tette fel. Németh Miklós ugyanis arról beszélt, hogy sosem gondolta, a határnyitásból politikai tőkét kovácsolhatott volna, hiszen őt mindig a szolgálat érdekelte. És akkor – újra csak nem pusztán az egykori eseményekre célozva – kifejtette, hogy szerinte egy nemzet, egy ország, egy nép számára a legnagyobb veszély az, ha félrevezetik. Márpedig egyoldalú tájékoztatással, propagandával annyira lecsökkenthetik a nép ítélőképességét, hogy az már nem képes józanul gondolkodni, csak a rövidtávú érdekei szerint. És akkor „az első kalandornak odadobja magát” – mondta. Mire Borsody – napjainkban egy riportertől teljesen szokatlanul – megjegyezte, hogy ez azért naivitás. Németh Miklós pedig erre azt válaszolta, elfogadja, ám még mindig jobban szeret így élni, mint tömjénfüstben. Az ilyen párbeszédek miatt (is) jó műsor a XXI. Század. Meg persze azért is, mert emlékeztet azokra a – nem oly távoli – időkre, amiket sokan szeretnének elfelejteni, netán átírni. Vagy legalább a saját szerepüket másképp láttatni. Hol a média, hol a kultúra, hol a politika, hol esetleg a reklám történetének egy-egy epizódját idézik fel, boncolgatják. Nem mennek nagyon nagy mélységekbe, igyekeznek szinte bulvárosan feldolgozni minden témát, de még így is példamutató, amit csinálnak. Ezen a héten például hazai együttesek és fesztiválok rendszerváltás utáni kezdeteit tűzték napirendre. A Tankcsapda és Lovasi András – és együttesei – sorsán keresztül mutatták be az egykori zűrzavart és útkeresést, meg azt az időszakot, amikor szinte „szemesnek állt a világ”. Minden hétre találnak figyelemre érdemes, jól képesíthető, az előző évtizedeket jól jellemző témákat. Néha portrékat készítenek, gyakran idézik a korabeli sajtót és mindig fel tudják „dobni” filmjeiket. Azt se felejtsük el, a határnyitásról szóló részben elmondták, hosszan beszélgettek Németh Miklóssal, s az interjúból újabb részleteket is felhasználnak majd a jövőben. Talán fény derülhet néhány egykori titokra, s netán újabb aktuálpolitikai leckékben is részük lehet azoknak, akik hajlandók érteni a volt miniszterelnök szavait. 

Az irodalom Herczege

Publikálás dátuma
2019.09.22. 16:20

Bánáti sváb polgárcsaládba született 156 évvel ezelőtt, 1863. szeptember 22-én Herczeg Ferenc (1863-1954) író. Érdemes megismerkedni életművével, hiszen kevés író volt, aki ennyire otthonosan mozgott a dualizmus kori és a két háború közötti dzsentri és az „úri” középosztály világában. Herczeg nevét manapság megint fölkapták, igaz, inkább az aktuálpolitika szintjén, mint a „konzervatív irodalmi kánon” alakját. Pedig egyetlen író sem azért ír, hogy bekerüljön bármilyen kánonba, akár Ady Endrének, Móricz Zsigmondnak, akár Herczeg Ferencnek, Szabó Dezsőnek vagy éppen Rejtő Jenőnek hívják az illetőt. Sőt, semmi nem tesz rosszabbat egy író hírnevének, mint az, ha egy rendszer fölmagasztalja hivatalos kultuszfigurává. Ez történt már életében Herczeggel is, aki a Horthy-korszakban megkapta a hivatalos elismerés és megbecsülés minden lehetséges formáját, a 40 kötetes díszkiadásban való megjelenéstől a Corvin-láncig, a Nobel-díjra jelöléstől kezdve számos rangos társadalmi egyesületben való reprezentatív szerepvállalásig. 1945 után a Herczeg által magasztalt ún. „keresztény középosztály” végleges háttérbe szorulásával, szétesésével aztán a Horthy-kori megbecsültség visszaütött. Sokszor fölemlegették élcelődve, hogy Herczeg a Horthy-korszakban „írófejedelem” volt és legalábbis a Bethlen-rendszer aszerint is bánt vele. Az aránytalan reprezentatív tisztelet minden írónak tehertétele még életében. Ettől persze az a közönség, amelynek írt, vagyis a „keresztény középosztály”, falta a színdarabjait, tárcáit, regényeit. Herczeget nem érdemes bárkihez hasonlítani, legfeljebb Jókaihoz és Mikszáthhoz, akiknek mesélő kedvét, színes jellemábrázolását, derűjét, fordulatos meseszövését örökölte. Kétségtelen, hogy nem a társadalmi hibák leleplezésének vagy a korabeli modern eszmei-művészi irányzatok hazai földre átültetésének szándéka vezette a tollát. Ezért egy Ady Endre vagy egy Móricz Zsigmond társadalomkritikáját várni tőle értelmetlen. Azt a feladatot viszont, amit maga elé tűzött – a középosztály szórakoztatását –, dicsérendően teljesítette. Ma már a herczegi termés jelentős részét kitevő társadalmi színdarabok és novellák többsége bizonyára elavult. Elveszítették aktualitásukat, párhuzamosan azzal, ahogyan szereplőjük, a dzsentri meg az „úri” középosztály eltűnt a horizontról, sajátos problémáival és konfliktusaival együtt. Ám akadnak maradandó, érdekes alkotások is életművében. Ha semmi mást nem írt volna hosszú életében, mint A kék róka című színdarabot (amelyből 1920-ban Mauritz Stiller svéd filmrendező Erotikon címmel forgatott egy ízig-vérig romantikus komédiát), a Bizánc című drámát és történelmi regényeit (pl. Pogányok, A hét sváb, Az élet kapuja), már azzal beírta volna nevét a magyar irodalom nagykönyvébe. Herczeg konzervatív, pontosabban konzervatív-liberális volt. Nem szerette sem a Nyugat által megjelenített „modernizmust”, sem a Jászi Oszkár és Ady által megtestesített polgári radikalizmust, sem – egy rövid időszak, 1918 ősze kivételével – a 49-es függetlenségi irányzatot. Ebben a tekintetben a konzervatív kulturális felfogás és a status quo-t védő, állagőrző 1867-es társadalmi konzervativizmus jellemezte a nézetrendszerét. A szociáldemokráciától, a népi írók és falukutatók mozgalmától, valamint ezeknek az irányzatoknak a bátor kérdésfeltevéseitől meg éppenséggel egy egész világ választotta el. A reprezentatív konzervativizmus mai napig kísért Herczeg megítélése kapcsán. Sokan fölemlegetik gúnnyal, hogy a Horthy-korszakban Nobel-díjra jelölték. Más magyar írókat is jelöltek, és A kék rókából forgatott Stiller-film, valamint ennek svédországi népszerűsége adott alapot a díjazásra. Aránytalan volt a jelölés, de a Stiller-film tudatában a hazai közönség okkal reménykedhetett. Mindazonáltal a Herczeg-féle konzervativizmus nem volt egynemű. Szerepet játszott benne a szülői ház és a lokális mikroközösség indíttatása és stratégiája. A bánáti sváb népesség, amelynek ősei a XVIII. században érkeztek az akkori Dél-Magyarországra, érzelmileg és gazdasági érdekei alapján nyitott volt az 1867-es, kiegyezéspárti politika elfogadására. Másrészt Herczeg egy nézőpontból még baloldaliak számára is rokonszenves lehet. Elvégre sváb, azaz nemzetiségi mikrokörnyezete ellenére nemcsak nyelvileg, kulturálisan, hanem érzelmileg is lelkesen azonosult a magyarsággal – beleértve: a magyar parasztsággal. Még ha nem is az utóbbiak számára írt. Igaz, Rózsa Sándor ritkán kapott olyan ironikus, de szeretetteljes ábrázolást, mint Herczegtől A hét svábban: „A híres haramiavezér volt, aki engedelmet kapott a kormánytól, hogy táborba szálljon. A nagy világfölfordulás közepette ez is megeshetett: a rablók és gyilkosok előjöttek búvóhelyeikből, hogy megvédjék a polgárok életét és vagyonát a császár katonái ellen. (…) Rózsa Sándorról pedig azt beszélték, hogy tizenkét szerbet (ti. szerb határőrt – P. Á.) ölt meg a maga kezével. Való igaz, hogy a betyárok szilaj halálmegvetéssel harcoltak. Rózsa Sándor, akit a kommandáns személyesen megdicsért, igaz betyárhumorral mondta: - Jólesik verekedni, mikor nem kell félni a csendbiztostól.” Herczeg, a huszáros, dzsentris és dzsentrilányos novellák és darabok írója még egy ilyen színes életképet is képes volt alkotni. Amikor az 1930-as években és a 40-es évek elején, a hitleri Harmadik Birodalom bokacsattogtató expanziója idején a disszimilációra való hajlandóság bizonyos személyes előnyökkel kecsegtetett, Herczeg akkor is hű magyar hazafi maradt. Mindig visszautasította, hogy kulturálisan a németséghez kössék a személyét. Magyar jellemeket, magyar sorsokat írt meg. Bár nem Herczeget szokás azonosítani a realizmussal, Herczeg józan, reális ön- és társadalmi ismeretéről árulkodik az, ahogyan emlékiratában megfogalmazta a németséghez való kapcsolatát: „Az én családom kétszáz esztendővel ezelőtt jött ki Németországból, egy német fejedelem elől menekült, olyan időszakban, amikor az őshazában a nemzeti érzés ismeretlen fogalom volt.” A nemzeti érzés kora a Herzog famíliát már Magyarországon érte, egy befogadó környezetben. Ahogyan az anyai ágon szintén német származású – és egyébként tőle eszmeileg és művészileg távoli – Tersánszky Józsi Jenő, Herczeg sem volt hajlandó behódolni a német disszimilációs nyomásnak. Herczeg talán önmaga lelkes magyarrá válására is gondolt, amikor ugyancsak A hét svábban megidézte Damjanich Jánost, a „rácok ostorát”, aki szerb születésűként, ám magyarországi polgárként lelkesen azonosult a magyar alkotmányosság és szabadságharc ügyével: „A sereg vezére Damjanich János alezredes volt. A svábok elkedvetlenedtek, mikor kitudódott, hogy ez a Damjanich rác ember, hozzá még stásai granicsár. (…) Egypár nap múlva már azt mondták a svábok: ez a mi emberünk! Ő nem hasonlított azokhoz a katonákhoz, akiket a verseciek ismertek. (…) Az emberek ösztönszerűen megérezték benne az erőt és az elszántságot.” Nyilvánvaló, hogy Herczeg társadalmi nézeteinek nagy része ma már nem állja meg a helyét, ám ez nem lehet perdöntő egy író esetében, aki nem volt politikus. Másrészt például Margaret Mitchell Elfújta a szél című regénye éppúgy a déli társadalom egyetlen osztálya szempontjából mutatja és egyszerűsíti le a sokszálú, bonyolult társadalmi és politikai kérdéseket, ahogyan Herczeg is a dzsentri és „úri” középosztály nézőpontjából elemezte az 1918-19-es eseményeket (például az Északi fény című regényben), vagy éppen a dualizmus társadalmát. Ez nem érdem és nem bűn, de nyilván az összetett valóságnak csak egyetlen eleme.
Szerző
Témák
Herczeg Ferenc

A békés Keleten (Irak, Törökország 2019)

Publikálás dátuma
2019.09.22. 12:26

2014-ben első magyarként hazajöttem a selyemúton. A több mint tízezer lépést két és fél hónap alatt tettem meg Pekingtől Isztambulig. A selyemút misztikája azóta is orientál, az idén Isztambulból indultam, és az utam legvégső, legdélebbi állomása Babilon volt Irakban. Irakból visszatértem Dél-Törökországba, majd hazarepültem.

A török selyemúton

… és kijöttem a Sabiha Gökçen nemzetközi repülőtér üvegajtóján, majd beléptem Isztambulba. Most nem akartam a városban időzni, már többször jártam itt, ezért buszra szálltam, és elindultam Ankarába. Éjfél körül érkeztem meg a hatalmas buszpályaudvarra, ahol már kétszer is jártam 2011-ben, de Törökország fővárosában még egyszer sem. Bő negyedórás kóválygás után megtaláltam azt a kijáratot, ami a helyi buszokhoz vezetett. A parkolóban már csak dolmusok, minibuszok várakoztak. Mivel nem volt szállásfoglalásom, ezért odamentem a sofőrökhöz és a magam török nyelvtudásával a következőket mondtam: sehír merkez, azaz városközpont, hotel, kücsük money, azaz kis pénz. Így kértem meg őket arra, hogy a belvárosban egy olcsó szálloda mellett tegyenek ki. A sok (rém)hírrel ellentétben a keleti emberek nagyon kedvesek és segítőkészek, főleg akkor, ha azt látják, hogy az ember vadidegen. Rajtam látszott. Az út során az egész dolmus velem foglalkozott, majd a megfelelő helyen többen is mondták, hogy itt és most kell leszállnom. Aztán jött egy taxis, aki 10 líráért elvitt egy kb. két percre lévő szállodába. Pár nap múlva, megismerve az árakat rájöttem, hogy ha ötöt kér, akkor is jól jár. De ez engem akkor hajnalban nem zavart, úgy megörültem annak, hogy ilyen jól kezdődik a hetem, hogy 20 lírából nem kértem vissza. A selyemút tulajdonképpen selyemutakat jelent, mert a karavánok nem csak egy utat használtak, hanem többet is az évezredek során. Már a Kína ősi fővárosából, Csanganból, a mai Hsziánból induló selyemút a Tarim-medencénél a Takla-Makán sivatag miatt három nagy ágra oszlott. A karavánok a sivatag északi peremén a Turfán-Ürümcsi vonalon közlekedtek, délen pedig Hotan, Jarkand, Kasgar városokat érintve, és ha nem volt biztonságos valamelyik útvonal, akkor az áruk gyakran a sivatagon át, az ottani oázisokon keresztül jutottak el a mai Kirgizisztán területére. Én 2014-ben a Peking–Hszián-Lancsou-Linsziá-Turfán-Hotan-Jarkang-Kasgar vonalat utaztam be, azaz Turfán után átbuszoztam a sivatagon, és a déli útvonalon folytattam az utam. Törökország területén is több selyemút van, én 2014-ben a Fekete-tenger melletti Trabzonba mentem, ahol az árut hajóra tették, és innen vitték tovább nyugatra, többek között Európába. A másik útvonal Törökország déli részén halad át – erről majd később –, de gyakran a karavánok Anatólia nagyobb városain mentek keresztül. Kayseri, Ankara, Bursa, mindig is e távolsági kereskedelem fontos csomópontja volt, Bursa még ma is a selyméről híres! A gyors gazdasági fejlődésnek köszönhetően, ezeket a városokat ma „Anatóliai Tigriseknek” is nevezik. 2014-ben Isztambulban lefényképeztem egy selyemszövő műhelyt, ugyanis a selymet a kereskedők nem szövetként szállították, hanem fonálként. A fonal szállítása sokkal könnyebb, mint a kész szöveté, és rablótámadás esetén a rablók a gombolyagokkal nem tudtak mit kezdeni. De a selyemcérnából nem csak selymet szőttek, selyem az alapja a damasztnak, ami a nevében őrzi Szíria fővárosának, Damaszkusznak a nevét, a muszlin pedig az iraki Moszulon át - a város neve magyarul találkozási hely - érkezett Európába.

Atatürk öröksége

Miután kijöttem a szálloda ajtaján elindultam Musztafa Kemál mauzóleumához. A török katonatiszt akkor vette kezébe népe sorsát, amikor egy több mint 600 éves birodalmat akartak eltörölni a térképekről. Az első világháborúból vesztesen kikerülő Oszmán Birodalom területét a győztesek felosztották az angolok, a franciák, az olaszok, a görögök, és az oroszok között. Musztafa Kemál nem fogadta el a döntést és felszabadította a törökök lakta területeket a nem muzulmánok uralma alól. Ezért kapta a Gázi, azaz a hitéért harcoló, a Hős melléknevet. Így lett a modern Törökország megalapítója az iszlám harcosa, akárcsak 600 évvel korábban a születő Oszmán Birodalom (1299/1301-1923) első uralkodói, Oszmán és fia Orhán. Musztafa Kemál születésének az évében, 1881-ben az Oszmán Birodalom területe majd 5 millió négyzetkilométeres volt, ebből 1920-ra egy 300.000 négyzetkilométeres ország lett, majd 1938-ban Atatürköt (a "törökök atyja") a 783.562 km területű Török Köztársaság tekintette halottjának. Atatürk egy modern világi, török államot akart. Ez viszont nem tetszett az iszlámhoz és a származásukhoz ragaszkodó kurdoknak. Szaid sejk lázadásáról (1925) a mauzóleum melletti múzeumban is olvastam, azt viszont a korábbi olvasmányaimból tudtam, hogy Sabiha Gökçen, Musztafa Kemál nevelt lánya (1913-2001), akiről a már említett repülőteret elnevezték, pilóta volt, és pilótaként részt vett a kurdok utolsó, 1936-os lázadásának a leverésében. Atatürk mauzóleumában található a Török Köztársaság második államfőjének,a félig kurd származású Musztafa Iszmet pasának (1884-1973) a sírja. Ő is katona volt, és az előbb említett török függetlenségi háborúban kétszer is megverte a görög csapatokat Inönü település mellett - így lett Musztafa Iszmet Inönü. A felszabadító harcokból több nagyváros is hősiesen kivette a részét. Antep város lakossága olyan bátran harcolt a francia megszállók ellen, hogy 1928-tól Gaziantep lett a város neve (a már említett Gázi szó), Urfát (egykor Edessza) pedig 1982-ben nevezték el Győzedelmes Urfának, Sanliurfának.

Ankarai történetek

Ankarának a múltja a nehezen datálható időkig nyúlik vissza. Aki ezt nem hiszi, annak érdemes megnéznie az Anatóliai Népek Múzeumát, ahol az őskor első emlékeitől a bibliai időkig nyomon követhetjük a térség történelmét. A folytatásért már sétálnunk kell egy kicsit. Az internet szerint Róma és Ankara között a távolság légvonalban 1721 km, országúton egy ezressel több. De ez a nagy távolság semmivé lesz Augustus császár (i.e. 63- i.sz. 14) temploma mellett. A templom falait nézve eszembe jutott egy történet. A XVI. század elejétől a törökök európai terjeszkedését a szomszédos Iránban (Perzsia) megszülető Szafávida állam veszélyeztette. Az oszmánok törökök voltak és szunniták, a Szafávidák pedig perzsák és síiták. De a két birodalom közötti csatáknak nem csak vallási és etnikai okai voltak, az oszmánok jól tudták, hogy a megszülető és terjeszkedő keleti szomszéd és Európa között többször is felvetődött a katonai szövetség terve Isztambul ellen. II. Gyula pápa már 1507-ben Perzsia új uraiban látta Európa megmentőjét. „Itt a nagy alkalom, hogy az átkozott törökök ellen valami nagyszabású vállalkozást hajtsunk végre, mivel erejüket a perzsa király felettébb meggyengítette s napról napra tovább gyengíti.” – írta egyik levelében a portugál királynak. A pápa a magyar királynak, II. Ulászlónak is írt, akinek akkorra már az egyik követe megfordult Perzsiában, s a pápa épp a magyar követ beszámolója alapján próbált meg tájékozódni. Miután I. Szelim hatalomra került (1512), 1514-ben legyőzte a perzsákat, három évvel később pedig a déli szunnita riválist, az egyiptomi mamlúkokat is (1517). Mindezek ellenére a török győzelmek nem vették el a Vatikán és II. Lajos kedvét a perzsa szövetségtől. A magyar király követe, egy maronita szerzetes, a következő levéllel tért vissza 1523-ban Perzsiából a magyar királyhoz: „Ezért tehát megfogadom, hogy én a törökök királya ellen, de bármely más ellenségetekkel szemben is segítséget nyújtok nektek, ha április havában gondotok lesz arra, hogy túlfelől megtámadjátok az ellenséget, aminthogy erről az oldalról ezt mi is meg fogjuk cselekedni.” Az 1532-1555-ös perzsa-török háború után a két birodalom igazságosan felosztotta egymás között Grúziát, Örményországot, a kurdok lakta területeket, az oszmánok megtartották a perzsáktól elfoglalt Bagdadot is. A két keleti birodalom békekötésnek nem örültek Európában, mert sejthető volt, hogy I. Szulejmán így sokkal nagyobb haderővel fog majd támadni. A békét abban az Amaszia nevű városban írták alá, ahol korábban I. Szelim született. Az eseményre (1555), egy magyar követség is a városba indult Sztambulból. Verancsics Antal (1504-1573), mint egyházi méltóság, jól ismerte a latin, és az ógörög nyelvet, és kíváncsian tanulmányozta az ókor megmaradt romjait, epigráfiáit. Ankarában, a már említett templomban találtak egy latin-ógörög nyelvű feliratot, s ezzel beírták a nevüket a tudomány nagy könyvébe. Augustus császár halála előtt négy írást adott át a Vesta-szüzeknek. Az egyik a temetéséről rendelkezett, a másik tetteit sorolta fel, volt egy írás ami a birodalom helyzetét tárgyalta, a negyedik pedig a császár memoárja volt. A császár tetteit soroló eredeti felirat Rómában volt, négy bronztáblára vésve. Ez a felirat elveszett, viszont minden nagyobb városba küldtek róla másolatot, ezt találta meg a magyar küldöttség. A pogány szentély mellett áll egy török zarándokhely, Hádzsi Bayrám Veli sírja, és mellette egy dzsámi. Bayrám Veli a hagyomány szerint II. Murád szultán spirituális vezetője és tanácsadója volt, egy anekdota szerint megjósolta, a szultán nem, viszont a az ő fia már el fogja foglalni Konstantinápolyt. És igaza lett.