Bóta Gábor: Fityisz a halálnak

Publikálás dátuma
2019.09.28. 14:44

Fotó: Éder Vera
Nyugtalan halott Rubensként Pogány Judit, a Rubens és a nemeuklideszi asszonyok előadásában.
Nemigen akarja tudomásul venni, hogy meghalt. Icereg-ficereg. Perlekedik. Oda-odamond valami szemtelenül vagányat a körülötte állóknak. Azok meg csak bambulják és bambulják, aztán rövidesen mindannyiuk nyelve alaposan megered, Esterházy Péter szövegének szóáradata tolul ki a szájukon, kacskaringós mondatindák terjednek a Színház-és Filmművészeti Egyetem közkedvelt, Padlás nevű játszóhelyén. Ha valaki halottként mocorog a ravatalon, az nem csak tragikus meg hátborzongató, hanem vicces is, hiszen képtelenség, és ezért abszurdba fordul. Mrozek híres abszurd drámájában, a Tangóban, van egy ilyen ravatal a szobában, amire Artúr, a nyughatatlan ifjonc, büntetésből küldi elég rendszeresen a nagymamát, mert nem engedelmeskedett kellőképpen a házsártos zsarnokoskodásainak. A nézőtéren ezen mi váltig röhögünk, hiszen tragikomikusan mulatságos helyzet, de aztán majdcsak belénk szorul a nevetés. Ilyen Esterházy darabja is, amin nevetünk és nevetünk. Veszett jó fityiszt mutatni a halálnak, kigúnyolni a vén kaszást, miközben mindannyian tudjuk, hogy idei-óráig megtehetjük ezt, de aztán csak ő győzedelmeskedik. Vagy talán mégsem!? Ha valaki olyan zseni, mint például Rubens, akkor lehet halhatatlan? Vagy ez a szó csak illúzió csupán? Esetleg csak az alkotásaira vonatkozik? Esterházy darabjába a Hasnyálmirigynaplójából is átcsentek részeket. Abból a kötetből, amit már a végzetes betegségétől szenvedve írt, és közben mégis mert benne csúfot űzni a halálból, vagy éppen megszemélyesítve a gyilkos kórt, nagyon is emberien diskurált vele. Most is ezt teszi. Van egy Hasnyálka nevű szereplő. Mentes Júlia cserfes kis csajnak játssza, aki még némiképp kényeskedik is, tán még önimádónak is nevezhető. De csalfának mindenképpen, mert első látásra úgy tűnik, mint aki a légynek sem képes ártani, aztán ugye tudjuk, hogy magában foglalja, szinte eggyé válik vele, a gyilkos rákot. Rubens hasonlóképpen vitázik, perlekedik, alkudozik vele, mint Tevje az istennel, a Tóbiás, a tejesemberben, vagy annak musical változatában, a Hegedűs a háztetőnben. Csak hát ugye abban nem jelenik meg isten, most viszont „kéznél van” Hasnyálka, aki kerekre nyílt szempillákkal, naivnak látszó ábrázattal hallgatja, és tromfol is, szócsatába bocsátkozva. Pogány talpig fekete ruhában, teljesen olyasmiben, mint amiben civilben is jár, adja a festőgéniuszt, akibe nyilvánvalóan temérdek dolgot átplántált magából Esterházy, és ez az öltözet jelzi, hogy rengeteg minden van benne Pogányból is. Nevezhetjük a figurát akár a művész önarcképének, aki számára az alkotás a világ közepe, origója. Hogy saját magát mennyire tekinti a középpontnak, azt már művésze válogatja. De ebben az esetben mindenki Rubens körül kering, aki pedig hasnyálmirigye körül, ami vagy inkább aki, a betegség magába foglalásával, igencsak abnormálisan eltúlzott szerephez jutott az életében. Pogány pazarul játszik egy erős öniróniával, sőt öngúnnyal rendelkező embert, aki azért pontosan tisztában van az értékeivel. Örökös, görbetükrös önreflexióival, tán maga előtt is iparkodik ezt ellensúlyozni. Elképesztően pikírt hangsúlyai vannak. Gonoszkodóan odavetett epés tőmondatai. Ádáz, lúdbőröztető szemvillanásai, ridegül hárító karmozdulatai, merevre váltó arcmozdulatai. Olykor megközelíthetetlen nagyság. Máskor kommunikációra, vitára kész ember, aki igencsak közlékeny, annyira, hogy valóságos szóáradat tör elő a szájából. Kacskaringós, ide-odaindázó mondatfolyamok töltik be a légteret, melyek ráadásul még filozofikus tartalmakat is hordoznak a művészetről, a létről, a világról, úgyhogy kapkodhatjuk a fejünket rendesen. De ettől még az előadásmód soha nem megy át magasztosba, ami Dohy Balázs rendező nagy érdeme is. Át tudja vinni a produkcióba a szöveg pengeélen való táncolását, ideálisan képes keverni a dermesztően tragikust és a triviálisan, harsányan komikust. Hagyja, sőt nyilvánvalóan inspirálja, hogy akár a vaskos bohózati és a lidércesen letaglózó ugyanabban a pillanatban vegyüljön egymással és sokszor keveredjen Ferge Elizabet hárfájának zenéjével. Szikora János rendezésében, több mint tíz évvel ezelőtt, a Pesti Színházban, ezt ritkán sikerült így eltalálni, miközben nagy szó volt, hogy külföld után csak bemutatták nálunk is a darabot. A Pestiben volt egy lehengerlően festői látványvilág, Horesnyi Balázs tologatható díszletein megjelentek a drabális rubensi idomok, hatalmas mellek, fenekek, combok, a hús tobzódása. Zoób Kati jelmezei hozzájárultak a mutatós, szemet gyönyörködtető színpompához. Ugyanakkor a színészi játék, hanghordozás, gyakran olyan volt, mintha realista drámáról lenne szó, holott ez az abszurd abszurdja. Intellektuális bohóctréfa, diákos csínytevés, pajzán móka, a halálra nyelvet öltögető, humorral teli vagányság. Nem szabad fölöttébb komolyan venni, de nem lehet könnyed felszínességgel elpoénkodni sem. A Színművészetin szegény színházi körülmények között is eltalálják a stílust. Bognár Eszter díszlete mindössze néhány hatalmas, üres vászon, képkeret, egy tolószék, no meg a ravatal. A jelmezei sem barokkosan túlcsicsázottak. Bacchus szőlőfürtös, borospoharas gatyája olyan, mintha rossz kabaréból lépett volna elő, de ide, ebbe a vérbő vásottságba, ez most pont jó. Lengyel Benjámin formálja meg Bacchust, hedonista módon, csakúgy mint a festősegédet, aki szenved attól, hogy ott kell kuksolnia a mester árnyékában. Kenéz Ágoston jól adja a zseni nyomába nem érő, és emiatt magát elnyomottnak érző, fiát. Hajduk Károly Gödel, a híres matematikus, ő formátumban méltó vitapartnere lehet Rubensnek. Hajduk lefegyverzően tiszta aggyal gondolkodó, de kissé érzéketlen, „szögletes”, tudóst játszik, metsző a logikája, de némiképp tompultak az érzékei, így ellentétbe kerül a művészet érzékiségével, Rubens élvhajhász hedonizmusával. A rendező és Komán Attila dramaturg, abszolút a helyét megálló színpadi szöveget hoztak létre, amiből fantáziadúsan virgonc, fájdalmakkal, az elmúlás kínjával is teli, de mégis üdén életvidám produkció kerekedett.  
Szerző

Papp Sándor Zsigmond: A gyermekkor börtönei

Publikálás dátuma
2019.09.28. 13:39

Fotó: Papp Sándor Zsigmond
Rendeletben kellene megtiltani, hogy az ember felkeresse gyermekkori olvasmányainak helyszínét. Mert nincs rosszabb annál az időutazásnál, amely a képzeletből tart a valóság felé, az ágas-bogas labirintusból hirtelen a nyílegyenes sugárúton találjuk magunkat, ahol turisták szelfiznek vadul, idegenvezetők okoskodnak közömbös hangon, az illúziót meg felszárítja a nap. If vára előtt ringatózik a marseille-i hajó, és alig tudom titkolni a csalódásomat. Ennyi lenne az egész? Ekkora? Hát láttam már nagyobb villát a Rózsadombon. Nagyjából ezt éreztem anno az egri vár előtt is. Ezért a földszintes izéért küzdöttek annyit? Folyt el annyi vér és telt meg annyi oldal? És vártam, hogy a poénon nagyot nevetve, hogy lám, átverték a messziről jött embert, majd odakísérnek az igazihoz, az eget ostromló tornyokkal, hatalmas belső udvarral rendelkező, utcányi vastag falakkal kígyózó monstrumhoz, amely bennem élt mindvégig. (A képzelet gigantikus váraihoz eddig egyébként Peter Jackson jutott a legközelebb, aki A Gyűrűk Urában húzta fel a digitális birodalmat. Na, azon már volt miért csettinteni! Arról már valóban el lehetett hinni, hogy itt dőlt el a Jó és Rossz közötti évezredes küzdelem, hogy itt fordult meg az emberiség sorsa.) Persze már az is mennyire viszonylagos, hogy mi a kicsi. Mert most igenis jelentéktelennek tűnt a szigeten didergő tömzsi váracska, kevésnek egy nagyregény ikonikus helyszínéhez, melyet én Escher egymásba torkolló, épp ezért a szabadulást eleve lehetetlenné tevő lépcsőivel képzeltem el, Piranesi dohos, ám minden ízében monumentális börtönkatedrálisaként tartottam számon, anélkül hogy erről tudtam volna. (Még szerencse, hogy nekik a képzelet állt „modellt”, így nem korlátozhatta őket a valóság kicsinyessége, és lehettek évtizedek múlva a kedvenceim, a fantázia nagy ívű rajzolói.) Ehhez képest a fizika és az építészet racionális törvényei kijózanítóak. De azért mégsem veszett el teljesen az illúzió. Mert ha valaki azt mondta volna, hogy rendben Papp úr, akkor most fáradjon be a falak közé röpke tíz évre, aztán vájjon alagutat kanállal, akkor nincs az a Faria abbé, aki miatt bevállalnám. Ez a csodás menekülés volt a gyermekkorom egyik fontos története. És persze az abbé tudása, mely engem is lenyűgözött, nem csak a tudatlan tengerészt. A könyvek iránti mélységes tisztelet és szeretet, és ami még fontosabb: kritikus hozzáállás! Az abbé szerint ugyanis egy kisebb, de alaposan átválogatott könyvtár maga a csoda, mert „ha jól kiválasztunk százötven könyvet, megtaláljuk bennük mindazt, amit tudnunk kell, ha nem is az emberi ismeretek összességét”. És ez az a tudás, amely hirtelen tágassá varázsolja Dantés börtönét, és alkalmassá teszi a menekülésre. Sőt ez maga a menekülés! Ezért is volt számomra a regény legfontosabb szereplője az abbé és az a százötven könyv, amelyet később majd nekem is ki kell szemezgetnem az egyre terebélyesedő betűdzsungelből és többször elolvasnom, hogy így készüljek fel minden eshetőségre. (Milyen lenne a leendő raboskodás szemszögéből olvasni? Kortársat és klasszikust, rendhagyót és semmit sem kockáztatót?) És igen, ezért is volt, hogy a menekülés és a kincs, mint megérdemelt jutalom megtalálása után már érdektelenné vált a regény, sőt onnan igazából egy másik regény kezdődött, a bosszú körülményes és vontatott története, amely már nem volt képes lekötni. A kiszabadulás élménye persze ma sem idegen Marseille-től, amelynek kapcsán az ember hajlamos elfelejteni, hogy Franciaország második legnagyobb városa. Amíg oda nem ér. Amíg bele nem keveredik a feltúrt, szétfaragott, tüntetők miatt részben lezárt dzsungelbe. És rá nem jön, hogy a pesti autósok szemtelensége, tolakodása – tán csak az ingerültséget nem számítva – össze nem mérhető a helyiekével, akik a kocsi minden adottságát – szerintem meg is nyújtják, ha kell – kihasználják, hacsak egy centit is nyerhetnek a bedugult utcán. Ehhez pedig hozzájönnek a motorjaikhoz, robogóikhoz szinte hozzánőtt bennszülöttek, akik a maradék millimétereken kígyóznak át, és még a visszapillantót sem viszik le. Ilyenkor már a GPS sem segít, mert hiába mondja, hogy az első lehetőségnél forduljon balra, mert az le van zárva, el van torlaszolva, vagy egy unatkozó rendőr integet, hogy az ellenkező irányba indulj, és vigasztalóan mosolyog, majd hiába kérlel a géphang egyre kétségbeesettebben, hogy forduljon vissza, ahol lehet, mert nem lehet sehol. Odakint már könnyebb. Odakint már belélegezhető, befogadható a város. Akkor már van tágas kikötő, robusztus katedrális, és olyan színesen nyüzsgő, vibráló tömeg, hogy minden migránsozó politikus megnyalhatná a tíz ujját. Van turistákra várakozó hajó és van gyermekkor. A csalódás hatására nem váltottam meg a hateurós jegyet, nem léptem be a várba. Épp elég volt szembesülni a régi világom felnőttes zsugorodásával. De tudom, hogy visszatérek még majd. Miatta is. És talán már százötven könyv élményével gazdagabban. Felvértezve minden ellen, ami egy regénybeli világban leselkedhet az ártatlanokra. Bár könnyen lehet, hogy ebben a leselkedésben már a valóság verhetetlenebb.

Sebes György: Nem egyemberes show

Publikálás dátuma
2019.09.28. 13:26

Fotó: RTL Klub Sajtóklub
Ez nem egyemberes show – mondta Németh Miklós. A volt miniszterelnök arra válaszolt, utólag nem sajnálja-e, hogy éppen harminc éve nem ő jelentette be a tévében a határnyitást. Emlékeztetett arra is, hogy Helmut Kohl akkori (nyugat)német kancellár javasolta, a külügyminiszterek kommunikálják a döntést. Így magyar részről Horn Gyulára hárult a feladat és ő szerette is, ha a reflektorfényben állhatott, különösen egy ilyen fontos ügyben. Az egykori kormányfő pedig három évtized távlatából még hozzátett egy nem kevéssé áthallásos mondatot is: „Sajnálom azokat, akik a percnyi népszerűségért nem a teljes igazságot mondják”. Németh Miklós az RTL Klub egyik legjobb műsorának, a hetente egyszer jelentkező XXI. Századnak nyilatkozott. Ez a program – újabban – hétfő esténként látható, természetesen nem főműsoridőben. Feltehetően nem vonz sok nézőt, hiszen nem folytatásos – és kitalált – történet, nem is valóságshow, mindössze egy hiánypótló adás és egykori életünkről szól. Igazából egy közszolgálati csatornán lenne a helye, ha a közszolgálatiság fogalmát az utóbbi egy-két évtizedben nem járatták volna le véglegesen és visszavonhatatlanul. Így aztán ma egy kereskedelmi tévé idézi fel a közelmúlt történetét, méghozzá részrehajlás és politikai felhangok nélkül. Nem is csoda, hogy az RTL Klub hírigazgatójának ez az egyik büszkesége. És Kotroczó Róbert joggal mondhatja, hogy bár a történelmet általában a győztesek írják, az ő esetükben viszont nem. Ők az utóbbi több mint húsz évben kivívták maguknak a jogot, hogy hitelesek legyenek és ne kelljen minden pillanatban arra figyelniük, tetszik-e az éppen regnáló hatalomnak, amit csinálnak. Ebben jelentős része van a hírigazgatónak, aki lassan ugyancsak két évtizede áll posztján. Kotroczóra és a XXI. Századra vonatkoztatható az is, amit Németh Miklóstól az elején idéztünk. Pedig ez a fiatalember üstökösként tűnt fel a tévézésben a 90-es évek elején. A Magyar Televízió rövid életű hírműsorában, az Egyenlegben pallérozódott, mint riporter, de műsort is vezetett, mégpedig kitűnően. Szinte képernyőre termett és csak utóbb mesélte, hogy minden élő adás mekkora megpróbáltatást jelentett számára. Így talán nem is esett nehezére, hogy az RTL Klubnál munkatársait – beosztottjait – „futtassa”, konkrétan a XXI. Század című műsorban. Ezt az adást ugyanis minden héten más csinálja, de nem is lehetne másképp, hiszen olyan témákat dolgoznak fel, amelyek hosszú kutatómunkát, sok előkészületet, beható tanulmányozást igényelnek. Nagyon szimpatikus, hogy a bevezetőben – legyen szó bármiről – a műsorvezető-riporter saját élményeit, emlékeit is felidézi a témáról, amit aztán gazdag képanyaggal – főleg archív felvételekkel – és néhány interjúalany segítségével részletesen ki is bont. Hosszú évekig Lázs Sándor irányította ezt a szerkesztőséget, ám nemrég nyugdíjba ment, noha még visszadolgozik. Most Borsody István a felelős szerkesztő, ő jegyezte a határnyitásról szóló műsort is. De Németh Miklóssal már Kotroczóval együtt beszélgettek és jó volt látni, hogy a hírigazgató nem felejtett el lényegre törően és pontosan kérdezni. Igaz, a legérdekesebb kérdést nem ő tette fel. Németh Miklós ugyanis arról beszélt, hogy sosem gondolta, a határnyitásból politikai tőkét kovácsolhatott volna, hiszen őt mindig a szolgálat érdekelte. És akkor – újra csak nem pusztán az egykori eseményekre célozva – kifejtette, hogy szerinte egy nemzet, egy ország, egy nép számára a legnagyobb veszély az, ha félrevezetik. Márpedig egyoldalú tájékoztatással, propagandával annyira lecsökkenthetik a nép ítélőképességét, hogy az már nem képes józanul gondolkodni, csak a rövidtávú érdekei szerint. És akkor „az első kalandornak odadobja magát” – mondta. Mire Borsody – napjainkban egy riportertől teljesen szokatlanul – megjegyezte, hogy ez azért naivitás. Németh Miklós pedig erre azt válaszolta, elfogadja, ám még mindig jobban szeret így élni, mint tömjénfüstben. Az ilyen párbeszédek miatt (is) jó műsor a XXI. Század. Meg persze azért is, mert emlékeztet azokra a – nem oly távoli – időkre, amiket sokan szeretnének elfelejteni, netán átírni. Vagy legalább a saját szerepüket másképp láttatni. Hol a média, hol a kultúra, hol a politika, hol esetleg a reklám történetének egy-egy epizódját idézik fel, boncolgatják. Nem mennek nagyon nagy mélységekbe, igyekeznek szinte bulvárosan feldolgozni minden témát, de még így is példamutató, amit csinálnak. Ezen a héten például hazai együttesek és fesztiválok rendszerváltás utáni kezdeteit tűzték napirendre. A Tankcsapda és Lovasi András – és együttesei – sorsán keresztül mutatták be az egykori zűrzavart és útkeresést, meg azt az időszakot, amikor szinte „szemesnek állt a világ”. Minden hétre találnak figyelemre érdemes, jól képesíthető, az előző évtizedeket jól jellemző témákat. Néha portrékat készítenek, gyakran idézik a korabeli sajtót és mindig fel tudják „dobni” filmjeiket. Azt se felejtsük el, a határnyitásról szóló részben elmondták, hosszan beszélgettek Németh Miklóssal, s az interjúból újabb részleteket is felhasználnak majd a jövőben. Talán fény derülhet néhány egykori titokra, s netán újabb aktuálpolitikai leckékben is részük lehet azoknak, akik hajlandók érteni a volt miniszterelnök szavait.