Papp Sándor Zsigmond: A gyermekkor börtönei

Publikálás dátuma
2019.09.28. 13:39

Fotó: Papp Sándor Zsigmond
Rendeletben kellene megtiltani, hogy az ember felkeresse gyermekkori olvasmányainak helyszínét. Mert nincs rosszabb annál az időutazásnál, amely a képzeletből tart a valóság felé, az ágas-bogas labirintusból hirtelen a nyílegyenes sugárúton találjuk magunkat, ahol turisták szelfiznek vadul, idegenvezetők okoskodnak közömbös hangon, az illúziót meg felszárítja a nap. If vára előtt ringatózik a marseille-i hajó, és alig tudom titkolni a csalódásomat. Ennyi lenne az egész? Ekkora? Hát láttam már nagyobb villát a Rózsadombon. Nagyjából ezt éreztem anno az egri vár előtt is. Ezért a földszintes izéért küzdöttek annyit? Folyt el annyi vér és telt meg annyi oldal? És vártam, hogy a poénon nagyot nevetve, hogy lám, átverték a messziről jött embert, majd odakísérnek az igazihoz, az eget ostromló tornyokkal, hatalmas belső udvarral rendelkező, utcányi vastag falakkal kígyózó monstrumhoz, amely bennem élt mindvégig. (A képzelet gigantikus váraihoz eddig egyébként Peter Jackson jutott a legközelebb, aki A Gyűrűk Urában húzta fel a digitális birodalmat. Na, azon már volt miért csettinteni! Arról már valóban el lehetett hinni, hogy itt dőlt el a Jó és Rossz közötti évezredes küzdelem, hogy itt fordult meg az emberiség sorsa.) Persze már az is mennyire viszonylagos, hogy mi a kicsi. Mert most igenis jelentéktelennek tűnt a szigeten didergő tömzsi váracska, kevésnek egy nagyregény ikonikus helyszínéhez, melyet én Escher egymásba torkolló, épp ezért a szabadulást eleve lehetetlenné tevő lépcsőivel képzeltem el, Piranesi dohos, ám minden ízében monumentális börtönkatedrálisaként tartottam számon, anélkül hogy erről tudtam volna. (Még szerencse, hogy nekik a képzelet állt „modellt”, így nem korlátozhatta őket a valóság kicsinyessége, és lehettek évtizedek múlva a kedvenceim, a fantázia nagy ívű rajzolói.) Ehhez képest a fizika és az építészet racionális törvényei kijózanítóak. De azért mégsem veszett el teljesen az illúzió. Mert ha valaki azt mondta volna, hogy rendben Papp úr, akkor most fáradjon be a falak közé röpke tíz évre, aztán vájjon alagutat kanállal, akkor nincs az a Faria abbé, aki miatt bevállalnám. Ez a csodás menekülés volt a gyermekkorom egyik fontos története. És persze az abbé tudása, mely engem is lenyűgözött, nem csak a tudatlan tengerészt. A könyvek iránti mélységes tisztelet és szeretet, és ami még fontosabb: kritikus hozzáállás! Az abbé szerint ugyanis egy kisebb, de alaposan átválogatott könyvtár maga a csoda, mert „ha jól kiválasztunk százötven könyvet, megtaláljuk bennük mindazt, amit tudnunk kell, ha nem is az emberi ismeretek összességét”. És ez az a tudás, amely hirtelen tágassá varázsolja Dantés börtönét, és alkalmassá teszi a menekülésre. Sőt ez maga a menekülés! Ezért is volt számomra a regény legfontosabb szereplője az abbé és az a százötven könyv, amelyet később majd nekem is ki kell szemezgetnem az egyre terebélyesedő betűdzsungelből és többször elolvasnom, hogy így készüljek fel minden eshetőségre. (Milyen lenne a leendő raboskodás szemszögéből olvasni? Kortársat és klasszikust, rendhagyót és semmit sem kockáztatót?) És igen, ezért is volt, hogy a menekülés és a kincs, mint megérdemelt jutalom megtalálása után már érdektelenné vált a regény, sőt onnan igazából egy másik regény kezdődött, a bosszú körülményes és vontatott története, amely már nem volt képes lekötni. A kiszabadulás élménye persze ma sem idegen Marseille-től, amelynek kapcsán az ember hajlamos elfelejteni, hogy Franciaország második legnagyobb városa. Amíg oda nem ér. Amíg bele nem keveredik a feltúrt, szétfaragott, tüntetők miatt részben lezárt dzsungelbe. És rá nem jön, hogy a pesti autósok szemtelensége, tolakodása – tán csak az ingerültséget nem számítva – össze nem mérhető a helyiekével, akik a kocsi minden adottságát – szerintem meg is nyújtják, ha kell – kihasználják, hacsak egy centit is nyerhetnek a bedugult utcán. Ehhez pedig hozzájönnek a motorjaikhoz, robogóikhoz szinte hozzánőtt bennszülöttek, akik a maradék millimétereken kígyóznak át, és még a visszapillantót sem viszik le. Ilyenkor már a GPS sem segít, mert hiába mondja, hogy az első lehetőségnél forduljon balra, mert az le van zárva, el van torlaszolva, vagy egy unatkozó rendőr integet, hogy az ellenkező irányba indulj, és vigasztalóan mosolyog, majd hiába kérlel a géphang egyre kétségbeesettebben, hogy forduljon vissza, ahol lehet, mert nem lehet sehol. Odakint már könnyebb. Odakint már belélegezhető, befogadható a város. Akkor már van tágas kikötő, robusztus katedrális, és olyan színesen nyüzsgő, vibráló tömeg, hogy minden migránsozó politikus megnyalhatná a tíz ujját. Van turistákra várakozó hajó és van gyermekkor. A csalódás hatására nem váltottam meg a hateurós jegyet, nem léptem be a várba. Épp elég volt szembesülni a régi világom felnőttes zsugorodásával. De tudom, hogy visszatérek még majd. Miatta is. És talán már százötven könyv élményével gazdagabban. Felvértezve minden ellen, ami egy regénybeli világban leselkedhet az ártatlanokra. Bár könnyen lehet, hogy ebben a leselkedésben már a valóság verhetetlenebb.

Sebes György: Nem egyemberes show

Publikálás dátuma
2019.09.28. 13:26

Fotó: RTL Klub Sajtóklub
Ez nem egyemberes show – mondta Németh Miklós. A volt miniszterelnök arra válaszolt, utólag nem sajnálja-e, hogy éppen harminc éve nem ő jelentette be a tévében a határnyitást. Emlékeztetett arra is, hogy Helmut Kohl akkori (nyugat)német kancellár javasolta, a külügyminiszterek kommunikálják a döntést. Így magyar részről Horn Gyulára hárult a feladat és ő szerette is, ha a reflektorfényben állhatott, különösen egy ilyen fontos ügyben. Az egykori kormányfő pedig három évtized távlatából még hozzátett egy nem kevéssé áthallásos mondatot is: „Sajnálom azokat, akik a percnyi népszerűségért nem a teljes igazságot mondják”. Németh Miklós az RTL Klub egyik legjobb műsorának, a hetente egyszer jelentkező XXI. Századnak nyilatkozott. Ez a program – újabban – hétfő esténként látható, természetesen nem főműsoridőben. Feltehetően nem vonz sok nézőt, hiszen nem folytatásos – és kitalált – történet, nem is valóságshow, mindössze egy hiánypótló adás és egykori életünkről szól. Igazából egy közszolgálati csatornán lenne a helye, ha a közszolgálatiság fogalmát az utóbbi egy-két évtizedben nem járatták volna le véglegesen és visszavonhatatlanul. Így aztán ma egy kereskedelmi tévé idézi fel a közelmúlt történetét, méghozzá részrehajlás és politikai felhangok nélkül. Nem is csoda, hogy az RTL Klub hírigazgatójának ez az egyik büszkesége. És Kotroczó Róbert joggal mondhatja, hogy bár a történelmet általában a győztesek írják, az ő esetükben viszont nem. Ők az utóbbi több mint húsz évben kivívták maguknak a jogot, hogy hitelesek legyenek és ne kelljen minden pillanatban arra figyelniük, tetszik-e az éppen regnáló hatalomnak, amit csinálnak. Ebben jelentős része van a hírigazgatónak, aki lassan ugyancsak két évtizede áll posztján. Kotroczóra és a XXI. Századra vonatkoztatható az is, amit Németh Miklóstól az elején idéztünk. Pedig ez a fiatalember üstökösként tűnt fel a tévézésben a 90-es évek elején. A Magyar Televízió rövid életű hírműsorában, az Egyenlegben pallérozódott, mint riporter, de műsort is vezetett, mégpedig kitűnően. Szinte képernyőre termett és csak utóbb mesélte, hogy minden élő adás mekkora megpróbáltatást jelentett számára. Így talán nem is esett nehezére, hogy az RTL Klubnál munkatársait – beosztottjait – „futtassa”, konkrétan a XXI. Század című műsorban. Ezt az adást ugyanis minden héten más csinálja, de nem is lehetne másképp, hiszen olyan témákat dolgoznak fel, amelyek hosszú kutatómunkát, sok előkészületet, beható tanulmányozást igényelnek. Nagyon szimpatikus, hogy a bevezetőben – legyen szó bármiről – a műsorvezető-riporter saját élményeit, emlékeit is felidézi a témáról, amit aztán gazdag képanyaggal – főleg archív felvételekkel – és néhány interjúalany segítségével részletesen ki is bont. Hosszú évekig Lázs Sándor irányította ezt a szerkesztőséget, ám nemrég nyugdíjba ment, noha még visszadolgozik. Most Borsody István a felelős szerkesztő, ő jegyezte a határnyitásról szóló műsort is. De Németh Miklóssal már Kotroczóval együtt beszélgettek és jó volt látni, hogy a hírigazgató nem felejtett el lényegre törően és pontosan kérdezni. Igaz, a legérdekesebb kérdést nem ő tette fel. Németh Miklós ugyanis arról beszélt, hogy sosem gondolta, a határnyitásból politikai tőkét kovácsolhatott volna, hiszen őt mindig a szolgálat érdekelte. És akkor – újra csak nem pusztán az egykori eseményekre célozva – kifejtette, hogy szerinte egy nemzet, egy ország, egy nép számára a legnagyobb veszély az, ha félrevezetik. Márpedig egyoldalú tájékoztatással, propagandával annyira lecsökkenthetik a nép ítélőképességét, hogy az már nem képes józanul gondolkodni, csak a rövidtávú érdekei szerint. És akkor „az első kalandornak odadobja magát” – mondta. Mire Borsody – napjainkban egy riportertől teljesen szokatlanul – megjegyezte, hogy ez azért naivitás. Németh Miklós pedig erre azt válaszolta, elfogadja, ám még mindig jobban szeret így élni, mint tömjénfüstben. Az ilyen párbeszédek miatt (is) jó műsor a XXI. Század. Meg persze azért is, mert emlékeztet azokra a – nem oly távoli – időkre, amiket sokan szeretnének elfelejteni, netán átírni. Vagy legalább a saját szerepüket másképp láttatni. Hol a média, hol a kultúra, hol a politika, hol esetleg a reklám történetének egy-egy epizódját idézik fel, boncolgatják. Nem mennek nagyon nagy mélységekbe, igyekeznek szinte bulvárosan feldolgozni minden témát, de még így is példamutató, amit csinálnak. Ezen a héten például hazai együttesek és fesztiválok rendszerváltás utáni kezdeteit tűzték napirendre. A Tankcsapda és Lovasi András – és együttesei – sorsán keresztül mutatták be az egykori zűrzavart és útkeresést, meg azt az időszakot, amikor szinte „szemesnek állt a világ”. Minden hétre találnak figyelemre érdemes, jól képesíthető, az előző évtizedeket jól jellemző témákat. Néha portrékat készítenek, gyakran idézik a korabeli sajtót és mindig fel tudják „dobni” filmjeiket. Azt se felejtsük el, a határnyitásról szóló részben elmondták, hosszan beszélgettek Németh Miklóssal, s az interjúból újabb részleteket is felhasználnak majd a jövőben. Talán fény derülhet néhány egykori titokra, s netán újabb aktuálpolitikai leckékben is részük lehet azoknak, akik hajlandók érteni a volt miniszterelnök szavait. 

Az irodalom Herczege

Publikálás dátuma
2019.09.22. 16:20

Bánáti sváb polgárcsaládba született 156 évvel ezelőtt, 1863. szeptember 22-én Herczeg Ferenc (1863-1954) író. Érdemes megismerkedni életművével, hiszen kevés író volt, aki ennyire otthonosan mozgott a dualizmus kori és a két háború közötti dzsentri és az „úri” középosztály világában. Herczeg nevét manapság megint fölkapták, igaz, inkább az aktuálpolitika szintjén, mint a „konzervatív irodalmi kánon” alakját. Pedig egyetlen író sem azért ír, hogy bekerüljön bármilyen kánonba, akár Ady Endrének, Móricz Zsigmondnak, akár Herczeg Ferencnek, Szabó Dezsőnek vagy éppen Rejtő Jenőnek hívják az illetőt. Sőt, semmi nem tesz rosszabbat egy író hírnevének, mint az, ha egy rendszer fölmagasztalja hivatalos kultuszfigurává. Ez történt már életében Herczeggel is, aki a Horthy-korszakban megkapta a hivatalos elismerés és megbecsülés minden lehetséges formáját, a 40 kötetes díszkiadásban való megjelenéstől a Corvin-láncig, a Nobel-díjra jelöléstől kezdve számos rangos társadalmi egyesületben való reprezentatív szerepvállalásig. 1945 után a Herczeg által magasztalt ún. „keresztény középosztály” végleges háttérbe szorulásával, szétesésével aztán a Horthy-kori megbecsültség visszaütött. Sokszor fölemlegették élcelődve, hogy Herczeg a Horthy-korszakban „írófejedelem” volt és legalábbis a Bethlen-rendszer aszerint is bánt vele. Az aránytalan reprezentatív tisztelet minden írónak tehertétele még életében. Ettől persze az a közönség, amelynek írt, vagyis a „keresztény középosztály”, falta a színdarabjait, tárcáit, regényeit. Herczeget nem érdemes bárkihez hasonlítani, legfeljebb Jókaihoz és Mikszáthhoz, akiknek mesélő kedvét, színes jellemábrázolását, derűjét, fordulatos meseszövését örökölte. Kétségtelen, hogy nem a társadalmi hibák leleplezésének vagy a korabeli modern eszmei-művészi irányzatok hazai földre átültetésének szándéka vezette a tollát. Ezért egy Ady Endre vagy egy Móricz Zsigmond társadalomkritikáját várni tőle értelmetlen. Azt a feladatot viszont, amit maga elé tűzött – a középosztály szórakoztatását –, dicsérendően teljesítette. Ma már a herczegi termés jelentős részét kitevő társadalmi színdarabok és novellák többsége bizonyára elavult. Elveszítették aktualitásukat, párhuzamosan azzal, ahogyan szereplőjük, a dzsentri meg az „úri” középosztály eltűnt a horizontról, sajátos problémáival és konfliktusaival együtt. Ám akadnak maradandó, érdekes alkotások is életművében. Ha semmi mást nem írt volna hosszú életében, mint A kék róka című színdarabot (amelyből 1920-ban Mauritz Stiller svéd filmrendező Erotikon címmel forgatott egy ízig-vérig romantikus komédiát), a Bizánc című drámát és történelmi regényeit (pl. Pogányok, A hét sváb, Az élet kapuja), már azzal beírta volna nevét a magyar irodalom nagykönyvébe. Herczeg konzervatív, pontosabban konzervatív-liberális volt. Nem szerette sem a Nyugat által megjelenített „modernizmust”, sem a Jászi Oszkár és Ady által megtestesített polgári radikalizmust, sem – egy rövid időszak, 1918 ősze kivételével – a 49-es függetlenségi irányzatot. Ebben a tekintetben a konzervatív kulturális felfogás és a status quo-t védő, állagőrző 1867-es társadalmi konzervativizmus jellemezte a nézetrendszerét. A szociáldemokráciától, a népi írók és falukutatók mozgalmától, valamint ezeknek az irányzatoknak a bátor kérdésfeltevéseitől meg éppenséggel egy egész világ választotta el. A reprezentatív konzervativizmus mai napig kísért Herczeg megítélése kapcsán. Sokan fölemlegetik gúnnyal, hogy a Horthy-korszakban Nobel-díjra jelölték. Más magyar írókat is jelöltek, és A kék rókából forgatott Stiller-film, valamint ennek svédországi népszerűsége adott alapot a díjazásra. Aránytalan volt a jelölés, de a Stiller-film tudatában a hazai közönség okkal reménykedhetett. Mindazonáltal a Herczeg-féle konzervativizmus nem volt egynemű. Szerepet játszott benne a szülői ház és a lokális mikroközösség indíttatása és stratégiája. A bánáti sváb népesség, amelynek ősei a XVIII. században érkeztek az akkori Dél-Magyarországra, érzelmileg és gazdasági érdekei alapján nyitott volt az 1867-es, kiegyezéspárti politika elfogadására. Másrészt Herczeg egy nézőpontból még baloldaliak számára is rokonszenves lehet. Elvégre sváb, azaz nemzetiségi mikrokörnyezete ellenére nemcsak nyelvileg, kulturálisan, hanem érzelmileg is lelkesen azonosult a magyarsággal – beleértve: a magyar parasztsággal. Még ha nem is az utóbbiak számára írt. Igaz, Rózsa Sándor ritkán kapott olyan ironikus, de szeretetteljes ábrázolást, mint Herczegtől A hét svábban: „A híres haramiavezér volt, aki engedelmet kapott a kormánytól, hogy táborba szálljon. A nagy világfölfordulás közepette ez is megeshetett: a rablók és gyilkosok előjöttek búvóhelyeikből, hogy megvédjék a polgárok életét és vagyonát a császár katonái ellen. (…) Rózsa Sándorról pedig azt beszélték, hogy tizenkét szerbet (ti. szerb határőrt – P. Á.) ölt meg a maga kezével. Való igaz, hogy a betyárok szilaj halálmegvetéssel harcoltak. Rózsa Sándor, akit a kommandáns személyesen megdicsért, igaz betyárhumorral mondta: - Jólesik verekedni, mikor nem kell félni a csendbiztostól.” Herczeg, a huszáros, dzsentris és dzsentrilányos novellák és darabok írója még egy ilyen színes életképet is képes volt alkotni. Amikor az 1930-as években és a 40-es évek elején, a hitleri Harmadik Birodalom bokacsattogtató expanziója idején a disszimilációra való hajlandóság bizonyos személyes előnyökkel kecsegtetett, Herczeg akkor is hű magyar hazafi maradt. Mindig visszautasította, hogy kulturálisan a németséghez kössék a személyét. Magyar jellemeket, magyar sorsokat írt meg. Bár nem Herczeget szokás azonosítani a realizmussal, Herczeg józan, reális ön- és társadalmi ismeretéről árulkodik az, ahogyan emlékiratában megfogalmazta a németséghez való kapcsolatát: „Az én családom kétszáz esztendővel ezelőtt jött ki Németországból, egy német fejedelem elől menekült, olyan időszakban, amikor az őshazában a nemzeti érzés ismeretlen fogalom volt.” A nemzeti érzés kora a Herzog famíliát már Magyarországon érte, egy befogadó környezetben. Ahogyan az anyai ágon szintén német származású – és egyébként tőle eszmeileg és művészileg távoli – Tersánszky Józsi Jenő, Herczeg sem volt hajlandó behódolni a német disszimilációs nyomásnak. Herczeg talán önmaga lelkes magyarrá válására is gondolt, amikor ugyancsak A hét svábban megidézte Damjanich Jánost, a „rácok ostorát”, aki szerb születésűként, ám magyarországi polgárként lelkesen azonosult a magyar alkotmányosság és szabadságharc ügyével: „A sereg vezére Damjanich János alezredes volt. A svábok elkedvetlenedtek, mikor kitudódott, hogy ez a Damjanich rác ember, hozzá még stásai granicsár. (…) Egypár nap múlva már azt mondták a svábok: ez a mi emberünk! Ő nem hasonlított azokhoz a katonákhoz, akiket a verseciek ismertek. (…) Az emberek ösztönszerűen megérezték benne az erőt és az elszántságot.” Nyilvánvaló, hogy Herczeg társadalmi nézeteinek nagy része ma már nem állja meg a helyét, ám ez nem lehet perdöntő egy író esetében, aki nem volt politikus. Másrészt például Margaret Mitchell Elfújta a szél című regénye éppúgy a déli társadalom egyetlen osztálya szempontjából mutatja és egyszerűsíti le a sokszálú, bonyolult társadalmi és politikai kérdéseket, ahogyan Herczeg is a dzsentri és „úri” középosztály nézőpontjából elemezte az 1918-19-es eseményeket (például az Északi fény című regényben), vagy éppen a dualizmus társadalmát. Ez nem érdem és nem bűn, de nyilván az összetett valóságnak csak egyetlen eleme.
Szerző
Témák
Herczeg Ferenc