Ment előttem egy férfi kalapban, ballonkabátban, aktatáskával a kezében.
Tizenhat éves voltam, és gyalog mentem a Bethlen térről a Radnóti Gimnáziumba, végig a Landler Jenő utcán, ahogy szoktam. Igyekeznem kellett, mert a késéseket komolyan vették, ráadásul az első óra matematika, logaritmus, logaritmus, ezen járt az eszem, és hogy hogyan lehetne elkerülni a felelést.
A férfi egyszercsak megszédült, a ház falának támaszkodott, kiesett a kezéből az aktatáska, leesett a fejéről a kalap, ő pedig elterült a járdán. Mozdulatlanul feküdt, éppen előttem. A virágboltból kijött egy férfi, vízfoltos kék köpenyben, lehajolt, a ballonkabátos teste mellé térdelt.
- Meghalt – mondta a férfi. – Biztos szív. Pedig nem öreg. A halálba hajszolják magukat. Hívom a mentőket.
Visszament a virágboltba, egy asszony újságpapírral letakarta a férfi arcát. Vége. Ez a halál. Persze, láttam én már halált, filmekben, televízióban, a házunkban meghalt Zsófi néni, koporsóban vitték le a lépcsőházban, mert a liftben nem fért el, de mégis más hallani róla, mint átélni. Megérkezett egy mentőautó, a két fehér köpenyes még nézelődött, de nyilván tudták, hogy nekik itt már sok dolguk nem lehet, és nem is volt. Mindenki ment a dolgára.
Aztán valamikor a második-harmadik órán, talán fizika volt, eszembe jutott apám. Ő sem öreg. Vajon él? Ő is elindult munkába, aktatáskával, kalappal a fején, mint ez a férfi, akinek a felesége és a gyerekei még nem tudják. És őt is bármikor érheti valami. A szív.
Elhessegettem magamtól a gondolatot. Nem, apával nincs semmi baj, azért, mert az a ballonkabátos meghalt, nekem nem kell aggódnom. Ott ülnek az osztálytársaim, figyelik Ági nénit, követik a magyarázatait, senki sem gondol az édesapja halálára. Ha mindig arra gondolnánk, nem lenne egy nyugodt pillanatunk sem. De a rossz gondolatok makacs dolgok, nem lehet csak úgy elhessegetni őket. Bezártam a lakás ajtaját, mielőtt eljöttem? Már ebben sem voltam biztos. Igen, minden reggel bezárom, de ezen a reggelen éppen akkor jött a folyosón Lajos bácsi, mi újság a suliban, kérdezte, mindenkinek mindig az a fontos, hogy mi újság a suliban, én pedig éppen akkor fordítottam el a kulcsot. Vagy mégsem?
Az iskolából nem lehetett telefonálni. Nagyszünetben kimentem a az utcai telefonfülkéhez, persze tilos volt kimenni az épületből, de akkor ez nem érdekelt. Tantusz, az mindig volt nálam, mert a tantusz az fontos dolog, apa minden nap a lelkemre kötötte. Csak az a kép volt a fejemben, ahogy a ballonkabátos megszédül.
A telefonfülkében egy fiatal nő beszélt, közben cigarettázott és intett, hogy rögtön befejezi. De csak beszélt, esze ágában sem volt abbahagyni. Aztán végre befejezte, kis hülye, mondta, és még visszafújt egy kis füstöt a fülkébe.
Tárcsáztam a vállalat számát, kértem apámat, a központos azt mondta, foglalt a vonal, várnom kell. Tudtam, hogy a nagyszünetnek hamarosan vége, de ez sem számított. Aztán végre.
- Te nem vagy iskolában? – kérdezte apa, mielőtt megszólalhattam volna. – Minden rendben?