Mai tűnődésem

Mostanában egyre gyakrabban tűnődöm azon, hogy vajon mi hajthat, mi késztethet amúgy normális elmevezetésű embereket arra, hogy állandóan kényszerek fogságában éljenek. Még akkor is, ha – vegyük csak a leghétköznapibb feltételezést – anyagilag, egzisztenciálisan nincsenek rászorulva.

Én az ember legnagyobb elérhető életértékének a szabadságot tartom. Csak így egyszerűen és pőrén, minden ráaggatott minősítő jelző nélkül (ha értik, mire gondolok). Ezért álmélkodom (egyre jobban) olyasféle hírköznapi jelenségeken, amikor meglett emberek a fejüket belehajtják olyan nyűgökbe és igákba, amelyek szabad mozgásukban akadályozzák őket, amelyeket – ha akarnák - el tudnának kerülni. Hajlandóak szájukba venni olyan zablát, amely külső erővel szabályozza a nyelvüket, ami akkor is kényszereket rak a szájukra, amikor azt nem szeretnék. Miért? Mert vállalták! De vajon miféle kényszer hajthatja őket? Miféle ember az ilyen ember? Talán ostoba? Talán megátalkodott? Talán megszállott? Minden lehet! No de: miféle ember az olyan ember, aki akkor is vállalja szabadságának korlátozását, vagy annak teljes elvételét, ha ezt elutasíthatná?

Elutasíthatná azért, mert – teszem azt – bőven elérte a többszörösen megemelt nyugdíj korhatárt (pl. 72 éves), szép családja van, évtizedek óta a közélet taposómalmában sínylődik, és - egyelőre - egészséges is. Bár idegi állapotát ennek az örökmozgó mókuskeréknek a csillapíthatatlan kerengése már láthatóan megviselte, mégsem hajlandó kiszállni belőle. Pedig megtehetné! De nem teszi. Vajon miért? Hiszen oly felemelő, nemes dolog lenne átadni helyét olyan fiatalabb generációnak, amely jobban érti az idők szavát, és amelyet tapasztalatával segíthetne is. Mert a tapasztalat átadása erkölcsi kötelessége annak, akit Isten ezzel megajándékozott.

Életem legjobb döntésének tartottam (és tartom ma is) azt a döntésemet, amikor nyugdíjba vonultam. Sapienti sat!

A szerző borász