Előfizetés

Mai tűnődésem

Mostanában egyre gyakrabban tűnődöm azon, hogy vajon mi hajthat, mi késztethet amúgy normális elmevezetésű embereket arra, hogy állandóan kényszerek fogságában éljenek. Még akkor is, ha – vegyük csak a leghétköznapibb feltételezést – anyagilag, egzisztenciálisan nincsenek rászorulva. 
Én az ember legnagyobb elérhető életértékének a szabadságot tartom. Csak így egyszerűen és pőrén, minden ráaggatott minősítő jelző nélkül (ha értik, mire gondolok). Ezért álmélkodom (egyre jobban) olyasféle hírköznapi jelenségeken, amikor meglett emberek a fejüket belehajtják olyan nyűgökbe és igákba, amelyek szabad mozgásukban akadályozzák őket, amelyeket – ha akarnák - el tudnának kerülni. Hajlandóak szájukba venni olyan zablát, amely külső erővel szabályozza a nyelvüket, ami akkor is kényszereket rak a szájukra, amikor azt nem szeretnék. Miért? Mert vállalták! De vajon miféle kényszer hajthatja őket? Miféle ember az ilyen ember? Talán ostoba? Talán megátalkodott? Talán megszállott? Minden lehet! No de: miféle ember az olyan ember, aki akkor is vállalja szabadságának korlátozását, vagy annak teljes elvételét, ha ezt elutasíthatná?
Elutasíthatná azért, mert – teszem azt – bőven elérte a többszörösen megemelt nyugdíj korhatárt (pl. 72 éves), szép családja van, évtizedek óta a közélet taposómalmában sínylődik, és - egyelőre - egészséges is. Bár idegi állapotát ennek az örökmozgó mókuskeréknek a csillapíthatatlan kerengése már láthatóan megviselte, mégsem hajlandó kiszállni belőle. Pedig megtehetné! De nem teszi. Vajon miért? Hiszen oly felemelő, nemes dolog lenne átadni helyét olyan fiatalabb generációnak, amely jobban érti az idők szavát, és amelyet tapasztalatával segíthetne is. Mert a tapasztalat átadása erkölcsi kötelessége annak, akit Isten ezzel megajándékozott.
Életem legjobb döntésének tartottam (és tartom ma is) azt a döntésemet, amikor nyugdíjba vonultam. Sapienti sat! A szerző borász 

A jövőddel játszanak

Akár el is viccelhetnénk. Mondjuk azzal, hogy akkora tömeget, amekkora péntek délben a kormányzati klímacinizmus ellen tüntetett, ők évek óta már csak sokmilliárd forint közpénz elköltésével, közmunkások és állami/önkormányzati alkalmazottak kivezénylésével tudnak összerántani. (Ennyi fiatalt pedig sehogy: újabban a rezsialáírást is fizetett diákmunkások gyűjtik az egykori ifjú aktivisták helyett.) 
Vagy azzal, hogy a magyar köztársasági elnöknek már ahhoz is hazudnia kell – 2030-ra szén-dioxid-semleges áramtermelést, miközben a kormánynak esze ágában sincs bezárni Mészáros Lőrinc szénerőművét, Paks2 pedig jó eséllyel még tíz év múlva is a tervezőasztalon lesz, áramot termelni meg semmiképpen, még a hivatalos álláspont szerint sem fog addigra –, hogy beengedjék a nemzetközi klímacsúcsra. 
Abban azonban semmi vicces nincs, ha egy elveit naponta váltogató, önkritika nélküli (ez is súlyos személyiségzavar ám, nem csak az Asperger!) miniszterelnök kabinetjének egyik tagja „16 éves beteg kisgyereknek” nevezi azt a Greta Thunberget, akinek feltűnése és kényszeres igazmondása egy egész generáció számára tette átélhetővé, hogy egy demokráciában nemcsak a felelősség egyetemes - beleértve azokat is, akik még választójoggal sem rendelkeznek -, hanem a cselekvés lehetősége is. Kedves Gulyás Gergely úr, tényleg a svéd diáklány lenne „beteg”? Nem véletlenül azoknak a fejében van valami nagyon súlyos baj, akik szerint a stadion is egészségügyi intézmény, a klímaválság csak egy újabb baloldali trükk a keresztény-nemzeti politika meggyengítésére, a magyar nép legnagyobb teljesítménye pedig az volt az elmúlt tíz esztendőben, hogy egy sem előtte, sem utána nem sokat mutató debreceni focista a levegőben ollózva betalált a Fradi kapujába? 
És – ha már itt tartunk – kedves Áder János, ön szerint kinek van nagyobb mozgástere, ha meg akarja menteni a Földet, egy köztársasági elnöknek, vagy egy ADHD-s iskolásnak? Ezzel szemben pedig ki tett többet a valóságban: ön-e, az összes elnöki jogkörével, vagy az a gyerek, akit ez a szánalmas gyülekezet, az úgynevezett magyar hatalmi elit most megpróbál megbélyegezni?
Amúgy persze jó helyre ment az a Gulyás-mondat: legalább látszik, hogy hol húzódnak a törésvonalak. Az a helyzet ugyanis, hogy a holnap áderjánosai tegnap iskolába mentek, azok pedig, akikre érdemes lesz majd valami komolyabb feladatot, közösséget, közfeladatot bízni a későbbiekben, a klímatüntetésre. Ha a fideszes élcsapat számára Greta Thunberg a kijelölt ellenség, akkor vele együtt a front túloldalára kerül mindenki, aki nem akar beletörődni, hogy a féktelen étvágyú mai hatalmasok az ő majdani életminőségének rovására folytassák a már így is minden képzeletet felülmúló gazdagodásukat. 
Idáig egyszerűsödött a képlet: az is jó, ha egy mai tizen-huszonéves lemond a vörös húsról, az autóhasználatról vagy a repülésről a bolygó érdekében – de sokkal biztosabb, ha mostantól nulla szavazatot ad minden olyan pártra, amelyik (bármilyen megfontolásból) hajlandó kockára tenni a jövőjét.

Hitelezők

A gazdasági stabilitás és a kiszámíthatóság áldozatai a nyugdíjasok. Már-már sorsszerű, hogy az idei év után 2020 januárjában is várhatóan kisebb nyugdíjemelést kapnak a szépkorúak a majd később tapasztalható inflációnál. A januári emelés mértéke ugyanis minden évben megegyezik a költségvetési törvényben számolt inflációs prognózissal, amit idénre is és 2020-ra is alulbecsült a kormány – ez a nyugdíjemelések rákfenéje. 
Az alulbecslés részben szándékos, hiszen ha magasabb lesz az áremelkedés üteme a tervezettnél, akkor a meglepetés inflációból befolyó bevételekből lehet osztogatni. Ugyanez fordítva nem működik, mert a már kifizetett pénzt nehéz lenne visszavenni, és ez az amit politikai-gazdasági okokból a kormány el akar kerülni. 
A várható infláció alulbecslésének másik oka a költségvetés korai készítése: a pénzromlás következő évi mértékét – így vele együtt a nyugdíjemelés arányát – valamikor idén februárban saccolta meg a kabinet. A korai költségvetés a NER-kormány vívmánya, szerintük attól lesz jó a gazdaságnak, ha korán megismerjük az igencsak ingatag alapokon készített tervszámokat. 
A sietség sok tévedéssel járhat, az infláció idei alulbecslése miatt például havi közel ezer forintot csak az év végén fizet ki a kormány az átlagos járadékot kapó nyugdíjasoknak. Nem nagy összeg, mondhatnák a NER milliárdosok, de látjuk, hogy ők is lehajolnak az "apróért". Az sem foglalkoztatja őket túlzottan, hogy a nyugdíjasok fejenként pár ezer forinttal kényszerből finanszírozzák az állam működését, persze kamat nélkül.
De a nyugdíjemeléssel nemcsak az a baj, hogy a kormány rosszul számolja az inflációt, és utólag fizeti ki a pár ezer forintot – hanem az is, hogy annak mértéke teljesen elszakadt a bérek emelkedésétől. A fizetések az elmúlt években átlagosan 10 százalékot meghaladó mértékben emelkedtek, a nyugdíjak pedig 3 százalékkal. És a családok kormánya, amikor a gazdasági eredmények láttán többet adhatna, akkor is inkább a költségvetés hitelezésére kényszeríti a nagyszülők korosztályát.