Muzsikusok arcai

Publikálás dátuma
2019.10.01. 13:00

Fotó:
Sós Gábor grafikusművész alkotásaiból nyílik kiállítás a MOMKultban, Jazz-Funk-Soul zenészportrék címmel. Saját fotókat alakít át grafikává – a színek és tónusok számát minimálisra redukálva.
Az idén hatvanéves Sós Gábor még bakelittel kezdte a lemezgyűjtést, de idővel CD-, majd mp3-kollekcióra is szert tett. A zenészportrék rendszeres készítése új terület az életében: 2016-ban fedezte fel magának a populáris jazz-funkot játszó holland szaxofonost, Candy Dulfert, akinek budapesti koncertjén készített fotósorozatát a Zenész Magazin megjelentette. Így került kapcsolatba a Jazzy rádióval, majd a Get Closer koncertirodával – fényképezett többek között Nik West, Victor Wooten, Joshua Redman, Quincy Jones koncertjén. A magyarok közül talán Berki Tamást kedveli leginkább: „zseniális egyéniség és hálás fotóalany.” Amikor két éve elhatározta, hogy zenészportrékból rendez kiállítást, a „hagyományos” galériákat ez nem hozta lázba, a MOMKult viszont befogadta, a Jazzy Fesztivál keretében. „Nem feltétlenül egy művészeti galériában kell ezeket a portrékat bemutatni, hanem ott, ahol zenei események és zeneszerető emberek vannak. Szeretem a képeimet közel vinni azokhoz, akikre tartozik. Tavaly nyáron Livornóban, az Effetto Venezia fesztivál részeként mutattuk be ennek a sorozatnak a jelentős részét” – meséli Sós Gábor. Az idei tárlatra „becsúszott”pár rockosabb előadó is, mint Richie Kotzen. Az egyik falon a szűkebb kivágású, arcra fókuszáló kompozíciókat rendezte össze, egy másik tematikus egységben nagybőgős és basszusgitáros portrékat helyezett egymás mellé. „Egyre gyakrabban kísérletezem ugyanarról a zenészről két kép összedolgozásával, így többet tudok elmondani és mozgalmasabb alkotások születnek” – mondja. Az előző megnyitón Kézdy Luca hegedült, idén Gerendás Péter énekel és gitározik. Mennyi a fotó és mennyi a grafika ezekben a portrékban, illetve hogyan zajlik az utómunka, a kidolgozás? „Gyakran már az exponálás pillanatában tudom, mit akarok csinálni a képpel, de előfordul, hogy hónapokkal később villan be egy korábbi fotóm, s hogy milyen irányba szeretném továbbfejleszteni. A fotóimat digitális technikával alakítom grafikává, a lényeges részleteket kiemelve, a lényegtelent elhagyva. A színek és tónusok számát minimálisra redukálom. A nagyobb foltok ellenpontozzák a mozgalmasabb részeket” – mondja Sós Gábor, aki ezt a technikát „digitális fotólitográfiának" nevezi. Más érdeklődési területein – pl. mediterrán világ, vitorlások, oldtimerek – is egyre több fotógrafikát készít. „Nagyobb az alkotói szabadság, mint az alkalmazott grafikában, mert itt belső inspirációból hozhatok létre műveket, a témaválasztás is szabad. A grafikus és a fotós pont úgy megfér bennem és kiegészítik egymást, mint például a fogorvos és a szájsebész. A fotók exponálásától a poszterek grafikai megvalósításáig mindkét énem részt vesz az alkotásban.” Infó: Jazz-Funk-Soul zenészportrék MOMKult, Reich Károly Galéria Nyitva: október 29-ig

Névjegy

Sós Gábor 1983-ban diplomázott a Magyar Iparművészeti Főiskola Typo-Grafika tanszékén. Azóta sok vállalat, esemény emblémáját, grafikai arculatát tervezte, reklámkampányokban dolgozott. „A kreativitást tartom meghatározónak. Nem bonyolítok, egyszerűsítek. A vizuális kommunikációban számomra a legfontosabb az olvashatóság és érthetőség” – vallja. A fotózást még az analóg korban kezdte, fekete-fehér anyagait maga laborálta, de hamar átváltott a digitális technikára és bőségesen kiaknázza annak lehetőségeit. 

Élő óriásfák helyett óriás porcelánnipp életfák

Publikálás dátuma
2019.10.01. 10:00

Fotó: Koncz Márton / Népszava
Historikus negédeskedés a József Nádor téren, amely elvesztette köztér jellegét.
Ahogy itt állunk a tér szélén, jó lenne értelmes kapaszkodókat is találni. Mert a hitekből és tévhitekből, kétoldali kultúrharcból, a sejtésekből továbbá a főként az információ elhárításokból kihámozható, hiányos információmorzsákból összeálló harcmezőn nehéz átvergődni. Rosszat akarhattak például, akik Pest egyik legrégebbi terére igaziak helyett óriás porcelánfákat telepítettek? Cinizmus, nem tudás, rafinált allegóriarendszer vagy tényleg az a naiv jót akarásból összerakott ízlésficam, amire nem is szívesen gondolnánk? Csak állunk az új József nádor tér sarkán és (képzeletben) széttárjuk a kezünket. Először is nem árt az elvi alapállásból néhány pontot megvilágítani. Az építészetkritikus mitológiájában az építész a szobrászhoz, meg a festőhöz hasonlóan szerepel, mintha tényleg minden rajta, a Formák Karmesterén múlna. Pedig a homlokzatok és mélygarázsépítések mögött/alatt legtöbbször inkább nagy pénzek és hatalmi hétköznapok alakítják az alakítandót. Aztán lehet majd itt lejjebb esztétikázni, az építészet ezúttal sem saját jogán, hanem a nagypolitika kénye-kedve és logikája szerint lett a közbeszéd tárgya. Előre leosztva a lapok: a Magyar Nemzet például – nyilván főleg a beruházó píárközleményére alapozva – simán átveszi, hogy „a József nádor tér felújítása során kiemelt szempont volt, hogy a névadójához méltó, impozáns arculatot kapjon, a park funkciója minél inkább előtérbe kerüljön..(…) a Herendi- és a Zsolnay Porcelánmanufaktúra egyedi díszkútjaival pedig a tér igazi ékköve lett Belvárosnak” továbbá „a tér átépítése során 54 fát telepített az önkormányzat (…) a fák Belváros többi jelenleg is felújítás alatt álló prominens teréhez hasonlóan, az életterüket és föld alatti vezetékrendszerek biztonságát óvó, a városi környezethez tökéletesen illeszkedő gyökércella menedzsment rendszerrel kerültek elültetésre”. Értik, ugye? - impozáns és gyökércella menedzsment rendszerrel kerültek elültetésre. Semmit sem tudhatunk meg viszont arról, miért kellett mind egy szálig kivágni a gyökércella menedzsment nélkül is terebélyes, régi fákat, továbbá kinek a közbenjárására és miért éppen ez a két óriásporcelán került ide és nem valami egészen más? Hol a logika abban, hogy a Nemzet Főterétől egy kilométerre már elhalnak a NER 1944 előtti állapotokhoz visszanyúló szigorú szabályai? 
Végignéztem például a Fortepan ingyenes archív fotó gyűjteményét, ahol már 1890-ben is hatalmas lombok közé bújt a tér, névadójának és ihletőjének a szobra éppen csak kimagaslik. A XIX. század elején még csak Sóhivatal vagy Só térnek nevezték az itteni pesti sóhivatal és a hozzátartozó sóraktár miatt (a régi épületek emlékét a közeli Harmincad utca neve őrzi, egy másik pedig a nádor feleségéről Mária Dorottyáról kapta a nevét). József, majd József nádor tér azután lett, hogy névadója mint a Szépítőbizottmány vezetője a szűkebb és tágabb környezet átalakításának terveit személyesen nyújtotta át a császárnak. (De ő rendezte a Városerdőt parkos Városligetté, ő telepített Alcsúton arborétumot és a Margit-szigetet is ő kezdte szelídíteni.) Szóval fáktól övezett népszerű városi sétatér volt már 150 éve is az, amiből most lényegében egy alaposan feldíszített mélygarázsfedés lett. Mert mélygarázsnak lennie kellett, hiszen ezt már jóval a fideszes kerületvezetés előtt lehatározták, aztán pedig különösen fontos lett akkor, amikor jóbarátunk, az FBI által is keresett arab üzletember, Ghaith Pharaon szállodát kívánt formálni a lassan 20 éve üresen álló, egykori Postabank-székházból. Pharaon halála óta magyarországi ingatlanjainak sorsáról nem sokat tudunk, a mélygarázs és vele az átszabott tér viszont elkészült. Egy bekezdés erejéig ugorjunk még vissza fotókhoz. Feltűnő, hogy igazi fotó helyett még mindig sok a fellelhető látványkép. Annyit már talán minden újságolvasó kapisgál, hogy a látványterv a leendő valóság (erősen vágyott) égi mása, de nem a valóság. Vizuális reklám, ami nagyon el akar adni valamit. A néző akaratlanul is valóságosnak látja a látványtervet – ezúttal történetesen a József nádor tér magas fákkal bőven körberakott látványtervét -, mintha a készítők mégis röstellnék kicsit a tér fátlanítását. (Mert a gyökércella menedzsment csak évtizedek múlva vezet azokhoz a magas fákhoz, ha ….)
Élő fák helyett tehát porcelánfák. Lehet csodálni őket és hüledezni, de mindkettő Zsolnay és egyben téridegen. Ráadásul másolatok, egyikből egy- egy már a veszprémi belvárosban illetve onnan kissé távolabb az ottani sportaréna melletti körforgalomban is áll, a másik az erdélyi Herkulesfürdő Zsolnay-kút másolata, ami valaha egy fürdő előcsarnokát díszítette – de kit érdekel ez már, hiszen szökőkút ez is, az is. Egy historikusan negédeskedő tér a XXI. században, ahol nagyjából mit is lehet csinálni? Sétálni, jól nevelten padra ülni és csodálni, ami körülvesz. A sokféle térkő mintával övezett fennköltség közben vegyük azért számba azt is, ami egy mai térről hiányzik. Nincs például napelemes telefontöltő, de még köztéri wifi sem, annyira exkluzív itt minden, hogy a kutyásokra gondolni nem illik. A József nádor téren állt az egyik első pesti – és díszes – közvécé pavilon, ez sem lett követhető hagyomány. A facsemeték között maradtak felszíni parkolóhelyek, van néhány ivókút is, az erre haladó bringások azonban készüljenek arra, hogy az itteni kerékpártárolók csak a "kerékpárok rövid távú tárolására" alkalmasak. Végül elmaradt ellenpontozásként jöjjön röviden, amit Mélyi József írt az Élet és Irodalomban: „Mélygarázs épült, ezért átalakították a József nádor teret. A felszíni felújítás következményeként jelenleg ritkásabbak a lombok, több a madártávlatból jól mutató térkő. (…) A cégkutak kihelyezése rámutat arra, hogy a tér itt hagyományos értelemben elvesztette köztér jellegét. A köztér így turisztikai, nemzeti vagy adott esetben nemzetbiztonsági érdekkel kasírozva bármikor, magyarázat nélkül kisajátítható. S ez a jelenség ugyanúgy befolyásolja a köztér jövőjét, mint a szimbolikus terek eljelentéktelenedése." Ezzel viszont nem tudok nem egyetérteni.

Meghalt Jessye Norman

Publikálás dátuma
2019.10.01. 09:49
Jessye Norman
Fotó: Mei Jie / AFP/EyePress
Az operaénekes egy New York-i kórházban, 74 évesen hunyt el.
Elhunyt Jessye Norman, a nemzetközi operavilág amerikai sztárja – jelentette hétfőn este az amerikai közszolgálati rádió (NPR), a művész családjának szóvivőjére hivatkozva. A déli Georgiában zenészcsaládban született afroamerikai operaénekest egy New York-i kórházban, 74 esztendősen érte a halál: vérmérgezés következtében a szervei felmondták a szolgálatot. Norman a világ egyik vezető szopránja volt, és már akkor óriási sikereket aratott, amikor az operaszínpadokon még jóval kevesebb afroamerikai művésznek tapsoltak, mint manapság. Ünnepelt vendége volt a milánói Scalának, a londoni Covent Gardennak és a világ más nagy operaházainak is. Énekelt amerikai elnökök beiktatási ünnepségein is, 1986-ban pedig a II. Erzsébet angol királynő 60. születésnapja alkalmából rendezett koncerten lépett fel. Ötször tüntették ki Grammy-díjjal, 1997-ben a washingtoni Kennedy Központ díjával jutalmazták, 2009-ben pedig Barack Obama, az Egyesült Államok akkori elnöke az Egyesült Államok legmagasabb, művészeknek odaítélt állami kitüntetését (National Medal of Arts) adományozta neki.
Norman karrierje az 1960-as évek végén kezdődött, amikor Giuseppe Verdi Aida című operájának címszerepét énekelte. Alakított Wagner-hősnőket, de énekelt Janáceket, Bartókot és Strauss-darabokat is. A New York-i Metropolitanben (Met) 1983-ban debütált Hector Berlioz A trójaiak című operájában. A Met jelenlegi menedzsere, Peter Gelb hétfőn este úgy fogalmazott: Jessye Norman „az egyik legnagyobb művész volt, aki valaha is a színpadunkon énekelt”. A Porgy és Bess hétfő esti előadását a dalszínházban az ő emlékének ajánlották. A 2014-ben Egyenesedj ki és énekelj! című önéletrajzi könyvében felidézte at is, hogy élete során a fajgyűlölet megannyi megnyilvánulásával kellett szembenéznie. „Világunkban még nem dőltek le a faji korlátok, miért képzeljük hát, hogy a klasszikus zene vagy az opera világából már eltűntek?” – idézte 2014-ben adott interjújának egyik részletét a The New York Times hétfőn este.
Szerző