Omerta

Kedves Orbán Viktor, ha 2019 őszén még mindig arra vág föl a sajátjai előtt, hogy három éve bezárták a Népszabadságot – kiszolgáltatva a magyar dolgozókat egy osztrák tulajdonos immár két jogerős bírósági ítélettel elmarasztalt törvénysértéseinek –, akkor eléggé híján lehet a sikereknek. Igen, a Népszabadság egy újság volt, ahogy mondta – olyan újság, amilyen önöknek sosem volt, és soha nem is lesz.

Éppen ön árulta el, hogy mi a különbség egy újság és az önök pártközlönyei között, amikor vasárnap egy 2009-es Népszabadságból idézett, méghozzá kivétel nélkül az akkori szocialista kormányt bíráló címeket. Bármit is füllentettek utólag, a lapot nem azért zárták be, mert túlságosan barátságos volt az MSZP-vel (nem volt barátságos; a szocialisták 2016. október 8-i Népszabadság-búcsúztatójára épp azért nem mentünk el, mert ők sem voltak vétlenek benne, hogy önök végül azt tehettek az újsággal, amit tettek), hanem azért, mert önökről is elmondott mindent, amit nem akartak hallani. Matolcsy közpénzből finanszírozott házasságtörésétől a Rogán-család szintén sok adóforintunkba került helikopterezéséig.

Csak az követel félrenézést és hallgatást a sajátjaitól (is), aki tudja, hogy mekkora bajba kerülne, ha kiderülnének a piszkos titkai. Ez nem hűség, hanem omerta, és nem a bajtársiasság a mozgatórugója, hanem a félelem. Magyar neve is van – elnézést, de azokban a szubkultúrákban, ahol a hallgatás a törvény, így hívják –: kussoltatás. És egészen pontosan arról szól, hogy aki az első kibeszélést követő megfegyelmezés hatására bekussol, az megúszhatja, sőt kényelmesen elvegetálhat valami jól fizető állásban – gondoljunk csak az ingatlanadó ötletének idő előtti elkottyintása után a képviselőjelöltségét rekordidő alatt elveszítő Mádi László sorsára. Aki viszont nem ért a szóból, az megkapja a nyakába az egész farkasfalkát (lásd mondjuk a a földrablást szóvá tevő Ángyán József, vagy a trafikügyben borító Hadházy Ákos de facto üldöztetését).

Persze, valószínűleg jól érzi (érzik): egyre többről kellene kussolni. Mengyiről, Simonkáról, Trócsányiról; arról, hogy az egész díszes kompánia, önt is beleértve, saját zsebre dolgozik. Mindenki mellett van egy anyuka, apuka, feleség, vő, testvér vagy jó barát, aki fénysebességgel jutott százmilliós-milliárdos vagyonkához a NER évei alatt, kizárólag kormányzati megbízásoknak, megpatkolt közbeszerzéseknek, az ablakon beeső uniós vagy állami forrásoknak köszönhetően. És egyre valószínűbb, hogy aki nem kapott eleget, vagy nem akarja – valami szerencsétlen véletlen, ordító balekség vagy igazságszolgáltatási rendszerhiba miatt – elvinni a balhét ugyanolyan ügyekben, amilyenekből ez az egész újburzsoázia megszedte magát, az előbb-utóbb beszélni fog. Keményebb dolgokról is, mint egy pásztoróra vagy pártközi edénycsörömpölés.

Ahol ugyanis a hallgatás a „nemzeti minimum”, ott a valódi pártprogram a lopás. És ezt akkor is érti mindenki, ha már nem tudjuk a Népszabadságban elolvasni.

Üdvözlettel, a kollégák nevében is.