Omerta

Kedves Orbán Viktor, ha 2019 őszén még mindig arra vág föl a sajátjai előtt, hogy három éve bezárták a Népszabadságot – kiszolgáltatva a magyar dolgozókat egy osztrák tulajdonos immár két jogerős bírósági ítélettel elmarasztalt törvénysértéseinek –, akkor eléggé híján lehet a sikereknek. Igen, a Népszabadság egy újság volt, ahogy mondta – olyan újság, amilyen önöknek sosem volt, és soha nem is lesz. 
Éppen ön árulta el, hogy mi a különbség egy újság és az önök pártközlönyei között, amikor vasárnap egy 2009-es Népszabadságból idézett, méghozzá kivétel nélkül az akkori szocialista kormányt bíráló címeket. Bármit is füllentettek utólag, a lapot nem azért zárták be, mert túlságosan barátságos volt az MSZP-vel (nem volt barátságos; a szocialisták 2016. október 8-i Népszabadság-búcsúztatójára épp azért nem mentünk el, mert ők sem voltak vétlenek benne, hogy önök végül azt tehettek az újsággal, amit tettek), hanem azért, mert önökről is elmondott mindent, amit nem akartak hallani. Matolcsy közpénzből finanszírozott házasságtörésétől a Rogán-család szintén sok adóforintunkba került helikopterezéséig. 
Csak az követel félrenézést és hallgatást a sajátjaitól (is), aki tudja, hogy mekkora bajba kerülne, ha kiderülnének a piszkos titkai. Ez nem hűség, hanem omerta, és nem a bajtársiasság a mozgatórugója, hanem a félelem. Magyar neve is van – elnézést, de azokban a szubkultúrákban, ahol a hallgatás a törvény, így hívják –: kussoltatás. És egészen pontosan arról szól, hogy aki az első kibeszélést követő megfegyelmezés hatására bekussol, az megúszhatja, sőt kényelmesen elvegetálhat valami jól fizető állásban – gondoljunk csak az ingatlanadó ötletének idő előtti elkottyintása után a képviselőjelöltségét rekordidő alatt elveszítő Mádi László sorsára. Aki viszont nem ért a szóból, az megkapja a nyakába az egész farkasfalkát (lásd mondjuk a a földrablást szóvá tevő Ángyán József, vagy a trafikügyben borító Hadházy Ákos de facto üldöztetését). 
Persze, valószínűleg jól érzi (érzik): egyre többről kellene kussolni. Mengyiről, Simonkáról, Trócsányiról; arról, hogy az egész díszes kompánia, önt is beleértve, saját zsebre dolgozik. Mindenki mellett van egy anyuka, apuka, feleség, vő, testvér vagy jó barát, aki fénysebességgel jutott százmilliós-milliárdos vagyonkához a NER évei alatt, kizárólag kormányzati megbízásoknak, megpatkolt közbeszerzéseknek, az ablakon beeső uniós vagy állami forrásoknak köszönhetően. És egyre valószínűbb, hogy aki nem kapott eleget, vagy nem akarja – valami szerencsétlen véletlen, ordító balekség vagy igazságszolgáltatási rendszerhiba miatt – elvinni a balhét ugyanolyan ügyekben, amilyenekből ez az egész újburzsoázia megszedte magát, az előbb-utóbb beszélni fog. Keményebb dolgokról is, mint egy pásztoróra vagy pártközi edénycsörömpölés. 
Ahol ugyanis a hallgatás a „nemzeti minimum”, ott a valódi pártprogram a lopás. És ezt akkor is érti mindenki, ha már nem tudjuk a Népszabadságban elolvasni.
Üdvözlettel, a kollégák nevében is.

Légzőgyakorlatok

Úgy tűnik, az egyik fő hazai programpont a szabad lélegzés újratanulása. Az első, a hatalom által nagyjából engedélyezett munkakeret-felszabadítás az országban már a 70-es években elkezdődött a háztájival, az otthoni túlmunkával. Azután folytatódott a többszörös párhuzamos foglalkozással. Ezekre akkoriban nagyon büszkék voltunk, e lehetőségeket új szabadságokként éltük meg. A növekvő önkizsákmányolás bevételeket, így teljesebb életet jelentett. S mert az időt valahonnan el kellett venni, minden másra szükségszerűen kevesebb figyelem jutott. 
Persze, gyorsan kiderültek e megoldások biológiai határai, ez az életstratégia egyszerűen kipukkant. De komoly késleltetett hatása van. Egyfelől a korábban érintett generációt nehezen lehet még egyszer rávenni a 20-25 esztendővel ezelőtti önsanyargatásra. Nem bíznak abban sem, hogy különböző alternatív módokon, vállalkozásokkal, az üzemektől függetlenül jussanak valamihez. Ez ugyanis autonóm munkaszervezést is jelentene, ami még idegen a többségtől ebben a generációban. 
A kelet-nyugat határ 1989-ben két elemből állt össze, a jövedelemkülönbségből és az utazási, mozgási korlátokból. A második elem lényegében eltűnt, a közel félmillió magyar vendégmunkás korában már nincs miről beszélni. De a különbségek megmaradtak az itteniek életfelfogásában, így abban, hogyan döntünk saját világunkról, arról, hogy hogyan akarunk dolgozni, milyen módon osztjuk be az időnket, a gyermekek nevelésére milyen ütemben és mennyit időt szánunk. 
Végül is az ilyesmiket nevezzük életstratégiáknak. Az agrárvilágban voltak kikerülhetetlen technológiai ciklusok - a gulya hazaterelése, az esti fejés -, ezeket azután kiszorította az iparosítás, abban viszont megjelentek a gépi ciklusok, amelyekhez azután időmérés is hozzárendelődött. A munkanap hossza a politikai harcok részévé vált. 
Ma a munkaidő folyamatosan csökken. Ausztriában például a 2005-ös 42,77 órás teljes foglalkoztatottság 2014-re 41,8 órára mérséklődött. Növekedett a részfoglalkoztatottak száma, ismét Ausztriában, 2005-ről 2014-re 5,7 százalékról 9,2 százalékra, a nőknél 40,4 százalékról 47,4 százalékra. Eközben fontolgatják a további munkaidő-csökkentéseket is. A jelenlegi körülmények között 10 százalékos munkaidő-csökkenés 4 százalékos foglalkoztatás-növekedést jelenthet.
De a munkaidő-határ nyugati oldalán a kép így is vegyes. Sokan nagyon sokat, sőt egyre hosszabb ideig dolgoznak, miközben egyre nő azok száma, akiknek a munkaideje egyébként csökken. Az utolsó nagy viták a munkaidő szabályozásról a XX. század utolsó harmadában zajlottak, akkor fogalmazták meg programként a hétvégi munka tilalmát, a munkaszünetek bevezetését, majd a 35 órás munkahét programját a fémiparban és más nagyvállalatoknál. A szocialista ipar már csak korlátozott hatékonysága miatt sem tudta mindezt itt másolni. A digitalizálás azonban most újraszervezi a munkát, és sokan úgy fogják fel, hogy feloldja a korábbi munkaidő-korlátokat - azaz ismét lehetne tetszés szerint rövidebb és hosszabb időtávokon, szakaszokon belül dolgozni. 
A nyugati szakszervezetek egyelőre hatékonyan ellenállnak, nálunk viszont a szervezett munkásság gyengébb, ezért a külföldi tulajdonú vállalatoknál elvben alkalmazni lehetne az újabb felszabadítható munkaidő-határokat. De egyelőre nem látszik, hogy például az idetelepített járműiparban - a nyugati anyaüzemekhez képest - szabadabb szerkezetű munkaidővel próbálkoznának. Ezt egyébként az országban működő szolgáltatások intenzitása sem tenné lehetővé. Azok szabályozását az utóbbi időben inkább keményítették, nyitva tartásukat a munkaerőhiány miatt is korlátozták. Enélkül pedig a rugalmasabb digitális gépipar tevékenysége sem igazán elképzelhető. 
Egyébként az életmódot és a családszerkezetet felpuhító munkaidő-beosztásokkal szembeni ellenállás Nyugat-Európában egyértelműen erősödik. Az emberek ott bizonyos munkaszervezeti formákat már nem vállalnak. S nyilvánvalóan Közép-Európa is e mintákat fogja követni. A német-osztrák munka világában ismét divatba jön a munkaidő rugalmassá tétele. Ez a valamikori, a 80-as évekből származó skandináv (először dán) újdonság náluk már népszerű volt a 80-90-es években, és most ismét feltűnt. 
A nyugat-európai munkásság azonban nem vár a sült galambra. Ott igen gyorsan terjedni fognak - akár az ellenállás különböző változataiként is - az új munkaszabályozások. Mi itt egyelőre lemaradtunk a világképeinkben. De a nyugati-keleti tanulás nem áll meg, a 80-90-es évek önkizsákmányolásának emléke elolvad, a munkaerő világa kiegyenlítődik. Egyébként magában a munkaszervezésben a különbségek most sem óriásiak. Egy 2008-as nagy európai felmérés szerint az élen a skandinávok állnak, utánuk jönnek azok a nyugat-európai országok, amelyekben évtizedeken keresztül a szocdemek kormányoztak egyedül vagy koalícióban, majd a többiek. De fontos észrevenni, hogy a gazdasági fejlettségükhöz képest a “volt szocialisták” ma még nincsenek nagyon lemaradva. Talán még nem telt el olyan sok idő a rendszerváltás óta, a betelepült nagyvállalatok közül az európaiak még nem “mentek le kutyába.” 
A különbségek létezek, de magyarázhatóak. Az utolsó másfél-két évtizedben a munkaidő fantáziák elsősorban a női munkaidő terjedelme és jellege körül fogalmazódtak meg. A radikális elképzelések közül érdemes példaként Frigga Haugot, a nemet szocialista feminizmus főalakját idézni. Haug 2008-ban megfogalmazott “4 az 1-ben” perspektívája a fizetett és nem fizetett munkaerővel kapcsolatos vitákra reagál. Itt nyolc óra pihenést követően ugyanennyi gyári munka, házimunka és önkéntes szociális munka járna. A tevékenységszakaszok elvben 4 órások és felcserélhetőek.
Összefoglalva, a kelet-nyugat közötti különbségek nem akkorák, hogy ne tudnánk nagyon gyorsan tanulni, önvédelmi technikákat, szervezeti módokat átvenni. Az egykori kelet-nyugati határ, bár a eltérő jövedelmek megmaradnak, a munkaszervezésben, a vállalatok belső világában megragadható különbségek leépülhetnek. A legfontosabb pontokon az “öröknek hitt” különbségek gyorsan eltűnhetnek. A szerző szociológus 
Szerző
Tamás Pál

Az első találkozás

Ment előttem egy férfi kalapban, ballonkabátban, aktatáskával a kezében. Tizenhat éves voltam, és gyalog mentem a Bethlen térről a Radnóti Gimnáziumba, végig a Landler Jenő utcán, ahogy szoktam. Igyekeznem kellett, mert a késéseket komolyan vették, ráadásul az első óra matematika, logaritmus, logaritmus, ezen járt az eszem, és hogy hogyan lehetne elkerülni a felelést. 
A férfi egyszercsak megszédült, a ház falának támaszkodott, kiesett a kezéből az aktatáska, leesett a fejéről a kalap, ő pedig elterült a járdán. Mozdulatlanul feküdt, éppen előttem. A virágboltból kijött egy férfi, vízfoltos kék köpenyben, lehajolt, a ballonkabátos teste mellé térdelt. 
- Meghalt – mondta a férfi. – Biztos szív. Pedig nem öreg. A halálba hajszolják magukat. Hívom a mentőket.
Visszament a virágboltba, egy asszony újságpapírral letakarta a férfi arcát. Vége. Ez a halál. Persze, láttam én már halált, filmekben, televízióban, a házunkban meghalt Zsófi néni, koporsóban vitték le a lépcsőházban, mert a liftben nem fért el, de mégis más hallani róla, mint átélni. Megérkezett egy mentőautó, a két fehér köpenyes még nézelődött, de nyilván tudták, hogy nekik itt már sok dolguk nem lehet, és nem is volt. Mindenki ment a dolgára.
Aztán valamikor a második-harmadik órán, talán fizika volt, eszembe jutott apám. Ő sem öreg. Vajon él? Ő is elindult munkába, aktatáskával, kalappal a fején, mint ez a férfi, akinek a felesége és a gyerekei még nem tudják. És őt is bármikor érheti valami. A szív.
Elhessegettem magamtól a gondolatot. Nem, apával nincs semmi baj, azért, mert az a ballonkabátos meghalt, nekem nem kell aggódnom. Ott ülnek az osztálytársaim, figyelik Ági nénit, követik a magyarázatait, senki sem gondol az édesapja halálára. Ha mindig arra gondolnánk, nem lenne egy nyugodt pillanatunk sem. De a rossz gondolatok makacs dolgok, nem lehet csak úgy elhessegetni őket. Bezártam a lakás ajtaját, mielőtt eljöttem? Már ebben sem voltam biztos. Igen, minden reggel bezárom, de ezen a reggelen éppen akkor jött a folyosón Lajos bácsi, mi újság a suliban, kérdezte, mindenkinek mindig az a fontos, hogy mi újság a suliban, én pedig éppen akkor fordítottam el a kulcsot. Vagy mégsem? 
Az iskolából nem lehetett telefonálni. Nagyszünetben kimentem a az utcai telefonfülkéhez, persze tilos volt kimenni az épületből, de akkor ez nem érdekelt. Tantusz, az mindig volt nálam, mert a tantusz az fontos dolog, apa minden nap a lelkemre kötötte. Csak az a kép volt a fejemben, ahogy a ballonkabátos megszédül. 
A telefonfülkében egy fiatal nő beszélt, közben cigarettázott és intett, hogy rögtön befejezi. De csak beszélt, esze ágában sem volt abbahagyni. Aztán végre befejezte, kis hülye, mondta, és még visszafújt egy kis füstöt a fülkébe.
Tárcsáztam a vállalat számát, kértem apámat, a központos azt mondta, foglalt a vonal, várnom kell. Tudtam, hogy a nagyszünetnek hamarosan vége, de ez sem számított. Aztán végre. 
- Te nem vagy iskolában? – kérdezte apa, mielőtt megszólalhattam volna. – Minden rendben?
Szerző
Odze György