Ki beszél itt becsületről?

Mit keres az uniós biztosjelölt lecserélésének bejelentése a magyar–finn kormányfői találkozó késő esti sajtótájékoztatóján? Nem sokat, még ha a finnek is a soros elnökök. Ámde bármennyire igyekezett is leplezni a magyar kormány, Trócsányi László brüsszeli bukása hatalmas politikai pofon Orbán Viktornak. Amit maga is elismert azzal, hogy másodjára technokratát, Várhelyi Olivér nagykövetet jelölte. Most aztán kiabálhat a kormánypártok EP-képviselőcsoportja – és vele a kormánysajtó –, hogy politikai lincselés történt az EP-ben. 
Pedig ez csak az Európai Parlament lázadása, a Sargentini-jelentés utórezgése. Azzal a fogyatékossággal együtt, hogy bár Trócsányi megbuktatásának közvetlen oka ügyvédi irodájának kormányzati megbízatása – magyarán korrupció – és az ezzel kapcsolatos hazugság volt, a valódi indok, amit Brüsszelben csak a magyar ellenzék emlegetett: Orbán jelöltje – például a jogi határzár megteremtésével – aktívan közreműködött a hazai demokrácia lebontásában. Ha valakit politikailag meglincseltek hétfőn Brüsszelben, az Orbán volt. 
Most hát itt a kormányfő B terve. Örömködésre sok ok nincs. A brüsszeli rövidlátást igazolja a terület, amit a magyar  biztos kezébe adnának. Élesen látja ezt a Mediaprt.fr francia hírportál: szerintük az EU bővítését és a szomszédpolitikát több mint bűn rábízni a magyar kormány emberére. Magyarország mindig is bővítéspárti volt. Nemcsak mert történelmi kötelékek fűzik Szerbiához, hanem mert a magyar kormányfő mind erőteljesebben törekszik egy Varsótól Rómáig húzódó, észak-déli közép-kelet-európai tengely létrehozására, amely autoriter, nemzeti „megújító ellensúlya” lehetne a „keresztény értékeket feladó” Brüsszelnek.
Ha Brüsszelben nem vették volna észre, a hétvégi pártkongresszuson a Fidesz újraválasztott elnöke ultimátumot küldött az Európai Uniónak. Felsorolta a feltételeket, amelyek mentén az Orbán Viktor harmincéves munkája által létrehozott „új államelméleti modell, a keresztény szabadság demokrata állama” és a brüsszeli szatócsbolt közötti együttműködés fenntartható. A lényeg: hagyja békén Brüsszel Magyarországot, a magyar nemzetet – valójában: a magyar kormányt, amely önvédelemből is szereti magát azonosítani a nemzettel –, hadd döntse el, hogyan akar élni. Legfőképpen pedig hagyja békén azt a hatalmas mennyiségű pénzt, amit az ország az Uniótól kap. Hiszen a kormánypártokat hatalomba szavazta a nép, a hatalmat lélegeztető nyugati – német – tőke pedig abban a társadalmi békében érdekelt, amit a kormány megteremtett. Hogy ez a nyugalom mennyire törékeny, az nem érdekel senkit.
Legkevésbé a nyugati politikai elit akarja megérteni azt, amit a magyar kormányfő a finn miniszterelnök szemére vetett hétfőn: „A jogállamiság Magyarországon nem jogi, hanem becsületbeli kérdés”. Ehhez tartsa magát, amikor az európai közösség  értékrendjét számon kéri Budapesten.
De ki beszélhet a pávatáncos hatalom moralitásáról ott, ahol két perc alatt felfedik egy volt igazságügyi miniszter korrupcióját? Budapesttől 1100 kilométerre. Nyugatra. 
Szerző
Friss Róbert

Előbb szuperrendelőt!

Nem gondoltam volna, hogy valaha is képes leszek bármi jót mondani a két világháború közötti soviniszta-revizionista magyar világról. De a magyar kormányfő (rendszerének) a fasizmus iránti szemlátomást mélyülő szimpátiája és a rendszere gazdasági alapját képező korrupció virulása erre késztet. Horthy ugyanis (méltán) lenézte és utálta a nyilasokat. Egy ízben, az Opera páholysorának folyosóján (tulajdon kormányzói öklével) ki is osztotta néhányuknak azokat a sallerokat, amiket Orbán csak ígért. És korrupt sem volt. Persze, van azért a rovásán egy-két pajkosság, úgyhogy szobrot még nem érdemel.  
Ám ha összehasonlítjuk az Orbán- és a Horthy-rendszer székesfőváros iránti elkötelezettségét, azt kell mondjuk, hogy a vidéki földbirtokos arisztokraták (félfeudális) rendszere sokkal jobb indulattal kezelte a Horthy által 1920-ban még bűnös városnak deklarált Budapestet, mint a ma uralkodó (szintén vidéki) suttyók kormánya. Az 1930-as évek második felére például megteremtett egy akkoriban hipermodernnek számító és ma is erősen működőképes betegellátó rendszert: az OTI-ról (az Országos Társadalombiztosító Intézetről) és szakorvosi rendelőinek hálózatáról van szó. Ezek a sokat kibírt, jellemzően vörös klinker téglával burkolt épületek képezik ma is a fővárosi „járóbeteg” ellátó szisztéma alapját. És szerintem ezek jelentik a jövőjét is.
Azért vagyok biztos ebben, mert a fejlett világban az értékes műszerek és az „értékes” ellátások nagy többsége kikerül a kórházakból a járóbeteg-ellátásba. Nemcsak azért, mert az ambuláns ellátás nagyságrendekkel olcsóbb, hanem azért is, mert a beteget nem kényszerítjük ki a saját környezetéből. Ez egyrészt gyógyítást segítő, másrészt lelkileg fontos tényező. Sajnálatos módon az Orbán-kormány szakértői lemaradtak az elmúlt harminc év szakmai változásairól, és ma is a kórházaktól, mi több, a szuperkórházaktól várják az egészségügy működőképességének talpra állítását. 
Csak remélni merem, hogy legalább a budapesti önkormányzatokból kikerülnek a kormány elvtelen szolgálatát szemük előtt tartó csinovnyikok, és az új, a városlakók érdekeit képviselő tisztségviselők megteremtik a kerületekben a színvonalas, modern, hozzáférhető egészségügyet, értelemszerűen a szakrendelők bázisán. 
Természetesen szükség van a struktúra (az épületek és a műszerezettség) bővítésére, ami pénzbe kerül, de ez a kórházépítés, illetve rekonstrukció költségeinek csak a töredéke. Annyira, hogy a budapesti önkormányzatok saját erőből, igen rövid idő alatt ledolgozhatják a 30 év kormányzati tétlenség miatti lemaradást. A szerző orvos
Szerző
Haskó László

Horvát népmese

A Kitekintő nevű hírportálon volt olvasható, hogy szakszervezeti nyomásra a horvát kormány visszaállítja a 67 évre megemelt nyugdíjkorhatárt 65 évre, továbbá törvénymódosítási javaslatot nyújt be, hogy azok, akik szeretnének, 65 év felett is dolgozhassanak. A kitűzött célt úgy érték el a déli szomszédunknál működő munkavállalói érdekképviseletek, hogy áprilisban a „67 túl sok” jelmondatú kezdeményezés keretében népszavazást követelő aláírásgyűjtésbe kezdtek. A kiíráshoz 373.568 aláírás kellett (a választójogú polgárok tíz százaléka), amit jelentősen felülmúltak: két hét alatt több mint 700 ezer szignóval zártak.
A horvát parlament tavaly év végén fogadta el a nyugdíjreformról szóló törvényt, amely 2033-ra irányozta elő a 67 éves nyugdíjkorhatár bevezetését a férfiak és nők számára egyaránt. Horvátországban a jelenlegi nyugdíjkorhatár a férfiaknál 65, a nőknél 63 év. A 67-et „támadták meg” a szakszervezetek, és szeptember közepére állhatatos küzdelmük sikert hozott: a végrehajtó hatalom visszakozott, és hivatalosan is elállt attól a korábbi szándékától, hogy 2033-tól egységesen 67 év legyen a törvényes nyugdíjkorhatár. A szakszervezetek képviselője a miniszterelnöki bejelentés ellenére is azt kérte a nemzeti parlamenttől, hogy írja ki a népszavazást, mondván, „miért hinnénk el a kormányfőnek és a kormánynak, hogy megteszik azt, amit mondanak, amikor tudjuk, milyen kampányt folytattak a népszavazási kezdeményezés ellen.” 
Idetartozik, hogy a tervezett (és minden valószínűség szerint elbukott) korhatár emelés nem nevezhető átmenet nélkülinek és elviselhetetlen mértékűnek, különös tekintettel arra, hogy Európa számos országában ennél drasztikusabb lépésekre került már sor. Németországban 2023-tól 66 év, 2031-től 67 év az öregségi nyugdíjkorhatár. Belgium és Dánia 2030-ban áll rá a 67 évre, Izlandon és Norvégiában pedig már érvényben van a „bűvös 67”. (Magyarországon 2022. január 1. napjától egységesen 65 év.)
De jegyzetemet elsősorban nem a korhatáremelés mértéke és üteme miatt írom, hanem mert több minden meglepett.
Elsőül, hogy a horvát dolgozói érdekképviseletek milyen hatékonyan jártak el, és tizennégy nap alatt teljesítették a kiírási szintet. Óriási munka lehetett a csaknem háromnegyed millió aláírás megszerzése úgy, hogy a kormány folyamatosan ellenpropagandát folytatott. Most elégedettek a szakszervezetek, de a kormányzati retirálás után sem mondanak le a direkt szavazás lehetőségéről. Számunkra szokatlan módon következetesek, harcosak.
Másodsorban: a horvát kormány viszonylag hamar megértette a munkavállalói közösségek ellenérzését, ellenállását. Pedig az emelési szándék indokoltnak és szakmailag alátámasztottnak tűnt, ugyanis a nyugdíjkassza jelentős veszteségbe fordult. Ennek ellenére vissza kellett lépnie a hatalomnak, akkora volt a felháborodás. Nálunk a komplett magánnyugdíjpénztár elkonfiskálását követően sem volt érdemi reakció, duzzogva, de tudomásul vette a társadalom, hogy lenyúlták 3 ezer milliárd forint megtakarítását. A hazai szakszervezetek (és ellenzéki pártok) éltek a morgás jogával (jus murmurandi), de nem láttunk semmiféle értékelhető protestálást.
Harmadrészt eszembe jutott az is, hogy hazánkban több mint ötszáz szakszervezet működik. Köztük nagyon sokan önálló módon végzik tevékenységüket, és talán csak néhány taggal rendelkeznek. Ezek főleg munkahelyi szintű szervezetek. Vajon milyen eredménnyel, milyen hatékonysággal működne a 4,4 milliós dolgozói tábor 7-8 százalékát kitevő szakszervezeti tagság, ha ismételten egy komoly ügyben (pl.: egy újabb Munka Törvénykönyve módosítás ellen) határozottan fel kellene lépnie. Sajnos idén megtapasztaltuk, hogy a töredezett struktúrájú és kis alapszervezetekbe tömörült munkavállalói közösségek egységes - országos szinten is értékelhető - akcióra nem képesek. Az elmúlt időszakban kizárólag a vállalati szintű munkavállalói megmozdulások voltak eredményesek. A tehetetlenséget/tétlenséget jól mutatja, hogy még a közvetlenül „zsebbevágó” kafetéria szisztéma eltörlése vagy a lakástakarék-rendszer likvidálása sem ütközött érdemi dolgozói ellenállásba. Sajnos.
Az egymástól elkülönült nyugdíjas szervezetek (nem nevezem meg őket, mert nincs sértő szándékom) csak szelíden tiltakoztak a megalázó és megtévesztő utalványáradat („Erzsi és Rezsi”) ellen. Szinte szó nélkül fogadták a nyugdíjkorrekció alamizsnáját, és illedelmesen mosolyogva tudomásul vették a nyugdíjprémium szánalmas összegét. Nem mondták ki karakteresen, hogy vérlázító és elfogadhatatlan az a gyakorlat, hogy érzékelhető nyugdíjemelés és tisztességes megélhetést biztosító nyugdíj helyett a kormány – politikai céljainak megfelelően – csupán könyöradományt juttat a munkától visszavonult emberek többségének. 
Kizárólag az integrált szakszervezeti mozgalom és egy (nem több!) jól felkészült, nyugdíjas érdekképviseleti szervezet lehet képes hallatni a hangját. Határozott megnyilvánulással akár érdemi eredményeket is elérhetnek a 4,4 millió munkavállaló és a 2,7 millió nyugdíjas javára. A jelenlegi megosztott és elaprózott struktúrában azonban ez csaknem kizárt. Mozdulni kellene már az összetartás és az egységes fellépés irányába!
Mindezt azért írtam le, mert 2022. után hazánkban is napirendre kerülhet a nyugdíjkorhatár emelése. Célszerű erre időben felkészülni. A szerző közgazdász