Egy egészséges szív

Hogy a múlt heti kórházi történetemet befejezzem: kissé sajnáltam a mentőket, hogy engem kellett hurcolászniuk, de hát hiába mondtam nekik, hogy nagyon szívesen elsétálok a sürgősségire a saját lábamon, nem akarták megengedni. Eredetileg persze az ügyeletre mentem be, ott elmondtam, hogy órák óta alig kapok levegőt, fáj a hátam, és zsibbad a bal karom. Azt hiszem, erre jobban megijedtek, mint én. Ők hívták ki a mentőket, pedig a sürgősségi is eléggé közel volt. 
– Ugyan, ne hívjanak mentőt, bemegyek saját magam – javasoltam, de rám dörrent egy ötven-hatvan év közötti, eléggé rokonszenves, mély hangú ember.
– Aha, hogy útközben essen össze – morogta. 
Ránézésre nem tudtam megállapítani róla, hogy kicsoda, mert a barázdált arcával portás is éppen úgy lehetett, mint főorvos. Amikor éppen nem engem vizsgált, gondterhelten kiment cigarettázni a hátsó bejárati ajtóhoz, és közben csóválta a fejét. Ez miattam volt, merthogy a szőrzet miatt nem tudták rám erősíteni az EKG tappancsait, és azok folyton leestek a mellkasomról. 
– Ha tudtam volna, hogy ez lesz, akkor megborotválkozom ott is – próbáltam viccelődni, de a barázdált arcú ember nem nevetett. Pedig komolyan beszéltem, hiszen a vizsgálat előtt tényleg megborotválkoztam. Attól féltem, hogy ha borostás leszek, akkor kidobnak. 
A főorvosnak tűnő portás mindent megpróbált, de nem sikerült az EKG-t fölerősíteni. – Ilyen szar eszközökkel kell dolgoznunk, hát ez így nem megy – dörmögte oda egy nőnek, akiről szintén nem tudtam megállapítani, hogy kicsoda. Ők ketten küzdöttek aznap este azért, hogy EKG felvételt tudjanak készíteni rólam, de a szarnak nevezett eszköz ellenállt. Adtak hát egy nitroglicerint, és leültettek a váróban, közölték, hogy nemsokára jön a mentő, addig maradjak nyugodtan. Ez könnyen ment, mert erőm nem volt. Órák óta hideg verítékben úszott az arcom, lihegtem a légszomjtól, fájt a bal felem, most meg már bűntudatot is éreztem a szőrös mellkasom miatt. Úgy éreztem, elrontottam az estéjüket.
A mentők kedvesek voltak, ráadásul az egyik igazi profi lehetett, mert előre megmondta a későbbi diagnózist.
– Szerintem magának nem angina pectorisa van – nézett rám fürkésző tekintettel, mire eléggé elszégyelltem magam. Azt kívántam, bárcsak volnék rosszabbul, akkor megfelelnék ennek a kedves embernek, aki bizonyára úgy érzi, hogy a mentő kénytelen taxifunkciót ellátni velem. Bevittek hát a sürgősségire, és lefolytatták az ilyenkor szükséges vizsgálatokat – ekkor történt az a jelenet, amit a múlt heti tárcámban megírtam. A halálos beteg cigány ember távozása után két órával én is elhagytam az épületet – igaz, vele ellentétben makkegészségesen. Kiderült, hogy pánikrohamom volt. Az orvos azt mondta, hogy az eredményeim sokkal jobbak, mint az övéi, és hitetlenkedve nézett. Azonnal elfogott a szorongás, elsápadtam és izzadtam. Mardosott miatta az önvád, hogy ilyen jól vagyok. Nyugi, mondta az orvos, majd belém döfte az utolsó tőrt: azért itt eléggé sokan cserélnének magával.
Szerző
Kácsor Zsolt

Kiberháború

A napokban egy az Oxfordi Egyetemhez tartozó intézet hozott nyilvánosságra átfogó elemzést arról, hogy az ENSZ-tagállamok több mint harmadában a helyi kormányzat a közösségi oldalakon elhelyezett álinformációk terjesztésével próbálja meg befolyásolni a közvéleményt: saját nagyszerűségét hangoztatja, vagy éppenséggel az ellenzéket hitelteleníti. A dezinformációk elsősorban a Facebookot érintik, a klasszikus technikával – hamis profilok sorát hozzák létre, s ezek felhasználásával járatják le az ellenoldali politikusokat. Hiába tett lépéseket a legtöbb közösségi oldal az álhírek visszaszorítása érdekében, a számuk évről évre nőtt. S miközben korábban még csak a nagyobb országok engedhették meg maguknak, hogy fiatal egyetemistákból trollhadsereget hozzanak létre, mára számos európai, afrikai és ázsiai állam csatlakozott hozzájuk. 
Az álhírek terjedésének nem lehet útját állni. Európában az utóbbi években alig volt olyan választás, amelybe Oroszország ne próbált volna beavatkozni a közösségi oldalakon elhelyezett dezinformációk révén. Például a 2017-es francia elnökválasztáson a jobboldali populista Marine Le Pen mellett, egy évvel korábban a Brexittel kapcsolatos népszavazáson az Európai Unióban maradás ellen dolgoztak. S akkor nem szóltunk a Kremlnek a 2016-os amerikai elnökválasztásban játszott szerepéről. Igaz, a külföldet befolyásolni kívánó államok listáján Kína már letaszította Moszkvát a képzeletbeli trónról.
Valóságos kiberháborúnak lehetünk tanúi. Ez azért aggasztó, mert idővel annyira természetessé, általánosan elfogadottá válnak az álhírek, hogy már a valódi információkat sem hisszük el. Bár a közösségi oldalak eredetileg éppen azért jöttek létre, hogy a demokráciát erősítsék, és mindenki szabadon kifejthesse véleményét, mára épp a félrevezetés terepévé váltak.

Kisajátítók

Sokan azt gondolják, a saját tulajdonukhoz joguk van. Tévednek. Ha a helyi hatalom meg akar szerezni valamit – házat, lakást, vagy akár egy üresen álló telket –, addig nem nyugszik, amíg rá nem teszi a mancsát. Ehhez jogi eszköze is van: kisajáítási eljárást indít. Nem egy ilyen esetről hallhattunk már. A Népszava például áprilisban számolt be egy kőbányai asszonyról, akinek magántulajdonú ingatlanát – édesapja örökségét – el akarja venni az önkormányzat, hogy a területet a szomszédos parkhoz csatolhassa. Hiába ragaszkodik hozzá a tulajdonos, hiába szögezte le, hogy nem szeretne tőle megválni, a jogi eljárás elkezdődött. S ha már Kőbánya: ki ne hallott volna már a hírhedt Hős utcai társasház esetéről? A lakótelepet éveken át hagyták elgettósodni, hogy most elmondhassák: mindenféle szempontól veszélyezteti a környéket. Más megoldás tehát nincs, mint a lakók kipaterolása, az épületek földbe döngölése. A területet meg majd valakik a „köz javára” hasznosítani tudják. Erre több mmint kétmilliárd forintot is biztosított a kormány. Azt gondolnánk, ennyi pénzből gond nélkül meg lehet oldani mindent. A lakástulajdonosokat mégsem tudják – vagy inkább nem akarják – megfelelő módon kártalanítani. Négy-hat millió forintot kaphatnának, amiből Budapesten biztos hogy nem, vidéken is legfeljebb valamelyik elszegényedett zsákfaluban tudnának tetőt vásárolni a saját fejük fölé. Vannak, akik egy cserelakással is megelégednének – amelynek biztosítására egyébként törvény kötelezné a kisajátítót –, mégsem kaphatnak. Mert állítólag nincs. Ennyivel elintézték a törvény előírásait. Nem csak a lakásokat, az épületeket, a telkeket sajátítják ki, hanem a törvényeket is. A nincs érdekes módon, mindig a legszegényebbekre, a rászorulókra vonatkozik. Rájuk érvényes. Miközben jól tudjuk, egyik-másik fővárosi kerületben a fideszes potentátoknak mindig jut összkomfortos, alacsony bérleti díjú fészek. A pórnép meg, különösen akkor, ha útban van valakinek, lakjon ott, ahol tud. Csak tűnjön el szem elől, láb alól. 
Szerző
Juhász Dániel