Az olvasói érdeklődés általában nem tesz különbséget a szerző és a könyvet író civil személy között, szemben az írók többségével. Ön ellenben, kihívva a sorsot maga ellen, legutóbbi regényében, a Mindig hazavárunkban is eljátszik e kettős szereppel, amikor az önéletrajzi ihletésű szöveg elbeszélő szereplőjének Kun Árpádot teszi meg. A fiktív játékon túl mennyire markánsan különbözteti meg a két Kun Árpádot, a szerzőt és az írót?
Egyik elsődleges, legerősebb élményem, alapérzésem magammal kapcsolatban, hogy nem vagyok azonos önmagammal…
A regénybeli Kun Árpád is pont ezt mondja.
Így van, a Megint hazavárunkban hosszú oldalak vannak erről az élményről, hogy az „én” nem létezik. Ezt az alapérzést a regényeimben különböző módokon dolgoztam fel. A Boldog Északban az „én” valamiféle szellemek találkozásaként jelenik meg. Az írói személyemnek pedig nincs nagy jelentősége, nem tulajdonítok nagy szerepet neki. Én mint Kun Árpád ugyanannyira vagyok jelentős, mint ahogy bárki más jelentőséget tulajdonít önmagának. Az ember mindig saját magának adja meg a maga rangját. A fontos, hogy minden ember tisztában legyen a saját méltóságával – a méltósággal, amit nem lehet elvenni senkitől. Ahogy elvárni sem lehet mástól, hogy ezt megadja nekünk, mert azt mi magunk teremtjük meg önmagunk számára. A komplexusok ott kezdődnek, ha az ember különféle helyzetekben túl nagy jelentőséget tulajdonít a saját személyének.
Önnél ilyen helyzet adódott nem is egy, de talán a legnagyobb váltásként a 2006-os Norvégiába költözést lehetne említeni. Bár nyaranta több időt tölt Magyarországon, az „itthon” és az „otthon” közt hogyan tesz különbséget, illetve hová megy „haza”?
Alapvetően azért én mindenhol idegennek érzem magam. Legyen az Párizs, Budapest vagy a fjordpart – mindenhol megvan ez a kívülállóságom. Otthonosan leginkább a családommal érzem magam. A „haza” mindenképpen idézőjelbe kerül, mert az enyém leginkább a magyar nyelv. Ugyanakkor nem mellesleg magyar állampolgárok vagyunk, akik szavaznak a magyar országgyűlési választásokon, míg az adónkat Norvégiában fizetjük és az ottani önkormányzati választásokon voksolunk. Bár azt gondolom, a dán rendszer igazságosabb, náluk a külföldön élők nem szavazhatnak, hiszen nem ott élnek és adóznak. Ám azt is megértem, hogy a magyarság helyzete speciálisabb, bonyolultabb, hiszen a nemzettest szétszabdalt.
Mennyire követi mind a magyar, mind a norvég közügyek alakulását, hogy osztja meg a figyelmét a hírek tekintetében?
Ez olyan, mint a drog- vagy tévésorozat-függőség: rákattansz vagy nem kattansz rá a hírekre.
Az én napjaimat tökéletesen kitölti a négy gyerek, a kutya, a teljes állásom, valamint az írandó regényem, semmi időm még a hírekkel is foglalkozni. Nincs bennem olyan belső erkölcsi kényszerítő erő sem, ami azt követelné tőlem, hogy a híreken csüngjek. Másfelől a híréhséget nálam felülírja, hogy tudom, a világ mindig a pusztulás felé halad – nem maradsz le semmiről, ha kihagysz egy hónapot. Mindezek mellett persze azért követem a magyar híreket, de a franciát és a norvégot is. A magyar hülyeségek nyilván jobban fájnak, mert magyar vagyok.
Csatlakozott a hazai „Művészek a klímatudatosságért” mozgalomhoz is – Norvégiában, ha jól tudom, egy hatalmas gleccser közelében lakik. Megvan még az a gleccser?
Tűnik el, ahhoz képest, mikor ideköltöztünk, most jó pár kilométerrel feljebb van. A felmelegedés tény, de hogy valóban itt-e a világvége, nem tudom, mert a legutóbbi jégkorszak előtt Norvégia területei jégmentesek voltak, lehet, most is ez következik ismét. De a klímaváltozás mindenkit érint, ezért is csatlakoztam egy baráti felhívásra a kampányhoz.
Apropó, barátok! Parászka Boróka 2016-ban portré-dokumentumfilmet forgatott önről a norvégiai lakóhelyén, A takarító férfi címmel. A filmben leginkább az irodalmi-szellemi-bölcsész közeget, a barátait hiányolja. Hogyan sikerült áthidalnia a távolságot?
Sehogy. Amikor viszont Magyarországon vagyok, akkor nagyon intenzíven tartom a barátaimmal a kapcsolatot. Ugyanakkor azt gondolom, regényíróként jó nekem ez az elzártság: minél távolabb vagyok a magyar közegtől, annál könnyebben megy az írás, így jobban tudok befelé figyelni.
Norvégiában azóta sem alakult ki szellemi közössége?
Csak minimális. Van egy néni, akivel lehet olvasmányokról beszélgetni.
E tekintetben érdekesnek tartom a tavaszi Facebook-bejegyzését, amikor a Budapesti Nemzetközi Könyvvásárra érkezvén azt írta, a norvég díszvendégség alkalmával itt lehetősége lesz megismerkedni a norvég irodalommal, írókkal. Aztán csalódását fejezte ki, hogy ez mégsem sikerült. Hogyhogy Budapestre kell jönnie a norvég irodalomért, és miért csalódott?
Abban a bejegyzésben azért némileg viccelődtem. Mivel Norvégiában házi kisegítőként dolgozom, mindenféle kulturális helytől több száz kilométerre, egy eldugott helyen, nem ismerem az ottani irodalmi közeget. Ezért jövök Pestre ismerkedni. De az tény, hogy mivel Knausgård afféle kvázi norvégtanárom volt…
A műveit olvasva tanulta meg a nyelvet?
Azért, hogy el tudjam olvasni őket. Az irodalom engem mindig erősen motivál a nyelvtanulásra, hogy például Proustot eredetiben olvassak franciául vagy Knausgårdot norvégul. Ahogy pár éve a zöld-foki-szigeteki Cezária Évora énekesnő dalai arra ösztönöztek, hogy megismerkedjem a portugál nyelvvel. A mostanság magyarul kiadott Pessoa-életmű (Fernando Pessoa: Bensőmben sokan élnek, Budapest, Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2019. – a szerk.) olvasásakor ajándék számomra, hogy mellette eredetiben is követhetem. Visszatérve a fesztiválra: azt hittem, sikerül összehozni egy találkozást Knausgårddal, de nem jött össze – innen a csalódás. Ám közben azt is írom, hogy mennyi kiváló magyar verseskötetet volt alkalmam beszerezni.
És az ön köteteinek várható norvég fordítása? A Boldog észak kapcsán korábban abbéli félelmét fejezte ki, hogy vajon mi lesz akkor, ha az ihletet adó környezete netán magára ismer a szereplőkben, ami esetleg kihathat a további viszonyukra.
Most fordítják a könyvet, idén kész lesz, de hogy mikor jelenik meg, nem tudom. A benne szereplők közül a legtöbb idős ember már meghalt, kint fekszenek a temetőben.
És a fiatal főszereplő Aimé Billion, aki az epilógus szerint az ismerőse…?
Ő nem halt meg, mert nem is élt. Két évvel a regény megjelenése után ezt a fikciós játékot egyértelműsítettem egy cikkben, ami az Élet és Irodalomban jelent meg.
Ez a fikcióba bonyolódás sokakat zavarba hozott. A Megint hazavárunkban Kun Árpád kitárulkozása sokakban keltett negatív érzelmeket, hogy ez nem az a szereplő/író, akivel azonosulhatnának.
A barátaimban szerencsére nem, de lehet, hogy elvetettem a sulykot, és nem kellett volna Kun Árpádnak nevezni a hőst. Utólag vettem észre, hogy negatívabbra sikerült, mint gondoltam. A regényben minden szereplővel igazságos voltam, csak vele nem, mert azt hittem, vele nem kell az lennem. De utólag már…
…eső után köpönyeg? A készülő folytatásban ezen tapasztalat mennyire befolyásolta, hogy netán megváltoztassa, és igazságosabb módon szerepeltesse?
Befolyásolt, mert az általam északi trilógiának nevezett regényegyüttesnek a záró darabjában – amiben látszólag megint úgy tűnik majd, mintha az elbeszélő civil ember lenne a szerző – ezúttal jobban figyelek erre az egyensúlyra. Folytatása és továbbgondolása lesz az előző két regénynek. Míg a Boldog Észak meseszerű, a Megint hazavárunk realisztikusabb volt, ez ennek a kettőnek a nagyon fura keveréke lesz: a fikció és a valóságelemek teljesen kibogozhatatlan elegye. Szóval, az eső után mégis lesz egy köpönyeg, amit fel lehet venni.
Várhatók ismét versbetétek a regényben?
Igen is meg nem is, de a költészet mindenképpen központi szerepet kap, szinte szereplője lesz a regénynek. Két fontos norvég költő, Tor Ulven és Olav H. Hauge verseinek fordításai, pontosabban – mivel szerintem verset fordítani lehetetlen – átköltései olvashatók majd benne.
+1 kérdés
Párizs, a francia nyelv és irodalom mennyire része még az életnek?
Nagyon is! A Boldog Észak épp francia megjelenés előtt áll. A fordítómmal a francianyelv-tudásom miatt különleges kapcsolat alakult ki, mert hiszen el tudtam olvasni a fordítást, és észrevételeket tudtam tenni egynémely esetben. Amikor lehetőségünk adódik rá, szívesen utazunk el Franciaországba – kilenc év kihagyás után mentünk vissza 2014-ben, holott az első gyermekünkkel két évig éltünk ott. Mostanában pedig ráfeküdtem, hogy felelevenítsem a franciatudásom, mert erről az elzárt, távoli vidékről Oslo környékére költözünk, és ott esetleg van kereslet az egyetlen, Norvégiában eladható, a francia diplomámmal igazolható képességemre, és franciatanár lehetek.
