Mindig idegen - Kun Árpádnak jót tesz az elzártság (interjú)

Publikálás dátuma
2019.10.05. 10:04

Fotó: Koncz Márton / Népszava
Kun Árpád a PesText Nemzetközi Irodalmi Fesztivál vendégeként érkezett Budapestre. Kihagyhatatlan lehetőség az immár 13 éve egy norvégiai fjord menti kis településen élő, házi segítőként dolgozó, AEGON-díjas íróval való találkozásra. Nem is haboztunk hát, és Karl Ove Knausgårdhoz, az itthonhoz és az otthonhoz, valamint az önmagához fűződő kapcsolatáról kérdeztük az „északi trilógia” záró részén dolgozó szerzőt.
Az olvasói érdeklődés általában nem tesz különbséget a szerző és a könyvet író civil személy között, szemben az írók többségével. Ön ellenben, kihívva a sorsot maga ellen, legutóbbi regényében, a Mindig hazavárunkban is eljátszik e kettős szereppel, amikor az önéletrajzi ihletésű szöveg elbeszélő szereplőjének Kun Árpádot teszi meg. A fiktív játékon túl mennyire markánsan különbözteti meg a két Kun Árpádot, a szerzőt és az írót?  Egyik elsődleges, legerősebb élményem, alapérzésem magammal kapcsolatban, hogy nem vagyok azonos önmagammal… A regénybeli Kun Árpád is pont ezt mondja.  Így van, a Megint hazavárunkban hosszú oldalak vannak erről az élményről, hogy az „én” nem létezik. Ezt az alapérzést a regényeimben különböző módokon dolgoztam fel. A Boldog Északban az „én” valamiféle szellemek találkozásaként jelenik meg. Az írói személyemnek pedig nincs nagy jelentősége, nem tulajdonítok nagy szerepet neki. Én mint Kun Árpád ugyanannyira vagyok jelentős, mint ahogy bárki más jelentőséget tulajdonít önmagának. Az ember mindig saját magának adja meg a maga rangját. A fontos, hogy minden ember tisztában legyen a saját méltóságával – a méltósággal, amit nem lehet elvenni senkitől. Ahogy elvárni sem lehet mástól, hogy ezt megadja nekünk, mert azt mi magunk teremtjük meg önmagunk számára. A komplexusok ott kezdődnek, ha az ember különféle helyzetekben túl nagy jelentőséget tulajdonít a saját személyének. Önnél ilyen helyzet adódott nem is egy, de talán a legnagyobb váltásként a 2006-os Norvégiába költözést lehetne említeni. Bár nyaranta több időt tölt Magyarországon, az „itthon” és az „otthon” közt hogyan tesz különbséget, illetve hová megy „haza”?  Alapvetően azért én mindenhol idegennek érzem magam. Legyen az Párizs, Budapest vagy a fjordpart – mindenhol megvan ez a kívülállóságom. Otthonosan leginkább a családommal érzem magam. A „haza” mindenképpen idézőjelbe kerül, mert az enyém leginkább a magyar nyelv. Ugyanakkor nem mellesleg magyar állampolgárok vagyunk, akik szavaznak a magyar országgyűlési választásokon, míg az adónkat Norvégiában fizetjük és az ottani önkormányzati választásokon voksolunk. Bár azt gondolom, a dán rendszer igazságosabb, náluk a külföldön élők nem szavazhatnak, hiszen nem ott élnek és adóznak. Ám azt is megértem, hogy a magyarság helyzete speciálisabb, bonyolultabb, hiszen a nemzettest szétszabdalt. Mennyire követi mind a magyar, mind a norvég közügyek alakulását, hogy osztja meg a figyelmét a hírek tekintetében?  Ez olyan, mint a drog- vagy tévésorozat-függőség: rákattansz vagy nem kattansz rá a hírekre. Az én napjaimat tökéletesen kitölti a négy gyerek, a kutya, a teljes állásom, valamint az írandó regényem, semmi időm még a hírekkel is foglalkozni. Nincs bennem olyan belső erkölcsi kényszerítő erő sem, ami azt követelné tőlem, hogy a híreken csüngjek. Másfelől a híréhséget nálam felülírja, hogy tudom, a világ mindig a pusztulás felé halad – nem maradsz le semmiről, ha kihagysz egy hónapot. Mindezek mellett persze azért követem a magyar híreket, de a franciát és a norvégot is. A magyar hülyeségek nyilván jobban fájnak, mert magyar vagyok.
Csatlakozott a hazai „Művészek a klímatudatosságért” mozgalomhoz is – Norvégiában, ha jól tudom, egy hatalmas gleccser közelében lakik. Megvan még az a gleccser? Tűnik el, ahhoz képest, mikor ideköltöztünk, most jó pár kilométerrel feljebb van. A felmelegedés tény, de hogy valóban itt-e a világvége, nem tudom, mert a legutóbbi jégkorszak előtt Norvégia területei jégmentesek voltak, lehet, most is ez következik ismét. De a klímaváltozás mindenkit érint, ezért is csatlakoztam egy baráti felhívásra a kampányhoz. Apropó, barátok! Parászka Boróka 2016-ban portré-dokumentumfilmet forgatott önről a norvégiai lakóhelyén, A takarító férfi címmel. A filmben leginkább az irodalmi-szellemi-bölcsész közeget, a barátait ­hiányolja. Hogyan sikerült áthidalnia a távolságot? Sehogy. Amikor viszont Magyarországon vagyok, akkor nagyon intenzíven tartom a barátaimmal a kapcsolatot. Ugyanakkor azt gondolom, regényíróként jó nekem ez az elzártság: minél távolabb vagyok a magyar közegtől, annál könnyebben megy az írás, így jobban tudok befelé figyelni. Norvégiában azóta sem alakult ki szellemi közössége? Csak minimális. Van egy néni, akivel lehet olvasmányokról beszélgetni. E tekintetben érdekesnek tartom a tavaszi Facebook-bejegyzését, amikor a Budapesti Nemzetközi Könyvvásárra érkezvén azt írta, a norvég díszvendégség alkalmával itt lehetősége lesz megismerkedni a norvég irodalommal, írókkal. Aztán csalódását fejezte ki, hogy ez mégsem sikerült. Hogyhogy Budapestre kell jönnie a norvég irodalomért, és miért csalódott? Abban a bejegyzésben azért némileg viccelődtem. Mivel Norvégiában házi kisegítőként dolgozom, mindenféle kulturális helytől több száz kilométerre, egy eldugott helyen, nem ismerem az ottani irodalmi közeget. Ezért jövök Pestre ismerkedni. De az tény, hogy mivel Knausgård afféle kvázi norvégtanárom volt… A műveit olvasva tanulta meg a nyelvet? Azért, hogy el tudjam olvasni őket. Az irodalom engem mindig erősen motivál a nyelvtanulásra, hogy például Proustot eredetiben olvassak franciául vagy Knausgårdot norvégul. Ahogy pár éve a zöld-foki-szigeteki Cezária Évora énekesnő dalai arra ösztönöztek, hogy megismerkedjem a portugál nyelvvel. A mostanság magyarul kiadott Pessoa-életmű (Fernando Pessoa: Bensőmben sokan élnek, Budapest, Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2019. – a szerk.) olvasásakor ajándék számomra, hogy mellette eredetiben is követhetem. Visszatérve a fesztiválra: azt hittem, sikerül összehozni egy találkozást Knausgårddal, de nem jött össze – innen a csalódás. Ám közben azt is írom, hogy mennyi kiváló magyar verseskötetet volt alkalmam beszerezni. És az ön köteteinek várható norvég fordítása? A Boldog észak kapcsán korábban abbéli félelmét fejezte ki, hogy vajon mi lesz akkor, ha az ihletet adó környezete netán magára ismer a szereplőkben, ami esetleg kihathat a további viszonyukra. Most fordítják a könyvet, idén kész lesz, de hogy mikor jelenik meg, nem tudom. A benne szereplők közül a legtöbb idős ember már meghalt, kint fekszenek a temetőben. És a fiatal főszereplő Aimé Billion, aki az epilógus szerint az ismerőse…? Ő nem halt meg, mert nem is élt. Két évvel a regény megjelenése után ezt a fikciós játékot egyértelműsítettem egy cikkben, ami az Élet és Irodalomban jelent meg.
Ez a fikcióba bonyolódás sokakat zavarba hozott. A Megint hazavárunkban Kun Árpád kitárulkozása sokakban keltett negatív érzelmeket, hogy ez nem az a szereplő/író, akivel azonosulhatnának. A barátaimban szerencsére nem, de lehet, hogy elvetettem a sulykot, és nem kellett volna Kun Árpádnak nevezni a hőst. Utólag vettem észre, hogy negatívabbra sikerült, mint gondoltam. A regényben minden szereplővel igazságos voltam, csak vele nem, mert azt hittem, vele nem kell az lennem. De utólag már… …eső után köpönyeg? A készülő folytatásban ezen tapasztalat mennyire befolyásolta, hogy netán megváltoztassa, és igazságosabb módon szerepeltesse? Befolyásolt, mert az általam északi trilógiának nevezett regényegyüttesnek a záró darabjában – amiben látszólag megint úgy tűnik majd, mintha az elbeszélő civil ember lenne a szerző – ezúttal jobban figyelek erre az egyensúlyra. Folytatása és továbbgondolása lesz az előző két regénynek. Míg a Boldog Észak meseszerű, a Megint hazavárunk realisztikusabb volt, ez ennek a kettőnek a nagyon fura keveréke lesz: a fikció és a valóságelemek teljesen kibogozhatatlan elegye. Szóval, az eső után mégis lesz egy köpönyeg, amit fel lehet venni. Várhatók ismét versbetétek a regényben? Igen is meg nem is, de a költészet mindenképpen központi szerepet kap, szinte szereplője lesz a regénynek. Két fontos norvég költő, Tor Ulven és Olav H. Hauge verseinek fordításai, pontosabban – mivel szerintem verset fordítani lehetetlen – átköltései olvashatók majd benne. +1 kérdés Párizs, a francia nyelv és irodalom mennyire része még az életnek? Nagyon is! A Boldog Észak épp francia megjelenés előtt áll. A fordítómmal a francia­nyelv-tudásom miatt különleges kapcsolat alakult ki, mert hiszen el tudtam olvasni a fordítást, és észrevételeket tudtam tenni egynémely esetben. Amikor lehetőségünk adódik rá, szívesen utazunk el Franciaországba – kilenc év kihagyás után mentünk vissza 2014-ben, holott az első gyermekünkkel két évig éltünk ott. Mostanában pedig ráfeküdtem, hogy felelevenítsem a franciatudásom, mert erről az elzárt, távoli vidékről Oslo környékére költözünk, és ott esetleg van kereslet az egyetlen, Norvégiában eladható, a francia diplomámmal igazolható képességemre, és franciatanár lehetek.

Kun Árpád

József Attila- és AEGON művészeti díjas költő, író, műfordító. A párizsi Sorbonne-on diplomázott francia irodalomból. 2003–2005 között a bordeaux-i egyetem magyar lektora. 2006-ban családjával Norvégiába költözött; jelenleg egy nyugat-norvégiai, fjord menti településen, Gaupnében él, ahol járási alkalmazottként idős embereknek takarít, illetve a gondozásukkal foglalkozik. Az AEGON-díjat a 2013-ban megjelent Boldog Észak című regényéért ítélték neki.  A 2016-os Megint hazavárunk című regénye szintén nagy szakmai és közönségsikert aratott.

Szerző

Párniczky Mihály: Viola da Gomba Versek a hagyatékból

Publikálás dátuma
2019.09.28. 16:16

Három kötetének kézirata veszett el. A MERSZ-könyvek sorozatban 2019 októberében jelennek meg hátrahagyott, megtalált versei és írásai. A Nyitott mondat ebből a kötetből válogatott még soha nem közölt verseket, a szerkesztők engedélyével, a tiszteletadás jegyében.
Párniczky Mihály (Budapest, 1950–1998) költő, zenész, hangszerkészítő mester. A hetvenes évek „elveszett” generációjához (Csajka Gábor Cyprián, Szervác József és mások) tartozott. 1967–68-ban Zanutti Gazét néven kézzel-géppel írott „osztály-lapot” szerkesztett P. T. Á. (Ajtony) és Záboji Tibor (Iboly) barátjával. 1976-ban Monty Cantsin neoista „próféta” Kántor Inform nevű „polbeat” triójában bőgőzött. Tandori Dezső fedezte fel az 1970-es évek elején, később irodalmi folyóiratok, elsősorban az Új Írás közölte verseit. Az 1980-as évekből felolvasóestjei, performanszai emlékezetesek, majd több, az évtized végén induló lap, a Kapu, a Holmi is megnyílt előtte; a 2000-nek egyik legkedveltebb költője lett. Az Élet és Irodalomban többször is szerepelt, egyszer még könyvkritikát is írt egy nagybőgő-monográfiáról, hűen civil foglalkozásához: húros hangszerek elismert mestere volt – avatott megszólaltatója a homéroszi leírás alapján készített teknőchéj lírájának…  Levél a szanatóriumba apámnak  Ritkán járok fel hozzád mostanában; Talán kicsit neheztelsz is ezért. Többet reméltél tőlem, ezt beláttam, És tanításod sokkal többet ért Morzsáinál, mely elmémbe befért; Mint bárminek, ennek is ellenálltam Okos szavad ha szél is hordta szét, Meg-meglelem a környező világban. Nyolcéves voltam, s te aggodalommal Írtad gyönyörű versedben nekem – Most értem csak meg, kár hogy nem azonnal –: „Ó, el ne bukj az élvezeteken!” Mert úgy érzem, hogy célom, hogy nekem Az élvezet felér a maximummal, A legfőbb jó ábrándos lelkemen. Te rég kinőttél már ebből bizonnyal. „Jézus legyen a szívedben, gyermekem!” Ezt kérted, hisz neked ő segít, És nekem is engedted sejtenem. Dacolva szegtem meg parancsait, Mert terhesnek véltem az istenit, De ezt a dacot már nem élvezem. És csak amit vágyam istenít, Bukjak el, de azt követelem. Mint ember, vesszek el, nem bánom, Hogy nem leszek koromnak dalnoka, Csak a gyönyört, az állatit kívánom. A lelkem itt él, nem lehet oka, Hogy elvágyódjék messze, máshova; Amennyi kell, azt megteszi az álom. Lelkesedésem most még tétova, De tán erő-próbáimat kiállom. Jézust magából szívem kivetette, Húsz év után az Istent tagadom. Vagy inkább nem tudom, hogy „lett”-e Világunk, vagy felsőbb hatalom, Egy bölcs, előrelátó uralom, Tán Szentháromság-Isten teremtette. Megszülettem és éltem uralom, Bár lelkem hittan és ostya etette. Stafétabot kezedben, azt is írtad, De erre nem vagyok méltó utód. Az élted engem, ifjút nem taníthat, Hiába őrzöd, vesd el hát botod. Bár példaként áll megtört alakod Előttem, más megérkezések hívnak. A tested adott nekem alakot, Csak test vagyok, mely lelket nem állíthat. Ritkán járok fel hozzád mostanában. Nehéz nekem. Nagyon magam vagyok. Zárt rendszerben élek, kis szobában, Melyet soha el nem hagyhatok. Jönnek – várom is – a holnapok, Reggel mindig egy kicsit korábban. Testembe zárva telnek nappalok, S keserves álom űz az éjszakában. Mert akarok, de bosszút áll a testem, Nem cselekszik, és nem engedelmes. (Ilyenkor érzem, elbuktam, elestem, Mint kedvesét elvesztő szerelmes.) És fáj, lefektet, én hozzá türelmes Nem lehetek, csak káromlom a vesztem, Kalandorságom, amely veszedelmes, Hogy mást akarok, mint amire születtem. A biztosban hiába is fogódzom, Ha elvesztem magamban a hitet. Saját erőmről megbizonyosodnom Egyszerű, s mondom mindenkinek: „Csak test vagyok, s ha lélek is, minek?” Bár előttem egy emberöltő-hossz-nyom, Nem követem, én más úton megyek, Útközben is folyvást elérve célom. Ajánlás: Hátsó, sötét páholyban ülsz, apám, Ahol magad csendben kisírhatod. Elved szerint nem lehetsz büszke rám. Már késő, nekem már mondhatod, Hogy egyszer elfogynak a holnapok, És elvérzek az Isten szigorán. Én nem a túlvilágért harcolok. Nem lépek túl az elme sugarán.    Élni  Olyan jó élni, lépni, állni, és nem tengődni, vélni, várni. Taposni, fogni, akarni olyan jó, hogy ezek mellett rossz nem lehet bármi. Jó, ha tömlejéből kifakad a szó, gyümölcsöt érlel, mely soha nem aszó, és közben érni, telni, szeretni, járni.    A példamutogató  hogy vagy hogy megy a sorod mit csinálsz csak azért mert rosszul nézel ki szívtelen volnék ha részletezve impressziómat rémítenélek – valami bizonnyal nincsen egészen rendben nálad illetve nálatok nem vagyok diszkréttelenül kíváncsi a csak rád tartozó részletekre de gondolj bele hogy mennyire igazam van – ez az utóbbi fél év nagyon meglátszik rajtad – magadon ha mindennap nézel tükörbe márpedig nézel nem veszed észre és megelégszel azzal hogy esti gyűröttséged hajnalra valamelyest kisimul – szerintem te – jaj meg ne ijedj a szótól – emészted magad márpedig az efféle tevékenység nemigen tesz jót senkinek főleg akinek akarnád nekem elhiheted én viszont állati jól nézek ki még a lúdtalpam is kiboltosodott vérnyomásom alatta marad laza intelligencia-hányadosomnak világnézetem hozzájuk férhető értékek iránt elfogult csínjukon bánok hölgyekkel és nagy lélekkel tűröm hogy szeressenek viszonzom is hasznuk vehető mértékkel egyszóval szar ember vagyok én és mint ilyet naponta újjászülnek örökkön friss vagyok üde és illatos – a patyolatra-vasaltak kétszer is meggondolják mielőtt belém lépnek mondd úgy nézek én ki mint akivel ez egyáltalán megtörténhet?  Mostanában  Mostanában nagy fázások vannak mélyrőljövő idegenkedések szelídek félelme akaratlan remegése és mindenféle étvágytalanságok aztán csak semmi meg időrohasztás és nyálkásra sírt szivárványhártya aprószentek helyenkénti temetői Mostanában látszatgondosság van és látszattisztaság önhitegetése mélytengeri halak domború szemei és ijesztő bajsza zene is nagyon nagyon komoly zene klasszikus tingli-tangli zene meg álmok képek ijedelmet keltők rettegést ébresztők szerényekben szelídekben Mostanában súlyok vannak mindenfelé láthatatlan faragottkő súlyok fáj a koppanás ellenkező irányú szelek egyidejű havas és jégesők node ilyet igenis most légbemarkolások vannak találdki mivana másikkezemben naugye megmondtam Mostanában istenek vannak sokan és angyalok és ördögök és hordószámra széntetraklorid személyvonatok és sorompó nélküli vasúti átjárók nudista strandok poroltó labdák hintőporos zacskók léggömbök légfegyverek nagy nagy hanták Mostanában emlékezések vannak gyerekkorok és megnemtörtént történetek félbemaradt régen félbemaradt gondolatok meg nem írt régi énekek Mostanában nagy szerelmek vannak tárgyuk az élet és nagy nagy reménytelenségek                                Az ember  sokadmagával hatalom világokon is átlép nincsen számára tilalom hogy is mehetne másképp az egyénnek kell tilalom mert sokszor tenne másképp erre is jó a hatalom és másokon is átlép dicső utód és bősz előd egy még dicsőbb utódnak él vagy nem él jelenidőt hizlalja csak a múltat ember akiért dolgozok aki ezért szeretne és mind akin kovácsolok mert szebb és szebb lehetne  Pont olyan...  Pont olyan az ország, mint a mesében, Ember, mint a fantasztikus regényben, Olyan a Föld, akár a Bibliában, És az Isten, mint a káromolásban.    Az országalapító figyelme ez az ősközösségi társadalom már nem tud hova bomlani alapítsunk országot képünkre és hasonlatosságunkra szaporodjanak és sokasodjanak jellemzői mint fától az erdő vágjunk félkész medreket és figyeljük az áramlások hogy munkálják tovább a gátak majd eszerint épülnek osszunk földet szorozzunk hatékonyságot és szabályozókat kegyeljük híveinket és engedjük dolgozni a rászorulókat hozzuk be az államegyházat a túlvilági javak előtörlesztéseinek begyűjtésére és el ne múlasszuk az ekevasak egyrészét kardnak meghagyni törvényeink biztosítsák a szabadságot és figyelmünk terjedjen ki a kiskirályok rendszeres felakasztására így tudunk vagy ezer évig kitartani    Meg kell próbálnunk Amíg fel nem derítik az öröm kémiai képletét, s nem hozzák forgalomba mindennapi tablettaként, meg kell próbálnunk hagyományos úton kiváltani, szebbé tenni egymás életét. 
Frissítve: 2019.10.02. 10:00

Világlíra magyarul Krusovszky Dénes és Urbán Bálint a lírafordításainkról

Publikálás dátuma
2019.09.28. 13:57

Fotó: Markoszov Szergej / Népszava
Az éppen zajló budapesti PesText Nemzetközi Irodalmi Fesztivál apropóján a nemzetközi líra online fórumaként működő Versum portál szerkesztőivel, Krusovszky Dénes és Urbán Bálint költő-műfordítókkal beszélgettünk költészetről és magyarra fordításról.
Október második hetében, amikor idén egy helyett két irodalmi Nobel-díjat is kiosztanak, vajon ismerősen fog-e csengeni a szerencsés költő neve? (Már ha nem regényíró kapja mindkettőt…) Olvashatók-e a versei magyarul? Egyáltalán, ha versolvasásra vetemedünk, merre tekintünk a kortárs világlíra térképén, van-e ilyen térkép? Tudunk-e bármit is a moszkvai underground líráról vagy a portugál nyelvű brazil neoavantgárdról? Hát a cseh, a szlovák, a francia líráról? – Éppen országszerte, több nagyvárosban járva mutatják be a kecskeméti Forrás folyóirat nyári dupla számát, melyet a világlírának szenteltek a szerkesztők, Fűzi Péter és Pál Sándor Attila – a Versum segédletével: 21 műfordító bevonásával 63 vers olvasható a legkülönfélébb nyelveken az antológiaszerű kiadványban. Dénes az amerikai Frank O’Hara verseinek, Bálint a portugál költők – João Luís Barreto Guimarães, Luís Quintais, Gonçalo M. Tavares, João Miguel Henriques – fordításaival is szerepel a lapszámban. Grandiózus összeállítás, gondolom, a munka sem volt könnyű. Mi volt a koncepció? Krusovszky Dénes: Szándék szerint az utóbbi évtizedek idegen nyelvű lírájának főbb tendenciáit szerettük volna bemutatni az olvasóknak. Ez így persze mély víz, több alapproblémát felvetve, hiszen amit világlírának hívunk, az egy beláthatatlan terep. A mennyiségen túl azért is beláthatatlan, mert a prózával összevetve, a lírának nincs piaca. Míg a próza esetében látni nemzetközi irányzatokat, számos nagy szerzőt ismerünk, akik egyszerre több országban jelen vannak a könyveikkel, működésüket díjak és akár trendek jelzik, a líra esetében nincs hasonló. Ahogy például a próza terén az utóbbi évtizedben az autobiogra­fizmus felerősödött, gondolok itt az idén a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon is díszvendégeskedő norvég Karl Ove Knausgårdra vagy a hazai „vonulatra”, a szintén Norvégiá­ban élő Kun Árpád regényeire, Nádas Péter Világló részleteire vagy akár Térey János félbemaradt memoárjára, olyan a lírában nem látható. Ahogy az sem, milyen nemzetközileg jegyzett költők vannak egyáltalán. Az utolsó három évtizedben nemzetközi ismertséget talán a Nobel-díjas ír költő, Seamus Heaney és az amerikai John Ashbery szerzett, az ő halálukat követően nehéz megítélni, vannak-e olyan lírikusok, akiket mindenhol olvasnak. Arról nem is beszélve, hogy nagyon különbözőek a nemzeti műfordítói hagyományok és azok viszonya a külföldi lírához. Ezekkel a problémákkal több beszélgetés során számot kellett vetnünk. – S mire jutottak, a magyar versértési-műfordítói hagyományok például milyenek? K. D.: A magyar műfordítói líraolvasói tradíció nemzetközi kánonjában például a XX. század második felét tekintve az Újhold költői elég meghatározó szerepet játszottak. Az ő nagyon erős Rilke- és Celan-hatásuk mutatja, merre is tájékozódtak. De mondjuk a szlovák, a posztjugoszláv vagy a portugál lírafordítók nemzetközi kánonja eltér ettől. Ezért is sokkal kevésbé összefüggő a világlírakánon. Ebből kifolyólag nekünk, szerkesztőknek bizonyos értelemben a koncepciónk kialakításában az esetlegesség is szerepet kapott, értem ezalatt, hogy a tradíció meghatározottsága mellett a magyar műfordítók érdeklődési körét is figyelembe kellett vennünk: hogy mit fordítanak, hogy mit lehet éppen a világlírából olvasni magyarul. Ha egy adott nyelv lírájának vannak itthon lelkes és értő fordítói, akkor tőlük kértünk verseket. Ezért kerülhetett be a Forrás-számba is kortárs japán költészet, Simon Márton, török költők versei Szőllőssy Balázs, vagy éppen portugál líra Bálint fordításában. Urbán Bálint: Szerkesztőtársunk, Nemes Z. Márió sokszor említi a digitális kommunikáció egyik terminusát velünk, a tevékenységünkkel kapcsolatban: a diggereket. Ők azok, akik kiássák a kulturális diskurzusok homályából a mindaddig ismeretlen szerzők műveit. A Versum pont ilyen munkát végez a világlíra teljesen átláthatatlan mocsaraiban. Tavaly a II. Versum Nemzetközi Költészeti Fesztiválon vendégünk volt az olasz költő és irodalomtudós Federico Italiano, aki öt évet szentelt az életéből arra, hogy összeállítson egy monstruózus, 800 oldalas kiadványt, amely német fordításokban ad panorámát a kortárs európai költészetről. – És ha hozzá hasonlóan – rengeteg műfordítót bevonva – nem csupán a diggereket mozgósítják, hanem konkrét elképzelés mentén felkérés alapján szeretnének körképet adni a világlíráról, adódnak nehézségek a magyar terepen? K. D.: A Versumnál sokszor szembesültünk azzal, hogy a fiatal műfordítóink 80 százalékban angolból-amerikaiból fordítanak, ezen a nyelven tájékozódnak a trendekről is. Ha nem akarunk elangolszászosodni, erős szűrőt kell alkalmaznunk a szerkesztés és a közlések során. Visszatérő probléma, hogy például a kortárs orosz lírát kevesen fordítják. A rendszerváltás után az orosz kulturális tájékozódás lanyhult, és ez odáig vezetett, hogy ma alig találunk fiatal orosz lírafordítót, bár közelítünk, Vonnák Diána ukrán és fehérorosz fordításaival. De hogy éppen mi történik a moszkvai underground költészetben, arról fogalmunk sincs. Szerkesztőként szeretnék olyan területekre is rálátni, mint a nyilvánvalóan létező és óriási indiai vagy kínai líra. U. B.: Vagy az arab. K. D.: Igen. Érdekes, hogy ugyan létezik az állandóan Nobel-esélyesként aposztrofált szír költőnek, Adonisnak verseskötete magyarul, de nem hozzáférhető az olvasók számára. A Janus Pannonius Költészeti Nagydíj odaítélése után megjelent exkluzív kiadvány nem került kereskedelmi forgalomba. Visszatérve a műfordítói-költői hiátusokhoz: ahogy az orosszal, úgy vagyunk a spanyollal, a hollanddal, a franciával is. Elképesztő például, hogy nincsenek francia fordítóink… U. B.: Nem véletlen, hogy az utóbbi évekből csak két kötetet tudok említeni: Francis Ponge A dolgok oldalán (L’Harmattan, 2016) és Guillaume Métayer Türelemüveg (Magvető, 2017) című verseskönyveit. K. D.: Ugyanakkor a lengyelben erősek vagyunk: sok műfordítóval, élő kapcsolatokkal, ők nagyon is képben vannak, mi történik a lengyel lírában. U. B.: Ahogy, meglepő módon, de a skandináv országok terén is jól állunk, a Versum havi szinten tud verseket hozni erről a területről. De ez ugye többek között a szerkesztői gárda összetételével, szakterületeivel, fétiseivel és fanatizmusával van összefüggésben. Vajna Ádám skandináv nyelvekkel és irodalmakkal foglalkozik, az erős lengyel vonalat pedig Sipos Tamásnak köszönhetjük. Ahogy a többi szerkesztő – Mohácsi Balázs, Kállay Eszter, Bordás Máté –, velünk együtt szintén fordítókként is tevékenykedik; többek között ennek is köszönhető a Versum sajátos műhely-jellege. K. D.: A közép-európai tájékozódásban erősen megmaradt a német orientáció, de az angolszász dömping, különösen a fiataloknál, a leginkább meghatározó. És ez a költészetben is érezteti a hatásait. Amíg a Nyugat költői a francia líra nyomán alakították a saját versei­ket, több évtizedre megszabva a magyar költészetet, úgy a maiakra az amerikai költészet van nagy hatással. Az amerikai lírában érzékelhető egy az autobiografikus prózához közelítő irányvonal, az úgynevezett identitáslíra. Főleg afroamerikai, spanyol-amerikai és queer szerzők írnak közérthető, közvetlen módon identitáskérdésekről. Az utóbbi évek legsikeresebb, elsőkönyves díjakat bezsebelő fiatal amerikai költői között van a meleg, vietnami-amerikai Ocean Vuong, vagy a meleg, afroamerikai ­Saeed Jones. Vagy mondjuk a spoken word-világból (élőszóban előadott poétikus perfor­mance­ – a szerk.) kinövő angol Kate Tempest, akit a magyar slammerek közül többen olvasnak. A fiatal költőinkre, verseik nyelvezetére, beszédmódjára hat ez a kicsit vallomásos, társadalomkritikus identitáslíra. U. B.: A rendszerváltás után született és felnőtt nemzedék esetében persze nem csoda, hogy a kulturális közvetítő nyelv, az angol és a meghatározó amerikai diskurzus mentén tájékozódik. Emellett azonban megfigyelhető egy másik jellegzetesség is. Ugyan hiába mozdult el a világirodalmi rendszer is a XIX. századi Európa-centrikus nézettől, azért mind a mai napig megfigyelhető egyfajta centrum-periféria tagozódás. Sok mindent ma is az határoz meg, mi az, amit lefordítanak angol nyelvre. Mert annak esélye lesz bekerülni a nemzetközi vérkeringésbe. Az ukrajnai zsidó származású brazil írónő, Clarice Lispectornak éppen most jelenik meg immár a második könyve magyarul, de mindez nem történt volna meg, ha francia közvetítéssel, nem kerül be az angol nyelvi közegbe – e nélkül se magyarra, se bolgárra, se szerbre, se olaszra nem fordították volna le.

Versum a PesText fesztiválon

A négynapos fesztivál egyik szakmai programja a Fiatal Írók Szövetsége által szervezett műfordítói workshop, melyet a kortárs magyar irodalmat fordító külföldi fiatal műfordítóknak tartanak. A lengyel, cseh, szlovák, szerb, török és egyiptomi részvétellel zajló rendezvénysorozaton Izsó Zita, Simon Bettina, Visky András és Lanczkor Gábor szövegeit tárgyalják a műfordítók, a szerzők bevonásával. A Versum szerkesztői közül Mohácsi Balázs Új komolyság címen tart előadást Simon Bettina költészete kapcsán, valamint ő beszélget Lanczkor Gábor költő-íróval is egy est keretében.

– Azért érdekes, hogy az említett dominanciával párhuzamosan mégsem tudok túl sok magyarul megjelent verseskötetet felsorolni amerikai költőktől. K. D.: Ez azért van, mert az amerikaiak nem támogatják a műfordításokat. A műfordítás ugyanakkor időigényes munka… Az utóbbi években Amerikában a legnépszerűbb sztárköltőnő Rupi Kaur, akinek az Instagram-verseskötete több millió példányban kelt el. A hagyományos magyar líraolvasó szemével nézve mondjuk ezek a versek nem túl jók, mégis megjelentették tavaly magyarul (Tej és méz címen – a szerk.), mert beleillik abba a trendbe, kulturális közegbe, ami itthon is amerikai hatásra formálódott. Miközben az amerikai líra – a beatköltészettől a máig ívelően – nem elérhető magyarul. Megjegyzem, ez a kötet nem aratott akkora sikert, mint azt remélték. – Némileg meglepő volt számomra, hogy az online fórum Versum egy hagyományos, papíralapú folyóirat elkészítésében közreműködik – olvasottság szempontjából melyik kedvezőbb a lírának? K. D.: Gonosz dolog lenne a digitális mellett érvelni, éppen most, amikor Bálint fordításában megjelent Gonçalo M. Tavares portugál költő kötete (mutat nevetve az asztalon fekvő, Egy mozgáspoétika tervezete című könyvre), de kétségtelenül, a nemzetközi lírának abszolút a digitális közlés jelenti a fő terepét. Noha mi is szeretjük a papíron való megjelenést, próbálkozunk is ezzel időről időre, a Magvető Kiadóval való együttműködésünk is négy kötetet – Al Berto, W. G. Sebald, Anne Carson, Frank O’Hara – eredményezett az Időmérték sorozatukban. Ellenben online szélesebb körűen lehet tájékozódni, a líra pedig különösen kép­ernyőbarát. U. B.: Papíron teljes köteteket, vagy ahogy a jelen esetben, antológiaszerű válogatásokat érdemes kiadni. De ilyenkor is fontos a digitális térben is megjelentetni ezeket, ahogy a Forrás-szám tartalma is felkerült már a folyóirat honlapjára. K. D.: A Versum 2004-es indításakor egyik célunk éppen az volt, mivel a magyar folyóirat struktúrában nehézzé vagy éppen lehetetlenné vált a lírai szövegek visszakereshetősége – megszűnt a Nagyvilág folyóirat, a Lyra Mundi és a Napjaink költészete sorozat is –, hogy a versek koncentráltan egy helyen és kereshe­tőek legyenek – akár a forrásnyelv, a szerző és a műfordító neve alapján. U. B.: Van ugyan a Magyarul Bábelben nevű webes antológia-mátrix, de az inkább archiváló funkcióval bír. K. D.: Valóban egyszer, mikor magam is rákerestem, kik fordítottak már Billy Collins-verseket, meglepett, ahogy ráleltem ott a saját fordításaimra. De a külföldi líra klasszikusnak mondható forrásai eltűntek, míg a lírafordítók tovább dolgoznak. Mert ők mindig lefordítják azt, ami érdekli őket. – Önöket éppen mi? K. D.: Műfordítóként én az amerikai lírára kattantam rá. Frank O’Harát és John Ashberyt fordítok, de nagyon érdekel a Középnyugat lírája, közelebbről a Deep Image Poetry iskola költőinek szürrealista versbeszéde, például Robert Bly, Galway Kinnell vagy James Wright költészete. Blynak a Versum-díjjal kitüntetett Bajtai András fordításában már olvasható néhány verse magyarul. De régi tervem egy rendes Ted Hughes-kiadás is. U. B.: Én főleg azokat az újlatin nyelveken, elsősorban portugálul íródó költészetet kedvelem, melyek a celani örökségből sarjadzó beszédmódokat alkalmazzák… K. D.: Egy brazil Celan…? U. B.: Brazíliára éppen nem ez a jellemző… Pár évig éltem Brazíliában… A náluk felbukkanó költészeti irányok tekintetében teljes az őrület. Ha az európai költészet átláthatatlan, akkor ez az európányi nagyságú nemzet esetében hatványozottan igaz. Egy amazonasi kötődésű manausi költő teljesen más versnyelvet beszél, mint egy São Pauló-i. Utóbbi inkább kozmopolita és a neoavantgárd hagyományából építkezik. Nagyon nagy a regionális szóródása és identitásteremtő területi meghatározottsága a kultúrának és az irodalmi hagyományoknak. Akit fordítanék, az a portugál Herberto Helder, Pessoa mellett a legmeghatározóbb portugál költő a XX. század második felében. A fiatalabbak közül pedig az egyszerre nekromantikus és tárgyias költészetet művelő Alexandre Nave-t, illetve a minden kötetében más hangon megszólaló és más tematikákat megközelítő Daniel Jonast.   James Wright   Őszelő az ohiói Martins Ferryben (Autumn Begins in Martins Ferry, Ohio) A Shreve Gimnázium stadionjában ülve a lengyelekre gondolok, ahogy korsóikba bámulnak Tiltonsvilleben, és a feketék szürke arcára a benwoodi olvasztó kemencéknél, meg a Wheeling Acélmű elgyötört éjjeli őrére, aki hősökről álmodik. A büszke apák szégyellnek hazamenni, az asszonyok úgy csipognak, akár az éhes csirkék, meghalnának egy kis szerelemért. Éppen ezért, október elején fiaik önpusztítóan szépre nőnek, és szörnyű vágtával indulnak meg egymás teste felé. (Krusovszky Dénes fordítása) Herberto Helder  (A cím nélküli verseket tartalmazó, Cobra című, az életműben kitüntetett jelentőségű, 1976-os kötetből)  Hagyom a kerteket ragyogni lefojtott szemeikkel: csak akkor indulok, ha a virágok saját képükbe nőnek: ez a tükrökbe sűrűsödő nyár. Maga a mozdulat is sötétségbe borul. Izzik az állatok szája. Otthagyom a belső napok körkörös csillagképeit. Így halok meg, a fényképszerű és konkáv tenger és a gyöngyökkel sebzett fal között zihálva. És a hold elszabadítja a barlangokban a sűrűsödő vért. Mécsesekkel telt nyártól válok, lángol az évszak a gyermek szívében. Elhagyom a vad kerteket, a kivájt műtermekben lihegő szellemet. A fájdalom taszít augusztus peremére, a nyugalom az ablakokhoz vezet. Páratlanok a tükörbe zárt levegő lüktető hegyei. A bolygók évszakában járunk. Minden este atomszakadék. És a tej meglágyul a napfogyatkozások idején. Visszhangzanak bennem a kőműves csapásai aki kálciumba vési a veleszületett rózsát. A húst selyemgubókba fojtják a mély csillagok. A nyár kékcsempéből van kirakva. Bennünk hajlik meg az íjideg, ha ráfeszül a nyíl. Isten rámtámad a fehérségben. A tűzvészek ostroma ellenére hűvösek a kertek. És egy gyermek, akit lángba borítottak a kezek megkerüli az éjszakát. (Urbán Bálint fordítása) Napjaink költészete címmel beszélgetnek a kortárs világlíráról október 1-jén a pécsi Csorba Győző Könyvtárban a Forrás folyóirat és a Versum szerkesztői, utóbbiak közül Mohácsi Balázs, valamint Vajna Ádám. 

PesText Nemzetközi Irodalmi Fesztivál

A szeptember 24–28. között zajló világirodalmi merítésű fesztivált először rendezték meg Budapesten, több helyszínt (Petőfi Irodalmi Múzeum, Lumen kávézó, A38 stb.), szöveget és nyelvet bevonva. A közönség találkozhatott többek között a cseh Petr Hruška, a szlovák Michaj Habaj, a török Haydar Ergülen költőkkel, a lengyel Piotr Szewc íróval, az osztrák Michael Donhauserrel és Xaver Bayerrel, az angol nyelven író indiai (bihari) Ashwani Kumarral, az izraeli Agi Mishollal, akinek bár az „anyanyelve” a magyar, verseit ivritül írja, vagy David Szalay angol íróval. Részletek: pestextfestival.hu

Verskártya

 A fesztivál helyszínein mindenhol megtalálhatóak lesznek az elvihető, könyvjelzőszerű verskártyák, melyeken a Versum szerkesztői által választott versidézetek olvashatók.

Szerző