Benedek Szabolcs: Az új telefon (novella)

Publikálás dátuma
2019.10.05. 15:21

Elképesztő sebességre kapcsolt az infokommunikációs technológia. Alig lehet a lépést tartani, akkora tempóban dobják piacra a gyártók az újabb és újabb készülékeket. Nem is telefonok már ezek, hanem komplett számítógépek, sőt annál is többek: professzionális kamerával vannak fölszerelve, amellyel akár olyan minőségű filmfelvételeket is lehet készíteni, hogy azok az ugyancsak egyre nagyobb televíziós képernyőkön is maximálisan élvezhető képeket adjanak. Az ember komplett stúdiótechnikát hordoz a zsebében. Már persze amíg a csillivilli jószág el nem reped. Zoltáné például elrepedt. Észre se vette, mikor, egyszer csak, ahogy előhúzta a telefont a nadrágzsebéből, hosszú törésnyom húzódott teljes átlójában végig a képernyőn, amely egyébiránt sötét volt, akár a csillagtalan éjszaka. Nem volt szép látvány, ennek ellenére Zoltán nem bánta különösebben, hogy így alakult. A telefon már bőven túllépte azt a kort, amelyet a kon­teóhívők szerint a gyártók eleve az életidejének szántak. Bár használni némi megszorításokkal még lehetett, bizonyos funkciói rozogán működtek, avagy éppenséggel sehogy. Szóval, egy ideje tervbe volt véve az új készülék beszerzése. Csak éppen Zoltán halogatta. Úgy volt vele, amíg nem ég a ház, fölösleges oltani. Most viszont azt sajnálta leginkább, hogy azt az üzenetet, amely miatt a telefont a kelleténél hevesebb mozdulatokkal kirángatta a nadrágzsebéből, már nem bírta elolvasni, mivel szívhez szóló szép szavak helyett a sötét képernyő ásított vissza reá gúnyosan. Telefon nélkül manapság két percet ha képes az ember ebben a világban eltölteni. Különben is, jobb, ha az üzenetet a címzett olvassa el, nem pedig az idő múlásával valaki más. Zoltán első útja is a legközelebbi bevásárlóközpontba vezetett. Nem kellett sokat válogatnia, az eladó pompás, új modellt kínált neki. Ráadásul a készülék akkor került a piacra, ennek megfelelő, bevezető áron. Alkalmi vétel, le kellett rá csapni. Zoltán nem is tétovázott. Fél órával később már az új telefon beállításával foglalatoskodott. Az ilyesmi pedig nem rövid idő. Míg az ember mindent föltelepít, és minden fiókba belép, észre se veszi, hogy repülnek az órák. Legföljebb akkor, amikor a felesége kiabálni kezd vele, hogy most már tegye le azt a rohadt micsodát, és foglalkozzék kicsit mással is. Leginkább a családjával, mert ő nem tud egyszerre vacsorát főzni, és közben a gyereket szórakoztatni. A kamera volt a telefon legmenőbb része. Még az előző készülékbe szereltnél is szebb, árnyalatokban és részletekben gazdag, élettel teli felvételeket lehetett vele készíteni. Zoltán nem is bírt betelni új játékával. Először elkattintott néhány fotót, azután videózni kezdett. Fölvette, ahogy a gyerek legózik a szőnyegen, ahogy boldogan nevet, amikor elkészült valamivel, és azt is, ahogyan mérgelődik, miután az épület ledőlt. A kamera legközelebb másnap délután volt újra használatban. Zoltán meglátogatta Beát. Utána nem bírta fölidézni, melyikük ötlete volt. Lehet, hogy egyszerre pattant ki a fejükből? Igazság szerint Zoltánt régóta izgatta a dolog. Úgy sejtette, a feleségével nem lehet. Kétségtelen, hogy soha nem is kérdezte meg, ám valamiért úgy vélte, jobb, ha szóba se hozza nála a dolgot. Zoltán soha nem mondta ki, még gondolatban sem azt a sablonos mondatot, miszerint amit otthon nem kap meg, azt megkaphatja másutt, ám mégiscsak ez volt a helyzet. Miután megmutatta Beának a vadiúj telefont, magától értetődően jött a dolog. Már csak azt kellett kitapasztalni, hogyan kell a készüléket megfelelőn elhelyezni a felvételhez. Attól már nem kellett tartani, hogy összetörik Zoltán zsebében, lévén, hogy oda bele se fért. Az azonban beletelt pár percbe, mire rájöttek, hogy milyen dőlésszögben kell a telefont az asztalon lévő virágos vázának támasztani ahhoz, hogy kamerája az ágyat és a rajta zajló eseményeket vegye. A váza egyébként üres volt. Zoltán mostanában nem vitt virágot bele. Bea olykor korholó szomorúsággal föl is emlegette, hogy elmaradtak a csokrok, amire Zoltán rendre szabadkozni kezdett, majd ennyinél meg is állt a dolog. – Milyen a telefon? – kérdezte pár nap elteltével Zoltán felesége. – Jó – Zoltán úgy markolta a kormányt, mintha minden idegszálával az előttük lévő útszakaszra figyelne. Szó se róla, nagy volt a forgalom. Nem a legalkalmasabb időpontot választották ki a nagybevásárlás elintézésére. Mondjuk az is igaz, hogy itt, a város határában sorakozó megaáruházak körül mindig zsúfoltak voltak az utak. Gyakran késő este is. Amúgy is igyekezni kellett, Zoltán anyósának véges volt az ideje akkor is, amikor az unokájára való vigyázásról volt szó. Persze, hogy szereti a gyermeket, ez nem kérdés, csak hát türelmetlen típus. – Jó, jó, de mégis, milyen? – Hát, kicsit gyorsabb, mint az előző – Zoltán nem volt az a kimondott műszaki ember, úgyhogy kereste, mit lehetne még mondani. – És elég szép felvételeket csinál. – Tényleg? Épp gondolkodtam rajta, hogy venni kéne egy normális kamerát. Láttam, levideóztad Gergőt, ahogy játszik… De édes volt akkor is! Megnéz­hetem? – Micsodát? – Zoltán oldalra, a feleségére pil­lantott. – Hát a felvételt, amit csináltál. Ugye nem törölted le? – Nem… nem tudom… – Nem mondod komolyan, hogy képes voltál letörölni a saját gyerekedről készített felvételeket? Nem, erre Zoltán valóban nem volt képes. A baj az volt, hogy a másik felvételt sem bírta letörölni. Konkrétan elfelejtette. Azt, aminek készítésekor olyan sokat kísérleteztek Beával, hogy a kamera a megfelelő beállításokat vegye. Zoltán felesége a sebváltó melletti rekeszhez nyúlt, oda, ahol Zoltán vadonatúj, sokmagos, óriásképernyős, csúcstechnológiás telefonja lapult. Mielőtt elsötétült volna előtte a világ, Zoltán fejében utolsó gondolatként az a kérdés cikázott át, hogy vajon szándékosan rántotta-e félre a kormányt, esetleg tudat alatt keresett menedékutat, avagy sávváltás közben nem figyelt oda? De erre már, ha akart volna, se bírt volna válaszolni. Az autó az ezen az útszakaszon megengedettnél jóval nagyobb sebességgel vágódott a szalagkorlátnak.

Tóth Kinga: Hófehérke, Csipkerózsika - az X-ek

Publikálás dátuma
2019.10.05. 14:04

Tóth Kinga készülő miniprózakötete az X-ek. Ritka- és veleszületett betegségek mindennapjait, vagy egy-egy jellemző tulajdonságát mutatja be, a megszokottól eltérő módon. A nehézségekből szupererő lesz vagy egy általános szituáció kerül a nagyító alá. A szerző így szeretné felhívni a figyelmet a magyar lakosság 7 százalékát, több mint 600 000 embert érintő problémára. A Hófehérke, Csipkerózsika forrása az ún. Rezignációs-szindróma, ami elsődlegesen a korábbi Szovjetunióból Svédországba menekült családok gyermekeit érinti.
Mint a törékeny korall, a kisállat, akit az óceánból szedtek ki, háton kapálózik először ebben az újhelyben. Hófehérke fekszik, védekezik Csipkerózsika, várja a jót, addig oposszum. Orrjáratába járnak az anyagok, nem fut, nem kiabál, vár a melegben a puhában, lassan pumpáljatok, ne nyomjátok össze a kezem, horgoljatok kis takarót, ezen keresztül fogok levegőzni, ha elmerülök. A saját rétembe járok futni, a saját rétemen biciklizem, csengetek, csengetek, tartsatok melegen, krémeket kérek, kiszáradok, ahogy megfúj a szél, gyorsan hajtom a kerekeim, az orromon beszélünk most át, oda kérem a friss gyümölcsöket, anya, csinálj nekem pürét, könnyűt, hogy tudjak repkedni. Szellemet keresünk, ezt olvassa a testvérem nekem, üvegnek nyomja az orrát benne a kislány, üvegnek nyomom az orrom én is, látlak bennetek, léptettek, fogtok, járattok, de ez nem az én lábam, én most biciklizem, kétfajtát nem tudok egyszerre. A tónál indul a rokka, készül a palástom, az üvegdobozt bélelik vele. Haja, mint az ében, szája, mint a rózsa, arca fehér kréta, az orrán át mosolyog egy vagy két vagy nemtudomtél amíg felkelek, várjatok, addig nem kell semmi. Alvómagok vagyunk a föld alatt, félkész ebihalak a sárban, nő a hajam, nem nyelek sampont, jó gyerek vagyok, anyám, maradjunk itt, jó leszek. Alszom a széken, arcomra ragasztották az antennát, 12 vagyok, 10 vagyok, a másik nyelven mondom, mama, alszom az ágyon is, nem kirakózom, veletek vacsorázom a pumpámba, amíg apánk fut és hallom a puskákat, az avar alá megyek, sarat kenek az arcomra, ha jönnek értünk, én már nem vagyok itt. Felsimítod a szemem, jó reggelt mondasz, de az üveg mögött vagyok, még nem tudok felkelni. 10 éves vagyok, 30 házban járok a kútra, kis vödörbe zörgök bele, a kavics tisztítja a vizet, anyám szoknyáját is meg fogja tisztítani. Elkészülnek mind, addig itt alszom, Hófehérke a takaróm, királylány. A kicsi rajzol helyettem, a nővérem hajtogat, a játék isteneihez beszél, hogy jöjjek én is, de minden hely betelt már, itt hidegebb van, nagyobb a hó, de jó a nap az arcomnak. 8 hónapja nincs reakció, 7 hónapja, 10. Elbírálás alatt állunk, ha megjött a papír, lehet maradni, most már ki akarom nyitni a szemem. Fésűt kérnek és pónicopfot, a szép ruhát, mikor elindulnak rendesen. 14 hónap, már nyelnek, a vizet tudják, a fagyit tudják, a másik nyáron beugranak újra.
Szerző

Szántó T. Gábor: Európa szimfónia (regényrészlet)

Publikálás dátuma
2019.10.05. 12:09

Az Európa szimfónia a diktatúra idején játszódó regény. Az erdélyi román-magyar családban nevelkedő zenész fiú, András felnőtté válása a hidegháború és a Securitate árnyékában, s egy határokon átívelő szerelem vonzásában Kolozsvár és Nyugat-Berlin között, ahol kortársai a ’68-as diákmozgalmak és a terrorizmus légkörében keresik saját útjukat. A Scolar Kiadónál megjelenő könyvet a Margó Irodalmi Fesztiválon mutatják be október 10-én, csütörtökön, 19 órai kezdettel a Várkert Bazár Vásárszínpadán; a szerzővel Wirth Imre beszélget.
Andrásnak először a rendőrség kolozsvári útlevélosztályára kell bemennie, ahol a budapesti turné előtt egyszer már járt. Egy ablaktalan helyiségben várakoztatják, majd egy egyenruhás nő beszólítja az irodába. Kis probléma akadt a Filharmónia által benyújtott csoportos kiutazási kérvényben szereplő adataival, magyarázza a nő közönyös hangon, keresni fogják egyeztetés céljából. András aggódik, de egyelőre nem akar szólni senkinek. Két nap múlva levelet kap. Fel kell hívnia a megadott telefonszámot. A kérdésre, hogy kivel beszél, a hang egy ismeretlen nevet közöl, és a sétatér csónakázótavának teraszos kioszkját jelöli meg másnapra találkozóhelyül. Fogy az idő az utazásig, András nem tudja mire vélni az ügyintézés sajátosságait. A hely fájó emlékeket idéz. Maiával jártak ide. A lány szeretett csónakban lebegni a tavon, feltenni lábát a ladik peremére, és napozni, vagy rosszabb időben a csupa üveg falú, nehezen fűthető presszóban üldögélni forró teáscsészét szorongatva, amibe rumot is kértek, hogy jobban melegítsen. Szerencsére hétköznap délelőtt kevés a vendég. Az idegen, aki sötét öltönyében és fehér ingében úgy néz ki, mint egy üzletember, Ioan Lupu néven mutatkozik be. Néhány bevezető kérdése után kiderül, hogy nem a rendőrség útlevélosztályán dolgozik, hanem az állambiztonsági szolgálatnál. A Securitate tisztje, és tőlük függ, András megkapja-e az útlevelet. Próbálja leplezni szorongását. Ciorba előre jelezte, hogy az állambiztonság megkeresheti őket. Nem tudja, mások átestek-e már a beszélgetésen, senki sem említette, de azt igen, hogy bármilyen apróság miatt elkaszálhatják az utazást. Tisztában vannak közreműködésével a röpcédula-terjesztésben, közli higgadtan Lupu. András tagjaiból kiszalad az erő. Erre nem számított. Tudnia kell, hogy amit tett, az börtönnel is sújtható. Az eljárás és a börtön pedig nem csupán a berlini utazását tenné lehetetlenné, hanem zenészi pályáját is derékba törhetné. Az ő dolga azonban nem az, hogy rács mögé juttassa, inkább segíteni akar. A kényes helyzetből kivezető utat szeretné vele megbeszélni. A fiú nem tud mit felelni. Minden erejére szüksége van, hogy megőrizze a higgadtság látszatát. Nem inna-e egy szíverősítőt a kávé mellé. Inkább kimenne a mosdóba. Parancsoljon, de nem érdemes eltűnnie. András kitámolyog a vécére. Egyszerre valósággá válik, amit mindig is tudott, de személyesen még sosem tapasztalt. Most sem törték rá az ajtót, nem verték és nem is fenyegették meg. Szelíd szavakkal hozta tudomására a szekus, hogy a kezükben van, és ettől még félelmetesebb az egész. Mintha magától értetődőnek tekintenék, hogy együttműködik velük. Vizet locsol az arcába. Kétségbeesetten cikáznak a gondolatai: mit akarhatnak tőle, hogy nem a rendőrségre idézték, hanem kivárták, amíg útlevélért folyamodik. Amikor visszamegy és leül, a szekus nyugtatja. Nem kérnek tőle semmi teljesíthetetlent és semmi törvénytelent, sőt hogyha hajlandó együttműködni velük, ők maguk is hajlandóak egyszeri botlásnak tekinteni a szórólapozást, és eltekinteni a büntetőeljárástól, illetve az útlevéltilalomtól, ami azért nem kis dolog, hiszen folytatólagosan elkövetett bűncselekményről van szó. Mégis mit szeretnének, kérdi idegesen András. Tudják, mondja Lupu, hogy nem radikális, és hogy visszafordítható azon a lejtőn, amin elindult. Hiszen mégiscsak Gheor­ghe Pop fia. Apja nevének említésére András összerezzen. Mi lesz ebből? Mit fog szólni az apja, ha megtudja? Hirtelen egy másik rossz érzés is elkapja, de Lupu folytatja, nincs ideje végiggondolni. Ők se akarnak mást, mint az ország lassú demokratizálódását, és ennek az a kulcsa, hogy a Securitate irányíthassa ezt a szerves folyamatot. Láthatja, hiszen gondolkodó ember, hogy a nyugat-berlini koncert is ennek az olvadásnak a jele. Ugye ezt ő sem tagadja. András kényszeredetten bólint. Legszívesebben ráborítaná a fickóra az asztalt. A párt- és állami vezetés a politika magaslataiban dolgozik, magyarázza Lupu, az állambiztonság a társadalom mindennapjaiban. Semmi mást nem kérnek tőle, mint hogy vigyázzon magára, és segítsen kordában tartani azokat, akik veszélyeztethetnék a fejlődést. Első körben nincs más feladata, mint feljegyezni, ha útitársai között, vagy köztük és vendéglátóik között olyasmiről esik szó, ami a román állam fennálló rendjének biztonságát veszélyeztetheti, megzavarhatja a kelet-nyugati kapcsolatépítést, és lovat adhat azok alá, akik visszasírják a hidegháború időszakát. Nyilván ő sem akarja, hogy a kezükbe kerüljön a hatalom. Mi van, ha úgy érzi, hogy ő erre nem képes, próbál taktikázni András. Már miért ne lenne képes, kérdez vissza Lupu. Intelligens ember. Változást akar ő is. Szeretne karriert, szeretne a későbbiekben is utazni. És ugye, jól látja, szeretné, ha a múltjának ez a röpcédulázós, sötét foltja nem árnyékolná be a jövőjét. Meg kell fontolnia az ajánlatot. Időre van szüksége. Gondolkodnia kell. Szűk az idő, vált szigorúbb hangra a szekus. Ahhoz, hogy útlevelet kapjon, alá kell írnia egy együttműködési nyilatkozatot. De mégis mit várnak, mi lenne a formája az együttműkö­désnek. Rendszeresen találkoznának, emellett írásban kellene jelentenie, ha van konkrét esemény. Kap két nap gondolkodási időt. És senkinek ne beszéljen a találkozásukról. Minden, ami elhangzott, államtitok. Ha híre megy, börtönbe kerül. András megsemmisülten áll fel. A szekus kezet nyújt, és ő nem meri visszautasítani. Ahogy kilép a kioszkból, végig a hátában érzi a férfi tekintetét. Gépiesen távolodik a csónakázótótól, végigtámolyog a hosszú fasoron. Mit tehetne? Kinek kellene szólnia? Először a többieket kellene figyelmeztetni, akik benne vannak a csoportban. De ha őt megkeresték, megkereshettek másokat is. Valaki köpött. Vagy más is tudott a röpcédulázásról. Húzni kell az időt. De mintha ezzel részben már el is fogadná a feltételeiket. Nincs más választása, ha ki akar jutni Nyugat-Berlinbe. Márpedig ki kell jutnia. Találkozni akar Maiával. Ha most nem sikerül, lehet, hogy soha többé nem látja. Bemegy egy postára. Szól az egyik ablaknál, hogy nemzetközi hívást szeretne kezdeményezni. Szabad a fülke, int a tisztviselő. András belép, leakasztja a kagylót, pénzt dobál a készülékbe, tárcsázni kezd, majd megáll a keze. Megfordul, kinéz az üvegablakon, nézi a sorukra várókat. Átlagos külsejű emberek, de nem tudhatja, valamelyiküknek nem az-e a dolga, hogy feltűnés nélkül kövesse. Összevillan a szeme a postatisztviselőével, aki erre elfordul. Nem hívhatja fel Maiát, hasít Andrásba. Most nem. Akár azt is lehallgathatják, kivel mit beszél. Lassan visszaakasztja a kagylót.