Tóth Kinga: Hófehérke, Csipkerózsika - az X-ek

Publikálás dátuma
2019.10.05. 14:04

Tóth Kinga készülő miniprózakötete az X-ek. Ritka- és veleszületett betegségek mindennapjait, vagy egy-egy jellemző tulajdonságát mutatja be, a megszokottól eltérő módon. A nehézségekből szupererő lesz vagy egy általános szituáció kerül a nagyító alá. A szerző így szeretné felhívni a figyelmet a magyar lakosság 7 százalékát, több mint 600 000 embert érintő problémára. A Hófehérke, Csipkerózsika forrása az ún. Rezignációs-szindróma, ami elsődlegesen a korábbi Szovjetunióból Svédországba menekült családok gyermekeit érinti.
Mint a törékeny korall, a kisállat, akit az óceánból szedtek ki, háton kapálózik először ebben az újhelyben. Hófehérke fekszik, védekezik Csipkerózsika, várja a jót, addig oposszum. Orrjáratába járnak az anyagok, nem fut, nem kiabál, vár a melegben a puhában, lassan pumpáljatok, ne nyomjátok össze a kezem, horgoljatok kis takarót, ezen keresztül fogok levegőzni, ha elmerülök. A saját rétembe járok futni, a saját rétemen biciklizem, csengetek, csengetek, tartsatok melegen, krémeket kérek, kiszáradok, ahogy megfúj a szél, gyorsan hajtom a kerekeim, az orromon beszélünk most át, oda kérem a friss gyümölcsöket, anya, csinálj nekem pürét, könnyűt, hogy tudjak repkedni. Szellemet keresünk, ezt olvassa a testvérem nekem, üvegnek nyomja az orrát benne a kislány, üvegnek nyomom az orrom én is, látlak bennetek, léptettek, fogtok, járattok, de ez nem az én lábam, én most biciklizem, kétfajtát nem tudok egyszerre. A tónál indul a rokka, készül a palástom, az üvegdobozt bélelik vele. Haja, mint az ében, szája, mint a rózsa, arca fehér kréta, az orrán át mosolyog egy vagy két vagy nemtudomtél amíg felkelek, várjatok, addig nem kell semmi. Alvómagok vagyunk a föld alatt, félkész ebihalak a sárban, nő a hajam, nem nyelek sampont, jó gyerek vagyok, anyám, maradjunk itt, jó leszek. Alszom a széken, arcomra ragasztották az antennát, 12 vagyok, 10 vagyok, a másik nyelven mondom, mama, alszom az ágyon is, nem kirakózom, veletek vacsorázom a pumpámba, amíg apánk fut és hallom a puskákat, az avar alá megyek, sarat kenek az arcomra, ha jönnek értünk, én már nem vagyok itt. Felsimítod a szemem, jó reggelt mondasz, de az üveg mögött vagyok, még nem tudok felkelni. 10 éves vagyok, 30 házban járok a kútra, kis vödörbe zörgök bele, a kavics tisztítja a vizet, anyám szoknyáját is meg fogja tisztítani. Elkészülnek mind, addig itt alszom, Hófehérke a takaróm, királylány. A kicsi rajzol helyettem, a nővérem hajtogat, a játék isteneihez beszél, hogy jöjjek én is, de minden hely betelt már, itt hidegebb van, nagyobb a hó, de jó a nap az arcomnak. 8 hónapja nincs reakció, 7 hónapja, 10. Elbírálás alatt állunk, ha megjött a papír, lehet maradni, most már ki akarom nyitni a szemem. Fésűt kérnek és pónicopfot, a szép ruhát, mikor elindulnak rendesen. 14 hónap, már nyelnek, a vizet tudják, a fagyit tudják, a másik nyáron beugranak újra.
Szerző

Szántó T. Gábor: Európa szimfónia (regényrészlet)

Publikálás dátuma
2019.10.05. 12:09

Az Európa szimfónia a diktatúra idején játszódó regény. Az erdélyi román-magyar családban nevelkedő zenész fiú, András felnőtté válása a hidegháború és a Securitate árnyékában, s egy határokon átívelő szerelem vonzásában Kolozsvár és Nyugat-Berlin között, ahol kortársai a ’68-as diákmozgalmak és a terrorizmus légkörében keresik saját útjukat. A Scolar Kiadónál megjelenő könyvet a Margó Irodalmi Fesztiválon mutatják be október 10-én, csütörtökön, 19 órai kezdettel a Várkert Bazár Vásárszínpadán; a szerzővel Wirth Imre beszélget.
Andrásnak először a rendőrség kolozsvári útlevélosztályára kell bemennie, ahol a budapesti turné előtt egyszer már járt. Egy ablaktalan helyiségben várakoztatják, majd egy egyenruhás nő beszólítja az irodába. Kis probléma akadt a Filharmónia által benyújtott csoportos kiutazási kérvényben szereplő adataival, magyarázza a nő közönyös hangon, keresni fogják egyeztetés céljából. András aggódik, de egyelőre nem akar szólni senkinek. Két nap múlva levelet kap. Fel kell hívnia a megadott telefonszámot. A kérdésre, hogy kivel beszél, a hang egy ismeretlen nevet közöl, és a sétatér csónakázótavának teraszos kioszkját jelöli meg másnapra találkozóhelyül. Fogy az idő az utazásig, András nem tudja mire vélni az ügyintézés sajátosságait. A hely fájó emlékeket idéz. Maiával jártak ide. A lány szeretett csónakban lebegni a tavon, feltenni lábát a ladik peremére, és napozni, vagy rosszabb időben a csupa üveg falú, nehezen fűthető presszóban üldögélni forró teáscsészét szorongatva, amibe rumot is kértek, hogy jobban melegítsen. Szerencsére hétköznap délelőtt kevés a vendég. Az idegen, aki sötét öltönyében és fehér ingében úgy néz ki, mint egy üzletember, Ioan Lupu néven mutatkozik be. Néhány bevezető kérdése után kiderül, hogy nem a rendőrség útlevélosztályán dolgozik, hanem az állambiztonsági szolgálatnál. A Securitate tisztje, és tőlük függ, András megkapja-e az útlevelet. Próbálja leplezni szorongását. Ciorba előre jelezte, hogy az állambiztonság megkeresheti őket. Nem tudja, mások átestek-e már a beszélgetésen, senki sem említette, de azt igen, hogy bármilyen apróság miatt elkaszálhatják az utazást. Tisztában vannak közreműködésével a röpcédula-terjesztésben, közli higgadtan Lupu. András tagjaiból kiszalad az erő. Erre nem számított. Tudnia kell, hogy amit tett, az börtönnel is sújtható. Az eljárás és a börtön pedig nem csupán a berlini utazását tenné lehetetlenné, hanem zenészi pályáját is derékba törhetné. Az ő dolga azonban nem az, hogy rács mögé juttassa, inkább segíteni akar. A kényes helyzetből kivezető utat szeretné vele megbeszélni. A fiú nem tud mit felelni. Minden erejére szüksége van, hogy megőrizze a higgadtság látszatát. Nem inna-e egy szíverősítőt a kávé mellé. Inkább kimenne a mosdóba. Parancsoljon, de nem érdemes eltűnnie. András kitámolyog a vécére. Egyszerre valósággá válik, amit mindig is tudott, de személyesen még sosem tapasztalt. Most sem törték rá az ajtót, nem verték és nem is fenyegették meg. Szelíd szavakkal hozta tudomására a szekus, hogy a kezükben van, és ettől még félelmetesebb az egész. Mintha magától értetődőnek tekintenék, hogy együttműködik velük. Vizet locsol az arcába. Kétségbeesetten cikáznak a gondolatai: mit akarhatnak tőle, hogy nem a rendőrségre idézték, hanem kivárták, amíg útlevélért folyamodik. Amikor visszamegy és leül, a szekus nyugtatja. Nem kérnek tőle semmi teljesíthetetlent és semmi törvénytelent, sőt hogyha hajlandó együttműködni velük, ők maguk is hajlandóak egyszeri botlásnak tekinteni a szórólapozást, és eltekinteni a büntetőeljárástól, illetve az útlevéltilalomtól, ami azért nem kis dolog, hiszen folytatólagosan elkövetett bűncselekményről van szó. Mégis mit szeretnének, kérdi idegesen András. Tudják, mondja Lupu, hogy nem radikális, és hogy visszafordítható azon a lejtőn, amin elindult. Hiszen mégiscsak Gheor­ghe Pop fia. Apja nevének említésére András összerezzen. Mi lesz ebből? Mit fog szólni az apja, ha megtudja? Hirtelen egy másik rossz érzés is elkapja, de Lupu folytatja, nincs ideje végiggondolni. Ők se akarnak mást, mint az ország lassú demokratizálódását, és ennek az a kulcsa, hogy a Securitate irányíthassa ezt a szerves folyamatot. Láthatja, hiszen gondolkodó ember, hogy a nyugat-berlini koncert is ennek az olvadásnak a jele. Ugye ezt ő sem tagadja. András kényszeredetten bólint. Legszívesebben ráborítaná a fickóra az asztalt. A párt- és állami vezetés a politika magaslataiban dolgozik, magyarázza Lupu, az állambiztonság a társadalom mindennapjaiban. Semmi mást nem kérnek tőle, mint hogy vigyázzon magára, és segítsen kordában tartani azokat, akik veszélyeztethetnék a fejlődést. Első körben nincs más feladata, mint feljegyezni, ha útitársai között, vagy köztük és vendéglátóik között olyasmiről esik szó, ami a román állam fennálló rendjének biztonságát veszélyeztetheti, megzavarhatja a kelet-nyugati kapcsolatépítést, és lovat adhat azok alá, akik visszasírják a hidegháború időszakát. Nyilván ő sem akarja, hogy a kezükbe kerüljön a hatalom. Mi van, ha úgy érzi, hogy ő erre nem képes, próbál taktikázni András. Már miért ne lenne képes, kérdez vissza Lupu. Intelligens ember. Változást akar ő is. Szeretne karriert, szeretne a későbbiekben is utazni. És ugye, jól látja, szeretné, ha a múltjának ez a röpcédulázós, sötét foltja nem árnyékolná be a jövőjét. Meg kell fontolnia az ajánlatot. Időre van szüksége. Gondolkodnia kell. Szűk az idő, vált szigorúbb hangra a szekus. Ahhoz, hogy útlevelet kapjon, alá kell írnia egy együttműködési nyilatkozatot. De mégis mit várnak, mi lenne a formája az együttműkö­désnek. Rendszeresen találkoznának, emellett írásban kellene jelentenie, ha van konkrét esemény. Kap két nap gondolkodási időt. És senkinek ne beszéljen a találkozásukról. Minden, ami elhangzott, államtitok. Ha híre megy, börtönbe kerül. András megsemmisülten áll fel. A szekus kezet nyújt, és ő nem meri visszautasítani. Ahogy kilép a kioszkból, végig a hátában érzi a férfi tekintetét. Gépiesen távolodik a csónakázótótól, végigtámolyog a hosszú fasoron. Mit tehetne? Kinek kellene szólnia? Először a többieket kellene figyelmeztetni, akik benne vannak a csoportban. De ha őt megkeresték, megkereshettek másokat is. Valaki köpött. Vagy más is tudott a röpcédulázásról. Húzni kell az időt. De mintha ezzel részben már el is fogadná a feltételeiket. Nincs más választása, ha ki akar jutni Nyugat-Berlinbe. Márpedig ki kell jutnia. Találkozni akar Maiával. Ha most nem sikerül, lehet, hogy soha többé nem látja. Bemegy egy postára. Szól az egyik ablaknál, hogy nemzetközi hívást szeretne kezdeményezni. Szabad a fülke, int a tisztviselő. András belép, leakasztja a kagylót, pénzt dobál a készülékbe, tárcsázni kezd, majd megáll a keze. Megfordul, kinéz az üvegablakon, nézi a sorukra várókat. Átlagos külsejű emberek, de nem tudhatja, valamelyiküknek nem az-e a dolga, hogy feltűnés nélkül kövesse. Összevillan a szeme a postatisztviselőével, aki erre elfordul. Nem hívhatja fel Maiát, hasít Andrásba. Most nem. Akár azt is lehallgathatják, kivel mit beszél. Lassan visszaakasztja a kagylót.

Függöny nélkül (Térey János: Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba)

Publikálás dátuma
2019.10.05. 11:10

Ambróziaundorom van! – írja Perszephoné, a termékenység istennője, Déméter és Zeusz lánya, az alvilág urának, Hádésznak a felesége egy az anyjához írott levélben, melyben arra kéri, ne menjen utána, hiszen nincs semmi keresnivalója odalent. Igen, eszét vette Hádész. Egyszer csak kibújt a hasadékból, és ott állt az aszfaltút végén sötétséget fújó, fekete terepjárójával. Wow! Igen, beült mellé, mert nem bírta odafönt, nem bírhatta, ahogy szétcincálják, ahogy a mama (is) birtokolni akarja. „Teneked a kétharmad sem elég? / A teljes tavasz, a teljes nyár meg a fél ősz?” Egyetlen vers a kötetből (Perszephoné levele), és minden benne van, ami Térey János és a költészete valaha volt. Még úgy is, hogy nem idézzük be a teljes 21 szakaszt. Csak ő tudja így, észrevétlen egybemosni a klasszikust és a kortársi modernt; csak ő tudja egy tengelyre felhúzni a pátoszt és a profánt; ő tud akár évezredek távlatából hitelesen ránézni a jelenre. Akár a jelen közéletére is. Posztumusz megjelent kötetének minden egyes lírai, prózai vagy drámai részlete egyfajta Térey-szü­zsé, amelyekben kivonatolva benne rejlik a költő és az általa művelt költészet leglényege. Éppen ezért, a megmásíthatatlan tények ismeretében, nehéz nem felhangokkal olvasni, amikor a termékenység trónörökösnője undort érez az istenek halhatatlanságot adó eledele iránt; amikor a klasszikus műveltség bölcsője, Attika jól van ugyan, de „Néha leissza, butára üríti magát; / És in situ megleli / Ősi, teremtő kedvét, holtan.” Vagy ahogy, közeledve személyes önmagához, azt írja, „Negyvenhét éves vagyok / Mint Ványa bácsi, mikor kiborult / E férfiak számára különösen veszélyeztetett korban”. Nehéz, mégis muszáj felhangok nélkül olvasni a kötet írásait, hiszen ha Térey János még élne, akkor egészen biztosan nem ezek a mondatok erősödnének fel a fülekben és a fejekben, hanem a címadó Rosmersholm nagy tervei vagy a kötetzáró vers utolsó szakaszának mondanivalója: „Gyászmunkás, hallasz-e?” „Én már nem.” / „Csomagolsz?” „Maradok.” „Mi az új munkád?” / „Temetem a birkatürelmet, / Mától lázadok.” Nem a múltat, nem önmagát temeti – mindazt, ami ebben a világban valaha érték volt, nem hajlandó eltemetni, tényleges múlt időbe tenni. Amint a kötet fülszövege fogalmaz, Rosmersholm a nagy tervek, nagy álmok, elveszített hitek, elvesztegetett lehetőségek otthonos helyszíne. A polgári világrend alkonya, a szabadságvágy és a reményvesztett boldogságkeresés metaforája. Amíg még értjük Ibsent, amint a polgárság kríziséről és a beomló kapcsolatokról beszél, addig a vészjelek ellenére adottak a jól vagy jobban élhető élet keretei. Amíg még, ahogyan egy korábban a Vasárnapi Hírekben adott interjúban mondta, a feszítő, nyomatékos hatások ellenére kitart Európa, addig van remény. Csak a türelmet, azt kell eltemetni.(Jelenkor, 2019. 105 o.)
Térey János önmagából, önmagán keresztül ássa elő az egyre silányodó emberi lét valamikori fényesebb korának pislákoló nyomait. Önmagát kiterjesztve térben és időben, az antikvitástól Csehovon át a saját élete, múltja és jelene csakis iróniával élhető abszurditásáig. Elfüggönyözött országáig, melyben bárki is azt képzelheti – hogy képzeli? –, hogy egy kis takarítással avartalanítható a huszadik század. „Legalább a kommünt kisatírozhatnád / Trianont meg a Dont…/ Lakhatnál egy polgárnál is polgáribb Kassán. / Tarthatnád legalább Budavárat; / Úgy van, az álkupolás gipszhisztéria / Várat, ha neked az kell.” Miközben évszázadok, sőt évezredek hasítanak el a sorok között, Térey a lehető legpontosabb apró szúrásokkal ejt picike sebet a közélet makulátlanra kozmetikázott, ragyás bőrén. Mint egy gennyes, kinyomott pattanásból, úgy ugranak elő a jelen kérdőjelei az önásatás során: „Ha magasat ugrom, velem rugaszkodik / A jobbágysorától megváltott jász, / Aki végső soron perzsa, / Velem mozdul a nyakas, balkáni hajdú, / Arcom pírja a magyar ajkú tóté. / Olvasztótégelyük: én… / Az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik”. A türelem temetéséig tartó ív csúcspontja a címadó prózai-drámai írásban teljesedik ki, Térey nagybetűs zsenialitása nyomán egy lakásvásárlás átadás-átvételének szimbolikus analógiájával lerántva azt a bizonyos, korábban már emlegetett pátoszt a valóság piszkos és göröngyös talajára. Szellőztetni kell, azt mondja Rosmer. Ki kell szellőztetni a falakba szorult holtakat! Mert az idegen törvény elnyomja a szabad akarat lelkesedését. Az ősök tettei visszaköszönnek, ismételjük a szépapák tévelygéseit, „Az ő éhínségüktől kínlódunk, / A bőségüktől puffadunk”.
Szerző
Témák
Térey János