Függöny nélkül (Térey János: Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba)

Publikálás dátuma
2019.10.05. 11:10

Ambróziaundorom van! – írja Perszephoné, a termékenység istennője, Déméter és Zeusz lánya, az alvilág urának, Hádésznak a felesége egy az anyjához írott levélben, melyben arra kéri, ne menjen utána, hiszen nincs semmi keresnivalója odalent. Igen, eszét vette Hádész. Egyszer csak kibújt a hasadékból, és ott állt az aszfaltút végén sötétséget fújó, fekete terepjárójával. Wow! Igen, beült mellé, mert nem bírta odafönt, nem bírhatta, ahogy szétcincálják, ahogy a mama (is) birtokolni akarja. „Teneked a kétharmad sem elég? / A teljes tavasz, a teljes nyár meg a fél ősz?” Egyetlen vers a kötetből (Perszephoné levele), és minden benne van, ami Térey János és a költészete valaha volt. Még úgy is, hogy nem idézzük be a teljes 21 szakaszt. Csak ő tudja így, észrevétlen egybemosni a klasszikust és a kortársi modernt; csak ő tudja egy tengelyre felhúzni a pátoszt és a profánt; ő tud akár évezredek távlatából hitelesen ránézni a jelenre. Akár a jelen közéletére is. Posztumusz megjelent kötetének minden egyes lírai, prózai vagy drámai részlete egyfajta Térey-szü­zsé, amelyekben kivonatolva benne rejlik a költő és az általa művelt költészet leglényege. Éppen ezért, a megmásíthatatlan tények ismeretében, nehéz nem felhangokkal olvasni, amikor a termékenység trónörökösnője undort érez az istenek halhatatlanságot adó eledele iránt; amikor a klasszikus műveltség bölcsője, Attika jól van ugyan, de „Néha leissza, butára üríti magát; / És in situ megleli / Ősi, teremtő kedvét, holtan.” Vagy ahogy, közeledve személyes önmagához, azt írja, „Negyvenhét éves vagyok / Mint Ványa bácsi, mikor kiborult / E férfiak számára különösen veszélyeztetett korban”. Nehéz, mégis muszáj felhangok nélkül olvasni a kötet írásait, hiszen ha Térey János még élne, akkor egészen biztosan nem ezek a mondatok erősödnének fel a fülekben és a fejekben, hanem a címadó Rosmersholm nagy tervei vagy a kötetzáró vers utolsó szakaszának mondanivalója: „Gyászmunkás, hallasz-e?” „Én már nem.” / „Csomagolsz?” „Maradok.” „Mi az új munkád?” / „Temetem a birkatürelmet, / Mától lázadok.” Nem a múltat, nem önmagát temeti – mindazt, ami ebben a világban valaha érték volt, nem hajlandó eltemetni, tényleges múlt időbe tenni. Amint a kötet fülszövege fogalmaz, Rosmersholm a nagy tervek, nagy álmok, elveszített hitek, elvesztegetett lehetőségek otthonos helyszíne. A polgári világrend alkonya, a szabadságvágy és a reményvesztett boldogságkeresés metaforája. Amíg még értjük Ibsent, amint a polgárság kríziséről és a beomló kapcsolatokról beszél, addig a vészjelek ellenére adottak a jól vagy jobban élhető élet keretei. Amíg még, ahogyan egy korábban a Vasárnapi Hírekben adott interjúban mondta, a feszítő, nyomatékos hatások ellenére kitart Európa, addig van remény. Csak a türelmet, azt kell eltemetni.(Jelenkor, 2019. 105 o.)
Térey János önmagából, önmagán keresztül ássa elő az egyre silányodó emberi lét valamikori fényesebb korának pislákoló nyomait. Önmagát kiterjesztve térben és időben, az antikvitástól Csehovon át a saját élete, múltja és jelene csakis iróniával élhető abszurditásáig. Elfüggönyözött országáig, melyben bárki is azt képzelheti – hogy képzeli? –, hogy egy kis takarítással avartalanítható a huszadik század. „Legalább a kommünt kisatírozhatnád / Trianont meg a Dont…/ Lakhatnál egy polgárnál is polgáribb Kassán. / Tarthatnád legalább Budavárat; / Úgy van, az álkupolás gipszhisztéria / Várat, ha neked az kell.” Miközben évszázadok, sőt évezredek hasítanak el a sorok között, Térey a lehető legpontosabb apró szúrásokkal ejt picike sebet a közélet makulátlanra kozmetikázott, ragyás bőrén. Mint egy gennyes, kinyomott pattanásból, úgy ugranak elő a jelen kérdőjelei az önásatás során: „Ha magasat ugrom, velem rugaszkodik / A jobbágysorától megváltott jász, / Aki végső soron perzsa, / Velem mozdul a nyakas, balkáni hajdú, / Arcom pírja a magyar ajkú tóté. / Olvasztótégelyük: én… / Az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik”. A türelem temetéséig tartó ív csúcspontja a címadó prózai-drámai írásban teljesedik ki, Térey nagybetűs zsenialitása nyomán egy lakásvásárlás átadás-átvételének szimbolikus analógiájával lerántva azt a bizonyos, korábban már emlegetett pátoszt a valóság piszkos és göröngyös talajára. Szellőztetni kell, azt mondja Rosmer. Ki kell szellőztetni a falakba szorult holtakat! Mert az idegen törvény elnyomja a szabad akarat lelkesedését. Az ősök tettei visszaköszönnek, ismételjük a szépapák tévelygéseit, „Az ő éhínségüktől kínlódunk, / A bőségüktől puffadunk”.
Szerző
Témák
Térey János

Mindig idegen - Kun Árpádnak jót tesz az elzártság (interjú)

Publikálás dátuma
2019.10.05. 10:04

Fotó: Koncz Márton / Népszava
Kun Árpád a PesText Nemzetközi Irodalmi Fesztivál vendégeként érkezett Budapestre. Kihagyhatatlan lehetőség az immár 13 éve egy norvégiai fjord menti kis településen élő, házi segítőként dolgozó, AEGON-díjas íróval való találkozásra. Nem is haboztunk hát, és Karl Ove Knausgårdhoz, az itthonhoz és az otthonhoz, valamint az önmagához fűződő kapcsolatáról kérdeztük az „északi trilógia” záró részén dolgozó szerzőt.
Az olvasói érdeklődés általában nem tesz különbséget a szerző és a könyvet író civil személy között, szemben az írók többségével. Ön ellenben, kihívva a sorsot maga ellen, legutóbbi regényében, a Mindig hazavárunkban is eljátszik e kettős szereppel, amikor az önéletrajzi ihletésű szöveg elbeszélő szereplőjének Kun Árpádot teszi meg. A fiktív játékon túl mennyire markánsan különbözteti meg a két Kun Árpádot, a szerzőt és az írót?  Egyik elsődleges, legerősebb élményem, alapérzésem magammal kapcsolatban, hogy nem vagyok azonos önmagammal… A regénybeli Kun Árpád is pont ezt mondja.  Így van, a Megint hazavárunkban hosszú oldalak vannak erről az élményről, hogy az „én” nem létezik. Ezt az alapérzést a regényeimben különböző módokon dolgoztam fel. A Boldog Északban az „én” valamiféle szellemek találkozásaként jelenik meg. Az írói személyemnek pedig nincs nagy jelentősége, nem tulajdonítok nagy szerepet neki. Én mint Kun Árpád ugyanannyira vagyok jelentős, mint ahogy bárki más jelentőséget tulajdonít önmagának. Az ember mindig saját magának adja meg a maga rangját. A fontos, hogy minden ember tisztában legyen a saját méltóságával – a méltósággal, amit nem lehet elvenni senkitől. Ahogy elvárni sem lehet mástól, hogy ezt megadja nekünk, mert azt mi magunk teremtjük meg önmagunk számára. A komplexusok ott kezdődnek, ha az ember különféle helyzetekben túl nagy jelentőséget tulajdonít a saját személyének. Önnél ilyen helyzet adódott nem is egy, de talán a legnagyobb váltásként a 2006-os Norvégiába költözést lehetne említeni. Bár nyaranta több időt tölt Magyarországon, az „itthon” és az „otthon” közt hogyan tesz különbséget, illetve hová megy „haza”?  Alapvetően azért én mindenhol idegennek érzem magam. Legyen az Párizs, Budapest vagy a fjordpart – mindenhol megvan ez a kívülállóságom. Otthonosan leginkább a családommal érzem magam. A „haza” mindenképpen idézőjelbe kerül, mert az enyém leginkább a magyar nyelv. Ugyanakkor nem mellesleg magyar állampolgárok vagyunk, akik szavaznak a magyar országgyűlési választásokon, míg az adónkat Norvégiában fizetjük és az ottani önkormányzati választásokon voksolunk. Bár azt gondolom, a dán rendszer igazságosabb, náluk a külföldön élők nem szavazhatnak, hiszen nem ott élnek és adóznak. Ám azt is megértem, hogy a magyarság helyzete speciálisabb, bonyolultabb, hiszen a nemzettest szétszabdalt. Mennyire követi mind a magyar, mind a norvég közügyek alakulását, hogy osztja meg a figyelmét a hírek tekintetében?  Ez olyan, mint a drog- vagy tévésorozat-függőség: rákattansz vagy nem kattansz rá a hírekre. Az én napjaimat tökéletesen kitölti a négy gyerek, a kutya, a teljes állásom, valamint az írandó regényem, semmi időm még a hírekkel is foglalkozni. Nincs bennem olyan belső erkölcsi kényszerítő erő sem, ami azt követelné tőlem, hogy a híreken csüngjek. Másfelől a híréhséget nálam felülírja, hogy tudom, a világ mindig a pusztulás felé halad – nem maradsz le semmiről, ha kihagysz egy hónapot. Mindezek mellett persze azért követem a magyar híreket, de a franciát és a norvégot is. A magyar hülyeségek nyilván jobban fájnak, mert magyar vagyok.
Csatlakozott a hazai „Művészek a klímatudatosságért” mozgalomhoz is – Norvégiában, ha jól tudom, egy hatalmas gleccser közelében lakik. Megvan még az a gleccser? Tűnik el, ahhoz képest, mikor ideköltöztünk, most jó pár kilométerrel feljebb van. A felmelegedés tény, de hogy valóban itt-e a világvége, nem tudom, mert a legutóbbi jégkorszak előtt Norvégia területei jégmentesek voltak, lehet, most is ez következik ismét. De a klímaváltozás mindenkit érint, ezért is csatlakoztam egy baráti felhívásra a kampányhoz. Apropó, barátok! Parászka Boróka 2016-ban portré-dokumentumfilmet forgatott önről a norvégiai lakóhelyén, A takarító férfi címmel. A filmben leginkább az irodalmi-szellemi-bölcsész közeget, a barátait ­hiányolja. Hogyan sikerült áthidalnia a távolságot? Sehogy. Amikor viszont Magyarországon vagyok, akkor nagyon intenzíven tartom a barátaimmal a kapcsolatot. Ugyanakkor azt gondolom, regényíróként jó nekem ez az elzártság: minél távolabb vagyok a magyar közegtől, annál könnyebben megy az írás, így jobban tudok befelé figyelni. Norvégiában azóta sem alakult ki szellemi közössége? Csak minimális. Van egy néni, akivel lehet olvasmányokról beszélgetni. E tekintetben érdekesnek tartom a tavaszi Facebook-bejegyzését, amikor a Budapesti Nemzetközi Könyvvásárra érkezvén azt írta, a norvég díszvendégség alkalmával itt lehetősége lesz megismerkedni a norvég irodalommal, írókkal. Aztán csalódását fejezte ki, hogy ez mégsem sikerült. Hogyhogy Budapestre kell jönnie a norvég irodalomért, és miért csalódott? Abban a bejegyzésben azért némileg viccelődtem. Mivel Norvégiában házi kisegítőként dolgozom, mindenféle kulturális helytől több száz kilométerre, egy eldugott helyen, nem ismerem az ottani irodalmi közeget. Ezért jövök Pestre ismerkedni. De az tény, hogy mivel Knausgård afféle kvázi norvégtanárom volt… A műveit olvasva tanulta meg a nyelvet? Azért, hogy el tudjam olvasni őket. Az irodalom engem mindig erősen motivál a nyelvtanulásra, hogy például Proustot eredetiben olvassak franciául vagy Knausgårdot norvégul. Ahogy pár éve a zöld-foki-szigeteki Cezária Évora énekesnő dalai arra ösztönöztek, hogy megismerkedjem a portugál nyelvvel. A mostanság magyarul kiadott Pessoa-életmű (Fernando Pessoa: Bensőmben sokan élnek, Budapest, Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2019. – a szerk.) olvasásakor ajándék számomra, hogy mellette eredetiben is követhetem. Visszatérve a fesztiválra: azt hittem, sikerül összehozni egy találkozást Knausgårddal, de nem jött össze – innen a csalódás. Ám közben azt is írom, hogy mennyi kiváló magyar verseskötetet volt alkalmam beszerezni. És az ön köteteinek várható norvég fordítása? A Boldog észak kapcsán korábban abbéli félelmét fejezte ki, hogy vajon mi lesz akkor, ha az ihletet adó környezete netán magára ismer a szereplőkben, ami esetleg kihathat a további viszonyukra. Most fordítják a könyvet, idén kész lesz, de hogy mikor jelenik meg, nem tudom. A benne szereplők közül a legtöbb idős ember már meghalt, kint fekszenek a temetőben. És a fiatal főszereplő Aimé Billion, aki az epilógus szerint az ismerőse…? Ő nem halt meg, mert nem is élt. Két évvel a regény megjelenése után ezt a fikciós játékot egyértelműsítettem egy cikkben, ami az Élet és Irodalomban jelent meg.
Ez a fikcióba bonyolódás sokakat zavarba hozott. A Megint hazavárunkban Kun Árpád kitárulkozása sokakban keltett negatív érzelmeket, hogy ez nem az a szereplő/író, akivel azonosulhatnának. A barátaimban szerencsére nem, de lehet, hogy elvetettem a sulykot, és nem kellett volna Kun Árpádnak nevezni a hőst. Utólag vettem észre, hogy negatívabbra sikerült, mint gondoltam. A regényben minden szereplővel igazságos voltam, csak vele nem, mert azt hittem, vele nem kell az lennem. De utólag már… …eső után köpönyeg? A készülő folytatásban ezen tapasztalat mennyire befolyásolta, hogy netán megváltoztassa, és igazságosabb módon szerepeltesse? Befolyásolt, mert az általam északi trilógiának nevezett regényegyüttesnek a záró darabjában – amiben látszólag megint úgy tűnik majd, mintha az elbeszélő civil ember lenne a szerző – ezúttal jobban figyelek erre az egyensúlyra. Folytatása és továbbgondolása lesz az előző két regénynek. Míg a Boldog Észak meseszerű, a Megint hazavárunk realisztikusabb volt, ez ennek a kettőnek a nagyon fura keveréke lesz: a fikció és a valóságelemek teljesen kibogozhatatlan elegye. Szóval, az eső után mégis lesz egy köpönyeg, amit fel lehet venni. Várhatók ismét versbetétek a regényben? Igen is meg nem is, de a költészet mindenképpen központi szerepet kap, szinte szereplője lesz a regénynek. Két fontos norvég költő, Tor Ulven és Olav H. Hauge verseinek fordításai, pontosabban – mivel szerintem verset fordítani lehetetlen – átköltései olvashatók majd benne. +1 kérdés Párizs, a francia nyelv és irodalom mennyire része még az életnek? Nagyon is! A Boldog Észak épp francia megjelenés előtt áll. A fordítómmal a francia­nyelv-tudásom miatt különleges kapcsolat alakult ki, mert hiszen el tudtam olvasni a fordítást, és észrevételeket tudtam tenni egynémely esetben. Amikor lehetőségünk adódik rá, szívesen utazunk el Franciaországba – kilenc év kihagyás után mentünk vissza 2014-ben, holott az első gyermekünkkel két évig éltünk ott. Mostanában pedig ráfeküdtem, hogy felelevenítsem a franciatudásom, mert erről az elzárt, távoli vidékről Oslo környékére költözünk, és ott esetleg van kereslet az egyetlen, Norvégiában eladható, a francia diplomámmal igazolható képességemre, és franciatanár lehetek.

Kun Árpád

József Attila- és AEGON művészeti díjas költő, író, műfordító. A párizsi Sorbonne-on diplomázott francia irodalomból. 2003–2005 között a bordeaux-i egyetem magyar lektora. 2006-ban családjával Norvégiába költözött; jelenleg egy nyugat-norvégiai, fjord menti településen, Gaupnében él, ahol járási alkalmazottként idős embereknek takarít, illetve a gondozásukkal foglalkozik. Az AEGON-díjat a 2013-ban megjelent Boldog Észak című regényéért ítélték neki.  A 2016-os Megint hazavárunk című regénye szintén nagy szakmai és közönségsikert aratott.

Szerző

Párniczky Mihály: Viola da Gomba Versek a hagyatékból

Publikálás dátuma
2019.09.28. 16:16

Három kötetének kézirata veszett el. A MERSZ-könyvek sorozatban 2019 októberében jelennek meg hátrahagyott, megtalált versei és írásai. A Nyitott mondat ebből a kötetből válogatott még soha nem közölt verseket, a szerkesztők engedélyével, a tiszteletadás jegyében.
Párniczky Mihály (Budapest, 1950–1998) költő, zenész, hangszerkészítő mester. A hetvenes évek „elveszett” generációjához (Csajka Gábor Cyprián, Szervác József és mások) tartozott. 1967–68-ban Zanutti Gazét néven kézzel-géppel írott „osztály-lapot” szerkesztett P. T. Á. (Ajtony) és Záboji Tibor (Iboly) barátjával. 1976-ban Monty Cantsin neoista „próféta” Kántor Inform nevű „polbeat” triójában bőgőzött. Tandori Dezső fedezte fel az 1970-es évek elején, később irodalmi folyóiratok, elsősorban az Új Írás közölte verseit. Az 1980-as évekből felolvasóestjei, performanszai emlékezetesek, majd több, az évtized végén induló lap, a Kapu, a Holmi is megnyílt előtte; a 2000-nek egyik legkedveltebb költője lett. Az Élet és Irodalomban többször is szerepelt, egyszer még könyvkritikát is írt egy nagybőgő-monográfiáról, hűen civil foglalkozásához: húros hangszerek elismert mestere volt – avatott megszólaltatója a homéroszi leírás alapján készített teknőchéj lírájának…  Levél a szanatóriumba apámnak  Ritkán járok fel hozzád mostanában; Talán kicsit neheztelsz is ezért. Többet reméltél tőlem, ezt beláttam, És tanításod sokkal többet ért Morzsáinál, mely elmémbe befért; Mint bárminek, ennek is ellenálltam Okos szavad ha szél is hordta szét, Meg-meglelem a környező világban. Nyolcéves voltam, s te aggodalommal Írtad gyönyörű versedben nekem – Most értem csak meg, kár hogy nem azonnal –: „Ó, el ne bukj az élvezeteken!” Mert úgy érzem, hogy célom, hogy nekem Az élvezet felér a maximummal, A legfőbb jó ábrándos lelkemen. Te rég kinőttél már ebből bizonnyal. „Jézus legyen a szívedben, gyermekem!” Ezt kérted, hisz neked ő segít, És nekem is engedted sejtenem. Dacolva szegtem meg parancsait, Mert terhesnek véltem az istenit, De ezt a dacot már nem élvezem. És csak amit vágyam istenít, Bukjak el, de azt követelem. Mint ember, vesszek el, nem bánom, Hogy nem leszek koromnak dalnoka, Csak a gyönyört, az állatit kívánom. A lelkem itt él, nem lehet oka, Hogy elvágyódjék messze, máshova; Amennyi kell, azt megteszi az álom. Lelkesedésem most még tétova, De tán erő-próbáimat kiállom. Jézust magából szívem kivetette, Húsz év után az Istent tagadom. Vagy inkább nem tudom, hogy „lett”-e Világunk, vagy felsőbb hatalom, Egy bölcs, előrelátó uralom, Tán Szentháromság-Isten teremtette. Megszülettem és éltem uralom, Bár lelkem hittan és ostya etette. Stafétabot kezedben, azt is írtad, De erre nem vagyok méltó utód. Az élted engem, ifjút nem taníthat, Hiába őrzöd, vesd el hát botod. Bár példaként áll megtört alakod Előttem, más megérkezések hívnak. A tested adott nekem alakot, Csak test vagyok, mely lelket nem állíthat. Ritkán járok fel hozzád mostanában. Nehéz nekem. Nagyon magam vagyok. Zárt rendszerben élek, kis szobában, Melyet soha el nem hagyhatok. Jönnek – várom is – a holnapok, Reggel mindig egy kicsit korábban. Testembe zárva telnek nappalok, S keserves álom űz az éjszakában. Mert akarok, de bosszút áll a testem, Nem cselekszik, és nem engedelmes. (Ilyenkor érzem, elbuktam, elestem, Mint kedvesét elvesztő szerelmes.) És fáj, lefektet, én hozzá türelmes Nem lehetek, csak káromlom a vesztem, Kalandorságom, amely veszedelmes, Hogy mást akarok, mint amire születtem. A biztosban hiába is fogódzom, Ha elvesztem magamban a hitet. Saját erőmről megbizonyosodnom Egyszerű, s mondom mindenkinek: „Csak test vagyok, s ha lélek is, minek?” Bár előttem egy emberöltő-hossz-nyom, Nem követem, én más úton megyek, Útközben is folyvást elérve célom. Ajánlás: Hátsó, sötét páholyban ülsz, apám, Ahol magad csendben kisírhatod. Elved szerint nem lehetsz büszke rám. Már késő, nekem már mondhatod, Hogy egyszer elfogynak a holnapok, És elvérzek az Isten szigorán. Én nem a túlvilágért harcolok. Nem lépek túl az elme sugarán.    Élni  Olyan jó élni, lépni, állni, és nem tengődni, vélni, várni. Taposni, fogni, akarni olyan jó, hogy ezek mellett rossz nem lehet bármi. Jó, ha tömlejéből kifakad a szó, gyümölcsöt érlel, mely soha nem aszó, és közben érni, telni, szeretni, járni.    A példamutogató  hogy vagy hogy megy a sorod mit csinálsz csak azért mert rosszul nézel ki szívtelen volnék ha részletezve impressziómat rémítenélek – valami bizonnyal nincsen egészen rendben nálad illetve nálatok nem vagyok diszkréttelenül kíváncsi a csak rád tartozó részletekre de gondolj bele hogy mennyire igazam van – ez az utóbbi fél év nagyon meglátszik rajtad – magadon ha mindennap nézel tükörbe márpedig nézel nem veszed észre és megelégszel azzal hogy esti gyűröttséged hajnalra valamelyest kisimul – szerintem te – jaj meg ne ijedj a szótól – emészted magad márpedig az efféle tevékenység nemigen tesz jót senkinek főleg akinek akarnád nekem elhiheted én viszont állati jól nézek ki még a lúdtalpam is kiboltosodott vérnyomásom alatta marad laza intelligencia-hányadosomnak világnézetem hozzájuk férhető értékek iránt elfogult csínjukon bánok hölgyekkel és nagy lélekkel tűröm hogy szeressenek viszonzom is hasznuk vehető mértékkel egyszóval szar ember vagyok én és mint ilyet naponta újjászülnek örökkön friss vagyok üde és illatos – a patyolatra-vasaltak kétszer is meggondolják mielőtt belém lépnek mondd úgy nézek én ki mint akivel ez egyáltalán megtörténhet?  Mostanában  Mostanában nagy fázások vannak mélyrőljövő idegenkedések szelídek félelme akaratlan remegése és mindenféle étvágytalanságok aztán csak semmi meg időrohasztás és nyálkásra sírt szivárványhártya aprószentek helyenkénti temetői Mostanában látszatgondosság van és látszattisztaság önhitegetése mélytengeri halak domború szemei és ijesztő bajsza zene is nagyon nagyon komoly zene klasszikus tingli-tangli zene meg álmok képek ijedelmet keltők rettegést ébresztők szerényekben szelídekben Mostanában súlyok vannak mindenfelé láthatatlan faragottkő súlyok fáj a koppanás ellenkező irányú szelek egyidejű havas és jégesők node ilyet igenis most légbemarkolások vannak találdki mivana másikkezemben naugye megmondtam Mostanában istenek vannak sokan és angyalok és ördögök és hordószámra széntetraklorid személyvonatok és sorompó nélküli vasúti átjárók nudista strandok poroltó labdák hintőporos zacskók léggömbök légfegyverek nagy nagy hanták Mostanában emlékezések vannak gyerekkorok és megnemtörtént történetek félbemaradt régen félbemaradt gondolatok meg nem írt régi énekek Mostanában nagy szerelmek vannak tárgyuk az élet és nagy nagy reménytelenségek                                Az ember  sokadmagával hatalom világokon is átlép nincsen számára tilalom hogy is mehetne másképp az egyénnek kell tilalom mert sokszor tenne másképp erre is jó a hatalom és másokon is átlép dicső utód és bősz előd egy még dicsőbb utódnak él vagy nem él jelenidőt hizlalja csak a múltat ember akiért dolgozok aki ezért szeretne és mind akin kovácsolok mert szebb és szebb lehetne  Pont olyan...  Pont olyan az ország, mint a mesében, Ember, mint a fantasztikus regényben, Olyan a Föld, akár a Bibliában, És az Isten, mint a káromolásban.    Az országalapító figyelme ez az ősközösségi társadalom már nem tud hova bomlani alapítsunk országot képünkre és hasonlatosságunkra szaporodjanak és sokasodjanak jellemzői mint fától az erdő vágjunk félkész medreket és figyeljük az áramlások hogy munkálják tovább a gátak majd eszerint épülnek osszunk földet szorozzunk hatékonyságot és szabályozókat kegyeljük híveinket és engedjük dolgozni a rászorulókat hozzuk be az államegyházat a túlvilági javak előtörlesztéseinek begyűjtésére és el ne múlasszuk az ekevasak egyrészét kardnak meghagyni törvényeink biztosítsák a szabadságot és figyelmünk terjedjen ki a kiskirályok rendszeres felakasztására így tudunk vagy ezer évig kitartani    Meg kell próbálnunk Amíg fel nem derítik az öröm kémiai képletét, s nem hozzák forgalomba mindennapi tablettaként, meg kell próbálnunk hagyományos úton kiváltani, szebbé tenni egymás életét. 
Frissítve: 2019.10.02. 10:00