Gretel Bergmann magasugró zsidó származása miatt nem vehetett részt az 1936-os berlini olimpián, helyette Dora Ratjent indították a németek. Őt viszont később megfosztották érmeitől és rekordjaitól, mert egy rendőrségi kivizsgáláson nem tudták egyértelműen sem nőként, sem férfiként beazonosítani. Végül akarata ellenére férfinak nyilvánították. Hogy futott bele ennyi évtized után ebbe a történetbe, és mi inspirálta arra, hogy művészi formában mindezt feldolgozza?
Az utóbbi években dokumentarista módon írtam a verseimet, többször előfordult, hogy újságcikkek alapján kezdtem építkezni a szövegeimben. A fake newshoz hasonlóan a verseknek van valóságalapja, de több ponton fikcióba hajlanak. Dora Ratjenről egy angol lapban olvastam 2016 végén, és éreztem, hogy ezt nekem mindenképpen fel kell dolgoznom. Ezért aztán egyre több nyelven egyre több mindent elolvastam róla, egész adatbázist gyűjtöttem a témáról. Az embernek mindig igazolnia kell az identitását, férfi vagy nő, magyar vagy más nemzet fia/lánya… Ezektől az identitáskategóriáktól már gyerekkoromban is rengeteget szenvedtem. Ez a megindító történet rendkívül felszabadítóan hatott rám. Könnyebben élnénk, ha el tudnánk engedni a kategóriákat, mint a nemi binaritást.
A kötetben nemcsak versek, hanem fényképek, dokumentumok is szerepelnek, együtt dolgoztak rajta a brazil Ricardo Portilho könyvdizájnerrel. Hol ismerkedtek meg és minek köszönhető a közös munka?
2017 őszén mindketten a stuttgarti Akademie Schloss Solitude program ösztöndíjasai voltunk, így találkoztunk. A Joseph Cornell művészete iránti érdeklődés hozott össze bennünket, aki alapján később mi is asszamblázsokat (térbeli kompozíciókat) készítettünk. A verseim kollázsszerűen mesélik el néhány atlétanő történetét, a szövegeket pedig egy újabb kollázsréteggel visszahelyeztük az eredeti környezetükbe: az újságcikkek és fotók közé.
A kötetet kiállítások és egy fanzine is megelőzte – ezekből nőtt ki a könyv?
Már Stuttgartban tudtam, hogy könyvet szeretnék, de előbb készült el egy összehajtogatható
fanzine, valamint a kiállítás, mely aztán négy ország nyolc kiállítóhelyén volt megtekinthető – Budapesten két helyen, a FERi és az ISBN galériákban, Pécsett a Zsolnay negyedben. A kiállítás multimediális, a könyvből, pontosabban a könyvekből pedig kollázs építhető a megfelelő oldalak összeillesztésével.
Elég ritka, hogy egy magyar költőnek előbb jelenik meg németül és szlovákul a verseskötete, mint magyarul. Minek köszönhetően alakult így a Magasugrás esetében?
Egy osztrák szerkesztő ott volt egy felolvasásomon, és utána kérte, hogy mutassak még neki még szövegeket, így lett az Edition Mosaiknál könyvem. Magyarországon talán a téma vagy a szokatlan stílus miatt tovább tartott kiadót találni. Egy másik felolvasásomhoz készültek szlovák fordítások és a fordító megmutatta őket egy kiadónak, aki szerette volna őket megjelentetni. A szlovák kiadvány tulajdonképpen egy folyóirat-melléklet 13 verssel. A teljes könyv jövőre jelenik meg. A kiadások némiképp eltérnek egymástól, a német kötetben talán több kép van, ott viszont csak 24 vers olvasható, melyek közvetlenül a ’36-os berlini olimpiához köthetők. A magyar kiadásban ehhez jönnek még a Joseph Cornell és Marcel Duchamp közti levélversek. Időközben lengyelre is lefordították a verseket, hamarosan náluk is megjelenik. Emellett a brazil megjelenés lehetőségét keressük.
Hogy került a magasugró nők története mellé Marcel Duchamp?
Az összekötő kapcsok egyike az, hogy Duchampnak egy művészeti projekt keretében volt egy női alteregója, Rrose Sélavy. A vele levelező Joseph Cornell művészi indulása pedig egybeesett a berlini olimpia idejével, ráadásul Gretel Bergmann később épp New Yorkban élt, ahol Cornell is.
A kötet poétikája sokban támaszkodik a nemi identitás politikájára, mindez hogyan érvényesül a fordításokban, hiszen az említett nyelveknél nyelvtani nemek is akadnak?
Nagyon szorosan együttdolgoztam a német fordítást végző Keszerice Nórával, minden szót alaposan megrágtunk, talán jobban ismerem a német változatot, mint a magyart… Minden vershelyzetben az döntött az illető neme felől, hogy abban az adott kontextusban ő melyik társadalmi nemhez tartozónak vélte önmagát, férfinak vagy nőnek. A szlovák fordítás pedig már a némethez igazodott.
Az eddigi három kötetét olvasva, számomra inkább a különbségek a feltűnőek, semmint a közös pontok. Láthatóan nem illeszthetőek átívelő költészeti koncepcióba – vagy mégis?
A könyvek egy-egy költészeti projekt dokumentumai, mindig egy új nyelv megtalálásának kompakt összefoglalásai. Fontos, hogy teljesen mások legyenek, mint a korábbiak, nem továbbírni akarom az előző könyveimet. Ugyanakkor mégis vannak kapcsolódási pontok, éppen azáltal, hogy ellenpólusokként következnek egymásra. A Daphnis ketskéi alapvetően szerepversekből áll össze, a Merült az alanyiság jellemzi, a Magasugrást pedig a szerepek kavalkádja – a költőszerepek, a hangok könyvbe csoportosítása mindegyikben megfigyelhető törekvés. De az is érdekes lehet, hogy noha az első könyv archaizált – a XVIII. század végi Berzsenyi stílusában – nyelven megírt történeteket foglal magába, mégis jelen vannak benne olyan alakok, akiket össze lehetne kötni a Magasugrás figuráival is.
